Dél felé sebes vágtatással tért vissza a szolga a hegytetőről.
– Jönnek! – kiáltotta. Rémitő nagy had jön!
Aztán mikor odaért, folytatta:
– De mind szekéren ül az ebadta, mintha beteg volna.
A pap a diákhoz fordult:
– No azt mondja a ruháját rendbeszedve, akkor elmehetünk ebédre ahhoz a
te másik apádhoz.
– Ceceyhez?
– Oda.
A diák kérdőn nézett a papra. A szolga is.
A pap elnevette magát.
– Egy nappal korábban jöttünk. Hát nem érted? Ezek a táborverők. Ezek
elől járnak és leverik a sátorkarókat, felvonják a sátrakat, hogy
mikorra a sereg Mohácsra érkezik, készen találja a fekvőhelyeket meg a
vacsorát.
– Hát akkor gyerünk Ceceyhez, – szólt vigan a diák.
A pataknál leszállottak, és megmosakodtak derekasan. A diák egy szép
csokor virágot is szedett.
– Kinek lesz az Gergő?
– A feleségemnek, – felelte Gergő mosolyogva.
– Feleségednek?
– Már mi csak ugy mondjuk. A kis Cecey Éva, az lesz az én feleségem.
Együtt gyerekeskedtünk, aztán, hogy az apja fiának fogadott,
valahányszor meglátogattam őket, mindig meg kellett csókolnom.
– Reménylem szivesen tetted.
– Meghiszem azt. Olyan az orcája mint a fehér szegfű.
– De még ebből nem következik, hogy feleségednek tekintsd.
– Az öreg pap megmondta, hogy nekem szánták a lányt. Ceceynek a
testamentoma szerint enyim lesz a lánynyal a birtok is.
– Eszerint az öreg pap titkot árult el.
– Nem. Cak figyelmeztetett, hogy méltó igyekezzek lenni erre a
szerencsére.
– Dehát boldog leszel te avval a leánynyal?
– Nézze meg őt, – szólt ragyogó arccal a fiu. Ha meglátja, nem kérdezi
többet, hogy boldog leszek-e vele.
A ló megszökemlett a diák alatt, s néhány lépést előre futott.
A diák megállitotta a lovat és igy folytatta:
– Olyan az a lány, mint valami kis fehér macska.
A pap mosolygott és a fejét csóválta.
Sűrűbe értek. Le kellett szállaniok a lóról. Gergely ment elől. Ő tudta,
hogy ez a sűrűség takarja a falut.
Mikor alárobogtak a völgybe, minden házból kifutottak az asszonyok.
– Gergő! Ni a Gergő! – kiáltozták örvendezve.
Gergely a kalapját lengetve kiáltott jobbra balra:
– Jó napot Juci néni! Jó napot Panni asszony!
– Az úrék nincsenek ám itthon! – kiáltotta az egyik asszony.
Gergely meghökkent. Megállitotta a lovát.
– Mit mond nénémasszony?
– Elmentek. Elköltöztek.
– Hova?
– Budára.
Gergely elámult.
– Mind?
Balga gyermekremény! Azt gondolta igy felelnek vissza:
– Nem, a kisasszony itthon maradt.
Pedighát mi természetesebb, mint az, hogy igy feleltek:
– Mind bizony, még a papunk is velök ment.
– Mikor?
– Szent György nap után.
– De valaki csak van a háznál?
– A török.
Gergely kedvetlenül fordult a paphoz:
– Budára mentek. György barát már régen adott nekik ott egy házat. De
nem értem, hogy nekem nem beszéltek erről, hiszen a farsangon itt
voltam.
– Hát akkor nem kapunk ebédet.
– Dehogynem, hiszen itt a török.
– Micsoda török?
A Cecey törökje: Tulipán. Az itt a mindenes. Hanem itt vagyunk a
temetőnél. Engedje meg, hogy egy percre betérjek. Az anyám itt lakik.
Egy kis liceummal keritett kerek temető, nem nagyobb egy házhelynél, ez
volt, ahova Gergely mindig előre benézett.
Átadta a lovát a szolgának s ő maga besietett. Megállott egy immáron
besülyedt barna fakeresztnél. Rátette a sírra a magával hozott virágot.
És letérdelt.
A pap is leszállott. Odatérdelt a fiu mellé, és arcát az ég felé emelve
hangosan imádkozott.
– Élőknek és holtaknak ura, égben lakó Isten, adj csendes álmot az itt
porladozó jó édesanyának, adj boldog életet az itt térdelő árva fiunak.
Amen.
Azzal a mellére vonta a fiu fejét és megcsókolta.
Az úriház csaknem szemben volt a temetővel. A kapu már akkor fel volt
tárva, s egy tömzsi piros asszony barátságos mosolygással nézett a
jövevényekre.
– Jónapot Tulipánné, – szólt a diák, – hát hol az ura?
Mert Tulipánnak a dolga, hogy felnyissa a kaput.
– Részeg, – felelte boszusan az asszony. – Mindennap ellopja a
pincekulcsot a cudar, pedig mindennap máshova dugom. Ma már a mángorló
alá tettem. Ott is ráakadt.
– Hát ne dugdossa. Ha rendesen ihatik, nem iszik annyit.
– Jaj dehogynem. Ugy iszik ez, mint a gődény! Csak iszik, meg danol; nem
akar dolgozni az átkozott.
A szederfa hüvösén csakugyan ott ült egy barna parasztember. Alatta
gyékény, előtte zöldmázos kancsó. Még nem volt annyira részeg, hogy a
kancsót el lehetett volna venni. A fiával ivott, egy hatéves kis
mezitlábas gyerekkel, akinek a szeme szintén olyan fekete volt, mint az
apjáé.
Ez a török kapott kegyelmet azért Ceceytől, mert azt mondta, hogy tud
sakkozni. Később kiviláglott, hogy sakkozni nem érdemes vele, hanem a
ház körül minden munkára használható. Különösen főzni tudott jól. Az
asszonyok megkedvelték, hogy megmutatta, hogyan kell piláfot, böreket,
malebit meg szorbeteket főzni és sokat bolondoztak vele. Cecey meg azért
szeretett belé, mert a török fakezet faragott neki, olyan fakezet, hogy
ujjai is voltak. Ha keztyüt huzott rá, senkise mondta volna, hogy fából
van a keze. Az öreg legelőször is nyilazni próbált. Lehozatott a
padlásról egy akkora ijjat, mint ő maga. A fakézzel ki tudta fesziteni.
S akkor az öreg sirt örömében. Megtette a törököt mindenesnek.
Az egyik magyar menyecskének elesett abban az időben az ura, hát a török
összemelegedett vele, aztán elvette feleségül. Persze előbb
kikeresztelkedett. Olyan jó magyarrá vált, mintha itt született volna.
Mikor megpillantotta a diákot meg a papot, felállott és török módon
keresztbe tette a mellén a kezét. Meg is akart hajolni, de mert a
meghajlás orrabukással végződött volna, mindössze egy előretántorodással
fejezte ki a tiszteletét.
– No Tulipán, – szólt hozzá Gergely, – hát mindég iszunk?
– Kell inni, – felelte Tulipán komolyan. – Huszonöt évig török lenni,
nem inni, ezt helyre kell inni.
– De ha maga részeg, akkor nem tud nekünk ebédet főzni.
– Főz a feleségem, – felelte Tulipán a hüvelykujjával az asszony felé
bökve. Főz turós csuszát is. Az ám a jó!
– De mink piláfot szeretnénk.
– Főz azt is.
– Hát az úr hol van?
– Budán. Jött levél. Ment uraság. Kapta ház. Szép kisasszony ül házban,
mint rózsa kiskertben.
A diák aggódó arccal fordult a paphoz:
– Mi lesz velök, ha a török el találja foglalni a várat?
– Hohó! – felelte a pap. – Előbb elvész az egész ország, hogysem
Budavára.
S hogy Gergely még mindig aggodalommal nézett reá, folytatta:
– Az országot a nemzet őrzi, Budavárát maga az Isten.
Tulipán kinyitotta az ajtókat. A szobákból erős levendula illat dőlt
kifelé. Aztán kitárta az ablakokat is.
A pap belépett. Tekintete a falon függő arcképeken állt meg.
– Tán ez itt Cecey? – mondta a sisakos arcképre mutatva.
– Ez, felelte Gergely. – Csakhogy most már nem ilyen barna. Tiszta ősz.
– Hát ez a kancsal asszony.
– Ez a felesége. Nem tudom, kancsal volt-e akkor, amikor festették, most
nem kancsal.
– Keserü asszony lehet.
– Nem. Inkább édes. Én úgy hivom őt, hogy: anyám.
A fiu, hogy itthon érezte magát, széket tett a pap elé, és boldog arccal
mutogatta az ódon-butorokat:
– Nézze mester: itt szokott ülni a Vicuska, mikor varr. A lábát erre a
zsámolyra teszi. Itt szokta nézni ebben az ablakban a napnyugovást, és
ilyenkor a feje árnyékot vet a falra. Ezt a képet ő rajzolta.
Szomorúfűzfa meg egy sír. A pillangókat én festettem bele. Aztán lássa,
ahogy itt ül a széken, igy szokott ülni. Igy felkönyököl, a fejét
féloldalt fordítja, és olyan pajkosan mosolyog, de olyan pajkosan, hogy
olyat ember még nem látott!
– Jójó, – felelte a pap fáradtan, – de sürgesd fiam az ebédet.