Az osztrák el akarta foglalni Budavárát. A királyné oda is engedte
volna, de a magyar urak nem tudtak megbarátkozni azzal a gondolattal,
hogy a Mátyás palotájában osztrák üljön.
Segitségül hivták a törököt és védekeztek. Mikorra a török segitség
előhada megérkezett, már akkor rogyadozott a német, s mikorra a szultán
is eljött az ő roppant táborával, Roggendorfnak a hada szét volt verve.
A barát (csak igy nevezték a hires Martinuzzi Györgyöt) négyszáz német
rabot vitt üdvözletül a szultán elé.
Vele ment Török Bálint és a galambősz Petrovich Péter.
A szultán Cserepesen volt, egy állomásnyira Budától. Az urakat az ő
tornyos és tornácos selyemsátorában kegyesen fogadta. Mind a hármat
ismerte már a nevéről. A barátról tudta, hogy annak a fejével
gondolkozik az egész magyar nemzet. Török Bálintot meg abból az időből
ismerte, mikor Bécs városára akarta kitüzni a félholdas lobogót. Bálint
úr akkor lekaszabolta Kászon basát a seregével együtt, és úgy emlegették
a törökök, mint a tüzes ördögöt.
Az öreg Petrovichról itt magyarázta meg a tolmács, hogy rokona a
csecsemőkirálynak, és hogy ez volt, aki 1514-ben Dózsa Györgyöt a
lováról letaszitotta és rabul ejtette.
A három urat bevezették a sátorba. Mind a hárman meghajoltak. Azután
hogy a szultán eléjök lépett és a kezét nyujtotta, a barát is lépett
egyet és megcsókolta a szultán kezét. Az öreg Petrovích is kezet
csókolt.
Török Bálint kézcsók helyett ismét meghajolt és elhalaványodott arccal,
de azért büszkén nézett a szultánra.
No ez nagy gorombaság volt. A barátban fázott még a csont is. Ha ezt
tudta volna, egy szóval sem erőltette volna Bálint urat, hogy eljőjjön.
A szultán látva azt, hogy Török Bálint nem csókol kezet, mint a többiek,
szépen feltette a kezét Bálintnak a vállára és megölelte.
Mindez olyan természetes egyszerüséggel történt, mintha igy rendezték
volna.
A sátorban ott volt a két fiatal szultánfi is. Ezek nyájasan szoritottak
kezet a magyar urakkal. Bizonyosan előre megoktatták őket, hogy igy
tegyenek. Aztán megint az apjok mögé állottak, s Török Bálintra
függesztették a tekintetöket.
Hát lehetett is azt nézni. Micsoda hatalmas alak! Ahogy ott áll az ő
vágott-ujju vörös selyematlasz öltözetében, minden más méltóság
elhitványodik mellette.
A szultán vén birkaszemei is gyakrabban fordultak Török Bálintra, mint
az előtte hajlongó barátra, aki körmönfont latin orációban jelentette,
hogy a német veszedelem el van háritva, és hogy a magyar nemzet boldog,
mikor ilyen pártfogó szárnya alatt tudhatja magát, mint a szultán.
A tolmács Szulejman pasa volt, egy beteges sovány öreg úr, aki surján
legény korában került a magyar földről a törökök közé, és mind a két
nyelvet hibátlanul beszélte.
Mondatról mondatra forditotta a barát beszédét.
A szultán bólogatott. Aztán hogy a beszéd egy mély meghajlással véget
ért, a szultán egyszerüen igy felelt:
– Jól van. Azért is jöttem, mert János király barátom volt s az ő népét
a magaménak tekintem. Az országba vissza kell térnie a békességnek. A
magyar nemzet ezután nyugodtan alhatik: az én kardom fog felette
őrködni.
A barát a boldogság kifejezésével hajolt meg. Az öreg Petrovich egy
könycseppet törült el a szemében. Csupán Török Bálint nézett komoran
maga elé.
– Hát most megnézzük a rabokat, – mondotta a szultán.
Lóra ült, és a magyar urak kiséretében lassu lépést végiglovagolt a
rabok során. Ott álltak és térdeltek azok két hosszu sorban a homokon,
közel a Dunához.
A szultán jobbján a barát lovagolt, balfelől Szulejman pasa. Néha
azonban a szultán hátra is fordult, és hol Petrovichhoz, hol Török
Bálinthoz, hol a fiaihoz szólott.
A rabok mindnyájan leborultak a szultán előtt. Egyik másik imádkozón
emelte feléje megláncolt két kezét.
– Rongy, zsoldos nép, – mondotta a szultán, – de vannak köztük erősek
is.
– Voltak erősebbek is, – jegyezte meg Török Bálint, hogy a szultán
hozzája fordult. – Volt egynehány száz, de azok nincsenek itt.
S hogy erre a szultán kérdő tekintettel nézett rája, Bálint úr nyugodtan
igy felelt:
– Azokat én levágtam.
Visszatértek a sátorhoz. A szultán nem ment be, hát tábori széket hoztak
elő, de a küldöttségnek nem hoztak széket, sem a szultánfiaknak.
– Mi történjék a rabokkal? – kérdezte Amhát pasa.
– Le kell őket fejezni, – felelte a szultán olyan hangon, mintha ezt
mondta volna: keféljétek meg a kaftánomat.
Azután leült a sátora elé egy aranyos hímzésü párnára. Melléje állott
két pávatoll legyezős szolga, s ezuttal nem a pompa kedvéért, hanem
valóban a legyek miatt. Mert augusztus végén volt az idő, és a táborral
a legyek miriárdja utazott.
A szultán mellett ott állott a két fia is. Előtte levett kalappal a
magyar urak.
A szultán egy percig maga elé nézett, azután Török Bálinthoz fordult, és
igy szólt:
– Valami pap esett rabul az úton. A te vármegyédből való. Talán ismered.
Török Bálint megértette a szultánt, de azért meghallgatta a tolmácsot
is.
És magyarul felelte:
– Az én vármegyéimből való papokat mind nem ismerem. Van a birtokaimon
egynehány száz mindenféle hitű. De lehet, hogy a rabot ismerem.
– Hozzátok ide, – parancsolá a szultán.
És a szemöldökét felholdazva unalommal nézett maga elé.
A dunapartról felhallatszott a fejezés zaja. Kiáltások, könyörgések. És
ez összevegyült a tábor zajgásával.
Két ember hozott aztán futva egy lepedőbe burkolt alakot.
Lefektették a földre a szultán előtt, és levonták a fejéről a lepedőt.
– Ismered? – kérdezte a szultán féloldalt nézve Török Bálintra.
– Hogyne ismerném, – felelte megrendülve Török Bálint, hiszen ez az én
papom!
És körülnézett a jelenlevőkön, mintha magyarázatot várna.
De a török méltóságok arca hideg volt. Csak fagyosan rámeredő fekete
szemekkel találkozott.
– Valami baleset történt vele, – szólt aztán a szultán. Már akkor is
beteg volt, mikor a táboromba hozták. Temessétek el tisztességesen, –
szólt a szolgákhoz fordulva, – a keresztény vallás szertartásai szerint.
Azután ezüst tálcán frissitőket hordtak körül. Valami narancsléből és
rózsavizből készült ital volt az, jeges és illatos.
A szultán nyájas mosolylyal kinálta meg vele elsőnek Török Bálintot.