Sok kérdezősködés és mutogatás után rátalált végre a Szent János utcára,
és abban egy kis zöldre festett egyemeletes házikóra.
A házikón mindössze öt ablak látszott. Három az emeleten, és kettő a
földszinten. Középett egy szobaajtónyi kapu volt a bejárat. A fölött
lógott a nagy vörös bádog ijj. Mutatta, hogy ott ilyen mesterember
lakik.
Ceceyék az emeleten laktak, s Gergely ahogy benyitott, az öregurat
reggeli köntösben, papucsban találta, amint egy hosszúnyelü légycsapóval
az almárium oldalán csattogott.
– Ne kutya! – mondotta akkorát csattintva mint a puskalövés.
Aztán hogy lépéseket hallott, igy folytatta:
– Nincs ennél bátrabb állat a világon. Itt ütöm verem őket egymás
szemeláttára, aztán ahelyett, hogy menekülne, még ráül a szakálamra. Ne
kutya!
És a légycsapó a levegőben suhant egyet.
– Édes apám, – szólt Gergely mosolyogva, – jóreggelt!
Az öreg csak erre a hangra fordult meg.
– Nini! Gergely fiam! – szólt tágra meresztve öreg szemeit. Te vagy az
lelkem?
S még az álla is leesett bámulatában.
Gergely maga is csodálatosnak találta, hogy itt van, de mégis várta,
hogy megöleljék, megcsókolják, mint otthon szokták Keresztesen.
A szóra az asszony is kilépett a szomszéd szobából.
Ez is épp úgy meghökkent, és éppúgy elbámult.
– Hogyan jöttél? – kérdezte. Mi hozott ide fiam?
S ő mégis megcsókolta, megsimogatta a haját.
De máskor mintha melegebben csókolta volna meg.
Gergelynek csak éppen árnyékként átröppenő gondolata volt ez; inkább
érzés, mint gondolat.
– Nem egyébért jöttem, – felelte Gergely, – csak hogy térnének vissza
Keresztesre.
– Ohó, – felelte az öreg.
Mintha azt mondta volna: micsoda ostoba beszéd ez!
– Láttam a török hadat, – beszélte tovább Gergely. Azok ám elfoglalják
Budát.
– Ohó, – szólt még erősebben Cecey.
Mintha azt mondta volna: ez még nagyobb ostobaság.
Az asszony is úgy nézett a fiura, olyan szánakozó arccal, mint ahogy az
együgyüekre szokás nézni, akik a maguk kis eszével bolondságot
gondolnak.
– Éhes vagy-e lelkem? – kérdezte a fiu vállára téve a kezét. Talán nem
is aludtál?
Gergely igent is nemet is bólintott. Fél szemmel a nyitott ajtóra
pillantgatott, s közben az asztalon levő sakktáblára bámult.
– Vicuskát várod úgy-e – szólt az asszony az urára pillantva. Nincs
itthon fiam. Nem is jár haza. Bent van a királynénál, csak néha
szökhetik meg. Akkor is hintón jön, udvari fullajtárral, azám!
S hogy a szobán át élénk sustorgás hallatszott, összecsapta a kezét:
– Jézus Mária! Fut a tejem!
Gergely arra várt, hogy Cecey folytatja a Vicáról való beszédet, azonban
az öreg csak ült, pislogott és hallgatott.
– Hol van a tisztelendő úr? – kérdezte nyomott szívvel Gergely.
– Temet, – felelte Cecey. Összeállt egynehány baráttal temetni.
– Németet?
– Persze hogy németet. Mióta háboru van, mindennap kijár temetni.
Érdemes is a németet temetni!
– És nem lőttek rá?
– Fehér ingben vannak. Az ilyent nem lövik.
– Én még sok temetetlent láttam.
– Elhiszem öcsém. Vágtunk eleget.
Az öcsém szó megint kellemetlenül érintette Gergelyt, de már nem
állhatta tovább: Vicára forditotta a beszédet:
– Most is a királynénál van?
– Ott, – felelte az öreg.
Fölkelt és végigsétált a szobában. Az arca eközben valami komoly és
méltóságos kifejezést öltött. Aztán neki fogott és elmagyarázta, hogy a
kis Vicát György barát elvitte a minap a királynéhoz, s bemutatta a
várkertben. A csecsemő királyfi egyszerre rámosolyodott a Vicára s
feléje nyujtogatta a kezét. Vica se volt rest, az ölébe kapta, mint
otthon a paraszt gyereket szokás, és meghintázta a levegőben minden
tisztelet nélkül. Még azt is mondta neki: Te kis muja! – Ettől a naptól
kezdve maga mellé szerette a királyné, és most már hálni se ereszti
haza.
Gergely eleinte búsan, de aztán ragyogó szemekkel hallgatta az öreget.
Kissé furcsának találta, hogy az itt-ott méltóságos arcot ölt, és
hüvösen pillant őrá. Végül megint elkomolyodott.
– No mi lelt, szólt az öreg. Mitől csinálsz olyan ostoba pofát?
– Álmos vagyok, – felelte Gergely, alig bírván visszatartani a könnyeit.
Mert most már átértette, hogy a kis Éva nem lesz az ő felesége soha.