– Az én nevem Margit; szólitsatok csak Margit néninek, – mondta a kocsin
ülő rableány. – Majd mesélek nektek. Sok mesét tudok. Hová valók
vagytok, édeseim?
– A faluba, – felelte Gergő.
– A paluba, – felelte a kisleány is.
– Melyik faluba?
– Itt az erdőn van.
– De mi a neve annak a falunak?
– A neve? A nevét nem tudom.
Ez a Margit kövérképü, mindig csókra álló száju parasztleány; az arca
itt-ott kissé szeplős, és a nyakán két üvegből való gyöngyöt visel. A
törökök egy somogymegyei pusztáról ragadták magukkal.
A gyerekek feleletére elmosolyodott, aztán rongyokból bábut csinált
Vicuskának.
– Ez lesz a Vicuska babája; sárga a kendője, piros a szoknyája, –
mondotta dalolva. – Öltöztetjük, ringatgatjuk, táncoltatjuk,
altatgatjuk.
A kocsi mellett egy szélesmellü parasztlegény ballag, meg egy ragyás
cigány. A cigányon sokszorosan foltozott kék nadrág és ugyanilyen
dolmány van. A dolmánya zsebéből egy fasip tölcsére áll ki. A kocsi
másik oldalán egy pap megyen; meg egy nagyarcu parasztember, aki lehet
már negyven esztendős. A pap fiatalabb. Széles arcú magas ember. Se
szakálla, se bajusza, de még szemöldöke sincsen. És vörös, mint a réz.
Csak a két szemebogara fekete. Őt bizony ezelőtt egynehány nappal forró
vizzel öntözgették a törökök, hogy adja elő a templom kincseit.
Voltak is az ő templomának kincsei!
Hát mondom: mindezek rabok szegények. A lábukon lánc. A kezük, – kinek
elől, kinek hátul – szintén vasban. A legény a cigánynyal, a pap a
paraszttal össze is van láncolva. A legény mezitláb. A bilincsét a lábán
rongyokkal bélelte körül.
A rongyok már véresek.
– Álljunk meg, – igy könyörgött hátrafordulva olykor, – hadd igazitsam
meg a bilincsemet.
A janicsárok azonban rá se hederitettek. Törökül fecsegtek egymással és
legfeljebb csak egy közömbös tekintet volt a feleletük.
Gergelynek rátapadt a szeme erre a legényre. Milyen kicsiny az orra! És
milyen kék lajbi van rajta! Ez nem fél. Ha a két keze nem volna
hátraláncolva, tán mind elfutna tőle a török.
A legény csakugyan nem félt. Fölemelte a fejét és ráorditott a mellette
lovagló görbehátu törökre.
– A tűz emészszen meg benneteket, pogány farkasok.
– Gáspár, Gáspár, – szólott le Margit a kocsi tetejéről, – viselje békén
a sorsát, amint csak lehet. A nap, látja már nyugvóban van, meg kell
állaniok.
Ahogy erre megtörülgette a szemét, a két gyerek is sirva fakadt.
– Haza akarok menni! – bömbögte Gergely.
– Apához! – sirta a kis Éva.
A törökök csakugyan megállottak. Leszálltak a lóról, és korsót vettek
elő; mosogatták a kezüket, lábukat, arcukat, aztán letérdeltek
vonalegyenes sorban napkelet felé megcsókolták a földet és imádkoztak.
Ezalatt csend volt.
A leány lemászott a kocsiról, és az inge széléből rongyot hasitott.
Körülkötötte vele a legény lábát, s úgy tolta vissza jóságos vigyázattal
a bilincseket.
– Áldjon meg az Isten, Margit, – mondotta sóhajtva a legény.
– Az éjjelre, ha lehet, teszünk rá útilaput, Gáspár.
Itt egyet sirt a leány. Minden órában sirt egynehány percig, de mindjárt
dalolt is utána a gyerekeknek, mert mikor ő sirt, azok is sirtak.
– Hej de ihes vágyok, – fakadt szóra a cigány, ahogy ott ült mellettök a
porban. – Saha iletembe nem valtam ilyen ihes. Három libát megennék
egymágám.
A kocsis, – ez is láncolt lábu rablegény – elmosolyodott a cigány
sóhajtására.
– Magam is éhes vagyok cigánypajtás, – felelte lenéző oldalpillantással;
– de főzök is estére olyan paprikás hust, hogy mind nekünk marad.
– Hát te vágy á sákács?
A _te_ szóra megrándul a kocsisnak a szemöldöke, de aztán mégis felel:
– Csak este. Nappal rabolnak ezek maguknak ebédet is.
– Hát mióta solgáls á kontyos uráknál?
– Három napja.
– Nem lehet elfistelegni váláhogy?
– Nem ezektől soha. Nézd, milyen csizma van a lábamon.
Felvonta a lábát az ülésből. Nehéz vastag láncok csördültek föl vele.
– De hátha má nem főzsöl? – tünődött aggódva a cigány.
– Bizonyosan főzök. Tegnap olyat főztem nekik, hogy úgy nyalták utána a
szájukat, mint a kutyák.
– Bárcsak én is nyalhatnám már a sájamat.
– Bort is raboltak délben. Itt van a kocsi farán.
– Nem isik a terek te!
– Dejszen nem török ez egy se, mikor bort lát.
– Na akkor nekem innepem ván, – ujongott a cigány, – olyan nótát
pikulázsok nekik, hagy még táncsolnak is rája.
A félszemű janicsár az imádság végeztével nem inditotta meg a kocsikat.
A hegytetőről már látszott az esti szürkületbe befátyolozott város. Az
magyar fészek. Olyan darazsak laknak benne, akikkel nem jó tréfálni.
A törökök tanakodtak. Aztán a félszemű janicsár odaszólt a kocsisnak:
– Utánam! Be az erdőbe!
És bevitték a kocsikat, szekereket, jól be, valami öt percig tartó
menéssel az erdőbe.
A nap eközben elsülyedt a fák között, és a tiszta égen feltünt az első
csillag.
A törökök egy alkalmas tisztáson kipányvázták a lovakat. A pap kezét
feloldotta a janicsár, és igy kiáltott rá:
– Tüzet rakni!
– Én azst jabban értem! – rikkant fel a cigány. – Nagyságos méltóságos
terek ur, csókolom kezsit, lábát, hadd rakjak én tüzet, nekem azs a
mesterségem.
– Hallgass, – rivalt rája a török.
Három asszonyt is elszabaditottak, hogy segitsenek a tüz készitésében.
Az asszonyok aztán a pappal száraz ágat szedtek a fák alatt, és acéllal
taplóval csakhamar tüzet gerjesztettek.
A kocsist is felszabaditották az ülésről.
– Olyat, mint tegnap, – mondta neki a félszemü török.
– Meglesz, – felelte a kocsis.
Vizet tett fel egy nagy vaskondérban a tüzre, s hogy a pap a cigánynyal
hamarosan megnyúzta az ürüt, értő kézzel aprózta bele a kondérba.
Hullott a husra vereshagyma is, meg paprika bőven, s bizonyára apritott
volna burgonyát is a lébe, de ezt főképpen azért nem cselekedte, mert
nem volt burgonyája. Tudták is abban az időben, mi a burgonya! Az urak
ugyan már nagy ritkaságképpen kóstolgatták, de neve még nem volt, s a
nagy általánosságban a krumpli még nem létezett.
A tüzet valami húsz különféle török telepedte körül. A kocsikat,
szekereket kerités-körbe állitották. A lovakat kipányvázták kivül a
szekereken.
A rabokat összehajtották egy csoportba. Tizennégyen voltak összesen:
kilenc férfi meg öt nő, a két kis gyereket is beleszámitva. Csak
eldültek szegények a gyepen. Némelyek mindjárt el is aludtak. A kis Vica
is aludt már az ágynemü tetején. Fejét a Margit ölébe nyugasztva
álmodott, és jobbjával a melléhez ölelve tartotta hitvány kis bábuját.
Gergő mellettök elhasalva a tenyerébe hajtotta az arcát, és álmosan
pislogott le a törökökre. A félszemü janicsár fölnézett egypárszor
rájok. Ott hagyta őket a leánynyal a kocsi tetején.
A tüz magas lánggal égett. A törökök ölték a bárányt, a tyukot, a libát.
A rabok buzgón dolgoztak az étel elkészitésén, s alig egy negyedóra
mulva már javában rotyogott az üstökben és kondérokban a hús, és
pirultak a combok a nyárson.
Az erdei levegőbe étvágyinditó ételszag vegyült.