Gergely most volt életében először Budán.
A sok torony, a magas falak, a pesti oldalra hajló fás lombos királyi
kert, mindez álomszerü ujdonság volt neki.
Hát ez a Mátyás király volt lakóhelye? Itt lakott Lajos király? és itt
lakik, ezt látja mindig, az ő kis Évája?
A kapun alabárdos őr állott, de a fejét se mozditotta Gergely felé.
Gergely pedig kérdezés nélkül haladt fel az úton. Fölbámult a királyi
udvarba, az udvaron kereklő nagy márvány-vizmedencére. Aztán a
Szent-György-téren állt meg. Figyelmét a nagy füstös összevisszahányt
ágyugarmada kötötte le.
– Jónapot vitéz úr, – szólt egy ott álló őrkatonának, – úgy-e ez a német
zsákmány?
– Az, – felelte büszkén a katona.
– Gergely ujra a nagy ágyura bámult. Volt köztük három akkora, hogy húsz
ökör nem tudta volna megmozdítani.
És a sok ágyu bűzlött még a puskaportól.
– Vitéz ur, – szólt ismét Gergely, – ismeri-e az öreg Ceceyt, a fakezüt?
– Hogyne ismerném.
– Hol lakik?
– Amarra le, – szólt a katona a fejével északra intve. A Szent János
utcában.
– Nem tudom ám én itt az utcákat.
– Hát csak menjen egyenesen, aztán kérdezősködjék. Egy kis zöld házban
lakik. A kapu fölött egy ijj lóg. Ijjas lakik ottan.
– Szagittarius?
– Az.
Gergely még egy pillantást vetett az ágyura, aztán az öreg szürkével
elkocogott.