Gergely délnek fogta az irányát, hogy ha üldözni találják, háboritlanul
haladhasson Buda felé.
A hold már nyugotnak ereszkedett a felhők között. Keletről már derengett
a hajnali világosság.
A széles országutat egy helyen keskeny út szelte keresztbe. Gergely egy
sebesen ügető lovast vett ezen az úton észre.
Ha igy haladnak mind a ketten, éppen az út kereszteződésénél
találkoznak.
Gergely az első pillanatban lassubb ügetésre fogta a lovát, de aztán
hogy amaz is meglassudott, megint nyargalásnak eredt. Hamarabb odaér igy
száz lépéssel.
Szeme folyton az idegen lovason. A növekvő reggeli világosságnál
megdöbbenve látja, hogy egy hosszúsüvegű janicsár igyekszik feléje.
Megrántja a lovát, és megáll.
Áll amaz is.
Ekkor harangkondulás gyanánt üt a szivébe a Dobó István szava: Az a fő,
hogy ne féljünk!
Gyermekkorától nem látta Dobót. Mióta Török Bálint elhagyta Ferdinándot,
s a János király pártjára állt, azóta Dobó nem járt se Szigetvárott, se
Somogyvárott, sem Ozorán. De azért Gergely hálás emlékezetében tartotta,
s ez az egy mondása megmaradt a fülében: A fő az, hogy ne féljünk!
A török kis alacsony lova ujra elindult. Ő is megsarkantyuzta a lovát.
Hát mindegy: a keresztúton találkoznak. Lehet, hogy nem is őt üldözi a
török; odakiált neki egy _jó reggelt_, aztán tovább vágtat.
Csakhogy az az út, amelyiken a török jön, éppen alkalmas lenne arra,
hogy felkanyarodjék észak felé. Találkozniok kell. És ha a török
fegyvert ránt!
Gergely sohasem küzdött még. A Török Bálint udvarában Gábor pap is,
Török Bálint is tanitotta vivni s a török rabokkal mindennap verekedett.
De ez csak játék volt. Talpig vasba voltak öltözködve, és még
csákánynyal se árthattak egymásnak.
Hiszen csak dsidája vagy kardja volna, mint a janicsároknak! De ez a
hitvány jatagán, mi ez?
Az a fő, hogy ne féljünk! – csendült meg ismét a fülében.
Ment tovább, vágtatva, amerre megindult.
A török azonban nem vágtat. Áll.
Gergely neki tüzesedve kanyarodik be az útnak, amelyiken a török
álldogál, s csaknem felkiált örömében, mikor látja, hogy a török
megfordul, és ugyancsak fut ám előtte.
Ez nem lehet más, mint Tulipán.
– Tulipán! – kiáltja a diák.
A török a kiáltásra még jobban száguld a keskeny kocsiúton.
A kis ló jó futó, de az út göröngyös. Egy helyen elbotlik a ló, és a
török végighömpölyödik a földön.
Míkorra a diák odaér, már talpon áll a török, és a kezében tartja a
lándsáját.
– Tulipán! – kiáltja a diák kacagva. Ne bolondozzon!
– Oh fene teremtette! – mondja röstelkedve Tulipán. Hát maga az urfi?
– No maga ugyan vitéz katona, – kiáltja nevetve a diák.
És leugrik a lováról.
– Azt hittem, üldöznek, – feleli röstelkedve Tulipán. Hát hogyan
menekült meg?
– Észszel, Tulipán. Egy darabig vártam, hogy maga szabadit ki.
– Lehetetlennek találtam, – mentegetőzött Tulipán. A rabok a tábor
közepén voltak, és annyi őr állott mindenfelé, hogy magam is alig birtam
kiszökni.
Ezt mondva fölrángatta a lovát, és vakaródzott.
– Hogy a kutyák egyék meg ezt a lovat! Hogyan jutok én ezen haza!
– Hát úgy, hogy vezeti.
– Az úrfi nem jön velem?
– Nem. Én Budára megyek.
– Akkor megint a török kezébe kerül.
– Hamarabb ott leszek mint ők. Aztán ha éppen baj lenne, ott van az én
uram: az hatalmas ember. Király is lehetne ha akarna.
Tulipán újra felült a lovára. A diák is. Kezet nyujtott Tulipánnak.
– Tisztelem az otthonvalókat.
– Köszönöm, – felelte Tulipán. – Én is tisztelem az uramat. Ne mondja
meg, hogy részegen talált. A szolgák borát iszom.
– Jó jó Tulipán. Isten áldja meg!
Tulipán még egyszer visszafordult:
– Hát a pap?
A diáknak könnybelábadt a szeme.
– Az szegény nagyon beteg. Nem beszélhettem vele.
Még valamit akart mondani, de vagy a könnyektől nem tudott, vagy hogy
meggondolta. Egyet lebbentett a kantáron, és megindult kelet felé.