Most még azon kérdés megvitatása van hátra, miért nem lehetünk
közönyösek az angol érdekeknek orosz tulsúly általi veszélyeztetése
ellenében, s mi az oka annak, hogy az angol hatalom sülyedése ránk nézve
ép oly hátrányosnak tünik fel, a mint Oroszország kelletén tuli
befolyásában a haladás szellemének meggátlását látjuk.
A felelet igen egyszerü: Oroszország ázsiai volt a multban, ázsiai a
jelenben, s az lesz még soká a jövőben is. Egy pillanatra sem adhatjuk
magunkat át azon enyhitő kilátásnak, hogy a tulságosan kiterjedt orosz
hatalomnak a természet törvényei szerint később két vagy több részre
kell szakadni s hogy ily szakadás enyhitni tudná a fenyegető veszélyt;
csak szemügyre kell vennünk az orosz államélet jellemét, társadalmi
viszonyait, a nép viszonyát a kormánykörök magasabb szinvonalához, a
képzettség átalános fokát s a nép észjárását, s be fogjuk látni, mily
ázsiai, mondhatni vad ázsiai szellem uralkodik itt még s daczára a
küzdelmes törekvésnek az európai polgárisultság felé, aránylag mégis
mily keveset tudtak magukévá tenni abból, mit mi európainak, nyugotinak
nevezünk. Nem akarom fölidézni azon rég elkoptatott tételt: „Vakarjátok
meg az oroszt s tatárra fogtok benne akadni,“ azonban mégis részint
személyes tapasztalásból, részint ujabb és pedig az oroszszal
rokonszenvező utazók tudósitásai nyomán, lehetlen észre nem vennem, hogy
a Neván, a szent Moszkvában s Oroszország egyéb nagy városaiban mennyire
uralkodik még a polgárisodás azon fitogtatása, melyet sok ázsiai kormány
szemben a rövidlátó Európával csillogtat, és pedig előnyösen.
Kétségtelen az, hogy az a polgárisodási düh Szent-Pétervárt egy európai
és keresztény elemekkel erősen amelgamisált kormánynyal több sikert tud
felmutatni, mint Kairoban, Teheránban, Konstantinápolyban. A szinleg
európai műveltségű, nyelveinkben, erkölcseinkben és észjárásunkban
otthonosan mozgó orosz nemes sokkal jobb alakot tud mutatni, mint a
Boszporusznál félig európaizált efendi vagy Persiában a mirza. Az a
kormány, mely nagy költséggel vonja magához a tudományos és művészeti
erőket, mely ujabb időben oly nagy buzgalommal fáradozott a
tanintézetek, egyetemek és tudományos társulatok alapitásában, mely
embereket tart, kik fennen hirdetik Európában az orosz mívelődés
haladását, mindenesetre több hitelt fog magának szerezni tudni mint a
porta vagy a persa miniszterium, melyek az országuk hanyatlásával lévén
elfoglalva, nem fordithatnak annyi erőt a szükséges külső csillogásra.
Nem csoda tehát, ha Oroszország a felületesség előtt európaibbnak s
polgárisultságunk szellemétől áthatottabbnak látszik s nem esik nehezére
megszerezni magának azok rokonszenvét, kik erővel akarják szeretni. De
szedjük csak le a külső héjt, tekintsünk az orosz társadalom belsejébe,
s mit fogunk látni?
Csalódás, nagy csalódás vár ránk minden lépten nyomon, ha az orosz nép
többségénél föl akarjuk találni a haladás azon jeleit, melyeket az
európai sajtóban az orosz bérenczek nagy hangon hiresztelnek. 1865-ben
egy angol „Russia Central-Asia and British-India“ czimü röpiratában
hasonló tanokkal lépett fel az angol közönség előtt, s az ujitásokra, u.
m. a jobbágyok felszabaditása s egyéb reformok horderejére utalt, melyek
következtében oly jövő nyilnék meg Oroszország előtt, minőt még az orosz
irók, pl. Herzen S. és Dolgorukov is kétségbe vonnak; másként
gondolkodnék azonban, ha nem az értelmiség tagjai, hanem az orosz és az
ázsiai nép közt vont volna párhuzamot.
Azon óriási határvonalon, melyen Oroszország Ázsiával érintkezik,
mindenütt azt találjuk, hogy az oroszok a míveltség jóval alantibb fokán
állnak s erkölcsi szabadságra nézve messze elmaradnak azon ázsiai népek
után, kiket ujabb európai czivilisatiónk előnyeivel akarunk
megismertetni szemben az ő régi ázsiai polgárisultságukkal. Michie
Sándor, ki Pekingtől Szentpétervárig utazott és annyira barátja az
oroszoknak, hogy második édennek nevezi Sziberiát, a számüzött lengyelek
sorsát pedig irigylendőnek találja, még ez sem állhatja meg, hogy ott,
hol khinaiakat és oroszokat lát egymással közlekedni, hangosan ne
hirdesse az előbbiek szellemi tulsulyát az utóbbiak felett. De nem csak
Maimatsin és Kiakhtában van ez igy, hanem a moszlimeknél is. Az orosz
mint északvidéki több tevékenységet fog kifejteni a telivér ázsiainál,
azonban szembeszökően szennyes külseje, iszákossága, a bálványimádásig
menő vallása, szolgai érzülete, vastag tudatlansága, durva, bárdolatlan
modora messze a háttérbe tolja a simulékony, udvarias és élesen látó
keleti előtt. Bokharában egy iszlam míveltségű tadsikkal találkoztam, ki
megvetéssel beszélt az orosz míveletlenségéről s csupán a kirgizeket
helyezte utánuk, s valószinü, hogy igy fog vélekedni minden khinai,
minden transkaukáziai persa, minden jobb míveltségű kazani tatár. S mit
is tanuljanak tőlük e népek?
Talán az orosz kormányformák keltsenek érdekeltséget az ázsiai népeknél?
A hivatalnokok megvesztegethetősége, zsarnoki és önkényes eljárásuk
Miklós alatt, az ötven millió lelket meghaladó pórosztály, mely a
hivatalnokokkal és nemesekkel szemben a legmegalázóbb állást foglalja
el, nem igen vonzók azokra nézve, a kiknél a legvadabb autokrata
intézmények is patriarchalis szelidséggel párosulnak.
Sőt nemcsak a jelenben, hanem a jövőben is nehezen leend várható
Oroszország hóditási viszketegétől valami hasznos változtatás az ázsiai
társadalmi életben, valami reformszerű Európa szellemében. Ha kérdjük,
mi lett azon tatárokból, kik több mint kétszáz év óta élnek orosz
felsőség alatt, mi történt a sziberiai népekkel, u. m. a baskirok,
vogulok, cseremiszek, votjákokkal, kik az orosz nemzetbe kebeleztettek
vagy fognak bekebeleztetni, nem-e russzifikálásuk lett az eredmény?
A russzifikálás természetesen egy lépés Ázsiából Európába; a mint II.
Sándor eddig föllépett, átmeneti stádiumnak is nevezhető; de fog-é
valaki hibáztathatni azért, hogy e hosszas, kétes kimenetü átalakulásnak
eléje tesszük az angol polgárositó rendszert, a mely Indiában s
mindenütt, hol ázsiaiakkal lép viszonyba, oly fényes és feltünő sikert
mutat föl.
Hogy India népei, ez országé, mely bölcsejében ringatta az általunk
életképtelennek nyilvánitott és megtámadt ázsiai polgárisultságot,
tántorithatlan merevséggel ragaszkodnak régi szokásaikhoz és sajátszerű
észjárásukhoz, senki sem fogja tagadni, s mégis mennyire átalakult India
csak ez évszázad elejétől fogva is! Azt hiszem, hogy Angliának
legnagyobb ellenségei sem fogják tagadni, hogy a hinduk kasztrendszerén
és számos embertelen szokásain hatalmas rést ütött az angol befolyás,
senki sem fogja tagadhatni, mily bámulatraméltó lépéseket tettek ezek a
vad ázsiaiak polgárisodásunk ösvényén, daczára minden makacsságuknak. Ma
már Indiában nem csekély számával fogunk találkozni azoknak, kik
hóditóik áldásos befolyásáról meg vannak győződve; számtalan tanintézet
és intézmény terjeszti az ujabb világ világosságát a lakosság minden
osztálya között; nemcsak hogy sokan értik az angol nyelvet, hanem élénk
részt vesznek tudományos vitatkozásainkban is, mint európai tudományos
társulatok tagjai lépnek föl, sőt itt-ott még a tollat is sikeresen
kezelik, hogy a nyugot irói sorába lépjenek. A franczia, német és angol
keleti társulatok névjegyzékében találni Raja Radakant Deva Bahadur,
Maharadsa Kali Krisna Bahadur, Babu Rajendra Lala Mitra, több pendit
(pap) és egyéb tudós magánzó neveit, kik munkáik által az őket illető
körökben ismeretesek lettek. Megerősödve nemzeti érzületökben, a hinduk
ma oly ismeretekkel birnak nyelvükről, történetükről és bölcsészetükről,
minőről azelőtt saját fejedelmeik korszakában fogalmuk sem volt.
Társulatok alakulnak, ép ugy mint Angliában, bizonyos előitéletek
megszüntetésére, káros erkölcsök és szokások kiirtására s a társadalmi
közlekedés előmozditására, s ha tekintetbe vesszük, mint szaporodik
napról napra az olvasók száma, mily tekintélyre vergődtek a benszülöttek
előtt a hindosztáni lapok, mint: a „Hirkaru Bengalu“ („a hirkari
hirnök“), „Szuheïli Pendsab“ („a pendsabi hajnal-csillag“), „Oudh
Achbar“ („oudhi ujdonságok“), „Khajrkhah Pendsab („Pendsab jóakarója“),
s az európaisitás mily hatalmas tényezőjévé válik a sajtó, be kell
vallanunk, hogy Anglia meghóditott népei nem csak hogy magasabb fokán
állnak a míveltségnek mint egyéb testvéreik Oroszországban, hanem
magasabb fokon mint sok orosz alattvaló.
Alig fogható meg tehát, hogy ily viszonyok közt mint léphet fel
Oroszország Ázsia népei előtt az uj világ tanainak felavatott
apostolaként. Csak Középázsiában, a vad fanatizmus, durva önkény és
kapzsiság ez ős fészkében lehet az orosz mívelődés alkalmazását
hasznosnak tartani; de nem ugy Ázsia valamennyi részében és valamennyi
népénél. Turkesztán orosz fegyverek általi elfoglalása tehát, mint már
érintve volt, az illető lakosokra nézve szerencse. De sokkal előnyösebb
lett volna, ha e szerepre Anglia vállalkozik. De miután ez nem történt
meg, nem szabad vetélytársának kötelességei teljesitésében gátakat
vetni, s csak a további hóditási tervek ellenében kell résen állnia.
Tegyük hozzá Oroszország czivilizatori képtelenségéhez Ázsiában azon
fontos körülményt, hogy egy fél világrész bekeblezése, több millió
ázsiainak saját testébe való beolvasztása által nemcsak Nagybritannia
hanem egész Európával szemben mily hatalmasan fenyegető állást foglalhat
el, ugy aránylag saját lételünkre nézve sokkal nagyobb hátrányt fogunk
látni ez óriási túlsúlyú hatalomban mint előnyt Ázsia tatár népeire
nézve. A russophobia, a mint mondják, már elcsépelt dolog; magam is ezen
véleményben vagyok, de ha tekintetbe vesszük az orosz kettős sas
hatalmas befolyását Ázsia minden részeiben, ha nem tévesztjük el szem
elől hogy a szent-pétervári udvar előnyös állása által a Hindukuson
saját kényére fogja kizsákmányolni a keleti kérdést e Boszporusznál, ugy
nehéz lesz világrészünk jövő sorsára nézve teljes megnyugvást
szereznünk. A mai diplomatia, a mely gyakran inkább hódol a divatnak
mint a helyes felfogásnak, nevetségessé akarja tenni Napoleonnak
jóslatát a kozák uralmat illetőleg Európában.
De feledik azt, hogy a mai közlekedési eszközök segélyével mit tehet egy
oly hatalom, mely Kamcsatkától a Dunáig vagy épen az Adriai tenger
partjáig, pólusi tenger jeges vidékétől az Iravaddi hő partjáig fog
kiterjeszkedni. Sokak előtt halluczinatiónak fog látszani, de semmi
esetre sem lehetetlen, hogy egy ily hatalom mozgatásaira Európa szivének
közepébe Ázsia legvadabb lovasainak százezrei nyomulhatnak. Ez évszázad
kezdetén a doni kozákok a Szajna partján már megmutatták egy ily
Dsengiz- és Timur-féle hadjárat lehetőségét, s mért ne ismétlődhetnék ez
ma, midőn vasutakkal és gőzhajókkal rendelkezhetni? Európai
hadmüvészetünk igaz hogy meg tudná törni e nyers hatalmat; a Romanov-ház
egy tagja sem vihetné sokáig egy Dsengiz vagy Timur szerepét. De egy ily
bár pillanatnyi küzdelem is szomoru következményeket vonna maga után, s
most, midőn még rendelkezésünkre állnak az elővigyázati rendszabályok,
sürgető szükség hogy megakadályozzuk egy ily esemény lehetőségét.
De ha eltekintünk is e messze kiható politikai combinátióktól,
tagadhatja-e valaki, hogy Anglia nagysága és hatalma nagyobb haszonnal
vannak Európa közérdekeire nézve mint az orosz suprematia? Angliának sok
ellensége, vagy jobban mondva, sok irigye van. A szárazföldi sajtó
szenvedélytől elvakitott hangja Anglia eljárásában mindig önzést,
kapzsiságot és büszkeséget fog látni, a rajongók pedig minden
jellemvonásában a legvastagabb materialismust fogják találni, de nagyon
vaknak és előitéletesnek kell mondanunk azt, a ki semmibe sem akarná
venni azon eredményeket, a melyek épen az angol hatalom, angol tőke s az
angol szivósság által jutottak czivilizatiónk s tudományunk birtokába.
Nem-e egyedül Anglia az, melynek hatalmas zászlója megnyitotta számunkra
Kelet-Ázsia kereskedését, nem az angol utazók-e azok, kiknek merész
nyomozó szelleme a legtávolabbi vidékekre behat, hogy föld- és néprajzi
ismereteinket gyarapitsák, s mi történik a Temzén, mi az örökké izgatott
és ügyes bajos szigetkirályság többi városaiban? Szemügyre vették-e
valaha az ábrándok világába merült szellemek, kik folyvást ócsárolják az
angol materialismust, hogy ezek a hajhászok, daczára a kereskedés és
nyereség iránti élénk érdekeltségüknek, mégis legtöbbet a tudomány
előmozditására s a világ felvilágositására áldoznak.
Hol van egy ily ország, melyben a kormány oly könnyen áldoz milliókat
egy oly intézet számára, minő p. a Kensington-muzeum? hol költenek egy
könyvtárnak csupán czimjegyzékére százezreket mint az ujabban Londonban
történt, hol küld ki a kormány azonnal hajókat és expeditiókat egy
eltévedt utazó felkeresésére, mint azt ujabban Livingstone-ért tették?
Daczára minden hibáinak, melyektől egy ország sem ment, be kell
ismernünk, hogy Anglia, akár az annyit hánytorgatott materialismusa,
akár az annyiszor megkefélt uralomvágya mellett, mégis az európai
czivilisatió élén áll. Mert ha Német- s Francziaország fenséges
polgárisodásunk világosságának terjesztésében nélkülözhetlenek is, a
főtényező mégis egyedül Anglia. Zászlajával minden éghajlat alatt,
minden világrész táján egy jobb korszak hajnalpirja merül fel. A mit
Nagybritannia irigyei beszélnek zsarnoki eljárásáról, többnyire
igazságtalanság vagy vastag tudatlanság. Szükség volna, hogy ezek a
sentimentalis vádolók ne az iróasztalnál s a szék lágy karjaiban, hanem
az ázsiai világ vidékein tanulmányoznák Anglia befolyását, s ha látnák,
mint szoritja ki nyugoti polgárisodásunk zászlaja a régi ázsiai
czivilizatió bűneit, mint iparkodik a porba tiport emberi jogokat
helyreállitni, milliókat szabaditván meg az egyes zsarnokok önkénye
alól, mint terelé azokat egy jobb jövő irányába, akkor bizonyára
leráznák közönyüket Angliának az idegen világrészekre gyakorolt hatása
iránt.
Nem volna-e tehát sajnálandó, ha egy ily államot szoritana háttérbe az
orosz hatalom? A Temzén egy szabad nép hatalmas akarata uralkodik, a
Néván pedig egy ázsiai dynastia uralomvágya oly kormányrendszerrel,
melynek reformátori képessége kétséges marad a jövőben, mig a jelenben
gyakorolt káros volta annál bizonyosabb.
Oroszországnak csak Indiához, a brit érdekek ez Achilles sarkához való
közeledésében láthatjuk az Angliát fenyegető veszély csalhatlan jeleit.
Hogy hatalmát a brit oroszlán a Gangesen megalapitsa, északon sokkal
nagyobb harcznak néz most eléje, mint a milyet délen a francziákkal
kellett megállnia. Ez az ellenség gyengébb volt mind számra, mind
kitartásra nézve, kis hajóhaddal rendelkezett, háta mögött egy akkor még
hajózhatlan tenger állott s könnyen meg volt győzhető; de az orosz az
erődök, helyőrségek, biztositott utak szakadatlan lánczolatára fog
támaszkodhatni, fegyverei lesznek határtalan uralomvágy, millió
alattvalóinak vak hódolata s a durva szomszéd államok rokonszenve, ezzel
szemben a győzelem nem lesz oly könnyü, s a vereség következményei
sokkal sulyosabbak.
Fel tehát Britannia! Mert ha tartós szerencséd csillaga itt homályba
vész, akkor ennek a versnek is
The nations not so blest as thee,
Must in their turn to tyrants fall,
While thou shalt flourish great and free,
The dread and envy of them all.
el kell némulnia a világ különböző tájain.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Tudtomra eddig két ilyen Pseudo-Vámbéry szerepelt. Az egyik
(Mr. Walker) Angliában, ki csekélységeimet oly hiven utánozta, hogy ép
termete daczára is több ideig a ballábával sántikált. A másik (Professor
William Davis[?]) egy nem közönséges bátorságu gazember, ki a mívelt
Németország több városában felolvasásokat tartott, mig végtére Berlinbe
került, a hol prof. Kiepert, a hires geograph és Dr. Bastian a jeles
kambodsiai utazó, kikkel személyes barátságban állok, egy 1868. január
22-én az arnimi teremben tartott előadása alkalmával ráismertek és a
szemtelen arczáról az álczát letépték.]
[Footnote 2: A Szofi Iszlam-féle szerzet még csak 30 évvel ezelőtt
keletkezett. Alapitója, egy Belkhbe való Tadzsik, a Nakisbendik
folytonosan gyarapodó hatalma ellen akart gondoskodni gátról. E szerzet
tagjai közt a közösség és a testvériség elve uralkodik. Perémmel
szegélyezett nemez kalpag által szokták magokat kitüntetni, s leginkább
az Oxuson innen Heratig, valamint a turkománok közt is találhatók.]
[Footnote 3: Igen ő az! ő az igaz! Nincs isten kivüle! a legszokottabb
igék, melyeket a Zikrnél használnak.]
[Footnote 4: Kalenter nem más mint az ó persa kelanter elferditése, mi
annyit tesz mint „a nagyobb“. Keleti Persiában még ma is a falu
birájának czimét képezi.]
[Footnote 5: Keskulnak neveztetik a dervisek vademecumja, vagyis a
kokusdióhéj feléből készitett tojásdad alaku edény, melybe az
összekoldult ételek, folyékony és száraz, meleg és hideg, savanyu és
édes egyaránt összetöltetnek. Egy ilyen Tutti-frutti olla potrida-féle
ebéd tudom, nem igen volna gastronomjaink inyére, de mily felségesnek
tetszett az nekem egy hosszu napi zarándokolás után!]
[Footnote 6: Hidzsu ala beiti min isztitaatun szebila.]
[Footnote 7: Zem-zemnek neveztetik egy kút a Káaba közelében, mely nagy
becsben tartatik. Vize, melynek csoda erejéről annyit regélnek, kis
edényekben az iszlamvilág minden partjaira vitetik egy-egy csepje,
melyet valaki haldokoltában nyel, 500 évet ró le a tisztitó tűz
kínjaiból. Eredete a forrásnak az, hogy a Hágár által magára hagyott
Izmael fakasztotta azt az égető homokból, picziny lábaival rugdalózva.]
[Footnote 8: A kancsóalaku réz thea-edény (Csajddsus) az utazó tatárnak
a Korán mellett nélkülözhetlen vademecumja. A legszegényebb koldus is
bir egy ily edényt fogantyujánál fogva övéhez erősítve.]
[Footnote 9: Hirkai dervisannak (dervisöltöny) nevezik ezt, s még a
legvagyonosabb derviseknek is viselni kell különben jó öltönyeik felett.
Jelképe ez a szegénységnek és gyakran a legkülönbözőbb darabkákból
állitják össze; eleje egyenetlen és mindig czik-czakkos, s mig külseje
durva szálakkal nagy öltésekben van varrva, bélése selyemből vagy egyéb
értékes kelméből készül. A képmutatás netovábbja ez; azonban mundus vult
decipi, ergo decipiatur, mondták már a rómaiak előtt a keleti bölcsek.]
[Footnote 10: Ez Magyarországon ma is divatos; azon szokás, hogy a
nászünnep alkalmával a lovak kantáraira tarka kendőket kötnek,
valószinüleg még Ázsiából veszi eredetét.]
[Footnote 11: Oveisz Karajne Mohamed egyik hű párthivének a neve, ki a
proféta iránti vonzalmából minden fogát kiverette, mivel az utóbbi az
ohudi csatában egy ellenséges fegyver által két előfogát elveszté; és
mikor Mohamed meghalt, egy rendet akart alapitani, melynél ezen
öncsonkitás főszabály lett volna, hanem az neki természetesen nem
sikerült. Azon állitás, hogy ő Khivába jött és ott halt volna meg, ugy
látszik, hogy a mesék országába tartozik.]
[Footnote 12: Khodsa-ili (a Khodsa népe vagy a proféta utódai), kiknek
meglehetős nagy száma lakja e vidéket. Épen olyan tisztán özbeg
arczkifejezésök van, mint a Persiában lakó számtalan szeidnek iráni
jellegök, de több előjogot élveznek, mint az utóbbiak.]
[Footnote 13: A „Középázsiai utazásaim“-hoz mellékelt földabroszon Nöksz
vétségből fel van cserélve Khodsa-ili-vel s az előbbi egy órával
távolabbra is van Kungráttól, mint a hogy ott ki van jelölve.]
[Footnote 14: Nem Taldyk, mint Butakow tengernagy a londoni földrajzi
társulat előtt 1867. márcz. 10-ikén felolvasott értekezésében mondja.
Abban sem egyezhetem meg vele, amit a Delta két szélső karjáról felhoz,
melyek közül a keletit Janghi-nak, a nyugotit Laudan-nak nevezi. Lehet,
hogy a folyamágyak gyakori változása következtében ez hajdan ugy volt;
de ma már nem áll többé az az eset, mert a Laudan elnevezés alatt a
legjobb és leghitelesebb forrásokból mindig ugy hallottam, hogy az
Oxusnak azt az üres ágyát értik, mely Kipcsaknál kezdődve nyugoti
irányban Köhne-Ürgends felé tart. A mi a Butakow Ulkun-ját illeti,
melylyel ő a közép ágat jelöli meg, meg kell jegyeznünk, hogy ez a szó
özbeg nyelven „Nagy“-ot jelent s mindig a főfolyam neve mellé
függesztik. Ulkun, jobban mondva Ülkü, ennélfogva az én Azun-Derjámmal
ugyanazonos.]
[Footnote 15: Lásd „Vándorlásaim és élményeim Persiában“ 382. lapon.]
[Footnote 16: Bazár közepében berendezett iskolákat Persiában is lehet
találni; ezek a legjobb gyermekiskolák, de mégis megfoghatatlan előttem
az, hogy a keletiek miként tudnak tűrni egy ily természetellenes dolgot
és hogy ezen nevelőintézeteket miért nem helyezik inkább valamely
csendes utczába.]
[Footnote 17: A keletiek szemében csak a kutyák és európaiak tartatnak
falravizelőknek. Ezen actusnál egész Keleten le szoktak kuporodni, mivel
félnek, hogy álló helyzetökben ruháikat egy csepp el találja ronditani.]
[Footnote 18: Egy Khanezad eladatását kárhoztatandó ténynek tekintik s a
ki azt elköveti, rablónak vagy tolvajnak hiresztelik el.]
[Footnote 19: A szogdi sikság, v. i. a Zerefsan völgye, Bokhara és
Szamarkand közt, ugy iratik le, mint földi paradicsom s Hafiz, Bokhara
és Szamarkand városokat a legnagyobb kincseknek tartja, de melyeknél
mégis többet ér szeretője.]
[Footnote 20: A szövegben mondottakat legjobban megvilágositja az
aratási idő különbözése Turkesztánban. Igy például Belkhben és Andkhui
környékén junius elején, Hezareszp, Khiva és Karakölben már junius
végén, a pusztákon juliusban, Kungrátban és Khokand északi részén
augusztusban aratnak.]
[Footnote 21: Burnes (Travels in Bochara II. 188.) nem hiszi hogy az
Oxus régebben más irányt követett, s e tekintetben a benlakók
állitásaira támaszkodik. Nem bámulandó-e, hogy én tőlök épen annak
ellenkezőjét hallottam? A turkománok közt az Oxus régi irányára
vonatkozólag még sok mese létezik.]
[Footnote 22: A mint nevük is mutatja, ezek régenten a nyereség felére
voltak szerződtetve.]
[Footnote 23: Mitchell „The Russians in Central Asia.“ 462. lap.]
[Footnote 24: Örömmel veszem észre, hogy a Közép-Ázsiából hozott magból
néhány faj hazánkban jól sikerült. Kétségkivül Európában ezek lesznek a
legjobb dinnyék.]
[Footnote 25: Bokhara, its Emir and its people.]
[Footnote 26: „Relations politiques et commerciales de l’empire romain
avec l’Asie orientale.“ 197. l.]
[Footnote 27: Tarikhi Narsakhi.]
[Footnote 28: „The Russians in Central-Asia.“ 462. l.]
[Footnote 29: Egy másik példányon, mely Khanikoff ur birtokában van,
322. hedsra utáni év áll. („Journal Asiatique“. VI. folyam, VII. rész,
284. l.)]
[Footnote 30: Igen jellemző azon főhivatalnokok sorjegyzéke, kik akkor a
kormányzatot, vagyis a bokharai miniszteriumot alkották. Ezek a
következők voltak: 1) Vezir, 2) Musztofi (pénzügyminiszter), 3)
Amid-ul-Mulk (országnagy [valószinüleg csak czim]), 4) Szahibi-Sart
(államügyész), 5) Szahibi muejjid (az ország megsegitője [czim?]), 6)
Musrif (udvarmester), 7) Memlekei khász (titkos tanácsos), 8) Muhteszib
(rendőrfőnök), 9) Arkaf (a kegyes alapitványok kezelője), 10) Kaza
(igazságügyminiszter). Középázsiában ezeknek már árnyékára sem akadunk s
csak Persia s Afghanisztánban van még belőlök egy-kettő.]
[Footnote 31: A mandola és cseresznye Bokhara mostani termékei közt nem
fordul elő.]
[Footnote 32: Kuruk, török szó, mely kertet s bekeritett helyeket
jelent, Középázsiában állatkertet még jelenleg is igy hivják.]
[Footnote 33: Az iszlamot megelőző korban Bokhara csak cserekereskedést
üzött. Kenenkhor volt a legelső uralkodó, ki ezüstpénzt veretett. A pénz
tiszta ezüsttartalommal birt s egyik oldalán az uralkodó képét viselte.
Ez igy tartott Abubekerig. A régi veretü pénz mindinkább ritkult s a
kharezmi roszabb minőségüvel helyettesittetett. Harun-al-Rasid idejében
az akkori helytartó Atrif hatféle érczkeverékből álló pénzt veretett,
mely Atrifi vagy Azrifi nevet nyert. (Ugy látszik, hogy a Persiában
használt Esrefi [arany] szó nem az arabból, hanem a föntebbi Azrifiból
ered.)]
[Footnote 34: Khatun törökül asszonyt jelent s mi ezt a valódi szó
helyett használjuk, épen ugy, mint a kézirat.]
[Footnote 35: Rigisztán az ó persában közhelyet jelent, azaz olyan
helyet, mely füzénynyel (rig) be van hintve s üresen áll.]
[Footnote 36: Azt mondják, hogy Szaid-bin-Oszmán Khatunba, ki hires
szépség volt, belé szeretett s hogy Bokharában még sok évek multán is
szép dalokban dicsőitették e viszonyt.]
[Footnote 37: Klaproth „Tableaux historiques“-jaiban és Remusat Ábel
„Recherches sur les langues tartares“-jaiban e törzset a hindu-góth
népcsaládhoz számitják, mely állitást ma már mindenki tévedésnek fog
tekinteni. Castrénnek, a finn tudósnak, kétségkivül igaza lehet, ha
vizsgálódásai közben Dél-Sziberiában egy szőkeszinü török törzsben
törzsrokonaira talált; de ezek nem burutok és én azt hiszem, hogy maga a
tudós Schott W. is téved, mikor ő, khinai kutforrásokat követve,
értekezésében „A valódi kirgizekről“ (Berlin, 1865.) e véleménynek
helyet ád. Nekem ugy tetszik, hogy a burutokat a nizunokkal vétik össze,
kik északabbra laknak, szőkék s valószinüleg finn törzs maradványai.
(Lásd Mitchell: „The Russians in Central-Asia“ 64. l.)]
[Footnote 38: Hogy nem egy nomád ócsárolta rajtam a kiálló pofacsontok
hiányát, mint elrutitó bajt, már emlitettem. De hisz ezen nem szabad
csodálkoznunk s valóban feltünő előttem, hogy Livingstone „The Zambesi
and its Tributaries“ czimű művében azt állithatja, hogy oly afrikai
nőket látott a makololo-törzsből, kik a tükör előtt állva, a nagy széles
szájat, mely ott általános, kisebbiteni igyekeztek, azon szándékból,
hogy magokat szebbekké tehessék.]
[Footnote 39: Lewschine Elek „Description des Khirghiz-kazaks“ (Páris,
1840), 317. l.]
[Footnote 40: Lásd előbbi munka II. fej. 300. l.]
[Footnote 41: Az Iszlamot, Fischer szerint („Histoire de Siberie“, 86.
l. és másutt) a 16. század közepe táján vitte be oda bizonyos Kucsum
nevü ember. Ezt az adatot ugyan elfogadhatjuk az északon, azaz déli
Szibériában lakókra nézve, de Turkesztán közelében az áttérés már sokkal
korábban megtörtént.]
[Footnote 42: Lewschine ugyanazt mondja a kirgizekről irt emlitett
munkájában, a 358. lapon.]
[Footnote 43: Dr. Bastian A. a vállcsonttali jóslatot a burätoknál is
föltalálta, kik pedig a Szamanizmus hivei s az a kirgizeknél is az
emlitett vallás maradványának tekintendő. Lásd: „Das Ausland“, 1866.
évfolyam. 23. sz.]
[Footnote 44: Gibbon „Roman Empire, ed. by Dr. W. Smith“ (London, 1862.
296. l.) nem ok nélkül jegyzi meg: „The Uzbegs are the most altered from
their primitiv manners: 1) by the profession of the Mohametan religion
and 2) by the posessions of cities and harvests of the Great Bucharia.“]
[Footnote 45: Abulgazinak ezen állitása, hogy az özbegek a Dsudsi népből
valók lettek volna, kik magokat az Iszlam felvétele után nevezték ugy,
egészen tévesnek látszik.]
[Footnote 46: Seikh Khudabad, ki egy tudós és asketa vala a Seibanik
föllépése idejében, az utóbbiak egy párthivének ezt mondja: „Szana
Oezbegin mu kirek?“ (Özbeget [saját bég-et] akarsz-é?), a timurida Baber
helyett, ki ennélfogva nem volt határozottan Özbeg.
(„Tarikhi-Szeid-Rakim“ kéziratomban, melyet Bokharából hoztam.)]
[Footnote 47: Ugyanezt bizonyitja Radloff is a tudományok császári
akadémiájához Sz.-Pétervárra küldött tudósitásaiban. Lásd a nevezett
társaság „Bulletin“-jét XII. köt. 918. l.]
[Footnote 48: Ritter: „Westasien“ II. 86.]
[Footnote 49: „Az iráni nép ethnographiai helyzete.“ (Lásd „Das
Ausland.“ 1866. évfolyam, 36. sz. 853. l.]
[Footnote 50: Lásd: Khanikoff „Memoire sur l’ethnographie de la Persa“
(Paris, 1866.) 45. l.]
[Footnote 51: Lásd fentebbi munka 47. l.]
[Footnote 52: Ajmak mongol szó és néptörzset jelent.]
[Footnote 53: Khanikoff nagyon téved, ha ő a hezareh-ket hajdani, s még
pedig a Birlasz törzshöz tartozott, özbegeknek tartja. Lásd: „Memoire
sur la partie meridionale de l’Asie centrale“ (Paris, 1862.) 112, 138.
l. Ez ellen a következő bizonyitványokat hozhatom fel: 1) Saját
állitásukat, miszerént ők a Dsengiz khán hadsergének maradványai s még
pedig Abul-Fazl szavai szerént Mangu-Khannak egy csapatából; 2) az a
rész, melyet Gobi-Hezareh-eknek hivnak, és a mely a Herat környékén
fekvő hegyekbe vonta magát s a persa elemektől megkimélve maradott, még
ma is mongol dialektust beszél, miként azt Gabelentz a „Zeitschrift der
deutschen morgenländischen Gesellschaft“-ban XX, 326. a leechi
szógyűjteményből bebizonyitja. Sőt Baber azt állitja, hogy az ő idejében
sok hezareh beszélt mongolul. 3) Az özbegeknél sehol sem található oly
határozottan mongol jelleg, mint a hezareh-knél, mi annál feltünőbb
volna, mivel az előbbiek tömörebb tömegekben s közelebb maradtak a régi
honhoz, mig az utóbbiak mindig idegen ég alatt és idegen elemek között
laktak.]
[Footnote 54: Lásd Khanikoff, 104. l.]
[Footnote 55: Vah-ból (a Vah folyója), miként az Oxust Bendehesben
nevezik, az uj neveket is, mint pl. Vakhan, Vakhsz-dsird és Vakhsab, le
lehet származtatni.]
[Footnote 56: Kerkiben létem alatt valami tiz feizabadival (Feizabad
Bedakhsán főhelye) egy és ugyanazon házban laktam. Az egy küldöttség
vala, mely Bokharából tért vissza, hol az emirt nem rég elüzött
fejedelmök helyére akarta emelni.]
[Footnote 57: A rabszolgák örömestebb töltenek egy özbeg házában tiz
évet, mint egy tadsiknál ötöt, mivel az utóbbiak hirhedett
lelkiismeretlenséggel szokták őket használni minden kitelhető módon.]
[Footnote 58: Ez legjobban bebizonyult a legutóbbi eseményeknél
Taskendben. Egy irományból, mely Kryschanowsky tábornoktól az emlitett
városban kelt (lásd „Das Ausland“ decz. 4. 1866. 1159. l.), arról
értesültünk, hogy e helység tarka népessége között a szártok valának az
elsők, a kik a hóditókhoz barátságosan közeledtek, sőt nekik a békekötés
terhes művében jelentékeny segélyt nyujtottak – hihetőleg minden özbeg
nagy bosszuságára, kik az orosz uralomért való állitólagos kérelemnél
bizonyára nem voltak részesek.]
[Footnote 59: Khanikoff ur téved, ha azt hiszi, hogy ez csakis Khivában
történik, mert bizonyára nem ismeretlen előtte, hogy az orosz fegyverek
által nem rég elfoglalt Taskendben a persa lakosságot „szárt“ név alatt
lajstromozták be és egész Khokandban is ugy hivják őket. A fent emlitett
Kryschanowsky tábornok is ugy beszél a tadsikról és szártokról, mint két
külön törzsről.]
[Footnote 60: Ezen meséket különösen Arany László barátomnak figyelmébe
ajánlom, ki is már annyi érdemet szerzett a magyar népmese gyüjtésében.]
[Footnote 61: Bisbarmak egy kirgizi nemzeti étel.]
[Footnote 62: A beszélők, mint itt Murzakay, tréfás megjegyzéssel
szokták befejezni elbeszélésüket.]
[Footnote 63: Az egész szárazföldi sajtó közül maig csak a „Revue des
deux Mondes“ hozott két czikket Középázsiáról. Az első, a nélkül hogy
színt vallana, csupán a közeli összeütközés válságos viszonyait
fejtegeti; a másik orosz szellemtől van áthatva, s egy követ fú az angol
optimistákkal, a mit épen nem vennék rosz néven az irótól, ha nem hozott
volna több idézetet föl középázsiai utazásomból, mint sajátját.]
[Footnote 64: E nevet az oroszok hibásan mindig Iszetnek olvassák. Ised
szokásba vett megröviditése az Eis Mehemmednek, és annyit jelent, hogy:
„Mohamed gyönyöre.“]
[Footnote 65: Derbarnak hivják az anglo-indiai alkirály nyilvános
fogadtatásait.]
Nyomatott Bécsben, Holzhausen Adolfnál.