A diák zavarodott fejjel tért vissza a szobába. Sejtette már, hogy a pap
mit akar. Egyenesen az asztalhoz sietett.
A levelek közül egy nyitottan feküdt ott. Erős vastag betükkel volt a
megszólitása irva:
_Kedves fiam Gergely!_
Ez neki szólt. Az ablakhoz lépett vele. A tinta szinte nedves volt még a
papiroson.
Gergely olvasta:
_A te gondolatod és érdemed, ha az a koronás fenevad ma a pokolba repül.
De a te gondolatodnak veszedelme is van. Ezt már engedd át nekem fiam._
_Te szeretetben élsz és fiatal vagy. Találékonyságod, tudásod és
bátorságod nagy hasznára válhatik a nemzetnek._
_Levelem mellett egy zacskót találsz s abban egy török gyűrűt. Ez az
egyetlen kincsem. Annak szántam, akit legjobban szeretek. A tiéd fiam._
_Ezenkivül legyen tiéd az én könyvesházam is. Olvasgasd, ha egykor
elvonulnak a felhők a haza egéről. Egyelőre kard kell a magyarnak, nem
könyv._
_Török Bálintnak add át a fegyvereimet, Jánosnak a kőgyüjteményemet,
Ferinek a virággyüjteményt. A könyvekből válaszszanak egy-egy kötetet
emlékül s mondd meg nekik, hogy legyenek olyan vitéz hazafiak, mint
apjok, de ne legyenek soha a pogány hivei, hanem veled együtt a nemzeti_
_királyság visszaállitásán törekedjenek. Különben nekik is irok s amit
irok, mindhármatoknak az én három felé osztott lelkem maradjon._
_Mikor elmentem, aludtál fiam. Megcsókoltalak._
_Gábor pap._
Gergely szinte kővé meredten bámult a levélre.
A halál? Tizenöt éves fiu nem érti még ezt a szót; ő csak arra a
látványosságra gondol, hogy egy török császár füst és lángok között az
égbe száll a szeme előtt.
És most ő ettől a látványtól meg legyen fosztva?
Zsebredugta a gyűrűs zacskót meg a levelet és kisietett. Átment az
udvaron Tulipánékhoz.
– Tulipán, – szólt törökül az eresz alatt nyujtózkodó embernek, –
megvan-e még a török ruhája?
– Nincs, – felelte Tulipán, – mellest varrt belőle az asszony magának
meg a gyerekeknek.
– A turbánja sincs meg?
– Abból meg kisinget varrt az asszony. Finom patyolat volt.
A diák boszusan járt föl és alá a ház előtt.
– Hát mit tegyek? Adjon tanácsot! A török had ma vonul el itt az
országuton. A császár is velük jön. Én látni akarom a császárt.
– A császárt?
– Azt.
– Hát azt megláthatja az úrfi.
– Igazán? – kiáltott örömmel a diák. – Hogyan?
– Van az országut mellett egy szikla. Nem is egy, hanem kettő egymással
szemben. Annak a tetejére fölmászik. A fejét befödi falombbal és
végignézheti az egész hadat.
– Hát akkor öltözzön hamar Tulipán, és jőjjön velem. Az asszony rakjon
meg egy turbát ennivalóval. Kulacsot is hozhat.
– A kulacs szóra Tulipán egyszerre megelevenedett. Magára kapkodta a
ruháit, és átkiáltott a baromfiakat etető asszonynak.
– Juliskám, tubicám, gyere csak ide hamar, kedves holdvilágom.
Az asszony odavetette az ocsut mind a baromfiaknak és sarkon fordult.
– Mi tetszik?
– A kulacsot gyöngyöm, – szólt Tulipán, – a kulacs kell.
– Mennydörgős istennyilát kendnek, – felelte boszúsan. – Eddig csak
délután szopta le magát, most már hajnalban kezdi?
– Nono kis báránykám, sztambuli cukorkám, – szólt Tulipán az asszony
arcát megveregetve, – az urfi akarja.
– Nem igaz. Az urfi nem iszik bort.
– Én nem iszok, – szólt Gergely, – de el kell mennünk és oda leszünk
egésznap, hát nem akarom, hogy Tulipán szomjazzék.
– Elmennek? Hova mennek urfi?
– Megnézzük a török hadat, Juli néném. Ma jönnek át a Mecseken.
– Török hadat, – szólt az asszony megdöbbenve. – Édes urfikám ne
menjenek oda.
– Debizony odamegyünk. Nekem azt látnom kell.
– Jaj édes urfikám, micsoda veszedelembe készül. Hova gondol? Szegény
édesanyja még a sirjában is megmozdul.
– Egy szó, mint száz, – szólt Gergely türelmetlenül, – nekünk mennünk
kell.
S hogy erre toppantott is egyet, az asszony befutott a házba. Azonban
csakhamar visszatért és a kezét csipőre téve szólott.
– Én nem bánom, menjen az urfi ahova akar. Én az urfinak nem
parancsolok. Hanem Tulipán nem megyen vele. Annak parancsolok.
– Olyan nincs, – felelte Tulipán.
– Itthon marad kend, érti?
– Tulipánnak velem kell jönnie, – szólt Gergely röviden.
– Az elemózsiát elviszi az urfi szolgája is. Hát mire való a szolga, ha
nem arra, hogy szolgáljon.
János szolga maga is igy gondolkozott. Mert immáron fel volt
tarisznyázódva és a lovakat itatta.
Tulipán, hogy észrevette az asszony nyugtalanságát, igy szólt:
– Én pedig elmegyek, lelkem. Vakuljak meg, ha el nem megyek! Bort úgyis
csak nagy imádkozásra adsz mindennap. Nem vagy jó szivvel hozzám.
Az asszony akkor sirva fakadt.
– Elviszik kendet a törökök, ha meglátják. Aztán itt hagyná ezt a szép
két gyereket, meg engem is?
– De ha nem adsz bort. Meg aztán meg is vertél a múlt héten.
– Adok édes jó uram amennyi kell, csak ne hagyjon itt engem…
– Hát jól van, el ne felejtsd, hogy az úrfi előtt mit fogadtál. Én
elkisérem az úrfit és estére visszajövök. Hát azt hiszed, – szólt
megölelgetve az asszonyt, – hogy van akkora gyémántja a szultánnak,
amelyikért én téged odaadnálak? Csak innom engedj egy kicsit. Látod, ha
békén engedsz innom, be se rugok. Én mindig csak azért rugok be, mert
azt gondolom, hogy másnap már nem adsz innom.
A menyecske igy valamiképpen megnyugtatva előkészitette az élelmet.
Könnyezve kisérte mégis urát a kapuig s még onnan is úgy nézett utánok,
hogy Tulipán hízott az örömtől.