A nappalt a diák az erdőben töltötte. Csak este mert tovább indulni nagy
kerülővel Buda felé.
A nap akkor kelt, mikor a Gellért-hegy előtt elterülő nagy sikra
érkezett. Itt már ledobta magáról a turbánt; a köpenyeget meg hátra
akasztotta a nyeregfára.
A mező mindenfelé harmattól gyöngyözött. Gergely leszállt a lóról;
levetkezett derékig, s harmatot szedett a két tenyerébe: úgy mosdott ki
a kétnapi porból.
A mosdás után megfrissültnek érezte magát. A ló is legelt ezalatt.
A nap első sugaraiban melegedve siettek tovább az országuton.
Itt már tele volt az ut környéke a budai csata nyomaival. Tört kopják,
szétomlott ágyuszekerek, horpadt vállvasak, vértek, kardok, feketére
festett üstszerü hitvány német sisakok hevertek mindenfelé.
És temetetlenűl maradt holttestek.
Egy kökénybokor körül öt német feküdt. Kettő hanyatt, egy
összeguborodva, kettő szétroncsolt fejjel. Hármát talán a golyó érte;
ketteje tán odavánszorgott halálosan megsebesülve, s ott adta ki a
lelkét.
Irtózatos bűz a levegőben.
A lovas közeledésére hollók repültek fel a holttestekről, és egyet
kanyarodtak néhány ölnyi magasságban, a mező felett. Távolabb ültek le
megint, hogy lakomázzanak.
Kürt rivallására emelte fel a bús látványról Gergely a fejét. Budáról
egy pirosruhás csapat jött lassu lépésekben. Előttük valami öt diszbe
öltözött főúr. Mögöttük valami sötét ruhába öltözött hosszú gyalogsereg.
Gergely az előlhaladók között egy fehérruhás papi alakot látott.
– Az a György barát, – gondolta.
És a szive megdobbant. György barátról kisgyerek korától kezdve annyit
hallott beszélni! Nagyobb alak volt neki, mint a király.
A barát mellett egy vörös bársony-mentés, kövektől messzire tündöklő
lovas haladt.
Gergely megismerte Török Bálintot.
Elfusson?
Gyanut kelthet a futása. Török Bálint utána küld egy lovast, és akkor
bűnösként hurcolják az ő szeretett urához.
Megmondja, hogy a pappal mit csináltak?
Akkor egyszeribe elkergeti a szine elől Török Bálint. Hiszen ő hítta be
a törököt a német ellen. Azt hallgassa-e most, hogy az ő házanépe meg el
akarta pusztitani a törököt?
Főtt a feje Gergelynek. Hazudni nem szeretett. Becstelen valaminek
tartotta, hogy éppen annak hazudjék, aki fölnevelte.
Csak állt hát az országút mellett hajadon fővel, kivörösödött orcával.
Aztán leszállt a lováról, és tartotta a kantárnál fogva.
Jőjjön aminek jönnie kell!
A ló éhes volt. Amint azt látta, hogy szünetel a dolga, beleharapott a
fűbe.
Hej az Isten áldja meg ezt a lovat, de főképen az éhségét! Micsoda jó
munka most ide oda rángatni, mintha akaratos volna! Micsoda szerencse,
hogy eközben hátat lehet forditani a beszélgetésbe hevült uraknak!
Már itt dobognak, már itt beszélnek. A vén lónak hol ide hol oda kell
fordulnia, s hol ő szalad egyet gazdája körül, hol a gazdája őkörülötte.
Aztán az ördög gondolná, hogy a szél is tud az embernek segiteni. Egy
keletről szálló gyenge fuvallat kárpitot emel az út sárga porából, s
azon csak annyit lehet látni, hogy valami fiatal legényke vesződik a
gyepen egy otromba szürke lóval. Bizonyosan a németek hagyták
gazdátlanul. Legyen boldog vele!
Gergely megkönnyebbülten lélekzett föl, mikor látta, hogy a főurak már
háttal vannak feléje, és senkise kiáltja: Gergely fiam!
Fölugrott ujra a lóra, először csak hassal, aztán átvetette a lábát is,
és arccal a menet felé fordult.
Akkor látta, hogy a sötét-kék ruhába öltözött gyalogsereg mind láncra
van fűzve. A ruhájok rongyos, a hajuk sáros, az arcuk sápadt. Öreg ember
nincs köztük egy se, de sebesült az van sok. Egy magas rongyos rabnak
merő kékvörösre dagadt seb az arca, csak éppen az egyik szeme látszik ki
az összeroncsolt arcból.
Vajon nem éppen Török Bálint vágta-e ezt orrba?
[Illustration: Mátyás idejéből való kép, de ugyanilyen lehetett Izabella
királyné idejében is, mert hiszen Mátyás után Budán nem épitkeztek.]
[Illustration: Más kép Budapestről 1502-ből.]