Egy óra nem telt belé, s az András kocsis olyan pofont kapott, hogy két
ölet repült a kalapja.
– Hogy a hetedik pokol emészszen el! – orditott rá a félszemü janicsár,
– mennyi paprikát tettél ebbe az ételbe?
A paprikás a raboknak került, a cigány nem csekély örömére. Maguk a
törökök a nyárson sült darabokat osztották meg maguk között.
A hordók eközben csapot kaptak. Bögrékben és tülkökben itták a törökök a
magyar bort. A cigány felállott. Megtörülte a száját a kezébe, a kezét
meg a nadrágjába, aztán igy csicsergett:
– Nagyságos méltóságos Gyamarzsák úr, csókolom kezsit lábát, hadd
pikulázzsak eggyet a tistelt vendégség eremére.
A Gyomorzsáknak nevezett félszemü, – valójában Jumurdsák, – megfordult
és gúnyosan felelte:
– Ide kukorikolnád a magyart, úgy-e? Majd pikulázok én mindjárt a
hátadon!
A cigány kedvetlenül kutyorodott vissza az evők közé, és a fakanalat
megintcsak forgatta.
A törökök is ettek, ittak. Közben csereberéltek, és osztozkodtak is. Egy
lelógó bajszu komor akindsi kis vas-szekrényt vett le a kocsiról.
Fölfeszitették. Aranypénz, gyűrük, fülbevalók voltak benne.
Ezen osztozkodtak meg ott a tüz mellett.
Gergő álmos volt, de nem tudta levenni a szemét az ő törökjéről.
Félelmes, különös arc volt neki ez a csupa bőrfej. Mert ahogy a süvegét
letette, egybeolvadt a feje csupaszsága az arcának a csupaszságával. És
furcsán nevetett. Mintha szük volna a bőr az orcáján. Még a foga inye is
kilátszott ilyenkor.
Vastag szarvasbőr-övet húzott elő a dolmánya alól, mikor a pénzt
megosztották. Az öv már duzzadt volt a pénztől. A török fölkelt, és a
szekerek mögé ment, ahol a lovak legeltek.
Gergőnek rajta volt a tekintete. Látta, hogy a török hogyan húz ki hátul
egy fapecket és hogyan rakja bele egy kis nyiláson át a pénzét a
nyeregkápába.
– Hát te mért nem eszel? – szólt a pap Gáspárnak.
A legény a csoport szélén ült, és komoran nézett maga elé.
– Nem kell, – felelte.
Kis idő mulva oda szólt a papnak.
– Ha tisztelendő uram elvégezte, egy kis beszédem volna, ha meghallgat.
A pap letette a fakanalat, és odacsörömbékelt Gáspár mellé.
– Hát mi kell fiam?
– Tisztelendő uram, – szólott a legény sötéten, – gyóntasson meg engem.
– Minek?
– Annak, – felelte a legény, – hogy tisztán menjek a másvilágra.
– Messze vagy még te attól, Gáspár.
– Nem olyan messze, mint gondolja.
Egy pillantást vetett a törökök felé, és igy folytatta:
– Mikor elvégezik a vacsorát a rabok, ide jön az a török, aki engemet
megfogott. Ide jön, hogy a kezünkre zárja a békót. Hát én azt megölöm.
– Ne tedd azt fiam.
– Már én pedig igy határoztam, tisztelendő uram. Mikor idejön, elkapom
az egyik kését, és beleszurom, bele a hasába! Hát csak gyóntasson meg
engem.
– Fiam, – mondotta a pap, – én nem gyóntathatlak meg, mert én Lutheránus
vagyok.
– Ujhitü?
– A neve uj hit, fiam, de valójában ez az igazi régi hit, amit a
názáreti Jézus nekünk hagyott. Mink nem gyóntatunk, csak gyónunk. Mink
azt tartjuk, hogy az Isten látja a mi lelkünket. De minek veszejtenéd el
magadat. Látod, itt még magyar földön vagyunk, és Pécs itt van alattunk.
Már sokszor megesett, hogy a magyar rabokat kiszabaditották.
– És ha nem szabaditanak ki?
– Isten jósága elkisérhet az utunkon. Van olyan ember elég, a kit ott a
török földön ér el az Isten szerencséje. Rabláncon megy oda, és úrrá
válik ottan. Gyere fiam, egyél. Az étel megerősit.
A legény komoran nézett maga elé. A pap ujból megszólalt:
– Minek hivtál, ha nem hallgatsz reám?
A legény erre fölkelt, és oda vánszorgott a többi közé.
A rabok többnyire fiatal és erős emberek. A nők között van egy kis
sovány rongyos cigányasszony is. Ennek a keze lába cigányszokás szerint
börzsönynyel van bepirositva, de még a haja is.
Időnkint hátraveti a fejét, mert a haja a szemébe lóg. És gyakorta szól
cigánynyelven Sárközivel, a ragyás cigánynyal.
– Talán a feleséged? – kérdezik a rabok.
– Nem, – feleli a cigány, – de még lehet.
– Hát mit beszélgettek cigányul!
– Ast mondja ezs azs assony, hogy ha a tűzs mellé erestenék, megmandaná
a jevendőnket.
– A jövendő az Isten kezében van, – jegyezte meg a pap, – ne tegyetek az
ő nevében semmi komédiát.
A férfiak között két idős ember is volt. Az egyik egy sebhelyes arcu
szótlan úrforma ember, akiről nem lehet tudni, hogy úr-e vagy hogy
cigány ez is, mert semmi kérdésre sem ad feleletet. Az embernek erős
puskaporszaga van. A másik egy terebélyes arcu paraszt. Ez már túl van a
negyvenedik éven, meglátszik rajta. Mindig mereven néz, mintha
csudálkozna, és úgy lógatja a fejét, mintha a feje sokkal nehezebb
volna, mint más ember fiáé. Az igaz, hogy nagy is a feje.
A rabok ahogy ott ették a paprikás ürühust, csöndesen beszélgettek.
A szabaduláson kezdték persze, hogy hogyan lehetne a törököktől
megszabadulni.
– Sehogy, – szólt röviden a nagyfejü paraszt.
Aztán, hogy lenyelte a kanál hust, azt mondta még hozzá:
– Én tudom. Én már kiszolgáltam egy rabságot.
– Konstantinápolyban? – kérdezték egyszerre hárman is.
– Ott, – felelte a paraszt mélyen bemártva a kanalát a vaskondérba, –
tiz esztendeig söpörtem én a török földet.
– És hogyan szabadult meg?
A paraszt egy cobákon rágódva felelte:
– Hogyan? Hát ingyen. A Jézus palástja alatt. Egyszer felhoztak
Belgrádba. Onnan szöktem meg a Dunán.
– És milyen az a rabság? – kérdezte egy tizenhat éves savószemü legény.
– Bizony öcsém, – felelte a paraszt, – nem sok tyúk mult ki miattam a
világból.
– Gazdagnál szolgált-e? – kérdezte egy hang a kocsi alól.
– Magánál a császárnál, – felelte a nagyfejü büszkén anélkül, hogy
rápillantott volna a kérdezőre.
– A császárnál? Mi volt kend a császárnái?
– Én tisztogattam az istállót.
– Hát az asszonyokkal mit csinálnak? – kérdezte egy fekete haju
menyecske.
– Mit? Nektek még jobb a dolgotok. Amelyitek fiatal, ott is csak
asszony, csakhogy török asszony, amelyitek meg vén, azt cselédképpen
tartják.
– Ütik?
– Bezony nem is simogatják.
– Eszerint kend tudja az utat? – kérdezte a pap fölemelkedve.
– Tudom, – felelte a paraszt.
A pap föltette az egyik lábát a kerékagyra, és a tűz odasugárzó
világosságánál a szemét hegyezve nézte a lábaszárán levő széles sima
vasat. Apró karcolások látszottak azon. Valami rab följegyzései voltak:
egy hosszú út szenvedései húsz szóban.
A pap olvasta a szavakat:
– Nándorfehérvártól _Hizarlik_ egy nap. Aztán _Baratina_.
– Nem, – felelte a paraszt, – öt állomás is van addig.
– Eszerint ez az öt kereszt öt állomást jelent. Tehát öt állomás. Aztán
következik _Alopnica_.
A paraszt bólintott.
– Aztán _Nis_.
– Ez már Rácország, – jegyezte meg a paraszt a térdét átfonva. – Itt
kezdik vetni a rézkását.
– Rézkását? – kérdezte felcsudálkozva egy asszony
A paraszt nem felelt.
A pap tovább olvasta a bilincs karcolásait.
– Aztán következik _Kuri-Kezme_.
– Itt sok a korpió-férög.
– _Sárkövi_.
– Itt három malom van.
– _Czaribród_.
– Itt engem megvertek.
– Miért? – kérdezték egyszerre hatan is.
– Mert eltörtem a lábam vasát.
– _Dragomán_, – olvasta a pap tovább.
– Ez már Bologár ország, – szólt a paraszt, – innen érkezünk Zsófiába.
Ott sok a torony. Nagy város.
A pap folytatta:
– _Iktimán_.
A paraszt bólintott.
– _Kapiderven_.
– Itt havas vagyon.
– _Pozarki_ vagy micsoda.
– Az az, Pozárki, a fene essék belé. Sok a szunyog.
– _Filippe_.
– Ez is város.
– _Kaladán_.
– Itt egy cimborámat eladták.
– _Uzonkova_.
– Sok gyümölcsös kert.
– _Harmanli_.
– Itt egy török úr megvette Dávidka Antalt.
– _Musztafa-basa-Köpri_.
– Kőhid van itt jókora.
– _Drinápoly_.
– Röttentő nagy város. Itt láttam egy élőfánkot.
– Mi az? – kérdezték a rabok.
– Az, – felelte a paraszt – akkora nagy eleven barom, mint ez a rakott
szekér, de még ennél is nagyobb; oszt csupasz, mint a bihal. Az orra meg
akkora, hogy úgy bánik vele, mint más állat a farkával: mikor a legyek
kénozzák, végiglődörgeti a derekán.
– _Corli_.
– Innen kezdve möglátjuk a tengört.
A rabok fölsóhajtottak. Némelyek a tenyerükbe hajtották az arcukat;
mások könnyes szemmel bámultak maguk elé.