Nyilt ellenségképen lépni fel a növekedő orosz hatalom ellen, ma már ép
oly hiba volna az angolok részéről mint ama feltünő tétlenség, melyet
Anglia 25 év óta minden a Hindukuson tul történt eseményekkel szemben
mutatott. Oroszország erős lábra fog kapni az Oxus jobb partján, be
fogja kebelezni a három khánságot; talán a khinai tatárságot is, minden,
a mi csak özbeg, el fogja szükségkép ismerni felsőségét. Ezt lehetetlen
meggátolni, de az angol csak eddig nézheti vetélytársa előnyomulását,
tovább nem.
Az Oxus és az Indus közti területnek semlegesnek kell maradnia.
Afghanisztán, természeti alkotásánál s lakosságának harczias, a
diplomatiához kitünő érzékkel biró jelleménél fogva egészen arra való
volna, hogy egy katonai és politikai védgátat képezzen, mely aztán
lehetlenné tenné a két kolosz összeütközését. Ez az ország a foglalónak,
jőjjön bár északról vagy délről, tizszer keményebb küzdelmet okozna,
mint a Kaukázus. Azonkivül a tartomány birtoka nem fedezné a háboru
költségeit, s habár a folytonos zavarok, melyek az afghanok hegy-völgyes
területén uralkodnak, mi haszonnal sincsenek a két szomszédra, a veszély
még sem oly nagy, hogy akár az egyik, akár a másik fél foglalási terveit
igazolhatná.
De miként biztositsa Anglia Afghanisztán semlegességét, ha Oroszország
tovább folytatja támadási politikáját, mit tegyen, hogy ott erős
védsánczot állitson anélkül, hogy mint hóditó kellene föllépnie?
Ezt egy ügyes, szakadatlanul a viszonyok szinvonalán álló diplomatiai
összeköttetés eszközölteti oly ügynökök működése által, kik ismervén az
afghanok jellemét, mellőzni tudják az angol gondolkodásmódot s ázsiai
szint tudnak vallani.
Ugyanazon hibát, melyet lord Auckland 1839. beavatkozásával az afghán
viszonyokba elkövetett, ugyanazon s még nagyobb hibákat lehetne felróni
utódainak, ha a szomszéd állam ügyeinek folyását teljes semlegességben,
szembeszökő közönynyel tekintené. Az angolok hasonlitanak a gyermekhez,
ha egyszer a kályhán megégette magát, soká nem fog a meleghez közeledni
merni. Az afghán hadjárat szerencsétlen vége, a 30 millió font sterling,
melybe az került, még ma, egy negyedszázad után is oly ijesztő
élénkséggel állnak minden brit szeme előtt, hogy még gondolatára is
reszket a Hindukuson tuli politikai befolyásnak. Minő szembeszökő
végletek. Egyszer tetőtől talpig fölfegyverzik magukat, hogy egy oly
gyülölt uralkodót támogassanak, minő Sah Sedsah, aztán pedig, miután
bekebelezték Pendsábot, alig gondolnak Kabullal. S miért volna oly
veszedelmes korlát a pesáveri határvonal az angolra vagy bármely
európaira nézve? Ha Afghanisztánból, a Kakeri, Luhani, Gilzi és Jusufzi
törzsekből évenkint több ezeren lépik át Hindosztan északi határait,
részint kereskedés, részint nyájaik legeltetése végett, miért volna
lehetetlen a brit utazóknak tulmenni a Hindukuson, annál inkább elhagyni
néhány órányira Pesávert? Az afghán kereskedők virágzó kereskedést űznek
Multannal, Delhivel és Lahoreral, miért ne mehetne angol részről is
egyik vagy másik kereskedő-ház hasonló czélból Kabulba?
Ez a körülmény igen meglepett, s még inkább az, midőn hallottam, hogy
azon tiszt, kit Sir John Lawrence Sir-Ali-khán üdvözletére küldött
Kabulba, csak egy erős hadosztály élén jelenhetett meg, hogy védve
legyen a fanatikus nép dühe ellen. Mily nevetséges és téves tanitást
adnak az ázsiaiaknak az európai nagylelküségről, az európai
igazságszeretetről. Anglia, mely már régóta használja e bánásmódot az
ázsiaiak iránt, ahhoz hasonlit, ki egy vaknak teljes erejéből
felfoghatóvá akarja tenni a rafaeli cartonok szépségét. Oroszország már
sokkal praktikusabb. Tudja, hogy a nagylelküség és humanitás ilyszerü
nyilatkozatait a keletiek csak gunyolják, hogy korántsem vesznek példát
róla s csupán csak czéljaik elérésére alkalmazzák azokat. Jobban tenné
Anglia, ha a helyett, hogy erkölcsi prédikácziókkal halmozza el őket,
hasonló fegyverekkel élne s a keletiekkel keleti módon bánna.
Azon időben, midőn Conolly és Stoddart sanyaru fogságban szenvedtek,
melyből végre is csak a hóhér bárdja szabaditá meg őket, a brit
területen bokharaiak, khokandiak és egyéb középázsiaiak voltak, kiknek
letartóztatása által enyhiteni lehetett volna az angol tisztek sorsán, s
őket megmenteni a haláltól. Oroszország ily esetekben mindjárt kirántja
magát a hinárból s a „szeget szeggel“ elvét veszi foganatba. Anglia nem
tette ezt. A nagylelküt akarta játszani, de mit nyert vele? Midőn
Bokharában voltam, akkor tudtam meg, hogy mennyire tévesztette el
czélját az angol nagylelküség e ténye. A bokharaiak azt hitték, hogy
Anglia nem meri felkölteni a bokharai emir haragját s gyöngesége
kényszeriti őt e mérsékletre.
Azt gondolják a kalkuttai urak, hogy az afghanok máskép gondolkoznak?
Épen nem, ők is igy szólnak: a mi indigo- és fűszerkereskedőink és
tevebérlőink, védve az Iszlam hatalma és nagysága által, sértetlenül
léphetnek a brit földre, mig a hitetlenek közül egy léleknek sem szabad
magát mutatnia nálunk.
E megbocsáthatlan gyöngeséget mutatta 1857-ben az indiai alkirály is,
midőn lord Canningot Pesáverbe küldötte, hogy Edwards társaságában az
ott megjelent Dost-Mohamed khánnal a persák ellen véd- és
daczszövetséget kössön. Az afghanok akkor igen meg voltak szorulva s
nagy szükségök volt a pénzre és fegyverre; az ősz Barekzi főnök, kit
fiai kisértek, kitüntette ezt minden szavában és mégis minden pontban
teljesitették kivánatát a nélkül, hogy Anglia főbb igényeiről csak egy
szóval is emlitést tett volna. Négyezer darab fegyvert (szuronyt, kardot
és töltényt) és évenkint 12 lak rupiát biztositottak nekik mindaddig,
mig Nagy-británnia háboruban leend Persiával. E jelentékeny összegből
még a párisi béke megkötése után is nem megvetendő összeget fizettek s
még sem érték el az alkudozások főczélját, t. i. azt, hogy Kabulban és
Kandaharban állandó angol követséget állithassanak fel. Dost-Mohamed
khán, mint azt Kaye „Az utolsó Seapoy forradalom története“ czimü
munkájában előadja, ugy nyilatkozott, hogy nem veszi magára egy ily
lépés felelőségét, hogy az afghán fanatizmussal szemben nem veheti
védelme alá az angol ügynököket, hogy minden lépés veszélyt hozhat stb.
Ha Dost-Mohamed khán maga bevallotta, hogy Kandaharban sértetlenül
megállhat egy angol misszió, miért volna ez máskép Kabulban? A brit
ügyvezetők igen csalódtak, ha csak egy pillanatig is kétkedtek az afghán
főnök mindenható hatalmában. Csak több kitartás kellett volna, hogy az
angolok, kik a szükség idején mint szövetségesek léptek föl, ne csak
két, hanem több követségi állomást állithassanak föl. Az afghánok hamar
megszokták volna ez állapotot, s az egyszer megkezdett diplomatiai
összeköttetést továbbra is szakadatlanul fönn lehetett volna tartani.
Sir John Lawrence most egy félhivatalos czikkben, mely az „Edinburgh
Review“-ban (január 1867) jelent meg, törekszik bebizonyitani, mily
nehéz és hasztalan diplomatiai összeköttetésbe lépni oly vad és féktelen
szomszédokkal, minőkkel India minden oldalról körül van véve. Azonban
nem értem, hogy miért nem okul az alkirály Oroszország példáján, a mely
szintén hasonló elemektől van környezve, de azért követ után követet
indit, azoknak tiszteletet és biztosságot szerez, s igy folyvást halad
kitüzött czélja felé? Miért nem követi Anglia ugyanazon politikát,
melyet egykor Japánnal, Khinával s más ázsiai országokkal kezdett. Ugy
tetszik, kevésbé vannak meggyőződve e terv nehézségekbe ütköző
kiviteléről, mint a belőle háramló haszon horderejéről; vagy csakugyan
nem tudnák azon urak, mit eszközölhetne egy folytonos képviseltetés
Afghanisztánban mind az angol érdekekre, mind az afghanok javára?
Sir Henry Rawlinson diplomatiai magatartása Kandaharban, ki ott a
legveszedelmesebb helyzetben s a legaggasztóbb időben is sikeresen tudta
magát fenntartani, fényes bizonysága annak, hogy még a legbárdolatlanabb
ázsiaiakkal is el lehet bánni. S ha már a nevezett támadó fenyegető
állásával annyit ki tudott vívni, mit lehetne még elérni politikai
finomság, barátságos rábeszélés utján.
Egy szakadatlan diplomatiai összeköttetés kézzel fogható következményei,
ha nem csalódtunk: 1) igen üdvös befolyással volnának a kereskedésre;
mert miután az angol czikkek Középázsiában már jó ideje kedvező hirnek
örvendenek, ha egyenesen Angolországból szállittatnának be, bizonynyal
leszoritanák a vásárról a hasonnemű és kevesebbre becsült orosz
termékeket. Most ez természetesen nincs igy, mostanában Kabulban,
Kandaharban, Heratban s egyéb helyeken némely orosz iparágból, mint pl.
a vasedényből és szerszámból, durva kattunból és posztóból sokkal több
kél el, mint az angolból, csupán csak azért, mert az előbbiek a csekély
árak és kisebb vámköltség következtében nem kerülnek annyiba, mint az
eredetileg drága s a szállitás miatt magas áru angol czikkek. Továbbá
Bokharában, itt-ott Khivában és Karsiban megjelennek maguk az orosz
kereskedők is, kik aztán biztositva kormányuk erélye által, sokkal
jobban előmozditják saját érdekeiket, mint az idegen hajhászok.
Hasztalan keresnénk a polgárisodásra nézve jobb apostolt, jobb uttörőt,
mint a néma iparczikk-tömbeket, mik Európából vándorolnak oda; és
Angliának, eltekintve kereskedelmi érdekeitől, már a humanitás czéljából
is könnyitni kell a középázsiai kereskedést.
2) Az afghanok, kik az Ingilizek és Frengik neve alatt maig csak
fegyveres hatalmat, hóditósóvár szomszédot ismernek, a diplomatiai
közlekedés békés eljárása és a jóakaratu tanácsok folytán inkább fognak
simulni. Az 1808. évben, midőn az afghanok még nem féltek annyira az
angolok betörésétől, a követ Montstuart Elphinstone, kinek kisérete csak
400 indangol katonából állott, Afghanisztánban mindenütt jó
fogadtatásban részesült, mert a félelem és bizalmatlanság akkor még nem
vertek volt gyökeret. S ugyanezek a viszonyok léteztek e század elejéig
az oszman birodalom minden részeiben. Az európai és az ellenség
ugyanazon fogalommá olvadt össze, s most, miután követségeink és
konzulátusaink a porta ellenszenve daczára is sok helyütt befészkelték
magukat, az oszmanlik és arabok nem lesznek ugyanazon nézeten. Tisztább
fogalmaik vannak most már a Frengi egyetemleges névről, s jól tudják,
hogy pl. Oroszország ép oly barátságos hajlammal viseltetik a fényes
porta iránt, mint a mily ellensége annak Anglia, hogy ennek a kormánynak
ilyen, annak meg amolyan tervei vannak stb. Konzulátusok nélkül nem
lehetett volna azt elérni. S igy az afghanok is mindaddig, mig nem
lépnek az angolokkal közelebbi békés viszonyba, nem lesznek képesek
felfogni, mit tehet javukra Anglia vagy Oroszország, melyiknek barátsága
leend rájuk nézve inkább vagy kevésbé hasznos.
3) Az afghan valamennyi középázsiai nép közt a legharcziasabb s igy az
angol befolyás tetterős támogatása által könnyen jelentékeny katonai
hatalommá nőheti ki magát. A mit Mahmud szultán és Mehemed Ali basa
hadseregében annak idején az „instructeur militaire“-ek, s Abbas Mirza
csapataiban az angol tisztek tettek, az mind elenyésznék egy ilynemű
vállalat mellett az afghanoknál, kikből legkönnyebben lehetne egy
rendszeres hadsereget alkotni, a mennyire nehány Seapoy szökevény által
iskolázott kabuli ezred katonai magatartásából és gyakorlataiból itélni
lehet. Hasonló eredményt lehetne várni Heratban és Kandaharban,
melyeknek erődeik, ha egy második Pottinger felügyelete alatt állnának,
bizonynyal nem válnának oly könnyen az oroszok zsákmányaivá, mintha
azokat csupán afghan védelemre hagyják szoritkozni.
4) A főnyereség azonban, melyet egy folytonos képviseltetés által elérni
vélünk, az, hogy Anglia pontos tudósitásokat vehetne a középázsiai
eseményekről s Oroszország katonai és politikai mozgalmairól, és igy nem
lenne többé kitéve azon veszélynek, hogy magát egyik vagy másik ponton
hirtelen megtámadtatva lássa, és sohasem lévén bizonyos a tények valódi
állásáról, képtelen legyen elővigyázati rendszabályokhoz nyulni. Az
alkirály tart ugyan nehány munsit Kabulban, Kandaharban és Heratban,
minden hivatalos jelleg nélkül; továbbá munsikat, azaz mohamedán
irnokokat, kik jó fizetés fejében kötelesek koronkint tudósitásokat
küldeni. Azonkivül különös esetekben kémek és titkos megbizottak is
szoktak kiküldetni egy vagy más irányban, kik mint kereskedők vagy
zarándokok bejárják Turkesztánt és a politikai eseményekről
tudósitásokat igyekeznek hozni. Nem is tekintve azt, hogy az osztályok
egyikét sem tarthatom illetékesnek ily ügyben eljárni, már csak azért
sem, miután nem bocsáttatván fontosabb helyekre, csak a bazárok hireit,
a karavánok politikáját jegyezhetik fel, én, ki éveken át forgolódtam
keletiek közt, épen ez embereknek adnék legkevésbé hitelt.
Megfontolták-é Kalkuttában, mi az a mohamedán fanatizmus, tudják-é azt,
hogy soha, bármennyi pénzzel sem fogják elérni azt, hogy moszlimet
moszlim ellen használhassanak fel a Frengik előnyére? Ezek a megbizottak
és kémek látszólag a legnagyobb hódolatot, loyalitást, a legnagyobb
szolgálatkészséget fogják mutatni, de Középázsia belsejében
hitsorsosaikkal ugyanazon mecsetbe fognak lépni, ugyanazon szőnyegre
guggolni s ugyanazon szertartásokat végezni. Az angol államférfiak
bizonyára nem fognak velem egyetérteni, azonban épen ez az oka, hogy
leggyarlóbban vannak tudósitva a középázsiai eseményekről, hogy
Európában a legképtelenebb hireket terjesztik Indiáról, s hogy a
khánságok ügyeit csak azon világosságban látják, melyet nekik az orosz
diplomatia nyujt.
Távol attól, hogy politikai tanácsadóul tolnám fel magamat, azt találom,
hogy ezen igénytelen tanácsok csak azon eszközökre vonatkoznak, melyek
alkalmazása által Afghanisztánt leginkább lehetne semlegesitni s
hatalmas védsánczul állitni fel Oroszországnak további középázsiai
előnyomulása ellen. Hamis védelmi eszköz volna a sebek rejtegetése oly
kérdésnél, minő az angol hatalom nagyságára és fentartására nézve India
birtoka. A jelentéktelenebb politikai hibák idővel mégis egyes gyűrűit
képezik a végzetességek oly szakadatlan lánczolatának, melyet később
hasztalan igyekszik megszakitni a legnagyobb erőfeszités, a legélesebb
államférfiui belátás.