A sebhelyes arcu, puskaporszagu ember ekkor megszólalt.
– Atyámfiai, – mondta rekedt érdes hangon, – ha megtudnátok engemet
szabaditani, én mindnyájatokat kiváltanálak.
A rabok ránéztek. Senki se felelt.
Az ember visszapillantott a törökre, azután folytatta:
– Én úr vagyok. Van váram kettő; van pénzem, van katonaságom.
A rabságot élt paraszt vállat vont:
– Akkor úgy is megszabadulhat, mert kiváltják.
– Mi a neve bátyám? – kérdezte a pap.
– Cigány a nevem, – felelt a sebhelyes arcu boszusan.
Azzal fölkelt. Sántikálva ment néhány lépést a törökök felé. Aztán leült
és figyelemmel vizsgálta a tűztől megvilágitott arcokat.
– Nem is úr ez, – szólt az egyik rab, – hanem cigány, talán éppen hóhér.
Gergő összeborzadt a hóhér szóra. Tekintete most a cigány-hóhérra
tapadt. Mert ő úgy értette, hogy ez valósággal cigány-hóhér.
– Hiszen csak vasfű volna, – szólalt meg a feltört lábu Gáspár a kerék
mellett.
Hogy a rabok csöndes és szomoru elmélázással ültek, folytatta:
– A vasfű az olyan fű, hogy lehull tőle a bilincs.
A janicsárok között nagy örömorditás támadt. Az egyik hordóban aszubort
találtak. Ezen ujjongtak. A hordót oda guritották a tűz közelébe, és
szürcsölgetve, csettegetve itták.
– Éljen Magyarország! – kiáltott Jumurdsák a rabok felé emelve a
kupáját. – Éljen Magyarország, hogy ihassék a török, ameddig meg nem
hal!
– Honnan tudsz te magyarul? – kérdezte a sebhelyes arcu úr, aki előbb
Cigánynak nevezte magát.
– Mi közöd benne, – felelt kevély lenézéssel Jumurdsák. – Magyar asszony
volt az anyám, attól tanultam.
A rabok már jobbra-balra elfeküdtek a fűben és iparkodtak az álomban
keresni szabadulást. Csend volt közöttük. A pap is aludt. Mind a két
keze a feje alatt. Bizonyosan vánkoson szokott aludni. A cigány
hanyattfekve aludt, a kezét a mellén összekulcsolva s a két lábát Y-ként
szétvetve. Mind mélyen aludt. Csak Gáspár sóhajtott fel mégegyszer
félálmos panaszos hangon:
– Nem látom én többet szép Eger városát.
Gergő is szundikált már. Elszundikált azon a módon, amint finom kis
napégett orcáját a tenyerében tartotta, csak éppen hogy a feje lejebb
sülyedt, a dunyha kihajló csücskére.
S már el is aludt volna teljesen, ha a Cecey névre ki nem nyillik
magától a füle kisajtója.
A cigány-hóhér rekedt hangja mondta ezt a nevet, és az ő törökje
ismételte.
Ott beszélgettek a kocsi mellett.
– Nála van a Dózsa kincse, bizonyosan tudom, – mondotta a magyar.
– És miféle kincsek azok?
– Aranykelyhek, aranykupák, gyémántos, gyöngyös karperecek, nyakláncok,
násfák, szóval minden, ami az urak kincse szokott lenni, ha ugyan be nem
olvasztották rudakba.
– Itt a hegyalján?
– Itt. Azért is vonult félre a világtól.
– Fegyvere is van?
– Gyönyörű ezüstmívü kardok és páncélok. Lehet, hogy az egész padlása
tele van. A szobájában tudom, hogy van valami hat nagy himes-láda.
Ezekben lehet a legértékesebb holmi.
– Cecey… Sohasem hallottam ezt a nevet.
– Mert nem hadakozik már. Ő volt Dózsának a kincstartója.
– Kevesen vagyunk, – mondotta elgondolkozva a török. – Itt kell
maradnunk holnap estig. Össze kell várnunk egy jó csapatot.
– Minek oda annyi ember? Ha sokan vagytok, sokfelé kell oztoszkodni.
Öreg ember az már. És fából van keze lába.
– Mikor voltál ott legutoljára?
– Esztendeje lehet.
– Egy esztendő sok idő. Jobb, ha többen megyünk. Ha igaz, amit beszélsz,
elbocsátalak, sőt meg is jutalmazlak. Ha nem igaz, fölakasztatlak a
Cecey kapujára.
A török visszatért a tűzhöz, és bizonyosan a rab beszédét mondta el
ottan, mert a katonák figyelemmel hallgatták.
Gergőnek már nehéz volt a feje. Elaludt. Meddig aludt, azt bizony nem
tudja, de csupa rossz álmai voltak. Azt álmodta végül, hogy a törökök
kivont karddal futkosnak az ő falujában, megfogják az anyját és kést
szúrnak a mellébe.
Megrezzent és fölébredt.
Sötétség és csend mindenfelé. Csak az erdei bogarak halk és hullámos
éjjeli zengése, a természet egyhangu hárfajátéka hallatszik. Az eget
szakadozott felhők boritják. Itt-ott átragyog egy-egy csillag. Egy
helyen a hold fehér sarlója átlóg a felhőn.
A tűz a fa alatt, mint egy rongyos szürke palásttal beteritett rézhalom,
amelyből egy-egy darabka kivöröslik. A janicsárok ott feküsznek
szanaszéjjel a fűben, a tűz körül.
Jumurdsák is ott fekszik. A feje alatt valami tarisznya; mellette valami
kupa vagy bögre, nem lehet jól látni a sötétben.
Haza kéne menni. Ez volt a Gergő gondolata.
Nem szabad. Ez volt a másik.
Körülnézett. Csupa alvók. Ha ő átszökhetne köztük. De át kell szökni,
másképpen nem kerülhetnek vissza a faluba.
A kis Éva mellette aludt. Megrázta gyöngéden, és a fülébe sugta:
– Vicuska! Vicuska!
Évica fölébredt.
– Menjünk haza, – susogta Gergő.
Vicuskának egy pillanatra elgörbült a szája, de mindjárt vissza is
igazitotta, és felült. Bámulva nézett Gergőre, mint a kismacska, mikor
idegent lát. Majd az ölében heverő bábura esett a tekintete, fölvette;
és azt nézte kismacskás nézéssel.
– Menjünk, – mondotta Gergő.
Lemászott a kocsi külső oldalán, és leemelte a kislányt is.
Egy azab ott ült éppen a kocsi mellett. Dárdája az ölében. Feje a
kerék-agyon. A csutora mellette.
Aludt az úgy, hogy akár az egész tábor elmehetett volna annak az egy
keréknek a hiján, amelyet vánkosul használt.
Gergő kézen fogta a kis Vicát, és vonta maga után.
Azonban ahogy a lovakat megpillantotta, megállott.
– A szürke… – rebegte. – A szürkét is haza kell vinni.
Vicuska nem szólt ez ellen semmit. Hiszen semmi se természetesebb, mint
az, hogy a szürkét haza kell vinni.
Azonban a szürke össze volt kötve a kis töröklóval. A békót csak ki
tudta nyitni Gergő valahogyan, de már a két kötőfék eloldozása
lehetetlen volt az ő tudományának.
– A fene látott ilyet! – mondotta a csomót rángatva.
Boszuságában sirva vakarta a fejét. Aztán hogy sem a kezével, sem a
fogával nem tudta a csomót eloldani, megfogta a szürkét és vezette.
Őr a lovak mellett is volt. De ez is aludt. Ülve aludt, háttal egy görbe
fára ráereszkedve. Hortyogott. Gergő majdnem rávezette a két lovat.
A fűben elveszett a lovak lépésének a hangja. Mentek mint az árnyék. Sem
a szekereken belől, sem a szekereken kivül nem ébredt rájok senki.
Egy alkalmas fatörzsöknél megállitotta Gergő a szürkét, és felmászott a
hátára. – Üljön fel maga is – szólt a kisleánynak. Azonban a kis Éva nem
tudott a törzsökre felmászni. Gergőnek ujra le kellett szállania. Föl
kellett segitenie a kis Évát először a törzsökre, aztán meg a ló hátára.
Ültek egymás mellett a szürkén. Elől Gergely, mögötte a kis Éva. Kezében
még mindig szorongatta a piros szoknyás bábut. Az eszükbe se jutott,
hogy a leányka a másik lovon foglaljon helyet. Az nem az övék. Évica
belekapaszkodott a fiu vállába. A fiu megrántotta a kantárt, s a szürke
megindult ki az erdőből: vonta, vitte magával a töröklovat is.
Csakhamar rajta voltak az uton. A szürke már itt tudta a járást.
Ballagott lomhán és kényelmesen.
Az út elhagyott volt. A hold csak ködösen világitotta meg. A fák fekete
óriások gyanánt álltak az út mellett. Gergő nem félt tőlük. Magyar fák
ezek mind.