A patakban két gyermek fürdik: egy fiu meg egy leány. Nem illik tán,
hogy együtt fürödnek, de ők ezt nem tudják: a fiu mindössze hét
esztendős; a leány két évvel fiatalabb.
Hogy a nap tüzesen sütött, ide vonultak az erdő vén fái közé. A patak
itt kerek kis tóvá bővült, s magas zöld fü meg káka nőtte körül. De
különben is csak kisvizü patak volt. Nem lehetett volna benne a korsót
seholse megmeriteni.
Eszük ágában se volt, hogy megfürödjenek. Először csak a lábukat
mártogatták a vizbe, azután bele mentek térdig. Gergelynek megvizesedett
a gatyácskája, hát ledobta. Aztán az ingét is ledobta. Egyszercsak ott
lubickol meztelenen mind a kettő. Pacskolják a vizet; csurgatják az
ujjuk hegyéről; meg-megsöprintik a viz szinét, hogy szinte porzik.
Szabadon fürödhetnek: nem látja itt őket senki. A pécsi út jó messze van
ide, s az erdő végtelen. Ha valaki meglátná őket, lenne is nemulass;
mert a fiucska még csak hagyján, az nem urfi, de a leányka, az a
tekintetes Cecey Péter úr leánykája, – kisasszony, – és úgy illant el
hazulról, hogy senkise vette észre.
Még igy csupaszon is látszik rajta, hogy úri leány: kövér, mint a galamb
és fehér, mint a tej. Ahogy ugrándozik a vizben, a két kis hajfonat
ide-oda röppen a nyakán. No bizony, nem szép haj: fehér, mint a kender;
de gyereknek ilyen is jó.
– Derdő, – mondja a fiunak, – uttyunk.
A Gergőnek nevezett ösztövér barna fiu háttal fordul, amaz meg
belekapaszkodik a nyakába. Gergő megindul most a part felé, a másik
gyerek meg a viz szinén lebeg és rugódozik s ezt nevezi ő uszásnak.
Azonban, hogy a parthoz érnek, Gergő belefogódzik a kákabokor zöld
üstökébe és aggodalmasan néz körül.
– Jaj, a szürke! – mondja leoldva a leány kezét a nyakáról.
Aztán kifut a vizből és ide-oda futkos, vizsgálódik a fák között.
– Várjon Vicuska, – kiáltja a leánynak, – várjon, mindjárt jövök!
Aztán azon meztelen elnyargal.
Néhány perc mulva egy vén szürke lovon tér vissza. A ló fején hitvány
madzagkötőfék van. Össze volt az kötve a lábával, de eloldozódott.
A gyerek hevesen csapkodja a lovat egy faággal, s hogy visszaérkezik a
fürdőhelyre, a lónak a nyakába kapaszkodik s ügyesen leereszkedik a
földre.
– Törököt láttam, – mondja dideregve, – bujjunk el!
A lovat sietve a fához köti; felkapkodja a földről a ruháját, s egyik
kezével a ruhát szoritva, másikkal a leányt húzva maga után, fut egy
bokor felé. Fut a két meztelen kis gyerek egyenesen egy
galagonyabokornak, amely a parttól valami harminc lépésnyire
krinolinosan ül a fák között. Megbujnak, meglapulnak a mögött a füben.
Abban az időben nem volt ritkaság a török az utakon. S te kedves
olvasóm, aki azt gondolod, hogy ez a két gyerek most ezen a nyáron
fürdött a patakban, bizony csalódol. Hol van már az a két gyerek, hol?
És hol vannak mindazok az emberek, akik e könyvben eléd jönnek, mozognak
és beszélnek? Por az mind. Némelyiknek a csontja talán még megvan a
földben, de a szive por; lelke pedig visszaszállott régen a
végtelenségbe, ahonnan származott.
1533-at irtak akkor a levelek aljára, s csakúgy jártak emberek a földön,
mint ma. A nap éppen úgy sütött; a fák éppen úgy leveleztek; a szülők
épp úgy szerették gyermekeiket, mint mostan, s a legények, leányok épp
oly szerelmesek voltak egymásba, mint ma.
Csak az évszám volt más, meg a ruha, meg a király. Hát csak tedd el az
idei kalendáriumot tisztelt olvasóm, és vedd elő gondolatban az
1533-ikit. Ennek az évnek a májusában élsz te mostan, mig e sorokat
olvasod, s vagy János király az urad, vagy a török, vagy I. Ferdinánd.
Az a kis falu, ahova a két gyermek való, a Mecsek egyik félreeső
völgyében van. Egynehány szalmás vályogház, meg egy nagy kőház az egész.
Az ablakok olajos vászonból vannak minden házon, az uri házon is, de
máskülönben olyan házak, mint a mostaniak. A kis falut sürü fák
lombozzák körül, s a lakók azt gondolják, hogy a török sohase talál ide.
Hogy is találna: az út meredek, szekérnyom azon nincs; torony sincs; az
emberek élnek, halnak itt, mint az erdei bogarak.
A Gergő gyerek apja valamikor kovács volt Pécsett, de már meghalt. Az
asszony idevonult Keresztesfalvára az apjával, egy ősz öreg paraszttal,
aki részt vett még a Dózsa György lázadásában, s ezért is kapott
menedéket a falu uránál, Ceceynél.
Az öreg néha bement az erdő rejtett útain koldulni Pécsre, s abból éltek
télen is, amit az öreg igy szerzett, meg ami az uraság házától jutott
olykor az asztalukra.
Ezen a napon is a városból jött meg az öreg.
– Legeltesd meg a szürkét, – mondotta az unokájának, – nem evett szegény
egésznap semmit.
Igy indult ki Gergő a lóval az erdőbe. Útközben ahogy elment az uraság
háza mellett, a kis Éva kibujt a kertajtón és könyörgött neki:
– Derdő, Derdő, hadd menjek veled!
Gergő nem merte azt mondani a kisasszonynak, hogy maradjon odahaza.
Leszállt a lóról, és vezette Évát, amerre az kivánt menni. Éva arra
kivánt menni, amerre a pillangók. A pillangók befelé röpültek az
erdőnek, hát ők is arra futottak. Végre, hogy a patakot meglátták, Gergő
jónak látta már a lovat legelőre ereszteni. Igy kerültek ők a patakba és
a galagonya bokor mögé, ahol most nyulakként meglapulva reszketnek a
töröktől.
És ez a félelem nem árnyéktól való. Egynehány perc mulva ropogás
hallatszik az avarban, és mindjárt rá egy structollas fehér töröksüveg
meg egy barna lófej jelenik meg a fák alatt.
A török ide-oda forgatja a fejét, s mind közelebb-közelebb a fa mellett
legelő szürkéhez, a maga sötétpej kis lovát kantáron vezetve.
Most már látni, hogy a török csontos arcu barna ember. A vállán dióbarna
köpönyeg, a fején tornyos fehér süveg. A félszeme be van kötve. A másik
szeme immáron a fa mellé kötött szürkét vizsgálja Nem tetszik neki, az
látszik az arca fintorgásán, de azért eloldja.
Jobban tetszenék neki a gyerek, akit a lovon látott. A gyerek jobban
kél, mint a ló. A konstantinápolyi rabvásáron háromszor annyit is adnak
érte. De a gyerek nincsen sehol.
A török megnézi egynéhány fának a hátát, és felvizsgálódik a lombokra
is.
Azután tiszta magyar szóval igy kiabál:
– Gyere elő mókuskám, fügét adok. Gyere csak elő!
A gyerek nem jelentkezik.
– Gyere elő, kis pajtás, ne félj, nem bántalak. Nem jösz? Ha nem jösz,
elviszem a lovadat.
És csakugyan összefogja egy kézbe a két ló vezetékét, és viszi magával
el a fák között.
A két gyerek némán és sápadtan hallgatta eddig a törököt. A fügekinálás
nem oldotta fel őket a rémület dermedtségéből. Sokkal többször hallották
otthon a _Vigyen el a török!_ – szidást, meg a hajmeresztő török
meséket, hogysem akármiféle édesgetésre előbátorodtak volna a bokorból.
Hanem mikor azt mondta a török, hogy elviszi a szürkét, a Gergő gyerek
megmozdult. Igenis megmozdult. Ránézett Évicára, mintha tőle várna
tanácsot, s olyan arccal nézett rá, mintha tüske ment volna a talpába.
A szürkét viszik! Mit mondanak otthon, ha ő a szürke nélkül tér vissza?
Mivel megy a nagyapó pénteken koldulni?
A kis Éva mindezekre a gondolatokra nem felelt. Szótlanul kucorgott
mellette. Nagy kék szemei vizesek voltak a visszafojtott sirástól.
Azonban a szürke ment. Gergő hallotta a lépéseit. Nagy lomha lépései
vannak a szürkének. A száraz haraszt egyenletesen csörög, amint ő lép.
Hát viszi a török, csakugyan viszi.
– A szürke… – hebegi Gergő siróra torzult szájjal.
És fölemeli a fejét a füből.
Megy a szürke, megy. Csörög az erdei haraszt a lába alatt.
De már most elfeledkezik Gergő az egész világról: fölugrik, és utána
iramodik azon csupaszon a szürkének.
– Bácsi! – kiáltja reszketve, – török bácsi!
A török megáll és elvigyorodik.
Jaj de csunya ember! Úgy vigyorog, mintha harapni akarna!
– Bácsi a szürkét, – rebegi sirva Gergő, – a szürke a miénk…
És megáll.
– Gyere hát, ha a tietek, feleli – a török, – nesze.
Azzal elveti a kezéből a szürke kantárszárát.
A gyerek most már csak a szürkét látja. Ahogy a szürke nagylomhán
megindul, odaszökik és megfogja a kantárt.
Ebben a pillanatban ő is fogva van. A török nagy erős ujjai átkapcsolják
gyönge kis meztelen karját, s ő felrepül a másik lóra, a pejre, annak a
nyergébe.
Gergő felvisit.
– Csitt! – mondja a török, előkapva a dákosát.
Gergő azonban tovább kiabál:
– Vicuska! Vicuska!
A török arra forditja a fejét, amerre a fiu. Keze a tőrön.
Persze, amint a másik kis meztelen gyerek fölemelkedik a füből,
visszadugja a dákost és elmosolyodik.
– Gyere, gyere, – mondja, – nem bántalak.
S megindul a két lóval a leányka felé.
Gergő le akar mászni a lóról. Gergő nagyot kap tenyérrel a hátára. Gergő
tehát bőg és ülve marad, a török meg otthagyja a két lovat és fut a
kislány után.
A szegény kis Vica menekülne mostan, de aprók a lábak és magas a fű.
Elbukik. Csakhamar ott rugódozik és sivalkodik a török ölében.
– Csitt! – szól a török rácsapva a gömbölyüjére, – csitt mert mindjárt
megeszlek, ha el nem hallgatsz! Ham – ham!
A kis leány elhallgat. Oh, hogy ver a szivecskéje, ver, mint a tenyérbe
fogott kis verébé.
Azonban, hogy a lovakhoz érnek, ujra kitör belőle a kiáltás:
– Apuska! apa!
Mert a kétségbeesés azt gondolja, hogy elhallatszik a kiáltása minden
messzeségre.
A Gergő gyerek is bőg. Az ökleit a szemén forgatva sirja:
– Haza megyek, haza akarok menni!
– Hallgass, rongyos fattyu! – rival rá a török, – mert mindjárt agyon
csaplak!
És fenyegetően rázza az öklét Gergő felé.
A két gyerek elhallgat. Gergő csöndesen picsogva ül a nyeregben. Csak a
szeméből görgedeznek a könnyei.
És mennek.
Amint kiérnek az erdőből, a Gergő gyerek látja, hogy a Mecsek útján
fölfelé szekerező török nép tarkállik. Lovas akindsik, gyalog azabok,
tarka öltözetü szabad katonák. Virgonc kis lovakon ülve szállinkóznak
hazafelé.
Ez a csoport, amelyik itt megy, valami tiz megrakott kocsit és szekeret
kisér. A szekereken fehér ágynemü, szekrények, ágyfák, hordók, székek,
vadbőrök, gabonás zsákok rendetlen össze-visszaságban. A szekerek
mellett megláncolt lábu, hátrakötött kezü bús rabok ballagnak.
A mi janicsárunknak három szekere és hét rabja van. Öten vannak még
kéknadrágos, piros csizmás, fehér süveges janicsárok, három meg prémes
sapkáju, nagy dárdáju azab. A félszemünek porral lepett fehér strucctoll
leng a süvege elejétől hátrahajoltan, csaknem a háta közepéig.
Mig emez bent járt az erdőben, a három szekér megállott oldalt az út
szélén, és helyet adott a többi hazavonulónak.
A janicsárok nevetve fogadják a két gyereket, meg a szürkét.
Mit locsognak törökül, azt Gergő nem érti. Róluk beszélnek meg a lóról,
az kétségtelen. Mikor őrá néznek meg Vicuskára, nevetnek; mikor a lóra
néznek, úgy integetnek, mint mikor az ember legyet kerget.
A török feldobja a két gyereket a kocsira, az ágynemü tetejére. Egy
pufók hajadon is ül ott, megláncolt lábu rableány, arra bizza őket.
Azután egy szennyes zsákot old meg az egyik sapkás török és mindenféle
ruhát húzkod ki belőle. De ez mind gyermekruha. Van közte kis szoknya,
kis szűr, pittykés mellény, sapka, kalap, kis csizmák. A török
előválaszt két kis inget meg egy kis szürt és feldobja a szekérre.
– Öltöztesd fel őket, – mondja a félszemü a leánynak.
A leány körülbelül tizenhét esztendős. Parasztleány. Ahogy öltözteti a
gyerekeket, megöleli és megcsókolja őket.
– Hogy hivnak, angyalkám?
– Vicuska.
– Hát téged, lelkecském?
– Gergő.
– Ne sirjatok, kedves. Velem lesztek.
A két gyerek odasimul a leányhoz; Vica a melléhez simul, Gergő az
oldalához. Az meg magához öleli őket mind a két kezével és
körülsimogatja, meg-megcsókolgatja könytől nedves és piros orcájukat.