Este későn feküdtek le.
A pap azt mondta, hogy egynehány levelet akar irni, hát nem hált
egyszobában a diákkal. A diák nem bánta ezt. Maga is levelet irt.
Megirta az ő kismacskájának, hogy mennyire meglepte az üres ház;
kérdezi, hogy nem értesitették-e az elköltözésről? Ha értesitették,
akkor bizony az a levél eltévedt.
Mert abban az időben nem volt a magyar földön pósta. Csak nagyurak
levelezhettek egymással. Aki Budáról levelet akart küldeni Öreglakra,
hát annak arról is kellett gondoskodnia, aki elvigye.
A diákot aztán megnehezitette az álom. Végigdőlt a farkasbőrös lócán, és
elaludt.
És talán aludt volna napos reggelig, ha virradatkor el nem bődül egy
tehén az ablaka alatt.
Ez a hang immáron szokatlan volt neki. Sem Somogyvárott, sem
Szigetvárott, sem a Török Bálint egyéb kastélyaiban nem bőgött tehén az
ablaka alatt. Inasok keltették föl mindig a Bálint úr gyermekeivel
együtt, s a pap már a kertben várta őket a könyvvel.
A diák felült, és megdörzsölte a szemét. Eszébe jutott, hogy ma más lesz
a dolga: a török császárt kell az égbe röpiteni.
Fölkelt és benyitott a másik szobába.
– Mester! – kiáltotta. – Hajnal van! Menjünk!
Semmi felelet. A szoba sötét.
A diák kinyitja az egyik ablakdeszkát, meg a Mária-üvegből készült
ablakot.
A pap ágya üres.
Az asztalon egynehány levél fehérlik.
– Mi az ördög, – mormogja a diák. – Az ágy azonmód van, amint
megvetették.
Kisietett a szobából. Az udvaron Tulipánné egy alsó szoknyában, mezitláb
hajtotta kifelé a disznaját.
– Tulipánné! Hol az én mesterem?
– Elment még éjfélkor, a holdvilágnál. Azt mondta, hogy az úrfit ne
költsük fel.
– János is vele ment?
– Nem. Az is itt van. A pap gyalog ment el, egymaga.