Mindenekelőtt az utolsó három évben lefolyt orosz hóditási harczok
történeti adatait hozom fel. Eltekintve Perovsky, Csernajef és
Romanovsky hadjáratainak részleteitől, melyeket már részint Mitchell:
„The Russians in Central-Asia“ czimü művében, részint a „Quarterly
Review“ és „Edinburgh Review“-ban megjelent több derék czikkben
megvitattak, továbbá ama sovány tudósitásoktól, melyek az orosz
kabinetből a nyilvánosság elé szivárognak, vagy a még soványabbaktól,
miket a drágán fizetett angol kémek Középázsiából szolgáltatnak, csak
egy futó pillantást vetünk az eseményekre, hogy megismertessük a t.
olvasót az orosz fegyverek jelen állásával Középázsiában.
Szerfölött szerencsés lendületet vettek az orosz hadműködések
Középázsiában az által, hogy a kirgizek látszatos meghódoltatása után, a
három khánságban erős alap nyerése végett először is Khokand
elfoglalásával kezdték. A három turkesztán oázistartomány e keleti
részében volt aránylag mindig a legcsekélyebb társadalmi rend, a
leggyöngébb nemzeti képzettség s a legnagyobb ellenszenv a harczias
vállalatok iránt. Ehez járultak még a belső zavarok, mert mig a Khodsák
a khinai területre való betöréseik által Kelet felé mindig a Khinával
történhető összeütközés veszélyének tették ki a khánságot, mely az
elmult évszázadokban többször be is következett, nyugat felől Bokhara
kapzsi emirjei foglalási vágyaikkal az országot mindig kegyetlenül
pusztitották.
A hatalmas _Urusz_ északról közeledő hadoszlopai Ak-Mescsid bevétele
előtt még keveset foglalkodtatá a kedélyeket Namengan és Khokand
bazárjain. Perovsky sikertelen vállalata idejében Mehemed-Ali khán ült a
trónon. Szerették, istenitették, és az elvakult tömegnek sokkal jobban
tetszettek a hóditás eszméi, mintsem éjszakon a fenyegető ellenség
elleni védelemre vagy Conollynak tervezett szövetségére Khivával
komolyan gondoltak volna. Ak-Mescsid eleste csak Mehemed-Ali halála után
következett be, s ez volt az első seb a khánság területén. A siker annál
könnyebb volt az oroszoknak, miután épen akkoriban egyfelől a kirgizek
és kipcsakok közti heves harcz a khánság bensejében, másfelől
Veli-Khán-Töre első kisérlete Kasgár felé nagyon gyöngité a harczi
erőket. Az oroszok rohamait a Jaxartes mindkét partján fekvő khokandi
erődök ellen épen nem lehet gyávasággal bélyegezni, habár a khokandi
harczosok ezreinek száma, mikről az orosz tudósitások szólnak, igen
merész számitáson látszanak alapulni.
Az utolsó helyen emlitett pont elfoglalása, vagy jobban mondva, az
erőditési lánczolat rendszeres helyreállitása után a Jaxartes hosszában,
melynek hullámain most szabadon mozoghattak az arali hajóhad gőzösei, az
orosz hatalom ép oly óriási léptekkel haladt előre, mint a melyekkel
Khokand a fenntemlitett okok folytonos fennállása következtében
gyöngült. Az erődvonal nemcsak biztos védállást képezett Turkesztán
ellen, hanem hatalmas védelem volt egyszersmind a kirgizek ellen is, kik
most már minden oldalról körülvéve, nem oly könnyen ültethettek nyeregbe
egy Isedet[64], mint az utósó oroszellenes főnök magát a krimiai háboru
alatt nevezé. A foglalás művét tehát szokott erélylyel folytatta a szent
pétervári udvar, s csak akkor, midőn mindkét hadtest, melyek a khinai
határról Isziköl felé, az Aral tótól a Jaxartes hosszában működtek, s
igy északkelet és északnyugot felől huzódván délre, az Aulia Atánál
(szent atya, azelőtt zarándokhely volt) egyesültek, csak akkor tartá
szükségesnek az orosz diplomatia, egy 1864. nov. 21-én Gortsakoff
herczeg által aláirt sürgönyben közzé tenni, hogy a czári kormány régóta
táplált vágya, áttenni birtokainak határvonalát a homoksivatag ingó
földjéről Turkesztán lakályos részeire, immár beteljesült, hogy a
támadási politika ezzel be van fejezve s a jövendőben csupán arra fognak
szoritkozni, hogy tisztelettel viseltetvén a szomszéd határállamok
függetlensége iránt, azoknak bebizonyitsák, miszerint Oroszország távol
van minden ellenségeskedéstől, hóditási eszméktől stb.
Hogy e biztositásoknak a kabinetek – kivéve az angolt – ép oly kevés
hitelt adtak, mint maga az orosz miniszter, könnyen felfogható. Jól
ismerjük már a mindig uj hóditásokra kényszeritett államok történetét,
van rá példa a világtörténet minden lapján s minden korszakban, melyben
valamely hatalom gyarapodásának él. Valamint az angolok hasztalan
mentegetik lord Dalhousie foglalási és bekeblezési lázát Indiában, ép
oly fölöslegesek minden, ily hangon fogalmazott orosz jegyzékek. Egészen
a dolgok természetéből következik, s a szent-pétervári udvar nem is
cselekedhetett másként, mint, hogy a turkesztáni kormányzóság
felállitása után, dél felé kövesse Jaxartes folyását, s valamint a
sivatag puszta azelőtt sem lehetett tartós határvonal, ugy nem lehetett
azzá Csemkénd és Hazret kevéssé lakott vidéke sem. Jól megmívelt tájra
volt szükség, hogy az ellátásban necsak az orenburgi és szemipalatinszki
közlekedési utakról kelljen függni. Ezért kellett Taskendet, a dús és bő
termésü Taskendet az orosz területbe bekebelezni.
Hasztalan idővesztegetés volna tehát, ha a fentemlitett város 1865-ik
évi junius 25-én az oroszok által történt elfoglalásának okául a
taskendi kereskedők számos deputatioit tüntetnők fel, kik esdve jöttek
az orosz táborba, hogy hódolatukat mutathassák be a kétfejü sas hüvös
árnyékának (ezt a középázsiaiak Asder sárkánynak neveznek, – nem valami
valami kedvelt madárka). Taskend, mely már ősidőktől fogva viszályban
állt Khokand uralkodóival, ujabban roppant ingerültségben volt, hogy
kedvenczét, Khudajart, kétszer elűzték a trónról. Hogy a kirgizek
uralkodó befolyása orosz suprematia által csorbát szenvedjen, inyére
lehetett, de hogy azt teljes mérvben kivánta volna, épen nem valószinű.
Oroszország elfoglalta Taskendet, mert szükségesnek látta azt alapjául
tenni további működésének, de nem azért, hogy azt a már elfoglaltak
védvonalává tegye. Taskend által azonban a szent-pétervári udvar a
bokharai khánsággal is ellenségeskedésbe jött. Tudva van, hogy az emir
az 1863-ki hadjárat alkalmával elvileges felségi jogokat nyert
Turkesztán nyugoti része fölött, s ha elvonulása után vissza is esett
minden a kipcsaki önkény és pártoskodások kerékvágásába, mégis hitte,
hogy érvényesithetni fogja jogát az egész Khokand fölött. Fenyegető
levelet irt tehát az ujból elfoglalt város parancsnokához, melyben azt
az erősség kiüritésére szólitá fel. Ezzel azonban nem sokat törődött az
orosz tábornok, s midőn tudtára esett, hogy Struve ezredes, kit az ügy
barátságos elintézésére küldött Bokharába, fogva tartatik, fölkerekedett
január 30-án, átment a Jaxartesen Taskendnél 14 zászlóalj gyalogsággal,
6 szakasz kozákkal és 16 ágyuval, azon szándékkal, hogy egyenesen
Bokharába megy és megbünteti az emirt a követ bántalmazása miatt.
A terv azonban dugába dőlt. Az oroszoknak vissza kellett vonulniok, a mi
egyébiránt a legnagyobb rendben történt, s habár számtalan bokharai
csapat vevé is őket körül minden oldalról, a veszteség még sem lehetett
oly tetemes, hogy összevágjon ama bombastikus győzelmi hirekkel,
melyekkel az Iszlam világot telekürtölték, s a melyek a levantei sajtó
által hozzánk is eljutottak. Tsernajef tábornok azzal védelmezte magát,
hogy elsietett betörésével csak titkos angol emiszariusok lépéseit
akarta meggátolni, kik Bokharában egész buzgalommal törekedtek
létrehozni egy bokharai-angol szövetséget, s a kik egyszersmind főokai
is voltak Struve ezredes elfogatásának. De Szent-Pétervárt nem
bocsáthatták meg e taktikai balfogást; letették a főparancsnokságról s
helyébe Romanovsky tábornokot nevezték ki. Ez lassu, de annál óvatosabb
léptekkel haladott előre. April 12-én egy 15.000-re menő juhcsordát
ejtettek zsákmányul, melyet 4000 bokharai lovas kisért, egy hónapra rá
pedig a heves „Irdsari csatá“-ra került a dolog, melyben a tatárokat
tönkre tették. Május 26-án elfoglalták a kis Nau erődöt, s később
Khodsendet, a khokandi khánság harmadik városát vették meg ostrommal és
pedig a küzdelem oly heves volt, hogy az oroszok 133 hallottat és
sebesültet, a tatárok pedig bizonynyal tiz annyit vesztettek. De a
győzelem jutalma arányban állott a kemény küzdelemmel, mert ez a hely
jobb erőditési eszközökkel birt mint Taskend vagy a khánság bármely más
városa. Ez volt az orosz fegyverek második támpontja a dél felé intézett
hadmüveletekben, s habár az „Orosz Invalide“ azt irta is hivatalos
tudósitásaiban a további terveket illetőleg, hogy a többi birtokoktól
sivatagok által elzárt Bokhara meghóditása nem lehet czélja az orosz
operatióknak, sőt teljesen haszontalan volna, mégis Oratepétől át a Dsam
Zamin kisebb helyiségeken egész Dsizzagig haladtak előre, jelentékeny
őrségeket hagyván az egyes pontokon.
Nem kevésbé figyelemre méltó az, a mi az oroszok ez egész diadalmenete
alatt magában Khokandban történt. A lakosokat nomádok, özbegek és
tadsikok vagy szártok teszik, és ép ugy pártokra voltak oszolva orosz
rokon és ellenszenveikre, mint nemzetiségük, helyzetük és
foglalkozásukra nézve. A harczias, befolyásos és hatalmas kipcsakok,
mint régi ellenségei az annyiszor benyomuló bokharistáknak, kik a
gyűlölt Khudajar khánt akarták rájuk tukmálni, azonnal az oroszokhoz
csatlakoztak. Barátságuk fontos szolgálatokat tett az oroszoknak, s a
közeledésnek már akkor meg kellett kezdődnie, midőn az Issziköltől
északkeletre nyomuló hadtest velük érintkezésbe jött, mert ellenkező
esetben e vonalon sokkal drágább áron vásárolhatták volna meg az oroszok
a győzelmet. Az özbegek, mint a de iure uralkodó osztály, a mennyire
lehetséges volt, védelmezték magukat, de tudvalévő dolog, hogy nincs
bennök elég vitézség, elhatározás és kitartás, s igy keveset
lenditettek, s miután fontolóra vették, hogy az orosz uralom talán nem
is volna roszabb a Bokharávali örökös háborunál és belső
pártviszályoknál, tehettek volna egyebet, mint meghódolni a
kikerülhetlen sorsnak. Csupán nehány elkeseredett Isánt és Molláht üzött
át valami megmagyarázhatlan félelem Bokharába, igy pl. Khodja-Ahmed
Jeszevi utódait Hazreti-Turkesztánban, kik azonban valószinüleg
csakhamar vissza fognak térni szent ősük csontjaihoz, miután az oroszok
nem fogják őket háborgatni a jámbor adakozások gyüjtésében. Az orosz
foglalás azonkivül a taskendi gazdag kalmároknak, szártoknak és
tadsikoknak s a csekély számu persa rabszolgáknak is tetszett, mert az
előbbiek anyavárosuknak az orosz vámterületbe való bekeblezése által
jelentékeny előnyökben reméltek részesülni, az utóbbiak pedig az özbeg
felsőség megbukásától várták nyomasztó helyzetüktől való szabadulásukat.
Miként egy, Krisanovsky tábornok által egy moszkvai laphoz intézett
tudósitásból láthatjuk, épen ezek a szártok dolgoztak legjobban az
oroszok kezére. Az ő akszakaljaik (vénei), s nem az özbegeké voltak az
elsők, kik elfogadták az oroszok által ajánlott hivatalokat. Nyilvános
helyeken mindig orosz tisztek oldalán jelennek meg, beszédeket tartanak
a népnek, s mialatt orosz templomokat emeltek, azon hirt terjesztették,
hogy ő felsége egy éjjeli jelenés következtében áttért az Iszlamra, s
most épen zarándokuton van Hazreti-Turkesztánba. A tadsikok, különösen a
taskendiek már régibb időktől fogva kereskedelmi viszonyban állnak
Oroszországgal, s ismerősek az orosz nyelv és irással; ennélfogva mint
tolmácsok és közvetitők is szerepelnek, s miután közülök sokan a
mehkemek (törvényszékek) élére és egyéb állomásokra vergődtek, tehát
könnyen megfogható ragaszkodásuk indoka.
Ez történt a khokandi khánság működési fővonalán. A határos pontokon is
megkezdték csendben működéseiket, mind keleten, mind nyugoton. A khinai
tatárságról halljuk, hogy ott 1864 óta kiszoritották a khinai őrségeket,
s nemzeti kormány ragadta kezébe az ügyek fonalát. Először a Tunganik
zavargásai törtek ki, mire Khoten, Jarkend, Akszu és Kasgar
felszabaditása következtek, s habár e zavarok okául a khokandi khodsák
hagyományos zsákmánylási kedve vehető, mégis sokan határozottan tudni
akarják, hogy e lázongó mozgalmakat a szent-pétervári udvar szitotta,
sőt, hogy a kipcsakok, kik jelenleg Kasgart birják, orosz fegyverek
segélyével hatoltak odáig. Ez szokásos előjátéka az orosz
interventiónak. Darab ideig el fogják nézni ez önálló városoknak, hogy
egymással ellenségeskedjenek és egymást pusztitsák, de látni való lesz,
hogy viszályaik a különben távol fekvő orosz határokra nézve
veszélyeseknek fognak föltünni, s ha a pekingi udvar nem siet a rendet
helyreállitni, az oroszok bizonyára meg fogják előzni. Az angol sajtó
azon észrevétellel vigasztalja magát, hogy a Kuen-Luen hegység
áthághatlan korlátai lehetlenné teszik a Kasmir felé való hatolást, s
hogy ez az orosz diversio is csak a középázsiai kereskedést mozditja
elő. De e kérdés megvitatását a legközelebbi alkalomra hagyjuk, s most
inkább Középázsiának Khokandtól nyugotra eső részére forditjuk
figyelmünket. Habár Oroszország Bokharával háboruba keveredett is, maig
még nem támadta meg a tulajdonképi bokharai területet, mert közte és
Khokand közt Dsizzag a szabályszerű határvonal. Maiglan csak
diplomatikai szőrszálhasogatások szövődnek ottan, s ezeknek szálaiból
fonódik Sehri-Szebz lázongása is, e hirhedt fészke a Bokharával való
harczoknak. Mert ha az orosz sajtó ezerszer tagadja is minden
interventiót, még sem lehet jelentéktelennek venni a sehri-szebzi
akszakálok megjelenését Taskendben. Aránylag legkevésbé hatottak
Oroszország tervei Khivában. A tulajdonképi khánság lakott részét még
nem érinté orosz befolyás, s csupán északon a Khodsa-Nijaz erősség
lerombolása óta a Jaxartesnél tétetett nehány kóbor kozák és karakalpak
csorda az Aral tó keleti partja hosszában orosz alattvalóvá.