Temettek két napon át szünet nélkül. A pap levette a kocsija oldalát, és
három négy halottat vitt egy-egy fordulóval ki a temetőbe.
Gergő mindig a kocsi előtt ment. Az oldalán a kard, amit Dobótól kapott,
kezében a temetői kereszt. A pap hol énekelve hol imádkozva vezette a
lovakat. Neki is ott volt a kard az oldalán.
Odakünn betakarta a halottakat gyékénynyel, hogy a ragadozó madarak ne
férhessenek hozzájok, s meg-meg visszatért.
Harmadnap délelőtt aztán egy asszony meg egy gyermek jelent meg a
faluban. Ezek a Balaton nádasában bujdostak. Este meg két férfi jött
haza.
Ezek ásták aztán meg a sirokat, és velök ásott a pap is.
Csak mikor a halottakat eltakaritották, akkor kezdett a pap ahhoz, hogy
a hajlékát ahogyan lehet rendezze.
A házban három szoba volt, de mind beszakadt az égésben.
Az utcai szobát tetőzte be először a pap deszkával, hogy az eső ellen
védve legyenek. Aztán egy szekrényt igazitott össze, és Gergelylyel
hordatta bele az udvaron heverő könyveket.
Gergelynek a sok szomoru munka után tetszett ez a foglalkozás.
Egyik-másik könyvet meg is forgatta, hogy képesek-e? Valami öt képes
volt közte. Az egyikben mindenféle bogár volt, a másik meg tele volt
virágrajzzal. Mindössze tán harminc pergamenkötésü könyv volt az egész.
Az asszony ezalatt a konyhát is rendbe szedte, és főzött. Cukorborsót
főzött hús nélkül meg tojásos rántott levest.
Két tál étel egy egész falunak.
Ebéd után a pap kissé fölépült az ő bágyadt szomoruságából.
Kivezette Gergelyt a kertbe, ahol egy kis kápolnaszerü méhes állott.
Ennek az ajtaját is felszakitották a törökök, de mert nem láttak benne
egyebet, mint egy lócát meg egy bakasztalt s holmi üvegeket, nem is
romboltak benne semmit.
– Fogj egy legyet, – mondotta a pap Gergelynek.
Leült a lócára és a szögletfelé fordulva kiáltott:
– Lucifer!
Egy ökölnyi nagyságu kecske-béka ugrált elő a szögletből. Meg-megállt és
nézett hol a papra, hol a gyerekre.
A pap letette a tenyerét a földre. A béka beleugrott, és nézett a papra,
mintha szólani akarna.
– Kedves kis békám, – mondotta a pap, – megéheztél ugy-e mióta nem
láttál?
Azzal elvette a legyet Gergőtől, és a béka elé tartotta. A béka bekapta
jóizüen.
Gergely idegenül nézte ezt a barátkozást. Ő bizony a békákat nem vette a
tenyerére soha, inkább agyonverte, ha talált.
Mikor a pap jóllakatta a békát, egy rézcsövet vett elő az ablakfülkéből.
Alul-felül megtörülte gondosan, s a béka lábait egy kis tükör fölé
kötve, vizet csöppentett az uszóhártyájára. Aztán nézte sokáig,
figyelmesen.
– Gergely fiam, – szólt hátra egyszer – gyere nézd te is.
Gergely bele nézett a csőbe.
– No mit látsz? – kérdezte a pap.
– Vörös folyóvizet. Folyik egyre folyik.
– Tudod-e mi az?
– Nem.
– Az az élet folyója fiam. A vér. Bennünk is igy folyik, igy csörgedez.
A béka meg az ember. Mi a különbség? A vér csak vér, akár emberben van
akár békában. De a béka boldogabb, mint az ember. Nincs országa,
nincsenek kincsei. Minden közös a természetben. Az ember is boldogan
élhetne, ha nem volna semmije se.
Gergely csak nézte a békát. A beszédet nem értette.
Ekkor egy asszony lépett be az ajtón. A kötényében hozott egy holt
gyermeket, – olyan egy éves formát. Az arca vörös volt a sirástól.
– A Jánoskám, – mondotta sirásnak eredve.
– Eltemetjük, – felelte a pap, és fogta a kalapját.
Gergely is fölvette a keresztet, és megindult előttük.
– Elrejtettem őt, – beszélte sirva az asszony, – elrejtettem ijedtemben
a gabonaverembe. Aztán én is elfutottam. Éjjel vissza akartam jönni, de
akkor egy másik pogánycsapattal találkoztunk. Az egész nádast felverték.
Isten tudja, kiket vittek el, kiket öltek meg. Mikorra visszajöhettem,
az én Jánoskámat igy találtam. Oh Isten, Isten! Mért vetted el tőlem?
– Ne kérdezd az Istent, – felelte a pap a földet ásva. Az isten tudja
mit csinál, te pedig nem tudod.
– De hát mért született, ha igy kellett meghalnia!
– Nem tudjuk: mért születünk; és nem tudjuk: mért halunk meg, – szólt a
pap tovább ásva. Ne szólj többet az Istenről.
Az anya leoldotta a kötényét, és azzal együtt tette a gyermeket a
földbe.
– Még ne! – szólt fuldokolva a papnak.
Füvet és virágot szaggatott. Ezt szórta a gyermeke fölé, miközben
folyton jajgatott:
– Oh, hogy a földnek kell tégedet adnom! Nem ölelsz meg többet kicsi kis
kezeddel! Nem mondod nekem többet ezt a szót: anyákám? Oh hogy azok a
piros rózsák elhervadtak gyönge kis arcodon! Oh hogy azt a szép szöszke
hajadat meg nem simogathatom többé!
És a paphoz fordulva mondotta:
– Milyen szép szeme volt! Úgy-e milyen szép barna szeme volt! Hogy
tudott vele nézni, milyen kedvesen! Oh drága lelkem, nem nézel rám
többé, sohasem!
A pap eközben behányta a földet a sirba, és meghalmozta, körülveregette
az ásóval. Aztán egy ágat tört a temető szélén levő bokorból, egy
keresztalaku ágat. Letüzte fejtől a halmocskára.
– Oh hogy az Isten elvett téged tőlem! – sirta az asszony a halmocskát
átölelve.
És az arcát rányomta a puha földre.
– Az Isten elvette, az Isten vissza fogja adni, – felelte a pap az ásót
és kapát a vállára vetve.
És folytatta:
– Némelyek előre mennek, és várják azokat, akiknek dolguk van még a
földön. Néha a gyermek megy előre, néha a szülő, de a Teremtő ugy
osztotta be, hogy aki a csillagok fölé kerül, legyen aki várja őt ottan.
Az asszony csöndesen sirdogálva ment a pap után, s hogy a pap
elhallgatott, újra felzokogott:
– Milyen szép szeme volt! Úgy-e tisztelendő úr, milyen szép szeme volt!