A falubeli kutyák mérges csaholással ugrálnak körül egy fehérszakállu és
nagyhaju zarándokot. Le is húznák róla a csuhát bizonyára, ha nagy
keresztes végü botjával vitézül nem hadonázna maga körül.
Eleinte az út közepén ment, de hogy a nagy bozontos kutyák mindegyre
szaporodtak, óvatosan nekihátrált egy _L_ alakban megszögellő sövénynek
és a hátát abban megvetve várta, hogy valaki előjön és megszabaditja az
ostromtól.
Azonban akik elő is jöttek a nagy ugatásra, azoknak a szeme a faluba
bevágtató öt magyar vitézre fordult. Egy pirosköpönyeges szőke dalia
lovagolt elől; darutoll a süvegén, kivont kard a kezében. Könnyű,
meggyszin zekéje alól páncéling vetett csillogó ráncokat. Mögötte négy
egyszerűbb öltözetü katona; mindnyáját fegyver csörgi körül. A négy
katona is kivonta a kardját, mikor beérkeztek a faluba, és jobbra balra
forgatták a fejöket, mintha valakit keresnének.
Az öt vitéz egyenesen a Cecey háza felé tartott.
Cecey a szérű árnyékán ült. Három paraszt nyírt ott birkákat. A kezükben
olló, az oldalukon kard. Ilyen világ volt akkor Magyarországon.
A kapunál fegyveres őr aludt. A robogásra fölhorkant az álmából, azután
sietve kitárta a kapu másik szárnyát is, és a lovagok általdökrettek a
hidon, s bekocogtak az udvarra.
Cecey meglátta őket. Fölkelt és feléjök baktatott. Furcsa menése volt az
öreg úrnak: az egyik lába nem hajlott térdben, a másik meg nem hajlott
bokában. De hogy is hajlott volna, mikor fából volt mind a kettő. És a
jobb keze is hiányzott: a vászonkeze ujja csak lötyögött a csuklóján.
A darutollas vitéz leugrott a lóról, és a lova kantárát az egyik
katonának dobta. Ceceyhez sietett.
– Dobó István vagyok – mondotta a süvegét levéve, bokáját összeütve.
Hosszu csontos legény, de csupa erő minden mozdulata.
– Kinek a hadából? – kérdezte Cecey, az egyetlen ép kezét a háta mögé
dugva.
– Most a Török Bálintéból – felelte a fiatal ember.
– E szerint Ferdinánd hive vagy. Isten hozott ecsém.
Kezet nyujtott neki.
– Hát mi járatban vagytok? Hogy vetődtök ebbe az eldugott faluba?
– Mink bizony bátyám Palotáról jövünk.
– A Móré várából?
– Nem a Móré vára az már.
– Hát?
– Most éppen senkié. Meg várnak se vár az már, hanem kőhalom.
Az öreg falábú nagyot bámult.
– Lerontottátok?
– Le azt.
– Hála Istennek. No gyere be a hüvösre, öcsém, ide a tornác alá. Nézd
csak, anyjuk, vendégünk van.
– Lerontottátok! – kiáltott ujból elbámulva.
A kis kövér úri asszony ott forgott már a tornácon: asztalt igazitott az
árnyékra egy cseléddel. A másik cseléd meg nyitotta már a pinceajtót.
– Hogy is hivnak, öcsém, Bodó vagy Dobó?
– Dobó István.
– Dobó Pista – szólt Cecey, bemutatva az ifjut a feleségének.
Aztán intézkedett, hogy a katonák is bort és ennivalót kapjanak, s
egyben a papért is futtatott.
– Mielőtt leülnék, bátyám, – mondotta Dobó – meg kell kérdeznem, hogy
nincs-e itt Móré, mert én őt keresem.
– Nem láttam a gézengúz haramiáját, de ne is lássam, csak az akasztófán.
– Akkor rossz nyomon járunk – szólt Dobó a fejét csóválva.
Aztán vizet kért. Fölfogta a nagy csöcsös korsót és az égnek emelte.
Akkorát húzott belőle, hogy ha lelke van annak a korsónak, hát lélek
nélkül marad.
– Megengedi bátyám, hogy estig itt maradjak? – kérdezte a viz után
szakadó jóizü sóhajtással.
– De el sem eresztelek egynéhány napig, hova gondolsz!?
– Köszönöm, – szólt Dobó, – nincs most farsang. Este tovább megyünk.
Hanem a vasingemet szeretném letenni: kutya meleg ez ilyen időben, ha
csupa lyukból varrták is.
Mig Dobó a szobában vetkeződött, beérkezett a kapun a zarándok.
– Te a baráttól jösz, – mondotta Cecey a fejét fölemelve.
– Attól, – feleli bámulva a zarándok, – hát honnan tetszik tudni?
– Nem boszorkányságból, elhiheted. A szakállad borz-zsirtól fehér, azt
az első szempillantással észre vettem.
– Igaz, – felelte az ember.
– Ebből látom, hogy messziről jösz hozzám.
– Az is igaz.
– Nekem pedig messze földről nem igen izenget egyéb, mint a sajóládi
gvárdián, aki atyámfia.
– Dejszen nem gvárdián az már régen, hanem a király barátja.
– Azt is tudom, üsse meg a menykő a gazdájával együtt, ha nem tudott
különb urat találni magának. Hogy hinak?
– Varsányi Imrének.
– Hány esztendős vagy?
– Harminc.
– Nohát lássuk, hogy mi hirt hoztál.
– Istentelen melegség van erre, – szólt a zarándok a csuhája bélését
bontogatva, – oszt annyi a török, mint a légy.
– A barátnak köszönhetjük, meg a királyodnak. No hova a pokolba varrtad
úgy azt a levelet!
Varsányi elővonta végre a kis vörös-pecsétes levelet, és átadta
Ceceynek.
– Adjatok enni-, innivalót ennek az embernek, meg szállást is, – szólt
Cecey a feleségéhez.
És feltörte a pecsétet, kibontotta a levelet.
– Az, – szólt a levélbe belehunyoritva, – a barát irása. Tiszta, mint a
nyomtatás, de nagyon apró. Én ugyan el nem olvasom.
– Bizonyosan jót irt pedig – mondotta a zarándok, letelepedve a diófa
árnyékába, – mert nem mondta, hogy siessek. Mikor nagypöcsétü levelet
küld, mindig sietnem kell. Ez csak olyan kispöcsétü; nem ország dolga.
S hogy ilyen bölcsen megkülönböztette a levelek fontosságát, elégedett
arccal húzott egyet az eléje tett boros fazékból.
Az asszony is kezébe vette a levelet Nézte alól, felül s nézte a
széttöredezett pecsétet. Aztán igy szólt:
– Ugy kezdődik, hogy _Carissime_.
– Akkor fontos, – mondotta Cecey.
– Egészséges a Gyuri bácsi? – kérdezte az asszony.
– Nem beteg az soha, – szólt a zarándok, nagyot nyelve az eléje tett
sajtból.
Egy nagyfejü vállas, erős öreg pap fordult be a kapun. A jövevény
felállott és kezet akart csókolni.
– Pápista vagy, vagy újhitű? – kérdezte a pap. És nagy fehér szakállát
simogatta, hogy a zarándok kezet ne csókolhasson.
– Pápista vagyok, – felelte a zarándok.
A pap akkor elfogadta a kézcsókot.
Bementek a szobába. Itt a pap az ablakhoz állott, és egyenesen magyarul
olvasta a diák levelet:
– Kedves sógorom…
Különös tompa hangja volt a papnak. A mássalhangzókat csak sejteni
lehetett a beszédében. De azért, akik megszokták, értették a beszédét.
Folytatta:
– … és kedves Juliska. Istentől jó egészséget és zavartalan életet
kivánok mindnyájatoknak. Továbbá arról értesültem, hogy ott a ti
vidékteken napról-napra dúl hol Móré, hol a török, és hogy már csak a
földhöz tapadt jobbágyság marad meg a helyén: aki teheti fut, ki a
felvidékre, ki pediglen által a némethez. Hát ti, ha még életben
vagytok, szerelmesim és ha még ott vagytok Keresztesen, ti is mentsétek
magatokat. Én beszéltem őfelségével, hogy adja meg a ti károtokat…
– Ne olvasd tovább! – pattant fel Cecey – ebnek kell eb kegyelme!
– Csöndesen, kedvesem, – mondotta az asszony a férjét átölelve, – György
okos, György tudja, hogy mi Zápolyától nem fogadunk el semmit: hallgassa
végig kegyelmed a levelet.
A pap összeráncolta bozontos szemöldökét, és tovább olvasott:
– … A király nem adhatja ugyan vissza Sásodot, de van egy falu Nagyvárad
közelében…
– Hagyd el, hagyd el Bálint, – szólt Cecey a haragtól kitüzesedve.
– Már más következik, – szólott a pap.
És olvasott tovább:
– De ha már úgy beléd csontosodott volna az iránta való gyűlölség…
– Belém, belém! – kiáltott az asztalra csapva Cecey, – sem ezen, sem a
másvilágon. Vagy ha ottan, hát ott is csak fegyverrel.
A pap tovább olvasott:
– … Itt Budán az én kis házam üresen áll és mi nemsokára Nagyváradra
költözünk. Csak egy szagittárius lakik benne a földszinten. Az emeleti
három szoba üres.
– Nem kell! – kiáltott Cecey fölállva. – A Zápolya pénzén vetted barát!
Düljön össze, ha belemegyek!
– Mit tudod, hogy azon vette? – szólt a pap boszúsan, – örökség is
lehet.
De Cecey már nem hallgatott rájuk. Dühösen kiektett-baktatott a
szobából, és végig kopogott a tornácon.
A zarándok ott falatozott a tornác végén, a diófa alatt. Megállott
előtte haragos peckesen, és igy szólt:
– Mondd meg a barátnak, hogy tisztelem: amit irt, annyi, mintha nem irt
volna!
– Hát nem viszek levelet?
– Nem.
Azzal tovább baktatott ki a szérüre. Föl és alá toppogott a napon.
Olykor jobbra-balra csapkodott a botjával a levegőben, és haragosan
mormogta:
– A fejem még nem fa!
A parasztok sebesebben nyirták a birkát.
A kutyák is távolabb huzódtak. Még a ház is mintha lejebb csúszott volna
a parton.
Az asszony a pappal a tornácon állott. A pap a vállát vonogatta.
– Még ha nem örökség is, – mondotta, – munkája után való szerzeménye a
barátnak. És ráiratja a nevére. Akkor aztán Cecey-ház, és nem parancsol
benne a király se.
Dobó előjött a szobából. Az asszony bemutatta őt a papnak. Cecey is
visszatért és azt mondta:
– Te pap, te megfordultál! Te képes vagy arra, hogy beszegődj Jánoshoz
zászlótartónak!
– Te meg vénségedre leteszed a magyar nevet, – mordult vissza a pap.
– Te beállsz hóhérnak! – rikácsolt Cecey.
– Te meg németnek! – bőszült fel a pap.
– Hóhér!
– Német!
– Sintér!
– Hazaáruló!
A két ősz ember szinte kék volt már a dühtől, ahogy egymásra orditozott.
Dobó csak azt várta már, hogy mikor kell őket széjjelválasztani.
– Ne veszekedjenek, az Isten áldja meg kegyelmeteket, – mondotta, – vagy
inkább veszszenek össze a törökkel.
– Nem érted te ezt, öcsém, – felelt Cecey, a székre vetve magát, – ennek
a papnak a nyelvét vágatta le Zápolya, nekem meg a jobb kezemet. Hát nem
bolond ez, hogy a maradék nyelvével Zápolyát védi?
– Ha csak az én ellenségem volna, – felelt a pap is megcsöndesült
hangon, – régen megbocsátottam volna neki. De azért még igy is azt
mondom, hogy inkább ő legyen az ura a magyarnak, mintsem, hogy a német.
– Debiz inkább a német, mintsem, hogy a török! – kiáltott ismét Cecey.
Dobó közbeszólt, hogy a két ember megint össze ne horgoljon.
– Jónak egyik se jó, ez az igaz. Várnunk kell egy ideig, hogy tud-e adni
a német erőt a török ellen, meg hogy csakugyan elakarja-e János adni az
országot a töröknek?
– Eladta az már, öcsém, régen, mint a boszorkányok az esőt!
– Nem hiszem, – felelte Dobó, – neki sohase kellett a török, neki csak a
korona kellett.
Az asszony egy tál kirántott csirkét tett az asztalra. Az illatos piros
sült csirke láttára eltünt a méreg vörössége a két öreg arcáról.
– Hej, mikor olyan fiatal voltam, mint te, öcsém, – mondotta Cecey
jókedvvel. – Hány esztendős vagy?
– Harmincegy, – felelte Dobó, – bizony maholnap engemet se mond senki
fiatalnak.
– Mig az ember meg nem házasodik, mindig fiatal. De hogy a manóba is nem
házasodtál meg?
– Nem értem rá, – felelte Dobó. – Én, bátyám, gyerekkorom óta mindig
hadban vagyok.
– Hát igy jó. Igy él a magyar világ eleje óta. Azt hiszed tán, hogy én
táncolásban sántultam meg mind a két lábamra? Én bizony, öcsém,
Kinizsivel kezdtem. Mátyás király engem a nevemről szólitott. Aztán
végeztem Dózsával, aki, elhidd nekem, a hősök hőse volt.
Fölvette a szinig töltött ón-poharat, és igy szólt:
– Isten szeresse a magyart és téged, öcsém, különösen. Adjon győzelmet a
kardodnak. Szép lány feleséget jó magadnak. Tudsz-e sakkozni?
– Nem tudok, – felelte Dobó elmosolyodva ezen a gondolatszökemlésen.
És kiüritette a poharát. Jó erős veres bor volt. Gondolta magában: most
már értem, mitől olyan mérges ez a két öreg úr.
– No nem is leszel akkor jó hadvezér, – mondotta Cecey.
– Nem, ha keleti módon harcolnánk: csapat csapat ellen. Mink csak magyar
módon harcolunk: ember ember ellen. Erre pedig sakktábla nem tanit.
– Eszerint mégis tudsz.
– Nem, csak éppen hogy ismerem a játékot.
– No hát, majd ha tudsz, másképen itélsz róla. Egy órai sakkban, öcsém,
átéli az ember egy heti harcnak az izgalmait.
– Ugy látszik, kegyelmetek mindig sakkoznak itthon.
– Mink? Soha.
– Nem tud tán a tisztelendő ur?
– Tudni tud. De mindjárt összeveszünk. Már pedig, öcsém, mink együtt
tollasodtunk fel az öreggel, együtt éltünk, együtt harcoltunk.
– Együtt is fogunk meghalni, – fejezte be a pap elérzékenyülten.
S azzal a két öreg barátságosan nézett egymásra és összekocintotta a
poharat.
– De nini – szólt Cecey, a bajuszát megtörülve, – mégis derék ember ez a
Ferdinánd, hogy Mórét elpusztitotta.
– Nemcsak Ferdinánd. A két király közösen küldött hadat Móréra. Sokalták
már a gazságait, mert utóbb már a sirokat is felforgatta.
– De mégis csak Ferdinánd küldött jobban ellene?
– Nem: inkább János. Ferdinánd csak Török Bálintnak izent, hogy segitsen
Jánosnak, meg ötven bányászt küldött.
– Faldöntésre?
– Arra. Török had is volt velünk valamelyes.
– Persze, a János zászlaja alatt.
– Az alatt, hogy vinné el az ördög az ilyen segitséget; mindig rabolva
mennek haza felé.
– Azok a disznó akindsik.
– Azok.
– Könnyen végeztetek?
– Nem mondhatnám. Kemény falakból épült az a vár. Faldöntő ágyut nem
hozott egyik fél se. A sugárágyu meg mit ér: mintha csak legyek szálltak
volna a falakra.
– Jártam ottan, – jegyezte meg a pap, – sziklavár az, nem palánk. Ott
volt-e Nagy Gergely?
– Ott. Azt érte az első ágyugolyó.
– Szegény Gergely. Isten nyugosztalja.
– Mit sajnálod! – szólt Cecey a papra. – Az se volt jobb a gazdájánál.
– Igaz, de mégis csak úgy került oda, mint jó alma a rosszak közé.
– Hát nem adták meg magukat?
– Nem. Neki kellett állitanunk az ötven bányászt a szikláknak. Nagy és
nehéz munkájuk volt, mondhatom. A csákányok szikrát hánytak a kövön, és
a vasrúdak egy-egy lökésre alig egy ujjnyit mentek a sziklaoldalba. És
végre is sok kéznek még a kő is enged.
– Felrobbantottátok?
– Először is beizentünk Mórénak, hogy az akna tele van már porral. Akkor
azt izente vissza, hogy várjunk reggelig. Vártunk. Mit tett az alatt a
gonosz róka? Összehitta a vár népét és azt mondta nekik, hogy csak
tartsák magukat keményen, ő kimegy a várból segitségért. – Jól van, –
felelték azok, – de mivel biztositasz bennünket arról, hogy vissza is
jösz? – Itt marad mind a két gyermekem, – felelte a lator, és minden
arany, ezüst, marhám, mit kivántok többet? Azzal leereszkedett kötélen a
vár faláról és elillant. Mink persze a nagy sötétségben nem vettük
észre. Mikor aztán a nap fölkelt, és se követ, se fehér zászló, se
kapunyitás, felrobbantotuk az aknákat. Nem hallatszott ide? Rettenetes
dördülés volt. Majdnem a földre estünk. A falak ott leomlottak. Mink meg
be a várba. A katonák olyan dühösek voltak, hogy Mórénak minden emberét
leölték.
– A gyermekeit is?
– Azokat nem. Egy nagy boltozatban találtuk meg őket. Szép két kis barna
fiu. Azóta ott vannak János királynál.
– Hát ti most Mórét keresitek?
– Én csak egy kanyarodót tettem érte ezzel a négy emberemmel, mert
útközben egy csőszszel beszéltünk, akinek a pincéjében hált. Azt mondta,
hogy erre Pécs felé jött.
– Te Magda – szólt hátrafordulva az asszony az udvaron súroló cselédnek,
– hol a Vicuska?
– Nem láttam, – feleli a leány. – Ebéd után a kertben játszott.
– Szaladj csak, keresd meg!
– Az én kis leányom, – magyarázta Cecey Dobónak. – Vénségemre
ajándékozott meg az Isten vele. Majd meglátod, milyen kis Tündér Ilona.
– Fia nincsen?
– Nincsen, felelte szomoruan Cecey. Hiszen ha fiam volna, öcsém, még a
kezem is kinőne, mint a ráké.
Azonban a gyerek nincsen. A nagy beszélgetésben, levélolvasásban
mindenki megfeledkezett a kis Vicáról. A leánycselédeknek dehogy is volt
rá gondjuk. Mind ott dolgozott most az udvaron, s hogy a katonák a
bajuszukat pödörgetve kacsintgattak rájuk, hát mind úgy hedergette a
szoknyáját, mintha valamennyi katona mind leánynézőbe jött volna
Ceceyhez.
Csakhamar tüvé tesznek mindent a ház körül. Cecey, Dobó, a pap, a
cselédek, a katonák, mindnyájan keresnek, megkutatnak minden bokrot,
minden játszóhelyet a kertben. Hol a Kató néne? Az vigyázott rája a
kertben. Meglehet, hogy elaludt, s azalatt kiment a faluba a gyerek. Ki
látta? Senkise látta. Egy fiucska a kert szélén beszélt vele délután. Ki
ment el a kert szélén délután? Senki, csak a Gergő gyerek. Az öregapja
lovát vitte legelni. De hát hol van a Gergő? Az sincs sehol. Bizonyosan
kiment a lóval az erdőbe. Oh gyermeki könnyelműség! Hányszor megmondták
neki, hogy a szedresen túl ne menjen a lóval.
Összekutatták a falu körül az egész erdőt, minden fát, minden cserjét,
árkot, völgyet és bozótot. A Gergely anyja is jajgatva keresett. Az öreg
Katóra ráakadtak az erdőben, az is keresett már régen, s rekedté
kiabálta magát az erdőben.
Végre estefelé az egyik cseléd megtalálta a két gyerek ruháját a
pataknál; a patyolat ingecskét, piros karmazsin cipőcskét, szoknyácskát,
meg Gergő gyerek ingét, gatyáját, kalapját. Ott voltak szanaszéjjel a
galagonyabokor mellett. Bizonyosan fürödtek.
A patak partján csakugyan ott a nyomuk a puha fővényben. A nagyobbik
láb, amelyiknek széjjel vannak nyilva az ujjai, az a Gergő gyereké. A
kisebbik lábnyom a Vicuskáé. Oh semmi kétség! A piros kis cipőket nem
húzza fel többé az a kis gyermekláb. A fehér patyolat ingecskét nem ölti
többé magára az a kis angyaltest. De a Gergő gyereket se látja többé a
falu, a pajkos kis Gergőt, aki olyan eleven volt, mint a fürj, és olyan
formás arcu, mint valami úri gyerek.