Valjon tehát Oroszországnak csakugyan komoly törekvései vannak
Brit-Indiára nézve, meg fogja-e támadni dús birtokaiban az angolt,
annyira megy-e becsvágya, hogy a pólusi tenger jeges partjaitól a
Komorin fokig az egész száraz földre ki akarja hatalmát terjeszteni? Ez
oly kérdés, melynek érdekkel kell birnia nemcsak az angolra, hanem
minden európaira nézve is. A thamese-parti és kalkuttai államférfiak
ujabb időben nem-mel feleltek e kérdésre, mert hivatalos és nemhivatalos
organumaik a közeledésben csak szomszédságot és nem támadást látnak, oly
szomszédságot, mely nem veszélyezteti az angol érdekeket, sőt inkább
ezeknek előnyére van. Fájdalom, ez urak igen csalatkoznak, mert a
hagyományos politika szelleme Oroszországban, a kitüzött tervekhez való
kitartó ragaszkodás, a Romanoff-ház határtalan gőgje, a sok eszköz,
melyek tervei megvalósitásának rendelkezésére állnak, biztos kilátásba
helyezik az egyszer kitüzött czélt. Oroszország birni akarja Indiát,
legközelebb azért, hogy e gazdag gyöngyöt az ázsiai birtokok dús
diadémjába illeszsze, e gyöngyöt, melynek megszerzésére oly hosszan és
annyi költséggel tört magának utat a világ sivatagain át, aztán pedig,
hogy befolyását az egész iszlam világ felett érvényesitse, miután India
birtoka a mohamedanizmus előtt a hatalom és nagyság netovábbját
képviseli, és utoljára, hogy a brit hatalom ellensúlyozása által a
Hindukuson tul annál könnyebben megvalósithassa terveit a Boszporuszon,
a középtengeren, sőt egész Európában, miután ma már senki sem fogja
tagadhatni, hogy a keleti kérdést sikeresebben meg lehet oldani a
Hindukuson tul, mint a Boszporusznál, mert ha Oroszország a krimiai
háboru alkalmával, midőn Nana Szahib fivére Sebastopolban ünnepeltetett,
már birta volna jelen állását a Jaxartesen, ugy Miklós czár
konstantinápolyi terveit nem temették volna el oly könnyen Malakoff
torony romjai.
E messze kiható tervek még talán a közelebbi évtizedek, különösen a
békeszerető és jókedélyü Sándor kormánya alatt nem fognak létesülni, de
ki biztosithat, hogy nem fogja-e őt egy Miklós, vagy egy még ennél is
határozottabb jellem követni a trónon, ki nem leend képes ellenállni egy
Timur vagy Nadir vágyainak, hogy tökéletes ázsiai világhóditónak
mutathassa magát? Hogy mit tehet egy orosz autokrata Oroszország mai
alkotmánya, az alattvalók mai társadalmi állása mellett, kik még sokáig
fognak megmaradni régi állapotaikban, azt mindenki tudja, s tudják
Anglia államférfiai is. Annál feltünőbb tehát, hogy ez urak oly
könnyedén túlteszik magukat az emlitett eshetőségeken s oly felületes
érdekkel vélik elüthetni egy indiai orosz invasio lehetőségének
kérdését. Rendesen a Hindukus és a Himalaja hegység meghághatlan
jéghegyeit, az ellenséges nomád népek roppant tömegét hozzák fel, mint
olyanokat, melyek egy északról dél felé nyomuló hatalomnak gátat
vetnének. Azon nagy távolsággal vigasztalják magokat, mely kifáradva és
kimerülve hozna meg egy hóditó hadat India határaira, mialatt ott a
nyugodtan várakozó, harczkész s a hadműtanban és buzgalomban erősebb
angol csapatok harczsováran várnák az összeütközést. De azt hiszik-e
ezen urak, hogy Oroszország, ha csakugyan oly szándékai volnának,
egyenesen Pétervárról, Moszkvából és Archangelből inditana utnak egy
támadó sereget? De ugyan mire valók a délszibériai erődök, Taskend,
Khodsend s a czélba vett Bokhara és Szamarkand, mire való a persa-afghan
szövetség? Mit tettek a kozákok és az orosz csapatok Gunibnál és
Csirkasszia zord hegyeiben? Ide is kimerülve érkeztek meg talán? S az
utóbbi talán nincs is sokkal messzibb a nevai főállomástól, mint Pesáver
Transoxánia fentnevezett városaitól. S miért fogadnók el épen azt, hogy
az oroszok a Belkhen át Kabul felé vezető nehéz utat s innen a Kheiber
szorost választanák. Eltekintve attól, hogy ez csupán az 1839-ki
megrettentett és rendetlenségben menekülő angol hadseregre nézve
lehetett oly végzetteljes, mert hisz a bevonulás nem került valami nagy
áldozatba, a herati és kandahari ut, mely a Bolan szoroson át Indiával
közlekedő karavánok tulajdonképi utja, sokkal kényelmesb. Utóbbi 54–55
angol mértföld hosszuságu, az indiai hadsereg bengáli hadtestének igaz,
hogy több napi fáradságába került, azonban mégis azt olvassuk egy
hiteles angol irónál, hogy a huszonnégy fontos golyók és tizennyolcz
fontos ágyúk átszállitása nem járt semmi különös nehézséggel. Vagy miért
ne választhatnák ki az oroszok a Gomul vagy Guleri szorost? Ez a
Hindosztánból Khoraszánba vezető középut, mely Burnes szerint,
közlekedési főutul szolgál a Lohaniafghanoknak s szintén nem jár sok
akadálylyal.
Valóban, az angol optimisták vérmes nézeteit képzelt védvonalaik erős
voltát illetőleg nagyon nem oszthatjuk. A Kabulon át vezető utat csak
szükség esetén választaná az orosz, mert a főbb pontok, melyeken India
határaihoz közeledhetik, Dsizzag és Asztrabad; az egyiknek iránya délre,
a másiké kelet felé vezet. Ez a két ut már emlékezetet meghaladó idők
óta vitt hadseregeket vágyaik czéljához, mert mindkettő, ha nagy
sivatagok által környeztetik is, jól megmívelt, sőt termékeny részeken
halad keresztül, melyek kimerülés nélkül élelmezhetnek több ezernyi
átvonuló sereget.
De egy lehető háboru esélyeit is nagyon tulbecsüli Anglia. Igaz, hogy
jelen indiai hadserege, mely a seapoyk jelentékeny tartalékseregét nem
számitva, 70.000-re megy, hasonlithatlan azon tájakon állomásozott
elébbi katonaságával. Hasonló számu sereget szállitani Afghanisztánon
keresztül Pendsábba, sok áldozatába kerülne Oroszországnak, de nem
szabad felednünk, mily erős támaszra találna egy támadó had egy
persa-afghan szövetségben, vagy azon nagy elégületlenségben, mely
Pendsábban, Kasmirban, Bothanban s különösen a fanatikus indiai
mohamedánok közt uralkodik. Az Indiát lassan keresztül-kasul metsző
vasuthálózat által igaz, hogy egy hadsereg központositása hamar
eszközölhető, de a katonai szervezés és támogatás a Themzétől vagy a
földközi tengertől India felé sincs ám sokkal közelebb, mint az
oroszoké, különösen ha tekintetbe veszszük, hogy a Volgán több, mint
háromszáz hajó könnyiti a szállitást a kaspi tenger déli partjai felé.
Ezen az uton északi Persia lakossággal bőven ellátott részein keresztül,
egyrészről Asztrabadon, Budsnurdon és Kabusanon át, másrészről a Meshed
felé, csak még tervben levő vasuton rövid idő alatt lehet egy nagy
sereget Heratba és Kandaharba szállitani. Ezt a vasutat a czár imam Riza
sirjához zarándoklók utjának könnyitésére akarja épittetni, hanem az
igért orosz pénzsegély alatt más, nem vallásos tervek is rejlenek. Vagy,
miután már alig lehet kétségbe vonni az orosz kaczérkodó pillantásait
India felé, miért nem volna szabad azon politikai constellatiókat is
fontolóra venni, melyeket az európai diplomatia terén saját hasznára ki
tudott zsákmányolni? Egy I. Napoleon és I. Sándor orosz-franczia
szövetsége, mely jelentékeny nyomokat hagyott hátra Teheránban, ma,
midőn Francziaország tulnyomó befolyást gyakorol Egyiptomban és
Szyriában, midőn megnyilt a szuezi csatorna, sokkal könnyebben
létesülhetne, mint akkor. S mellőzve ezt, a Washington és Szentpétervár
közt egyre szebb virágzásnak induló entente cordiale nem lehet-e
előnyére Oroszországnak terveire nézve? Gunyolódva kétségeskednek, mint
fonódhatnék a yankee republikán sipkája az orosz kancsukába, de hát nem
látnak-e a nevaparti banketekben, melyen az amerikai testvériségért is
hatalmasan ittak, a czárevics newyorki látogatásában, Amerikának Khina
és Japan területén való hatalmas föllépésében, hol a csendes Oczeánt
amerikai tengerré fenyegeti átváltoztatni, elég okot ad arra nézve, hogy
egy amerikai-orosz szövetségben az angol érdekek veszélyeztetésének
jeleit lássák? Oroszország a cselekvés döntő pillanatában oly módokkal
és eszközökkel fog rendelkezhetni, a melyek az angol államférfiak előtt
alig látszanak figyelemre méltóknak, ott azonban zaj nélkül ápoltatnak.
Megengedjük azonban, hogy a tényleges összeütközés csak a távol jövőben
fog bekövetkezni, örömest eltürjük a hamis próféta nevét; de miért és
hogy akarják az angol államférfiak északi vetélytársuk már kétségtelenné
vált közeledését veszélytelennek tüntetni föl, miért és hogy akarják az
orosz tervek fenyegető alakulását rejtegetni és szépitgetni?
Az orosznak kedvező angol politikusok testülete, valahányszor e kérdés
szőnyegre hozatik, mindig azt feleli, hogy egy rendezett állam
szomszédsága kellemesebb, mint a zavargó és rablásból élődő vad nomád
törzseké. Egy angol még azt is kérdé, hogy nem ülnek-e szivesebben egy
választékosan öltözött, finom uri ember, mintsem egy szennyes és durva
paraszt mellett. Erővel szerencsét kivánnak maguknak a moszkovita
szomszédsághoz, azonban még sem jöhettem magammal tisztába sohasem az
iránt, miként kivánhatnak ez urak maguknak szomszédul egy habár durva,
de alapjában mégis erőtlen ellenség helyett, egy ravaszat és hatalmasat?
A mi Amerikában, Afrika északi részében, sőt az ind földön történt
egykor a gyarapodó Anglia és a sülyedő Holland és Portugal közt, az már
sokszor ismételte magát és még sokszor fogja magát ismételni az
emberiség történetében. Valamint a közönséges életben is két hatalmas
önző egyén nem fér meg egy és ugyanazon uton, ugy lehetetlen az két
állam között is, mint ezt az India feletti elsőség miatt kitört hosszabb
háboru Anglia és Francziaország közt bizonyitja. Oroszország, ha
mindjárt a legjobb szándékoktól vezettetnék is, ellen fog-e állhatni
terveinek és jóakarói insinuatióinak, midőn háta mögött az egész ázsiai
szárazföld óriási hatalmára támaszkodik, midőn már 100 év óta követi
politikáját a legvadabb tájakon annyi költséggel, annyi kitartással?
Lesz-e annyi önmérséklete, hogy föl ne használja a kedvező alkalmat,
mely kezére játsza India 30 millió lelket meghaladó mohamedán
lakosságát? Az utóbbiak legfanatikusabbak valamennyi mozlim között, s
kimondhatlan gyülölettel viseltetnek az angol uralom iránt. Vallási
buzgalmuk, melyet részint Bokhara, részint a Vehabiták táplálnak,
annyira megy, hogy a vértanui korona elnyerése végett, gyakran leölnek
egy a bazáron ártatlanul sétáló angol tisztet s önként adják át magukat
a hóhérbárdnak. Indiában, hol a vallási rajongások a legtermékenyebb
talajra akadtak, az iszlam a legbizarrabb formákban fejlett ki. A
Timuridák ideje alatt szokásba jött testvéri egyesületek itt
erőteljesebbek és jelentékenyebbek, mint másutt, s nem csak Szvat, hanem
minden helység fel tudja mutatni a maga Akhondját, kinek a Dsihádra való
felszólitását ezren és ezren fogják követni. Daczára a sok
jótéteménynek, mit az angol kormány a mohamedánokkal tett, mégis ők
képezik a lázadások tűzhelyét, ők támogatták leginkább az utóbbi
zavarokat, ők foglalkoznak legörömestebb egy orosz foglalás
combinatióival, ők hirdetik mindenütt az orosz uralom előnyeit. S ne
gondoljunk-e ez alkalommal az örményekre is, kik elszórva Indiában és
Persiában, egyes szemeit képezik ama láncznak, melyen a szentpétervári
udvar tovább vezeti befolyásának delejfolyamát a Nevától a Gangesig, sőt
Java és Szumatra határáig. A szorgalmas, gazdag örmények, kik vallási
érzelmeikben katholikusabbak a pápánál, vagy oroszabbak és orthodoxabbak
magánál a czárnál, bizonyára nem a protestáns egyházat és hatalmat
fogják a legkeresztényibb Oroszország rovására felmagasztalni India
bennszülöttei előtt. Kalkuttában, Bombayban és Madraszban a brit uralom
hű alattvalói közül hány van Pétervárott, mint az orosz érdekek még hűbb
előmozditója feljegyezve! Minden tagja ez egyháznak Ázsiában, a
moszkovita politika titkos ügynökének tekinthető, s ha bekövetkeznék a
döntő pillanat, bámulni fognak az angolok, mint fogja álarczát levetni
ez a vallásos, erkölcsös, békeszerető és munkás nép.
Hogyan tekintheti tehát közönynyel, hogyan óhajthatja Anglia, hogy ily
földön, melyen oly gyulékony elemek vannak, egy nagy s bizonynyal nem
barátságos indulatu hatalom váljék szomszédjává? A kereskedés emelkedik,
mondogatják szüntelen, de ugy látszik, hogy azon kereskedelmi előnyök,
melyeket a brit államférfiak Oroszország közeledésében s a középázsiai
anarchia leküzdésében látnak, inkább mesterkélt vigasztaláson alapulnak,
mintsem igaz meggyőződésen. Hiszen nem szembeötlő-e már az is, hogy oly
gyakorlati észjárásu emberek, mint az angolok, csak pillanatra is
átengedik magukat azon reménynek, hogy Oroszországnak évek óta
fáradsággal, pénzzel és áldozattal járó czéljaiból Angliára valami
haszon háramolhatna, hogy a középázsiai kereskedelmi helyeken, a mint
orosz uralom alá kerülnek, az angol czikkek nyerik a tulsúlyt? Utaljon
bár Davies ur kereskedelmi jelentésében ama jelentékeny forgalomra,
melyet a kiviteli kereskedés Pesáveren, Karacsin és Ladakon át
Középázsiával folytatott, mégis be kell vallania, hogy az
megtizszereződnék, ha az északindiai határokon tul angol befolyás
szerezne annak érvényt. S igy aztán ez is azon arányban fog fogyni, a
hogy az orosz sas szárnyait azon vidékeken ki fogja terjeszteni. A
szentpétervári kabinet ugyan nem vonta meg szinleges beleegyezését Hay
William lord által tervezett kereskedelmi uthoz Ladakon, Jarkenden,
Isszikölön és Szemipalatinszkon át, de tényleg senki sem akarta e tervet
támogatni, s nem is fog eszébe jutni egy orosz államférfinak sem, ezt
megvalósitani. Kereskedési érzéket illetőleg a khinaiak nemcsak az
oroszokat, hanem az angolokat is felülmulják, s mégis a déli Szibériába
vezető pekingi nagy kereskedelmi uton csak Maimacsinig közlekednek, s
Kiachtától kezdve a khinai kiviteli czikkek Pétervárra és Európába
leginkább orosz kezek által jutnak. S mint jártak az olasz
selyemkereskedők, kik orosz védelem alatt mentek Bokharába, ott aztán
elfogattak és mindenökből kifosztattak? Egyik közülök (Gavazzi) igen
keményen érezteti tudósitásában, hogy daczára minden későbbi pétervári
igyekezeteknek, nem adhatott több hitelt az orosz ajánló leveleknek. Az
angol gyárvárosok czikkei mindenütt ki szokták szoritni az orosz
gyáripart. A khivai és bokharai kereskedők már most is orosz
kereskedelmi czikkeket hoznak magukkal Nisni-Nowogorod és Orenburgból,
melyeket aztán Ingilis mali (angol czikkek) név alatt adnak el a
közép-ázsiaiaknak, miután ezek az angol készitményeknek mindig előnyt
adnak. Angliában feledik, hogy az orosz politikának még soká nem leend
nyilt tere s hogy a fegyverei által nyitott kereskedelmi utakon az
idegen érdekek elé hason természetü, ha nem is oly akadályokat fog
görditeni, melyekkel ma az Oxus felé vezető forgalmi utakon afghán
rablás és özbeg anarchia folytán kell találkoznunk. Amerika 1864–65-ben
magában Indiában 15 millió font sterlinget meghaladó szövet és pamut
czikket tett le, a mi természetesen csupán Anglia szabad intézményei
folytán történhetett meg. Talán a kalkuttai urak hasonló eljárást várnak
az oroszoktól.
Fájdalom, a combinátiók, miket Angliában Oroszország jövendő
politikájának előnyére Indiát illetőleg tesznek, igen gyarlók. Valamint
meg lehet renditeni alapjaiban a biztosság épületét, melyet a
Downingstreetben a mai államférfiak agyukban összekártyaváraztak, ép ugy
egy jövendő szivélyes viszony is nehezen fogja megállhatni a próbát. A
siker nélküli czáfolgatás helyett inkább némely ballépések kimutatására
akarunk szoritkozni s inkább azon eszközöket érinteni, a melyek által
egy közvetlen összeütközés veszélye, ezen az angol érdekekre nézve oly
veszélyes vabanque-játék, elháritható lenne.