Három éve immár, hogy Középázsiáról irt munkám zárfejezetében
csodálkozásomat és roszalásomat fejeztem ki az angolok közönyössége
fölött az orosz hatalomnak Középázsiába nyomulása iránt. Utaltam
akkoriban az oroszok tulajdonképi működési vonalára a Jaxartesen, s mind
inkább közeledő befolyásukra Britt-India felé. Szándékosan távol tartván
magamat minden mélyebbre ható politikai észlelődéstől, lehető rövid
igyekeztem lenni s alig hittem volna, hogy egy Ázsiából épen ujonnan
visszatért európai igénytelen szavai figyelmet és érdekeltséget
költsenek. S ime e kevés soraimat is szemügyre és fontolóra vette az
angol és indiai sajtó, a „Times“-től kezdve a „Hirkaru bengalu“-ig. E
különböző közlönyök közül eszméimet csak részben vagy egészen kevés
tette magáévá, jó tanácsimat a nagyobb rész visszautasitotta, s a
nélkül, hogy nézeteimet nevetségessé akarták volna tenni, nagy hangu
hosiannával üdvözöltek az angol politikusok jobb utra térését, kik ma
már nem oly rövidlátók, mint 30 év előtt s kik az oroszok közeledésének
nem csak ellenséges törekvést nem tulajdonitnak, hanem még barátságosan
üdvözlik is, s midőn a Hindukus és Himalaja hófedte bérczein át dél felé
nyomulnak, örömmel kiáltják feléjök: „jó szerencsét, csak előre!“
E három év alatt azonban sok megváltozott. Távol attól, hogy mint
exdervis jóslataim beteljesültén ujjongjak, még sem állhatom meg, hogy
ne utaljak ama vonalra, a melyen az oroszoknak általam kijelölt haladási
mozzanata véghezvitetett. Midőn Középázsiában voltam, a kozákok legelső
előőrsei Kale-Rehimban állottak, 32 mértföldnyire Taskendtől. A Jaxartes
hosszában fekvő 1., 2. és 3. számu erődök tényleg el voltak ugyan
foglalva, de birtoklásuk még nem volt teljesen biztositva. Khokand
éjszaki, az Iisziköl és Narin nyugoti részén is a sikernek vajmi kevés
nyomait mutathatá föl a pétervári udvar. A kirgizek az idegen benyomuló
ellenében el voltak keseredve s Khokand éjszaki határának özbeg
lakossága az orosz foglalást akkor még egyértelműnek vette volna a világ
elenyésztével. Annyira gyűlölték és utálták a hitetleneket. Három év
telt el s mi történt azóta? Nem csak a hazreti-turkesztáni
Khodsa-Ahmed-Jeszevi, a kirgizek e legszentebbje, lett orosz alattvaló,
nem csak Taskend, e legjelentékenyebb kereskedelmi és üzleti közvetitője
Oroszország kereskedelmének Khinával és Középázsiával, lőn bekebelezve
az éjszaki koloszba, nem csak Khodsend czitadelláján, Khokand e második
fontosságu városán leng az orosz zászló, hanem látni azt még a Zamin,
Oratepe és Dsizzag kisebb erődökön is. A rettegett Urusz mint védszent
fészkelte be magát Turkesztán keleti khánságába; a hazret, a khán,
valamint Namengan hazretje, főpapja, annak kegyét hajhásszák, ki nehány
évvel előbb még álmaikban is halálrettegéssel tölté el őket. De nemcsak
Khokand, hanem egész Bokhara és Khiva tadsikjai a szolgálatra kötelezett
és szabadon bocsátott rabszolgák, valamint a gazdagabb kereskedők
Multanban és India egyéb részeiben, kik remegtek az özbeg hatalomtól,
gyönyörteljes elégedettséggel sugdossák egymás fülébe, hogy az orosz
közeledik s hogy az özbeg kényuralomnak és zsarnokságnak nem sokára vége
leend.
Három éve már, hogy e változtatások Turkesztán oázisvidékein biztos
kézzel intéztetnek a Newa partjairól. Mint egykori utazó, s már
ifjuságomtól kezdve mélyen érdekelve e vidékek iránt, habár távolról is,
mindig élénk figyelemmel kisértem, mi történik a Jaxartes partjain.
Mohón kaptam a hirlapi tudósitások, valamint azon száraz jegyzetek után
is, miket turkesztáni hadsi-társaim küldtek számomra nyugot felé vonuló
testvéreik által. Hogy mindezek iránt meleg részvéttel viseltettem, ép
oly érthető lesz, mint az, hogy ez események folyama alatt az angol
sajtó nyilatkozatai, az indobrit diplomaták működései, teljes
figyelmemet magukra vonták. Sem egyik, sem másik párt nem gondolt a
dervis jóslataira; a három év előtt felhangolt általános
megelégedettségi norma szünetlen tartott; most már nem elégedtek meg
azon száraz állitással, hogy az orosz hatalom terjedése Középázsiában
kivánatos, hanem minden erejökkel neki feküdtek, hogy ez állitásnak a
lehető alapos okokkal érvényt is szerezzenek, igy minél üdvösebbnek
tünik föl Anglia érdekeire nézve az orosz fegyverek szerencséjét.
Hogy minél szerencsésebben fejtsék meg e feladatot, hogy minél
megczáfolhatatlanabbúl meggyőzzék Anglia gondolkodó közönségét az orosz
siker előnyeiről, oly világitásba helyezték a kérdést, mely minden
állásu előtt kedvező szinbe tüntetett föl. A királyi földrajzi társulat
tudós elnöke értésére adta a tudományos világnak, mily kiváló
szolgálatokat tesznek az orosz trigonometriai, földrajzi és földtani
társulatok a világtudománynak. Mindenekfelett kiemelték az orosz kutató
utazásokat, istenitették az orosz tudósokat, ujabb időben még Butakoff
altengernagynak a nagy aranyérmet is megküldték az Aral tó körüli
fölfedezései jutalmául. A társadalmi reformok előharczosaival szemben
összehasonlitásokat tettek a tatár durvaság és orosz polgárisultság
közt, a képet, melyet Középázsiából vázoltam, szembe állitották a mai uj
Oroszországgal, előtérbe állitották a jobbágy felszabaditása, a nép
felvilágosodására irányzott orosz törekvéseket, az erkölcsök gyökeres
átváltozását, az angol polgárisodási fogalmakhoz oly óriási léptekkel
közeledő szellemi haladást, s e szövedék minden szálában kifejezést
adtak az ázsiaiorosz tulnyomóság nagy hasznának. A kalmárvilágot azon
előnyökre figyelmeztették, mik azon biztos közlekedési utakból
származnak, melyeket az orosz fegyverek készitnek Turkesztán vad
pusztáin keresztül India felé. Sőt némely lap annyira ment lázas
buzgalmában, hogy világosnál világosabb érvekkel bizonyitotta be
Birmingham, Sheffield és Manchester derék iparosainak, hogy a Középázsia
felé tört uj kereskedelmi utakon oda csak angol iparmunka, vissza pedig
csak angol tőke fog vándorolni. A katonák fülébe sem mulasztottak el egy
jó szót sugni; ugy tüntették fel Mars fiai előtt az oroszok közeledését
India felé, mint valami nagyon nevetséges rémképet. Lehetlennek
bizonyitották ily megtámadást akár hadtani, akár physikai vagy erkölcsi
nézpontból. Hogyan hódithatta volna meg Oroszország a mérhetetlen,
vizszűk sivatagokat, a harczias afghan törzset, az annyira rettegett
Kheiberszorost? S aztán, ha sikerült volna is ez neki, valjon ölbe tett
karokkal nézte volna-e ezt a kéjelmes palankinban kényelmesen nyugvó
brit? Még az egyháznak, Anglia e leghatalmasabb emeltyűjének is dudoltak
egy bölcsődalt. Teljes világosságba igyekezték helyezni, mint sóvárog az
orosz orthodox egyház az anglikánnal egyesülni. Dr. Normann Mac Cleod
nagy tekintély, jelszava: „Még nem veszett el a görög egyház!“ sokaknál
reményeket keltett, s a nagy tudományu egyházi méltóságok kéjteljes
mosolylyal néztek eléje a pillanatnak, melyben a görög hármas kereszt a
Neváról a londoni szent Péter egyház büszke kupolája felé fog hajolni a
testvéri csók elfogadására, s melyben ez egyesült egyházak hatalmas
fegyvert fognak képezni a pápai eszmék ellen.
Önálló röpiratok és szikrázó vezérczikkek tarkáztak e kérdés mezején,
versenyezve a fennemlitett érvek megállapitásában. A csekély kisebbség
intő szózata nem mert kellő nyomatékkal lépni fel az optimisták, az uj
politikai tanok ez apostolai ellen. Rawlinson Henrik, oly ember, ki
elvitázhatlanul legjobban ismeri ama világ viszonyait, s ki gyakorlati
ismereteit elméleti belátással párositja, itt-ott a „Quaterly
Review“-ban alapos czikkeivel bebizonyitotta ama nézetek téves voltát, s
habár kétségbe vonta is Indiának Oroszország részéről lehető
megtámadtatását s óvott minden beavatkozótól s csupán a fennemlitett
közönyt korholta, szavai a nagy tömegnél mégis pusztába hangzottak el.
Természetes tehát az, hogy igy szólhattam magamhoz: hol ily tekintély
sem nyom a latban semmit, ott én sem fogok jelen szavaimmal sokat
elérni. Vonakodtam is sokáig, azonban, miután e fontos kérdést minden
phasisában tanulmányoztam, miután pártatlansággal meghánytam-vetettem
minden oldalról, azt hiszem, nemcsak Anglia, hanem egész Európa
politikusainak bebizonyithatom, mily végzetteljesen téved felfogásában a
Saint-Jamesi kabinet, s hogy az annyira ápolgatott közönyösség nemcsak
árt Anglia érdekeinek, hanem az egy halált hozó fegyver, melylyel
Nagybritannia a történelemben hallatlan öngyilkosságot követ el.
Hogy engem, ki nemzetiségre nézve sem angol, sem orosz nem vagyok, miért
érdekel oly nagyon ez ügy, ennek okát leginkább abban találhatni, hogy
én e két kolosz összeütközését Ázsiában nem annyira e két vetélkedő
hatalom, mint az európai közérdek nézpontjából tekintem. Sohasem
vehetjük mi egykedvüen azt, vajjon Anglia vagy Oroszország áll-é
előnyben Ázsia térein, vajjon melyikök leend a döntő szavu biró az
ó-világ sorsának intézésében, mert valamint e két hatalom mint a nyugoti
polgárisodás csatornái, különböznek egymástól sajátságaikra nézve, ép
oly távol állnak egymástól küzdelmeik gyümölcsének a jövőben való
értékesitésére nézve is. Már elég tanulsága volna az is, ha egy futó
pillantást vetnénk a már 200 év óta az orosz uralom alatt álló tatárok
és India milliókra menő brit alattvalói állapotára. Ez állapotok
fejtegetését későbbi alkalomra tartván fenn, csak annyit akarunk
constatálni, hogy e két északeurópai hatalom középázsiai vetélkedésének
kérdése nem csak az angolokat és oroszokat, hanem minden európait
érdekel szükségképen, sőt kell, hogy fölkeltse századunk minden
gondolkozó emberének figyelmét[63].