Gergely azt hitte, álmodik. Ahogy ott ment Dobó mellett a kis fürge
török lovon, azon tünődött, hogy hogyan került ő bele ebbe a nagy
dicsőségbe?
Hol a lovat nézte, hol a szép kardot. A lovat meg-megsimogatta, a kardot
kihuzta. Ha véletlenül törökökre bukkannak és Dobó azt mondja neki:
Vágjad Gergő! hát az bizonyos, hogy Gergő neki vág most akár egy
hadseregnek.
Immáron alkonyodott. Az eget pikkelyes felhők boritották, s ahogy a nap
aranyozni kezdte az eget, olyanná vált az, mintha pikkelyes ércből volna
az egész égboltozat.
Ahogy lefelé mennek a kanyargós úton, a Dobó lova egyszercsak megáll. A
fejét fölemeli. Fuj és nyugtalanul kapálja a földet.
– A lovam törököt érez, – mondja Dobó visszafordulva, – álljunk meg.
Az induláskor két katonát bocsátott előre. Azokat várták. Meg is jött
egynéhány perc mulva mind a kettö vágtatva.
– Lenn a völgyben egy törökcsapat jön az országúton, – jelentette az
egyik Dobónak.
– Katonai rendben jönnek, – mondotta a másik.
– Messze? – kérdezte Dobó.
– Jó messze. Mikorra ideérnek, beletelik két óra is.
– Mennyien lehetnek?
– Vannak azok kétszázan is.
– Az országúton jönnek?
– Az országúton.
– Az a Kászon utócsapata, – felelte Dobó. – Mindegy: megtámadjuk őket.
Az országút szélesen kigyózva megy fel a Mecsekre. Dobó kinézett a
csapatának egy olyan helyet, ahol az út kanyarulatát egy kiálló szirt
szegi meg. Ott jól elrejtőzködhetnek, s meglephetik a törököt.
– Nem vagyunk kevesen? – kérdezte egy szeplős, szőke fiatal katona,
akiről az első szempillantásra lehetett látni, hogy bársonyban
nevelkedett.
– Dehogyis Gyurka, – felelte Dobó nevetve. – Mikor ilyen hirtelen rájok
esik az ember, nincs idejök olvasni, hogy hányan vagyunk. Sötét is van.
Aztán ha mind le se vághatjuk őket, hát elég az, hogy széjjel futnak. A
falukban aztán egyenkint majd elbánnak velök.
A volt rabok akkor tüntek elő egy kanyarodásnál hosszu kocsisorban.
Dobó hozzájuk futtatott egy katonát, és azt izente nekik, hogy
forduljanak vissza Pécs felé; onnan menjenek keletre nyugatra, csak
északra meg délre ne.
Látni lehetett, hogyan ér hozzájuk a katona, hogyan áll meg a hosszu
kocsisor, és hogyan fordulnak meg egyenkint, és hogyan megy az egész sor
visszafelé.
Dobó ekkor Gergelyre nézett.
– Az ördögbe is, – mormogta kedvetlenül, – mit tegyek ezzel a gyerekkel?
Aztán fenhangon szólott:
– Gergő fiam, haza tudnál-e menni egymagadban?
Gergőnek könnybe lábadtak a szemei.
– Nem tudom, – felelte, az ingeujjába törölve a szemét, – talán
hazatalálok.
Mert arra gondolt, hogy le kell mondania a szép katonai mennyországról,
amelybe ezen a napon belecsöppent.