Látni való az orosz középázsiai működésekből, mily irányt fog a közel
jövőben a szent-pétervári udvar tervei valósitásában követni. A délhez
legközelebbi s a legszélsőbb előőrsök Dsizzagban állnak. Ez a
középázsiaiak nyelvén forró, égető helyet jelent s fekvése az Ak-Tau
hegység mély völgykazánjában igazolja is ez elnevezést. Szerfölött
egésségtelen éghajlata és nagy vizhiánya folytán ez állomáson a Khokand
felé vezető uton a lakosság nagyon csekély, s hogy az oroszok hosszabb
megállapodási vagy szünetelési helynek szemelték volna ki, az „Invalide
Russe“ előbb emlitett handabandái s a „Quarterly Review“-ban (oktober
1866.) megjelent „Central-Asia“ czimü czikk tudós megirójának daczára
sem hihetem. Mert nemcsak hogy egésségtelen és nehezen megtartható
állomás, hanem a további itt időzés is politikai tekintetben nem lenne
eléggé megmagyarázható. Nagyon jól tudják a Newa parti urak, hogy mi
Bokhara az egész középázsiai, mondhatnám mohamedán világ szemében.
Tudják, hogy a Zerefsanon kell keresni nemcsak a számtalan
középázsiaiak, hanem Indusok, Afghanok, Nogai Tatárok és más fanatikusok
valláseszméinek és gondolkodásmódjának tulajdonképi forrását. Hogy tehát
sikerüljön a mestervágás, szükséges, hogy az emir, minden igazhitüek
fejedelme, ismerje be a fehér czár felsőségét, a nemes és szent Bokhara,
hol a lég a Fatihák és koránreczitatiók aromatikus illatával telt,
hódoljon meg a fekete hitetlenek hatalmának s az őrjöngő fanatikusok, a
vallásos rajongók csordája ismerje be, hogy a földjeikben nyugvó szentek
még nem elég erősek, megtompitni az orosz szuronyok hegyét. Bokhara
rettentő példa lesz az egész Iszlam világnak, romjainak hamva hatalmas
intő szózatként fog a legtávolabbra hatni. S erre fog törekedni
bizonyára a szent-pétervári udvar.
Valószinü tehát, ez álláspontról vizsgálva az eseményeket, hogy a
legnagyobb súly a jövőben is Taskend, Khodsend és Szamarkand hadműködési
vonalaira lesz fektetve. Idővel be is következhetik az egész khokandi
khánság meghóditása, mert különös nehézségekkel nem jár; főérdek azonban
azon közlekedési utak fentartása és biztositása, a melyeken az előre
nyomuló hadsereg mind a már eddig jól megerősitett Taskend és az északi
erődök helyőrségeivel, mind az orenburgi és a semipalatinski
kormányzóságokkal, egy kutakkal szakadatlan sorban ellátott vonalban
előre hatolni fog. Használjon bár fel minden lehető eszközt az emir,
hogy megnyerje magának az orosz barátságot, a mit egyébiránt még eddig
nem tett, küldjön bár mennyi Hiób követet Konstantinápolyba, küldjön az
indiai viczekirály derbarjába[65] bármennyi barátságos meghivót, mindez
mitsem fog rajta segitni. Bokhara városának vagy vele, vagy nélküle egy
Ispravnik által kell kormányoztatnia, mert az orosz nem nyughatik addig,
mig a régi Szamarkandot és Nakhseb (Karsi) vagy az Oxus egész jobb
partját a Romanoff ház óriási birtokaiba be nem kebelezte. Hogy ezt a
katasztrófát, Transoxania függetlenségének ez utolsó óráját nem fogják
oly könnyen előidézhetni, mint a hogy Középázsiában az eddigi hadi
működések sikerültek, az bizonyos. Mintha már látnám lelki szemeimmel a
Molláhok, Isánok őrjöngő csapatait, a tanulók ezreit, mint járják be
szent őrülettel az Afghanok, Turkománok, Karakalpakok khánságait,
hirdetve a Dsihadot (vallásháboru), mint tüntetik föl a legmélyebb,
legbuzgóságteljesebb töredelem jeleneteit, hogy lekönyörögjék a
benyomuló idegen fejére az isteni átkot. A halál tusája hatalmas lesz,
de hasztalan. A mennyire ismerem a khivaiakat és afghanokat,
lehetetlennek tartom a közös szövetséget Bokharával; mert ha hajlandók
volnának erre, már eddig létre kell vala jőnie. Nem az önzés, nem a
politikai combinatiók, hanem csupán a legnagyobb jellemtelenség, a
belátás hiánya fogják őket mindaddig nyugalomban tartani, mig csak
Hannibal nem áll majd a kapuk előtt. Egy közös czél felé való törekvést
hiába keresünk Középázsiában, vagy bármely keleti népnél. Nemcsak a
harczias afghanok állithatnának ki egy jól rendezett segédhadat, hanem a
khivai khánnak is lehetséges volna 20–30.000 lovassal az emir
hadseregéhez csatlakozni. De ezt nem fogja tenni sem egyik, sem másik.
Csak egy Timurnak vagy Dsengiznek sikerülne őket igy egyesiteni, s még
ekkor is viszályt és visszavonást idézne elő soraikban a legcsekélyebb
zsákmány. A kitünő lovas turkománok százezrei, kik az Oxustól a persa
határig terjedő pusztákat lakják, sem igen használnak igy semmit a szent
városnak. Isánjaikat majdan nemes ügytársaik a nemes Bokharában és az
emir felszólitják: kövessenek el mindent, hogy a sivatagok vad fiait
szent harczra birják; de sokkal jobban ismerem a turkománokat, hogy ne
tudjam, miszerint csak addig fognak részt venni a szent harczban, mig az
emir jó zsoldot nyujt nekik és még jobb kilátást a zsákmányra, s
valamint megesett, hogy időnkint afghan-persa szolgálatban állottak, ugy
épen nem valószinűtlen az, hogy az orosz pénz őket nemsokára a kozákok
legjobb fegyvertársaivá teendi. Nézetem szerint a proféta vallásáért
csak az első század, vagy épen csak az első 50 évben lelkesültek. A mit
az Iszlam később Anatoliában, a Konstantinok birodalmában, a földközi
tenger szigetein, Magyar- s Németországban tett, az csak a zsákmány, a
kincsek és a kalandok utáni vágynak lehet tulajdonitni. A hol e mozgató
erők hiányzanak, ott hiányzik a buzgalom is, s ismétlem, hogy, habár
kemény lesz is a harcz, az orosz fegyverek gyors győzelme Bokharában
bizonyos.
Turkesztán e legbefolyásosabb és legerősebb részének elestével Khokand a
fehér czár szinleges felsőbbségét maga fogja protectoratussá
változtatni. Azonban Khiva, a mint látszik, rettenthetlenűl fog
harczolni függetlenségeért. Kharezm meghóditása egyébiránt, habár
könnyebb leend is, mint Khokandé, mégis nem csekély nehézségekkel lesz
összekötve. Két város kivételével, melyeknek lakosai kereskedelmi
viszonyok által Oroszországgal bensőbb összeköttetésben vannak, e
khánság egész lakossága már az „urusz“ nevezettől is undorral fordul el.
Sokkal vitézebbek, mint a khokandiak és bokharisták, s földjük fekvése
által is segitve, turkomán hadakozási módjukkal sok bajt fognak okozni
az orosz csapatoknak. S itt ellent kell mondanom az annyi földrajziró és
utazó által kimondott nézetnek, mely szerint az expeditiónak az Oxus
lesz egyik fővonala. E folyam igen szabálytalan, s e mellett sok homokot
hord; tehát kisebb hajókkal nehezen járható, annál kevésbé hadi
hajókkal. Nem mulik el egy év, hogy utat ne változtatna nehány
mértföldre a sivatag lágy földjében, s ha az oroszok nem ismernék e
körülményt, ugy az aral hajóraj folyamközlekedésre épült kisebb gőzösei
a Jaxartes helyett inkább az Oxuson nyomultak volna az ország belsejébe.
Mert ha a kisebb erődök, mint Kungrad, Kipcsak és Mangit, melyek a
folyam bal partján megerősitett magaslatokon feküsznek, kárt tehetnek is
egy elvonuló hajórajban, az igen csekély lehet a khivai tüzérség
szánandó állapota folytán. Már a kisérlések is megtétettek fölhajózni a
folyamon a torkolattól egész Kungrádig, hol a folyam legmélyebb és
legszabályosabb, de hogy nem mentek tovább a kisérleteknél, tanusitja
épen hogy a közlekedés a Derjai-Ámun (Oxus), ha nem is épen lehetetlen,
mégis nehéz feladat.
Ezek azonban csak másodrendü akadályok, s a fehér czár valamint
Bokharában ugy Khivában is, ha nem is a Dsagataj törzs akszakálai, de
szuronyai és vontcsövü ágyui által fog emeltetni a kharezmi fejedelmek
fehér nemezére.
Ha aztán majd biztositva lesz az Oxus egész jobb partja, ha az
Isziköltől az Aral tóig elterülő tartomány Oroszország birtokában leend,
ellátva dúsan élelemmel és felszereléssel, akkor majd Afghanisztánnal
fogják megkezdeni a diplomatiai játékot. Nem fog a szentpétervári udvar
egyszerre fegyveres kézzel lépni fel az afghanoknál, és pedig nem azért,
mintha Angliának 1839-ben elkövetett balfogásai rettentnek vissza, hanem
mivel ily eljárás az oroszoknál nincs szokásban. Ez felesleges és
czélszerűtlen is volna a Doszt Mohamed utódai között tartó s közmondásos
zavarban; hol testvér testvér ellen küzd a legnagyobb
elkeseredettséggel, hol a kapzsiság és hiuság által előidézett ármányok
szakadatlanul tartanak, ott egy titkos ügynöknek, egy jó szócskának,
nehány barátságos sornak több hasznát lehet venni, mint a hirteleni
fegyveres betörésnek.
Abdurrahman khán testvérje Sir-Ali-khán ellen vívott küzdelmében ugyan
még mostanig nem szövetkezett orosz ügynökökkel, de, hogy ijesztő hatást
gyakoroljon, ellenfelére már kaczérkodni kezdett a kabuli brit munsival
(ügynök). Hogy hajlandó volna ily lépésre, azt épen nem vonom kétségbe,
de az oroszok még nem nyujtottak neki semmiféle alkalmat. Mert ha az
Angliától támogatott Sir-Ali-khán afghan emir ellenpártja csak a
legcsekélyebb jelt vette volna is a Neva mellől, ugy bizonyára nem
kaczérkodtak volna Kalkuttában Sir John Lawrence-szel. Nemcsak
főnökökről és fejedelmekről, hanem bármely afghan harczosról, vagy
hilmendi pásztorról sem lehet mondani, hogy kancsal szemmel nézne az
orosz gazdálkodásra, s hogy mily könnyen, mily örömest lépnének ez
emberek szövetségre az oroszszal a pesáveri urak ellen, arról százszor
is meggyőződtem. Hogy e barátság gyümölcse üdvhozó lesz-e, s elő fogja-e
mozditni Afghanisztan érdekeit, az senkinek sem jut eszébe. Az afghan
valamint minden ázsiai, csak pillanatnyi érdekeit tartja szem előtt; az
afghanok csak azon kárt látják, melyet Kasmirban és Szindhben a tulnyomó
angol hatalomtól szenvedtek, s élénken emlékezetükben tartják Kabul és
Kandaharnak a vörös kabátosok által történt utolsó megszállását, és noha
mindenki tudja, hogy a moszkovita kafirok semmivel sem jobbak, mint a
frengik, bosszuvágytól ösztönöztetve mégis eléje tennék az északkal való
szövetséget az angol közeledésnek.
Igy csak barátságos érzület, csak oly kötés, mely nem szerződéseken,
hanem egy oxusparti hatalmas erőn alapul, lehet az oroszok ideiglenes
czélja Afghanisztánban.
Ugyanezen körülményt látjuk Persiában is. Itt is igen szerencsés
kártyákkal játszott az orosz udvar az utolsó évtizedekben. Az orosz
követ megjelenése óta a Szefevik ragyogó udvaránál, Chardin idejétől
maig, nem egy ügyben szerepelt már az orosz befolyás. Az oroszok, kiket
azelőtt kigúnyoltak és megvetettek, leghatalmasabb és legveszélyesebb
elleneivé váltak Iránnak. Mialatt I. Napoleon alatt Anglia és
Francziaország, hogy a teherani udvarnál befolyásukat érvényesithessék,
a sáh és néhány országnagy előnyére egymással vetélkedtek, Oroszország
inter duos certantes gaudens, egész csendességben a gülisztani és
turkmantsaji előnyös szerződésekhez, Transkaukázia elfoglalásához
nyitott magának utat. S mialatt a nevezett nyugoti hatalmak
megcsökönösödtek e politikában, az északi kolosz a Kaukázuson s a kaspi
tengeren oly állást foglalt, melynek árnya nemcsak Irán északi szélére,
hanem mélyen benyulik az országba. Sir Henry Rawlinson követségének
ideje alatt már remélni lehetett az angol befolyás érvényesülését, de ez
idő óta ez folyvást jelentéktelenebbé válik, mert a mily pazar lehetett
az angol politika Iránban Malcolm idejében az aranynyal és az
előzékenységgel, ép oly hidegen és közönyösen veszi az a dolgok folyását
Mac Neil óta. Ugy látszik, a sáh és a miniszterek mintegy
szükségességnek tekintik az oroszok mentorságát. Nem egy jobb jövő
iránti meggyőződés tekintetéből vetik magukat a persák a brittek
atyáskodó ölelései elől az északi medve karjaiba, s a sáhnak akarva nem
akarva, az utóbbi nótájára kell tánczolnia.
Ha már most, szemlét tartván, az orosz hatalom és politika jelzett
állása fölött egy tekintetet vetünk a japáni tengertől 13000 verstnyire
terjedő határvonal irányában a fekete tenger csirkassziai partjáig, mely
területen Oroszország oly különböző eredetü és vallásu népekkel folyvást
érintkezésben van, melyeknek jövőjét támadó politikájával, mint Damokles
végzetteljes kardjával, intézi, csakhamar be kell látnunk, hogy habár a
legdélibb előőrsök Ázsiában az Araxesnél vannak is, mégis az a pont, a
hol további haladásukban európai hatalommal jöhetnek összeütközésbe,
egyedül Középázsiában van. 20 év előtt még a kirgizek nagy csordája s a
három khánság választotta el az orosz hatalmat Brit-India északi
határaitól. Ma már Dsizzagtól Pesáverig, habár a fáradságteljes átmenet
a Hindukuson közbefekszik is, csak 15 napi utat tesz, alig 120
geographikus mértföldet. Ez az ut egy hadseregnek, ámbár fáradságos,
mégsem meglábolhatlan és meglehetősen alkalmas politikai befolyás
érvényesitésére, s bármily hatalmas határvonalat lát is Anglia a
Hindukus hófedett bérczeiben, mégis alig veszi figyelembe ama
könnyüséget, melylyel magának az orosz propaganda az Oxustól az északi
Szindhig utat nyithat, sőt azon órától, melyben Karsiban, Kerkiben és
Tsardsujban az orosz zászló leng, Anglia e hatalmasságot már
tőszomszédságnak kénytelen tekinteni.