– No kutya török, – harsant fel Kocsis Gáspár, – meghalsz!
– Meghalsz! – kiáltották a volt rabok az öklüket rázva.
– Megdegles! – szólt a cigány is. És az egyik hámfáról leoldotta a
kötelet.
– A lábamat töretted a vassal! – kiáltotta Gáspár.
– Agyonvágtad az apámat! – szólt vérbenforgó szemekkel egy asszony.
– Elhajtottad a tehenünket, feldúltad a házunkat!
S a törököt haragos arcok és öklök viharozták körül.
Néhányan mindjárt le is akarták szúrni, de a rabságot szolgált nagyfejü
paraszt elébe állott a maga kardjával, és igy szólt:
– Hogyisne! Hogy mindjárt vége legyen! Tüzet kell előbb rakni a talpa
alá!
– Helyes! – kiáltották a rabok, – égessük meg az átkozottat!
A boszúállás gyönyöre mindenkit hóhérrá változtatott. Az asszonyok
tördelték a rőzsét, és tüzet gerjesztettek a fa alatt.
– Emberek, – mondotta ekkor a pap, – ha ti most itten akasztással
mulatoztok, megint jöhet egy kóbor török csapat, és megint rabul
eshettek valamennyien.
A rabok ránéztek. A pap egy csontmarkolatu török lándsát tartott a
kezében. Folytatta.
– Tudjátok, hogy ez az ember mit tett velem, a testem tetőtől talpig
olyan, mint a főtt ráké; senkinek sincs annyi joga benne, mint énnekem.
A rabok nem szóltak ez ellen semmit. Egynehányan szemtanui voltak annak
az esetnek, mikor a papot forró vizzel öntözgették a törökök.
A pap folytatta:
– Hát csak menjetek a vitézekkel, ameddig lehet az ő oltalmuk alatt,
azután meg lehetőleg szanaszéjjel a járatlan, rossz utakon. Isten áldjon
meg, és vezessen haza mindnyájatokat.
Ez utóbbi szavaknál áldásra terjesztette ki a kezét és imádkozón nézett
fel az égbe.
Emezek szájában még ott volt a rabkenyér keserü ize. Nem kivántak
másodszor beleharapni. Abbahagyták a tűzrakást és sietve ugráltak fel a
szekerükre, kocsijokra.
A cigánynak is elment a kedve az akasztástól. Felszökött a kocsijára, és
hátraszólt az asszonyának!
– Utánam Beske!
Gáspár összekötötte a maga kocsiját a Margitéval. Egy ülésen foglaltak
helyet. Ezek talán az egész életükön át igy mennek egy kocsin.
– Jól meggyötörje! – kiáltotta vissza a papnak.
– Ne sajnálja a tüzet tőle! – szólt vissza egy asszony is.
És sorra elhajtottak.
A kocsis maradt utolsónak, az a kocsis, akit szakácsul használtak a
törökök.
– Addig nem megyek el, mig vissza nem adom a pofont! – szólott.
És aszerint cselekedett.
Azután a pap maga maradt a törökkel.