A rabokat ott találták az erdőben. Mindössze hat azab őrizte őket.
Amint a magyar vitézek megjelentek az erdőben, a rabok felugráltak, és
nagy éljenriadozással tördelték, szakgatták a bilincseiket.
A hat azab persze hat felé szaladt. A kardjokat, dárdájokat eldobálva
futottak be az erdőbe.
A magyarok nem kergették őket. A rabokon volt az eszük. Azokat
szabaditották fel a láncokból.
Dobó legelőször is a papnak nyujtott kezet.
– Dobó István vagyok, – mondotta.
– Somogyi Gábor a nevem, – felelte a pap. Áldja meg az Isten
kegyelmedet!
A rabok is örömükben sirva borultak Dobó köré, és csókolták kezét lábát
a szabaditójuknak.
– Ne nekem hálálkodjatok, – mondotta Dobó. Ez a kis fiu mentett meg
benneteket.
És Gergőre mutatott.
A Gergő gyerek persze egész életében nem kapott annyi csókot, meg annyi
áldást, mint ezen az egy napon. No de majd nem kap ezután; nem kap sok
ideig.
Tizenöt szekér meg egy nagy rakás fegyver esett ott zsákmányul a
magyaroknak.
Dobó, mielőtt osztakoztak volna, megkérdezte a raboktól, hogy ki a
legrégibb fogoly?
A fiatal jobbágylegény fölállott a gyepről.
– Mi a neved?
– Kocsis Gáspár, szolgálatjára.
– Hová való vagy?
– Egerbe.
– Hol estél rabul?
– Fehérvár alatt.
– Tudod-e, hogy ezeken a szekereken kiknek a a holmija van?
– Egynehány hordóról, ágynemüről tudom. Szedték ezt uram mindenütt ezek
a rablók.
Dobó a törökhöz fordult:
– Jumurdsák beszélj.
A török vállat vont:
– Szedtük, ahol Allah engedte szednünk. Ami a hitetleneké, az a miénk.
Ahol találjuk, ott kapjuk.
– Akkor, – mondotta Dobó a vitézeinek – rakjatok szét mindent. Fel fogom
osztani közöttetek.
Az egyik kocsiban egy öl mindenféle fegyver volt. Ez is szedett-vedett
zsákmány, java része a Móré várából való. De volt közötte egy könnyü kis
meggyszin bársony hüvelyü kard is. Dobó fölvette ezt a rakásból és igy
szólt:
– Bornemissza Gergely jer ide. Vedd ezt a kardot. A tiéd. Légy hű vitéze
a hazának, jámbor szolgája az Istennek. Áldás és szerencse legyen a
fegyvereden.
Azzal felkötötte a kardot a gyerek derekára, és homlokon csókolta a kis
vitézt.
A kis fiu komolyan fogadta ezt a kitüntetést. Oh vannak olyan
pillanatok, mikor a gyermeki lélek megérzi a reá jövendő idők fuvalmát,
s az ilyen pillanatokban a gyermeknek férfilelke van.
Dobó azután, ami a katonáknak nem kellett, a raboknak hagyta. Mindegyik
rabnak jutott kocsi is, ló is. Mert a vitézeknek a kocsiba fogott sovány
parasztlovak nem kellettek.
Ki volt boldogabb, mint a cigány. Nagyokat ugorva táncolta körül a neki
osztott lovat, szekeret.
Azután rohant vissza a fegyver-rakáshoz. Ami rozsdás rossz fegyvert ott
hagytak a katonák, azt kincsek gyanánt kapdosta magára. Török módon
kendőt kötött a derekára, és úgy körültüzködte magát mindenféle
késekkek, tőrökkel, hogy olyan volt, mint a sündisznó.
Egy tengeri nádból font ócska török paizs is volt ottan. Azt a karjára
öltötte. Meztelen lábaira két nagy rozsdás sarkantyut kötött, a fejére
meg sisakot tett; de volt annyi esze, hogy alatta hagyta a kalapját is.
Azután egy hosszu dárdát kapott fel a földről, és mintha tojáson járna,
olyan ünnepi lépésekkel odalejtett a törökhöz:
– Na Gyamarzsák, – mondta az orra alá piszkálva a dárdával, – hogy vagy
te bibas terek?
Hogy erre mind elnevették magukat, Dobó rászólt a cigányra:
– Ne hetvenkedjél te! Hová való vagy?
A cigánynak egyszerre alázatossá lettyent a dereka.
– Mindenüvé csókolom kezsit, lábát, ahol muzsikáltatnak.
– Értesz a puskaigazitáshoz?
– Mint a madár a repiléshezs csókolom kezsit lábát.
– Hát nézz el majd ezekben a napokban Szigetvárra, a Török Bálint úr
udvarába. Ott most akad munkád bőven.
A sovány kis cigányasszony könyörgött Dobónak, hogy hadd mondjon
jövendőt.
– A feleséged? – kérdezte Dobó a cigánytól.
– Azs, – felelte a cigány, – de nem nagyon rígen: csak ma reggel óta.
A cigányasszony odaült a tűzhöz, összekotorta a parazsat, és fekete apró
magvakat szórt reá.
– Datura stramonium, – szólt a pap, a magvakra tekintve.
A parázsról kék füstoszlop szállt fel. A cigányasszony kőre ült, és
beletartotta a füstbe az orcáját.
A vitézek meg a volt rabok kiváncsian állották körül.
– A kezét… – mondotta néhány perc mulva a cigányasszony Dobónak.
Dobó odanyujtotta.
A cigányasszony fölemelte az arcát az égnek. A szemefehérével nézett
fölfelé. És remegő ajkakkal beszélt:
– Vörös és fekete madarakat látok… Szállanak egymásután… Tiz… tizenöt…
tizenhét… tizennyolc…
– Ezek az éveim, – mondotta Dobó.
– A tizennyolcadik madárral egy angyal repül. Leszáll hozzád és veled
marad. Kendőt rak a homlokodra. A neve Sára.
– Eszerint Sára lesz a feleségem.
– A tizenkilencedik madár vörös. Sötét villámos felhőt hoz magával. A
földön három nagy oszlop eldőlt.
– Buda? Temesvár? Fehérvár? – kérdezi Dobó tünődve.
– A negyedik is lángol már, te fenntartod azt, noha kezedre, fejedre
záporként hull a tűz.
– Szolnok? Eger?
– A huszadik madár aranyszinü. A nap sugaraiba van öltözködve. A fején
korona. A korona egy gyémántja öledbe hull.
– Ez jót jelent.
– Aztán megint vörös és fekete madarak szállanak egymás után. De
sötétség áll be… Nem látok többé semmit… Lánc-csörgést hallok… A te
sóhajtásodat…
Összerázkódott és elbocsátotta Dobónak a kezét.
– Eszerint börtönben halok meg, – szólt Dobó összeborzongva.
– Nincs ennek semmi értelme, – szólt kedvetlenül a pap. Mire való az
ilyen ostobaság?
A cigányasszony már ekkor a Gergely kezét fogta. Az arcát a füstbe
tartotta, hallgatott egy percig. Azután ismét az égre nézett.
– Galamb kisér az egész életen… Fehér galamb, csak a szárnya rózsás. De
tűz és tűz övez folyton. Kezedből is tüzes kerekek indulnak… A galamb
aztán maga marad és búsan keres egész életén…
Egy percre elhallgatott. Arcát a megirtózás kigyóvonalai vonaglották át.
Elbocsátotta a fiu kezét, és tenyereit is az ég felé tartva, rebegte:
– Két csillag száll fel az égre. Egyik a börtönből. Másik a
tengerparton… Ragyognak örökké…
S elirtózva nézett maga elé.
– Bolondság, – szólt ekkor boszusan Dobó. Öntsetek erre az asszonyra
vizet!
S elrántotta a Gergő gyereket. Vitte magával a paripák felé.
– Hát evvel a rablógyilkos haramiával mit csináljak? – kiáltott a cigány
a törökre mutatva.
– Akaszd fel! – válaszolta Dobó, anélkül, hogy hátratekintene.
És a nyeregbe vetette magát.