Másnap lóra ültek és megindultak le délnek, Szigetvárába.
Felhőtlen meleg nap volt. A feldúlt falukban mindenütt temettek és
tetőztek. Némelyik faluban csak egy-két ember lézengett, mint az
övékben. Az ilyen faluk népét részint elhajtották a törökök, részint
megölték.
Mikor elérték a szigetvári nádast, a pap azt mondta Gergelynek:
– Az úr itthon van.
– Itthon? kérdezte csodálkozva a gyerek. Honnan tudja?
– Nem látod a zászlót?
– Ott a tornyon?
– Ott.
– Vörös és kék.
– Az úr szinei. Ez mutatja, hogy az úr itthon van.
A náderdőbe értek, és egymás mellett lovagoltak.
A pap ismét megszólalt:
– Te fiú, nem gondolod-e, hogy Dobó meghalt?
– A harcban?
– Ott.
Gergely nem gondolta. Dobó őszerinte legyőzhetetlen volt. Ha egymaga vág
is neki a török hadnak, Gergely ezt természetesnek találja.
[Illustration: Szigetvár.
(Körülbelől Török Bálint idejéből való kép.)]
– Ebben az esetben, – szólt a pap, – én szivesen fogadlak fiamnak.
Azzal ráugratott az első fahidra, amely a vizen át a várba nyúlik.
Átmentek az újvároson, aztán megint egy rövid fahidat értek. A fahid az
óvárosba nyúlott, amelyben csak imitt-amott látszott egy ember. A kettős
tornyú templom előtt három gyümölcsös kofa üldögélt, s mind a három
cseresnyét árult. A templom ajtaját vasalták.
Itt mindjárt megint egy hid következett, de már ez hosszú és széles hid
volt, s a viz is alatta mély.
– Most érünk a várba, – mondotta a pap. De ideje is.
És gondosan körültörölte az arcát a zsebkendőjével.
A vár nyitva volt. A tágas udvaron egy veszettül nyargaló páncélos
embert pillantottak meg, azután egy másodikat, amint emezzel szembe
vágtatott.
A két páncél egyforma alkotásu, a két ló szügyén is egyforma vért. Csak
a két sisak különbözött: az egyik sima volt és gömbölyü, a másik tetején
egy medvefej csillogott.
– Az az úr, – mondotta a pap, – az a medvefejes.
A két lovas karddal ment egymásnak, s hogy összeroppantak, a két ló
egymásnak ágaskodott, a két páncélos meg úgy rácsattogott egymásra, hogy
a kard szikrát hányt.
– Buzogányt! – kiáltotta a medvefejes, amint a lovak eltágultak
egymástól.
Az arcát nem lehetett látni sem az egyiknek, sem a másiknak.
Az ajtóból a kiáltásra egy apród futott elő, és két egyforma rézfejü
buzogányt és két durva vaspajzsot nyujtott fel a hadakozóknak.
Azok újra egyet kanyarodtak a lovukkal, és az udvar közepén egymásnak
rontottak.
A sima sisakos sújtott először.
A medvefejes a feje fölé kapta a pajzsot. Akkorát kondult az, mint a
repedt harang.
Ugyanebben a pillanatban úgy vágta halántékon a medvefejes az
ellenfelét, hogy a sisak behorpadt.
Erre a simasisakos visszarántotta a lovát, és eldobta fegyvereit.
A medvefejes ledobta a sisakját és nevetett.
Telt arcu barna férfi volt. Hosszu tömött fekete bajusza mind a két
arcához hozzá volt lapulva a sisak nyomásától, s a bajusz egyik szárnya
felért a szemöldökéig, a másik lelógott a nyakáig.
– Bálint úr, – mondotta a pap a fiúnak tisztelettel, – ha idenéz, vedd
le a kalapodat.
Azonban Török Bálint nem vette őket észre.
Az ellenfelét nézte, akinek a fejéről a szolgák levonszolták a sisakot.
A lovas amint nagynehezen leráncigálták a fejéről a sisakot, legelőször
is három fogát pökte ki az udvar kavicsos porondjára, aztán törökül
káromkodott.
A kapu alól valami nyolc török rab jött elő és segitett neki a páncélból
való kibontakozásban.
Hát az is csak olyan török rab volt, mint emezek.
– No melyiteknek van még kedve a mérkőzésre, – szólt a lovát ugratva
Török Bálint. – Aki legyőz, az szabadságot kap.
– Én, – szólt egy izmos ritkaszakállu török. – Ma talán szerencsésebb
leszek.
A többiek segitségével magára öltötte a nehéz vasruhát. Egy másik
sisakot adtak a fejére, és másik lábvértet a lábára; mert a lába nagy
volt ennek a töröknek.
Azután emelőrudakkal segitették fel a lóra, és nehéz nagy pallost adtak
a kezébe.
– Bolond vagy te Ahmed, – kiáltott Török Bálint, – a pallos nem
páncélhoz való szerszám.
– Már én csak igy szoktam, – felelte a török. – Harcban is ez az én
fegyverem.
Törökül beszéltek.
Bálint úr visszacsatolta a sisakot a fejére, s a pallossal malmozva
nyargalt az udvar körül.
– Rajta! – kiáltotta aztán a középnek rohanva.
A török felágaskodott a nyeregben, és a pallost két kézre fogva,
nyargalt Bálint úr ellenében.
Azonban ez is értette ezt a mesterséget. Amint összeértek, ő is
fölegyenesedett, és a pajzsával fogta fel a török iszonyú vágását.
Ugyanabban a pillanatban megkapta a török karját, és lerántotta a
lováról.
A török féloldalt zuhant a porondra, aztán arcra csuklott.
– Elég volt, – szólt Török Bálint a sisakrostélyt felcsapva. Holnap ha
itthon leszek, megint mérkőzhettek velem.
– Ez nem igazság! – kiáltott a török, amint kimarjult kézzel
fölemelkedett.
– Mért ne volna igazság? – kérdezte Bálint úr.
– Nem illő lovagtól, hogy kézzel rántsa le az ellenfelét.
– Hiszen te nem vagy lovag, ebatta pogánya. Majd bizony tőletek tanulok
én lovagságot! Közönséges rablók.
A török duzzogva hallgatott.
– Csak nem tartjátok tán lovagi mérkőzésnek, hogy én veletek kiállok, –
folytatta kiabálva Török Bálint. – Nézze meg az ember a sok rongyosát!
– Uram! – kiáltott egy keszegsovány szürkeszakállu rab. – Ma megint
mérkőznék veled!
Az udvaron állók fölkacagtak.
Török Bálint is nevetett:
– Persze, most azt hiszed, elfáradtam. No de mindegy.
Azzal újra a fejébe nyomta a sisakot, amelyet az imént már az ölébe
szedett volt.
– Hányadszor verekszel velem, Papagáj?
– Tizenhetedszer, – felelte siralmasan a papagájorru török rab.
Török Bálint leemelte a sisakját és eldobta.
– No, azt mondja, ennyit leteszek az erőmből. Ha összetöröd az orromat,
legalább örülhetsz.
Szembetünő volt köztük az erőkülönbség: Bálint úr jól megtermett
javakorában levő ember; csupa izom és mozgékonyság. A török körülbelül
ötven éves, izomtalan, görbe hátú ember.
Kópjával csaptak össze. Bálint úr mindjárt az első összecsapásnál úgy
kivetette a nyeregből, hogy a török bukfencet vetett a levegőben.
Ahogy lezuhant, a por fellegként csapódott szét körülötte.
A szolgák, apródok és rabok egyaránt kacagtak.
Bálint úr lehajigálta magáról a pajzsot és keztyüt, s leugrott a lóról,
hogy az apródok a többi vastól is megszabaditsák.
Papagáj ezalatt feltápászkodott.
– Uram! – sirta Török Bálint felé forditva véres orcáját, – bocsáss
engem haza! Özvegyem árvám két éve vár otthon!
– Mért nem maradtál otthon magad is pogány! – felelt haraggal Török
Bálint.
Mindig felbőszült, ha a rabok kegyelemért könyörögtek.
– Uram, kiáltott a rab a kezét tördelve, essék meg rajtam a szived! Szép
kis feketeszemü fiam van! Nem láttam két esztendeje!
És térden csuszott Bálint úr elé. Leborult a lábánál a porba.
Bálint úr az orcáját egy kendőben törülgetve felelte:
– Bár minden gaz török itt volna láncon, a császártokkal együtt,
rablógyilkos zsiványok!
Azzal odább lépett.
A török port markolt föl a földről és azt utána dobva, üvöltötte:
– Hát verjen meg Alláh, te rothadt szivü gyaur! Bilincsben őszülj meg!
Özvegyed árvád legyen mielőtt meghalnál! Tanitson meg Alláh háromszor
úgy sirni, mint én sirok, mielőtt a pokolra löknék a lelkedet!
S hogy igy átkozódott, a könny ömlött a szeméből, és vérré válva
csurgott le zuzódott orcáján.
A szolgák elhurcolták a dühtől tajtékzó pogányt, és a kúthoz vitték,
ahol irgalmatlanul megmosták.
Török Bálint hozzá volt szokva az ilyen jelenetekhez. Boszantotta; de
sem a szép szó, sem az átkozódás nem oldott az ő várában láncot.
Elvégre is minden rab, minden időben és minden helyen szabadságért sir,
csakhogy az egyik hangosabban, mint a másik. Gyerekkora óta élt ilyen
rabkönyörgések közt Török Bálint, és hát abban az időben a rabokat a
belső gazdaság értékei közé számitották. Kit pénzen váltottak ki, kit
cserébe magyar foglyokért. Hát hogyan is lehessen azt gondolni, hogy egy
ellenséges rabot csak úgy Isten nevében elereszszenek.
Tartotta a hátát karját, hogy az apródok lekeféljék, aztán a bajszát
boszús pirossággal sodorgatva, a paphoz lépegetett.
– Kedves papom, az Isten hozott! – mondotta a kezét nyujtva. –
Hallottam, micsoda forrázáson estél keresztül. Sebaj páterkám, legalább
új bőröd lesz!
– Nagyságos uram, – felelte a pap a kezében tartva a süvegét, – az én
bőröm az a legkisebb baj. Nagyobb baj az, hogy elvitték, megölték az
egész eklézsiámat. Szegény anyámat is megölték.
– Hogy a kutya egye meg! – duhogta Török Bálint visszafordulva. Az egyik
átkoz, hogy nem eresztem el, a másik meg oktat, hogy mi a lovagiasság.
A pap hallgatott.
– Kiállok vele pallossal, – folytatta a paphoz fordulva, – nekem jön,
mint valami hóhér. Ez neki lovagi játék. Hanem mikor én lerántom, akkor
még neki áll feljebb.
Boszúsan húzott egyet a nadrágja szíjján, s vörös volt, mint az a medve,
amely cimerként ágaskodott a bejárat fölött.
Aztán a fiura nézett.
– Hát ez az? – kérdezte csodálkozva.
– Szállj le hamar, – mondotta a pap, – és vedd le a süvegedet.
A kis mezitlábos kardos gyerek áttette a nyergen a lábát, és lecsúszott
a lóról: megállott Török Bálint előtt.
– Ezt a lovat te szerezted? – kérdezte Török Bálint.
– Én, – felelte büszkén a gyerek.
Török Bálint kézen fogta a gyereket, és olyan sebesen vitte a
feleségéhez, hogy Gábor pap alig birta őket követni.
Az asszony a belső vár kertjében volt.
Befőtteket kötözött a cselédeivel egy malomkőasztalon. Egy szőke pap is
dolgozott velök, a várnak a plébánosa. Közelükben meg egy öt éves és egy
három éves fiucska játszadozott.
– Kata lelkem, nézzed csak! – kiáltott Török Bálint nevetve, – a Dobó
apródja!
Gergő itt már tudta, hogy kezet kell csókolnia.
A kékszemü kis svábasszony eléje guggolt, úgy nézte mosolygó
csodálkozással, aztán megcsókolta az orcáját.
– Ez? – kérdezte a plébános felfúva az orcáját, – hiszen ez még szopik!
– Szopik ám, törökvért, – felelte a vár ura.
– Éhes vagy-e kis katonám? – kérdezte az asszony.
– Éhes vagyok, – felelte Gergő, – de előbb Dobó úrhoz szeretnék menni.
– Tyhü fiam, az nem lehet, – szólt Bálint elkomolyodva. Az urad sebben
fekszik…
S Gábor paphoz fordulva magyarázta:
– Még nem tudod? Neki ment ötvened magával kétszáz töröknek, aztán ahogy
harcoltak, egy török úgy belevágta a dárdáját a combjába, hogy a
nyeregfájában állott meg
– A dárda?
– Az. Bele is törött.
– Én húztam ki! – jegyezte meg a plébános méltóságosan.
– Te hát, – szólt Török Bálint, – hanem úgy húztad, mint a répát szokás.
– Furcsa, – felelte a pap egy zsineget bogozva, – a húzás csak húzás,
akármicsoda húzás.
– És nem esett le? – kérdezte Gábor pap.
– Fenét esett, – folytatta Bálint ur. Levágta a törököt, és
hazavágtatott azonmód, amint a nyereghez volt szegezve a lába.
Gergő sápadtan hallgatta ezt. Bánta, hogy ő ott nem volt Dobó mellett. Ő
levágta volna azt a törököt.
– Eredj – mondta a plébános, – játszszál az urfiakkal.
A két kis feketehaju gyerek, már akkor ott bámulta Gergőt, a Kata
asszony szoknyája mellé huzódva.
– No mit féltek, mondotta az anyjuk. Magyar gyerek ez. Szeret
benneteket.
Aztán Gergelynek szólott:
– Ez a nagyobbik a Jancsi, a kisebbik meg a Feri.
– Jőjjenek, – szólt Gergő, – megmutatom a kardomat.
És ezzel a három fiu tüstént összebarátkozott.
– Hát te papom, – szólt Török Bálint a padra leülve, – mi az istennyilát
csinálsz most már eklézsia nélkül?
– Hát, – felelte Gábor pap búsan, – azért csak megélek ottan, ha
egyébképen nem, mint a remeték szoktak.
Török Bálint gondolkozva pödörgette a bajuszát, aztán igy szólt:
– Tudsz te törökül?
– Tudok.
– Németül is?
– Két évig diákoskodtam a német földön.
– Szóval te értesz mindenhez. Hát tudod mit papom: Szedd össze a
sátorfádat és gyere ide Szigetre. Azaz ne Szigetre, hanem Somogyvárra,
mert egynehány nap mulva oda költözünk. Hát ott légy. A feleségemnek van
pápista papja, mért ne legyen nekem kálomista papom. Aztán hát egy-két
év mulva megnőnek a gyerekek, rád biznám, hogy tanitsad őket.
– Nagyságos uram, – szólt a plébános a befőtteket hirtelen otthagyva, –
hát én?
– Hát te is tanitod: te tanitod őket latinul, ez meg tanitja őket
törökül. Elhidd jó pásztorom, hogy a török nyelv épp olyan szükséges az
üdvösségre, mint a latin.
Aztán a fiaira nézett, akik Gergelylyel az almafa körül kergetőztek.
Pirosak voltak mind a hárman, és nevettek.
– Elveszem ezt a gyereket Dobótól, – szólt Török Bálint, Gergelyre
tekintve. – Meglehet, hogy ez beválik harmadik nevelőnek.
– Dehiszen ez gyerek, – szólt a plébános.
– Elhigyjétek, hogy a gyereket a gyerekpajtások nevelik – felelte
elgondolkozva Török Bálint, – és nem a szülők, sem a profeszorok.
Vége az első résznek.