Az embernek nincs hatalma az égben isten nélkül, sem ereje a földön egy
jó ló nélkül!
Volt egykor egy Buruzgay nevü kirgiz. Volt neki nagy számu juha, lova,
és semmije sem hiányzott volna, ha az isten megáldotta volna
gyermekekkel. Ő tehát csak egyedül volt hanyatló korában. Mindazonáltal
soha sem mondta el a namazt (imát) és sohasem tartotta meg a bőjtöt. Egy
nap szomoruság fogta el, hogy család nélkül öregedik meg és elhatározta,
miszerint meglátogatja a szent helyeket, remélve, mikép megnyerheti még
imádságai által, hogy az ég egy gyermeket ad neki. Vasczipőt csinált
magának, vaspálczát vett kezébe s utra kelt. Ment, mendegélt mintegy tiz
évig, talán még többig is, mindaddig, mig vasczipői elkoptak s hosszu
vasbotjából csak a markolat maradt; végre lerogyott a földre és ott
maradt elterülve, sokat szenvedett, és sem föl nem kelhetett, sem meg
nem halhatott. Ekkor egy szent férfi jött hozzá és észrevette a földön
fekvőt, megsajnálta, lehajolt hozzá, megkérdezte, hogy ki ő és mi baja.
De Buruzgay egy szót sem szólhatott. Erre a szent ember térdre hullva
elmondta a namazt, kérve az urat, hogy oldja meg nyelvét e nyomorultnak,
és alig végzé be imáját, Buruzgay erejét visszajőni érezé; elmesélte
kilétét és miért hagyta el tűzhelyét. A szent ember félre ment egy kissé
és imádkozni kezdett, mignem igy szólott hozzá az isten: „Te kedves vagy
szemeim előtt s teljesiteni fogom kivánatodat, melyet tőlem kérsz. De
miért könyörögsz te Buruzgay ügyében? Nem fizet adót, nem mondja el a
namazt, nem tartja meg a bőjtöt. Hogyan lehetnék szánalommal iránta?“ –
„Uram!“ felelt a szent ember, „ezentul jámborul fog neked szolgálni és
elmondja a kivánt imákat; de ne vesd meg kérésemet, fogadd el inkább s
végy engem kezesül.“ Az isten válaszolt neki: „Menj, hű szolgám, meglesz
a te kivánságod. Kérdezd meg Buruzgaytól mit kiván, hogy megadjam neki,
legyen negyven fiu és negyven leány, legyen csak egy fiu és egy leány,
de saját választásom szerént.“ A szent ember visszament azon helyre,
ahol hagyta Buruzgayt, és helyre állva térdein találván őt, fölkiált
örömében: „Uram, nem hazudtam; mielőtt viszont láttam Buruzgayt, már
hálát kezdett adni neked.“ És ő ismételte Buruzgaynak isten szavait. Ez
válaszolt neki: „Mit csinálok én negyven fiuval és negyven leánynyal? Ha
a magasságbeli meghallgatta kérésemet, hadd adjon nekem egy fiut és egy
leányt.“ A szent ember megáldotta Buruzgayt és megvitte válaszát az
urnak.
Buruzgay sértetlenül találta vasczipőit és visszatért tűzhelyéhez.
Közeledvén, felismerni vélte pusztáját, hegytorkolatát és nyáját;
örömmel szemléli tárgyait és egymásután megjő emlékezete s felismeri,
hogy semmi sem változott meg elutazása óta. Egy gulyásbojtárhoz
közeledett, megkérdezendő, ki ura e barmoknak s e nyájnak. A pásztorok
nem ismerték őt meg; nagyon megsoványodott a bőjttől és fáradalomtól,
összeesett és megöregedett, ruhái pedig elrongyolódtak. „Mi bajod neked
urunkkal?“ kérdék a bojtárok. „Menj, folytasd utadat.“ És ők
egybegyüjték a nyájat. Buruzgay megvárta, mig visszatérnek és ujból
kérdést intéz hozzájuk; a pásztorok ugy bántak vele, mint hitvány
bámészkodóval, anélkül, hogy hozzá szóltak volna, minek következtében
kénytelen lőn magát megnevezni. Azonnal figyelmesen vizsgálták őt,
felismerték és tudtára adják, hogy feleségének, kit teherben hagyott,
csaknem megjött már ideje, és hogy most látogatókat várnak a tanyára.
Ezután a pásztorok, anélkül, hogy Buruzgay válaszát várnák,
tovaszaladtak nyilsebességgel. Megérkezvén Buruzgay feleségéhez,
szujuncsát (egy örvendetes ujdonságnál adni szokott ajándékot) kértek
tőle. Miután megkapták az ajándékot, tudtára adják neki férje
közeledését. Az asszony nagyon örült és nemsokára megérkezett Buruzgay.
Egy pár nap mulva neje egy igen szép ikergyermeket, egy fiut és egy
leányt szült. Buruzgay magán kivül volt örömében és sokáig tanakodtak,
hogy mily neveket adjanak a gyermekeknek, kikkel isten őket megáldotta
öreg napjaikra. Mig igy mélyen gondolkodott, megjelent a szent ember, a
ki érette istennél könyörgött és igy szólott: „Fiadat nevezd Kuguulnak,
leányodat Kaniszbeknek, a mi annyit jelent, mint szép.“ Buruzgay
engedelmeskedett a szent embernek és ez távozott. A gyermekek nőttek és
szépültek; eltelt négy év; az iker megtanult nyilazni magacsinálta kis
nyilaival, és főleg Kuguul igen jól lövöldözött és igy telt el tiz
esztendő. Ez időben történt, hogy egy hatalmas szultán nagy tojt (tort)
rendezett. A lakomán kihirdeté, hogy egy nagy póznát fog emeltetni,
tetején egy darab aranynyal, és a ki ezen pénzdarabot nyilával meglövi,
az nőül veszi leányát. Egy nagy sereg pályázó jelentkezett; a pózna
nagyon magas volt; mindnyájan czélba vették, de egy sem találhatta az
aranypénzt, magok a puszta leghiresebb lövői sem találták meg a czélt.
Végre a toj legutolsó vendége lepattantja nyilát és hasonlólag járt. A
szultán felkiáltott: „Mind itt vannak-e a puszta ifju íjászai? nem
maradt hátra valaki, a ki el akarna lőni egy nyilat, hogy megnyerje a
szultán leányát?“ – „Csak egy van“ felelének neki, „Kuguul, Buruzgay
fia, de ez csak tiz éves gyerkőcz.“ – „Az se baj“ válaszolt a szultán,
„vezessék ide rögtön.“ Előhozatták őt a tanyáról; megjelent egy kehes
lovon, rongyos ruhában, kardszijon függő nyilával. Volt neki ugyan szép
ruhája és tüzes lovai, mert atyja gazdag volt és semmit sem tagadott meg
tőle, de a gazdagok mellett szegénynek és igénytelennek akart látszatni.
Látván őt előlovagolni, felkiált a szultán neje: „Ez lesz vőm, és senki
más a jelenlevők közül.“ Midőn megérkezett a póznához, Kuguul nem akarta
nyilát ellőni. „Ti számosan vagytok itten,“ szólt ő, „én egyedül vagyok
és fiatal, ha el is találom a czélt, nem adják nekem a szultán leányát.“
– De a szultán biztatá, hogy neki adja leányát, ha jól talál. És Kuguul
felkészült, hogy rálőjön az aranypénzre; czélba vette és oly erővel
huzta meg a hurt, hogy elgyengült lova összerogyott; megcsapkodta egy
párszor az ostorral és a ló fölegyenesedett. Kuguul megint czélzott és
felvonta a hurt; a ló ez alkalommal csak térdeit hajtotta meg; a nyil
repült és az arany pénzdarabot épen középen találta. Kuguul kifáradva
végrehajtott munkájában, leszállott lováról, lenyergelte, lefeküdt a
földre, fejét a nyeregre hajtá és elaludt.
Igy aludt három napig, összenyűtt ruhájában, összezsugorodva egy kopott
nyergen. De a szultán elhatározta, hogy leányát nem adja egy ilyen
nyomorultnak. Hiába várja Kuguul a követeket, senki sem jő, és módokról
gondolkodik, hogyan követelje mátkáját. Végre jön egy nő a szultán
követségéből és megmagyarázza neki az ügyálladékot. Kuguul igy szólt
hozzá: „Menj a szultánhoz, és mondd meg neki, hogy időt engedek neki a
meggondolásra holnap délig. Ha akkor nem adja ide leányát, és vele
negyven megterhelt tevét és negyven szőnyeget, megölöm és kivégzem
családját.“ Kuguul nagyon szépnek tünt fel ez asszony előtt; egy jövendő
nagy Batyrt (magy.: bátor) látott benne, nagyon gyorsan elment a szultán
sátorába, elbeszélte a szultánnénak találkozását, a ki férjét megnyerni
iparkodott, mondván, hogy Kuguul nagy Batyr lesz, és ha megszegi
igéretét, oly nagy szégyen fogja őt boritani, mint a fekete föld. A
szultán neje még több ehhez hasonlót mondott neki, mig végre a szultán
elhatározván, hogy leányát nőül adja, követeket küldött, hogy Kuguult
erről tudósitsák. Ő felöltözött fényes ruhába, egy deli paripára ült és
megjelent a szultán előtt. Megülték a menyegzőt, és a szokásos toj után
Kuguul elvitte ifju menyasszonyát és atyai házához tért. Negyven teve
megterhelve drága tárgyakkal és beteritve negyven gazdag szőnyeggel,
melyen az ifju menyasszony nászhozománya volt, követte őket. Midőn
elérkeztek a tanyára, Kuguul neje leeresztette fátyolát (ez levén szokás
a kirgizeknél). Kuguulnak atyja- és anyjával találkozván, amaz felfödte
a fátyolt legelőször, s a mint a szülők meglátták a nő arczát, számtalan
lovat és barmot adtak neki ajándékul (ez is kirgiz szokás). De mivel nem
határozták meg az ajánlott barmok szőrét, a fiatal meny nem borult
térdre előttük. Az öreg Buruzgay e miatt megharagudván, felkiáltott
dühében: „Ez miféle kutyának a leánya? Mi nagy mennyiségü ajándékot
adtunk neki, és nem akarja magát előttünk megalázni, és nem mondja el
nekünk a szokásos szelamot (köszöntés).“ Ő felelt: „Mit érdekelnek
ajándékaitok? Nincs ezekre szükségem. Nem adtátok nekem azt, mi a
legjobb. A nyáj megett nyargal egy pej kancza, térdig gázol a homokban,
ez egyedül tetszik nekem, mert ez egy mént fog csikózni (elleni), mely
Kuguulomat számtalan bajból ki fogja menteni, és méltó lova lesz egy
Batyrnak. Add nekem ezt az egy kanczát, ez legtöbb értékü, mindennél
többre becsülöm.“ – „Menyem okos, noha fiatal“, szólt Buruzgay. Ez
tetszett neki, kibékült vele, megadta neki a kivánt kanczát, és a fiatal
asszony a szülők lábaihoz borult és elmondta a szokásos szelamot. Egy
szép sátrat helyeztek az öregeké mellé, és itt lakott az ifju házaspár;
Kuguul neje pedig megparancsolta szolgáinak, hogy vigyázzanak a pej
kanczára, mint szemük világára. Egy nagy gödröt ástak, melyet befödtek
fűvel s ott tartották a kanczát, étellel bőven ellátva, éjjel tüzet
raktak körüle. Eltelt negyven nap és a kancza egy kis pej méncsikót
ellett; a szolgák azonnal Kuguul nejéhez szaladtak és szujuncsát kértek
tőle azon örvendetes hirért, hogy egy mén ellett. „Várjatok még negyven
napig“, válaszolt ő, „és ezalatt gondozzátok a mént, adjatok neki enni
és inni.“ A szolgák engedelmeskedtek és felvigyáztak a ménre, és midőn a
kitüzött idő eltelt, a szolgák megint Kuguul nejéhez mentek, és ő
tudtára adta mindnyájoknak, hogy e percztől kezdve mindnyájan szabadok
és mehetnek, hová szivük kivánja. A mi illeti a méncsikót, negyven öl
hosszu selyem kantárt csináltak neki, tiszta árpával etették, tejjel és
kismissel (aszott szőlőfaj) táplálták és ő növekedett Kuguullal. Eltelt
egy nehány év s a mén nagy, Kuguul pedig erős és izmos lett. Ez időben a
khán meglátogatni jött az ősz Buruzgayt és meglátván Kaniszbeket és
Kuguul nejét, annyira megtetszettek neki, hogy eszméletét vesztvén,
földre rogyott. Megint életre hozták, elkészitették az ebédet,
mindnyájan husvágáshoz fogtak a bisbarmak[61] számára, maga a khán is
ezt tevé; de a mig kezei a hust szeldelték, szemei a szép nőket
csodálták; nagy szenvedélyre gyult, és nem tudta szemeit levenni
arczukról, annyira, hogy a mint a hust szeldelte, észre sem vette, hogy
megvágta ujját; csak egy nehány percz mulva vette észre és annyira
megszégyelte magát, hogy szinte semmit sem evett, mindazonáltal, nehogy
megsértse vendégeit, tetette, mintha megizlelné az étkeket; nagyon hamar
bucsut vett és titkos vágygyal szivében haza ment. Alig hogy
megérkezett, összehivatá rokonait, barátait és tanácsot kért tőlük,
miképen szabadulhatna meg Kuguultól és mint nyerhetné meg nejét és
nővérét. Mindnyájan azt mondták, hogy nem lehet őt megölni, mert nagy
Batyr, hanem más módot találtak: tanácsolták ugyanis, hogy Kuguult
küldjék egy ellenséges sereghez, megparancsolván neki, hogy az ott
uralkodó khánt megölje, vagy élve kézre keritse. A khán felette megörült
ez ötleten, mert biztositották, hogy vállalatát tiz év alatt sem
teljesitendi, és igen hihető e mellett, hogy elveszti életét.
Előhivatták Kuguult és előadták a parancsot, mit annyi megfontolás után
forraltak. Kuguul haza tért a khántól és elbeszélte feleségének a
rábizott teendőt.
„Nem e czélból küld ő oda téged“, felelt ő; „ismerem szive minden
gondolatát. Látogatása alkalmával iszonyu szenvedélyre gyult irántam és
nővéred iránt; utánunk sovárog; el akar téged távolitani, hogy meghalj,
de neked meg van lovad, te soha sem fogsz meghalni; csak jer vissza
hamar.“
Kuguul elment és magával vitte gyalog szolgáit; ment, mendegélt sokáig
számtalan pusztákon keresztül, az ellenség határszéleig, talán tiz évig,
meglehet kevesebbig, lehet többig is, nem tudom bizonyosan.
Végre megállt lova; Kuguul sarkalni akarta előre, de a ló igy szólt
hozzá emberi hangon: „Ne kényszerits előre, mi elértük az ellenséget;
vedd le kantáromat és nyergemet, elmegyek megnézni, milyen számmal
vannak.“ Kuguul engedelmeskedett lovának; a ló a földön henteregni
kezdett, mert midőn igy hentergett, ereje sokkal inkább növekedett,
mintha a legbőségesebb élelemmel élt volna; azután ujra fölegyenesedett,
megrázkodott, nyeritett és madárrá változván, a felhőkbe emelkedett. Igy
repült három napig; végre megjött és igy szólt: „Több az ellenség, mint
a hány szőrszál van sörényemben vagy farkamban. Gondold meg jól, mit
szándékozol tenni, meg akarsz verekedni vagy visszatérni?“ Kuguult ez el
nem rémité; elhagyta szolgáit, meghagyván nekik, hogy őt bevárják. „Ha
megtudjátok, hogy elvesztem, vigyétek ezt hirűl nőmnek és szülőimnek“,
igy szólt ő, azután buzgó imát mondván istennek hogy segélyét kikérje,
elutazott. Az ellenség körülfogta, de ő nem hagyta magát legyőzetni.
Lova nagy segélyére volt; mihelyt valaki az ellenségből ráczélozott
multukjával (kirgiz puska), sassá változott és az ég felé repült
Kuguullal; mihelyt a nyil fenyegette, a mén verébbé változott és mint
valamely kis golyó a fűbe rejtezett. Igy hadakozott Kuguul több napig,
annyira hogy vérpatakok képződtek; végre megölt és kivégzett minden
embert e fajból; elvitte az asszonyokat és gyermekeket, a barmokat és
minden javaikat, azon helyre vezette őket, a hol szolgái voltak, a
kiknek megparancsolta, hogy szállitsák haza a zsákmányt, ő pedig
elnyargalt előre hűséges ménlován. Ment, mendegélt sok-sok ideig. Végre
egy estve lova nem akart tovább menni; mozdulatlanul állott mintegy kővé
válva. Kuguul leszállt, hogy aludjék. Reggel felé felébredt és lovához
közeledvén észreveszi, hogy az forró könyeket hullat:
„Mi bajod, kedves lovam? kérdé Kuguul. – Miért sirsz?“ – „Oh! hogy ne
sirnék, felelt a ló; imé itt azon hely, hol selyem kötőfékemen sétáltam;
itt volt a mi tanyánk; és nézd, most nyoma sincs semminek, mindent
elpusztitottak.“ Erre sirni kezdett. „Vedd le rólam a nyerget és a
kantárt, hagyj lehevernem, hogy erőt nyerjek, és elmenvén, megtudjam ki
cselekedte ezt, ki a te ellenséged.“ Kuguul lenyergelte és lekantározta
lovát, mely henteregni kezdett a földön, és ott erőt nyervén, felemelte
fejét, hatalmas orrlyukaival levegőt szivott be, szökdécselt, és madárrá
változva a levegőbe emelkedett. Igy repült három napig anélkül, hogy
valamit felfedezett volna, és már visszatért Kuguulhoz, midőn a tulsó
oldalon észreveszi a khán tanyáját; erre irányult és elrepülve a sátrak
és nyájak felett, mindent meglátott. Senki sem tudta, hogy a madár
Kuguul lova; csak a Batyr neje sejté, hogy jő valaki az övéiből, és
közel van; ő ezt elbeszélte nővérének.
A madár visszajött Kuguulhoz és elmesélte a mit látott, hogy mint vitte
el a khán nejét és nővérét, mint hajtotta el nyáját, kényszeriti atyját
tezeket (tőzeget) gyüjteni és anyját, hogy a juhokat őrizze. Erre a ló
megint sirni kezdett.
Kuguul kérte az urat, hogy legyen segitségére, megbüntetendő e
gyalázatot; ezután megparancsolta a lónak, hogy vigye őt először
anyjához. Felkerekedett és anyját a pusztán találta, őrizvén a juhokat.
Karjaiba vetette magát.
„Miért üdvözölsz te engemet igy? kérdé a jó öreg anya; fiam volnál-e
te?“ „Ha nem vagyok a te fiad, nem vagyok-e neked annyira becses mint
ő?“ – „Oh! korántsem, nincs hasonló Kuguulomhoz az egész kerek pusztán.“
„Semmi hirt sem hallottál róla?“ „Nem tudom hogy hol van. A khán
elküldte őt egy ellenséges néphez és azóta semmit sem hallottam felőle.
Csak ma rémlett, mintha lova szárnyainak zaját hallottam volna, de nem
tudom ha való-e ez vagy csak a sátán játéka.“ „És régóta távozott-e el a
te Kuguulod?“ „Oh igen, nagyon rég, felette rég.“ „Nézd, én vagyok a te
Kuguulod. Nem ismersz fel engem?“
Az öreg anya vizsgálni kezdi, de föl nem ismerte, és szólt: „Nem, te nem
vagy Kuguul; de ha bajtársa vagy, még inkább ha tudsz valami hirt
felőle, szólj; de meg ne csalj, se ne gyötörj.“ „Én Kuguul vagyok! szólt
a fiu; az én lovam repült ma el feletted.“
De a vén asszony ezt nem hitte el. Ő pedig kérdé, nincs-e Kuguulnak
valamely születésjegye. Az anya mondá, hogy van egy fekete folt vállán,
oly nagy mint a keze. Ő tehát megkérte, hogy vakarja meg vállait (nagyon
divatozó szokás a kirgizek közt). De a vén asszony felelt: „Nem tehetem;
a juhok szerte szétfutnak s a khán megver, mert nagyon gyakran szokott
verni. Menj utadra és hadd legeltessem itt nyájamat.“ De ő nem tágitott
és biztositá, hogyha meg akarják verni, ő ellent fog állani. A vén
asszony végre beleegyezett, levetette khalatját (felső ruha) és ingét s
megakarta vakarni vállait. Észrevette a kéznagyságú fekete foltot, s a
fiatal ember nyakába borult fölkiáltva: „Te vagy Kuguul, te vagy az én
Kuguulom.“ És sirt örömében.
„Hogy nem ismertél fel engem anyám? kérdé Kuguul. Hát annyi ideje már,
hogy én eltávoztam. És te, kedves anyám, hogy megváltoztál!
Megöregedtél, fejed őszbe borult, szemeid veresek a könytől.“ És
megölelte őt sirva.
„Nem tudom fiam, felelt az anya, hogy mióta vagy távol, sem hogyan
támadta meg a khán tanyánkat, elvitte nődet és testvéredet, elfoglalta
minden birtokunkat és elhurczolt minket, atyádat és engemet, hogy
szolgái legyünk; én csak téged vártalak, de elvesztettem emlékezetemet,
s nem tudom többé, mennyi idő telt el azóta; csak azt tudom, hogy sok,
nagyon sok ideje már, hogy elhagytál bennünket.“
„Légy nyugodt anyám, szólt Kuguul; a rosz napok majd elmulnak, és minden
jól lesz megint. Megsegit az Isten. Térj vissza a tanyára, siess, tereld
be juhaidat a nélkül, hogy észrevennék, hogy még igen korán van. Ha
tudakozódnak felőlem, mondd, hogy nem vagyok távol, de egy szót se szólj
többet.“ Elbucsuzott és távozott.
A vén asszony bement a tanyára; de nem lépdelt csak ugy mint
közönségesen, hanem futott; ő, ki eddig nem tudott elbánni egy juhval,
most egyszerre hármat, négyet űz és hajt fejésre, annyira megjött ereje.
A khán ezt észrevette és szólt környezetéhez: „Buruzgay vén felesége jó
hirt kaphatott fiától, lám mily vidor most e vén asszony, ő, ki alig
csoszogott.“ Közeledvén hozzá, kérdezősködik fiáról. „Ő itt van,
megérkezett, felelt a vén anya, te ezután nem fogsz engem kínozni.“
Merészen beszélt, annyira betölté szivét örömmel és reménnyel fiávali
találkozása.
A khán sápadozott a félelemtől és nemsokára megpillantá Kuguult, a ki
hires lován ülve közeledett ellenségéhez.
Kuguul egy kis távolban megállott és anélkül hogy lováról leszállana,
igy szólt: „Te megcsaltál engemet, te megakartál szabadulni tőlem, hogy
elrabold nőmet és hugomat. Azt hittem, hogy őszintén cselekszel velem,
és mint hű ember, azonnal utra keltem, mihelyt parancsolád. De te kutya
vagy, esküszegő, rabló. Nekünk tisztáznunk kell számadásunkat; de mi
hasznom, ha csak egyedül téged öllek meg? azt fognák majd mondani, hogy
Kuguul Batyr egyedül csak a khánt ölte meg. Gyüjtsd tehát össze egész
seregedet.“ És a khán kérte, hogy engedjen neki három napot, mig
összegyüjti egész népét. Kuguul beleegyezett és távozott. A khán
parancsot küldött népének minden tanyájára és nagy tömeg ember gyült
körűle. Ezen idő alatt Kuguul imádkozott az istenhez… A kitüzött napon
megjelent és szólt: „Te az én khánom vagy, nem akarom az első csapást
ellened intézni; kezd el magad.“ A khán felvonta ivét, de a lövés nem
talált. „Még nem akarok rád lőni, szólt Kuguul; gyüjtsd össze legjobb
lövőidet és ijászaidat és parancsold meg nekik, hogy reám lőjenek; s ha
ők meg nem lőnek, akkor magam fogok lőni.“
A khán legjobb lövői és ijászai előjöttek rang szerént és egymásután
lőttek Kuguulra. De lova elváltozott majd sassá, majd pacsirtává, és
megóvta őt a golyóktól, fölemelkedvén a felhőkbe, és a nyilaktól,
elrejtve magát a puszta füvébe, és nem sikerült őt megérinteni. Igy
lövetett Kuguul magára három nap egymás után. – Negyedik napon igy szólt
a khánhoz: „Jól van! mivelhogy uram vagy, tetszésed szerént lőttél rám,
valamint szolgáid és barátaid is. Most rajtam van a sor.“ „Cselekedj
tetszésed szerént“, válaszolt a khán. Kuguul felállitotta a legjobb
lövőt, azután a khán két ijászát és e három megé egyenes sorba magát a
khánt helyezte; szembe állt velök és lovához fordulva igy szólt: „Hű
lovam, most állj meg szilárdul és ne változtass állást, hogy egy nyillal
megölhessem mind a négyet.“ A ló mint kövülten állott; Kuguul egész
erejével feszité meg a hurt, a nyil repült és ugyanazon egy lövésre
leterité a lövészt, az ijászokat és magát a khánt. A mint a tömeg
észreveszi hogy a khán megöletett, szerte szét futott. Kuguul utána
nyargalt, utólérte lovával, és a kire lőtt a felhőkből, az meghalt.
Végre megszünt irtó művében. Visszatért tanyájára, föltalálta szüleit,
nejét, nővérét és elfoglalta a khán minden javát. Azon asszonyok közt,
kiket szolgái vezettek, volt a khán leánya, kinek seregét Kuguul
elpusztitotta; ezt elvette második nőül. Nővérét Khanysbeket, egy
szomszéd nemzetségbeli khánnak adta nőül és ő maga is khán lett. Igy
végződött a mese. Az öreg emberek mondják, állitá Murzakay (a regélő
neve), hogy ez mind való igazság, és hogy mind ezen dolgok megtörténtek
a pusztán; én nem láttam, de el kell hinnem azt, mit az öregek mondanak.
Mese Csura Batyrról.
Semmi sincs e világon isten nélkül.
Volt egyszer, már rég ideje annak, Kazan környékén három Batyr vagy hős:
Kara, Tama és Dsakay; mindnyájoknak vala egy-egy fiok, és e fiak magok
is Batyrok voltak, kik hasonlókép megnősülve, fiakat nemzettek; csak
Nareknek, Kara fiának nem voltak gyermekei. A régi Batyrok egy családja
tojt (tort) rendezett, melyre egybegyült az egész család. Narek jelen
volt nejével a vendégek közt, s ők gunyolni kezdék őt, hogy nincsenek
gyermekei, nejét hogy magtalan; végre szemére hányták, hogy miért jött a
torra szégyennel boritva, hogy nincsenek utódai. A Batyr szive
elkeseredett; eltávozott nejével, lovára ült és átkelt a pusztákon sirva
a gyalázaton, mely őt találta és neje magtalanságán. Mély bánata és
égető könyei elvakitották, semmit sem látott maga körül; átment a
hegytorkolatokon, patakokon, anélkül, hogy észrevette volna, és a
puszták szele felszáritotta könyeit. Panaszkodott istennek, hogy
megtörténni engedte rajta e nagy gyalázatot; s az isten megkönyörült
rajta. Mihelyt ujra elhelyezkedett a pusztában, neje teherbe esett;
mindketten magukon kivül voltak örömükben és igy szóltak egymásnak:
„Isten elháritotta tőlünk a gyalázatot.“ Egy fiok született nekik, a ki
szerencsésen növekedett s Csurának nevezték. A kis gyerkőcz alig volt
tiz éves, és már kitünt társai között; a lövés volt legkedvesebb játéka,
golyókat csinált a juhok és más leölt állatok hátgerinczcsontjaiból, és
ebben ritka jártasságot nyert. Atyja gyakran ismételte nejének: „Fiunk
nagy Batyr lesz, az isten megkönyörült rajtam, midőn egy rendkivüli
gyermeket adott.“ De az anya, jóllehet előre sejtvén, hogy Csura nagy
Batyr lesz, alázatosan szólott: „Ne gondolj arra, hogy mi lehet, az
lesz, a mi az istennek tetszik; te azt nem tudhatod, ő rá kell bizni az
ügyet.“ Midőn Csura elérte tizedik évét, elment atyjához és szólt:
„Atyám, vannak-e ellenségeid; nevezd meg nekem őket, és én elmegyek
legyőzni őket.“ Az atyja válaszolt: „Te még nagyon kicsiny vagy; ha
nagyra nősz, jó lovakat adok majd neked, melyek el nem fáradnak, sem el
nem soványodnak, akkor elmehetsz, hova kedved tartja; most maradj
velünk.“ A fiu megharagudott atyjának e szavaira és elhagyta a tanyát
egyedül. Puskájával felfegyverkezve elment a pusztába és ott élt sokáig,
madarakat és szajgakokat (antilop faj) lővén. Teltek a napok és ereje
növekedett. Egykor távolról ellenséget vett észre; kis emberünk nem
rémült vissza, elkészité fegyverét, ellenök ment gyalog, anélkül, hogy
legkisebb félelmet is érzett volna. Tusára kelt: minden lövésére
elejtett valamit, lovat vagy embert és ellenei látván, hogy egyedül van,
rárohantak, de nem árthattak neki; a naiza (lándzsa) nem sebzé meg, a
golyók visszapattantak róla.
Történt, hogy atyja nagyon vágyván fia után, elment a pusztába
felkeresésére. Messziről látott egy porfelleget és azonnal kitalálta,
hogy ott az ő fia hadakozik; nagy sietséggel tért vissza tanyájára és
kiáltott: „Asszony, nyergeld fel legjobb lovamat, adj vért-inget, egy
lőpuskát, egy puzdrát és nyilakat; Csura a pusztában harczol,
segitségére kell mennem, nagy az ellenség száma és megölik a mi kis
fiunkat.“ Felesége válaszolt: „Ha az isten elhatározta, hogy Batyr
legyen, nem ártanak neki, ha még számosabbak lennének is; miért
nyugtalanitanók hiába?“ Mindamellett nem tudta rábeszélni férjét, felült
gyorsan legjobbik lovára, magához vevén puzdráját és leghegyesebb
nyilait. Megérkezett és Csurát a fáradtságtól kimerülve, egy halom
tövében fekve találta; az ellenség hátra vonult, hogy eltemesse
halottjait; Csura, kinek ereje kimerült a tusában, lefeküdt magát
kipihenni.
Az atya igy szólott hozzá: „Felkeresésedre indultam, ime kimiszt
(kanczatejből készült ital) hoztam neked; igyál és jobban leszesz tőle.“
Csura megitta a kimiszt, megjött ereje és igy szólott atyjához: „Mielőtt
lovat és íjat adnál nekem, mondd el a pathát (fatiha, ima) és áldj meg,
mert akaratod nélkül távoztam, először meg kell nekem bocsátanod.“ És
Narek megáldotta Csurát, miután elmondotta imáját és Csura felült a
lóra, magához vette az íjat és nyilakat, a fennmaradott ellenségre tört
és megölt belőlük többet ötszáznál. Végre visszatért atyjához és nála
lakott. Egy szép napon atyjához ment és szólott: „Rokonaid vannak
Kazanban, engedd, látogassam meg őket; azt sem tudják, hogy élek a
világon; hadd tudják s ismerjenek meg, és vegyenek igy rólad tudomást.“
Narek ellene szegült sokáig, tartván, hogy Csura megöletik, vagy
Dsakaytól, a ki őt egykor elűzte a torról, vagy az uton levő
ellenségtől; de Csura kérte és unszolta mindaddig, mig végre
beleegyeznie kellett. Kiválasztott neki egy pár lovat a legszebbjeiből,
felfegyverezte és utra bocsátotta. Csura ment, mendegélt, meg sem állt,
sem nem pihent, sem nem aludt. Midőn egyik lova elfáradott, a másikra
ugrott és szakadatlanul haladott. Szerencsésen megérkezett Kazan
környékéig, de midőn a falakhoz érkezett, az ellenségtől minden oldalról
körülvéve látta azokat. Csura gondolkozni kezdett és elhatározta, hogy a
Kazanban bekeritett rokonai segélyére megy. Hogy erejét összegyüjtse,
alvásra hajtá fejét és lovát maga mellett legelteté. Ezen perczben Tama
leánya Kazan tornya magaslatára ment és végig nézett a sivatagon és az
ellenséges táboron; meglátta távolról Csurát, előre látta, hogy ez
szabaditójuk, és ugy tetszett, mintha nagy sokaságu fegyveres néptől
lenne környezve. Atyjához futott a kedves ujdonsággal: „Ne félj
semmitől, minden jóra fordul, láttam szabaditónkat és vele nagy sokaságu
katonát.“ E pillanatban, akár páni rettegés fogta el az ellenséget, akár
bevehetlennek látta Kazant, de visszavonult és csak a nyájat és a ménest
hajtotta el. Csura felébredett és észrevette, hogy az ellenség nincs
jelen többé, hanem elhajtották magok előtt a nyájat; csapatjaikra tört,
kiáltva: „Adjatok vissza mindent, különben senki sem marad közületek
életben.“ Látván, hogy egyedül van, kinevették és gunyolták. Feleletül
Csura kezébe vette fegyverét és tusára kelt. Hat napig nem szünt meg
öldösni és nem tudta őket kivégezni mind. De az ellenség közül annyit
ölt meg, hogy a vér patakot formált, mely zajjal hömpölygött a
hegytorkolatok közt Csura körül. Utólsóig kiirtá őket és lankadtnak érzé
magát. Egy fát vett észre, mert Kazan környékén fák nőnek és elaludt,
miután a város környékére terelte a visszafoglalt nyájat. Kazantól
visszavonulni látták az ellent, észrevették a visszatérő nyájat, de nem
látták a szabaditót. Embereket küldöttek felkeresésére, s velök ment
Tama leánya, egy igen csinos, fekete selyem haju, tüzes szemü hajadon.
Csurát a fa alatt találta, oda hivta atyját és megmutatta neki, hogy ez
a szabaditó; letérdel melléje, megczirogatja arczát szép finom kezével
és mosolyog a szép fiatal emberen. Sok ember gyűl körüle, köztük az öreg
Kara is; mindnyájan megtekintik és nagyon csodálkoznak, hogy egyedül
van; senki sem tudja, honnan jött és ki ő. És ime Tama leánya Karához
fordul és szól: „Nagyon hasonlit tehozzád, ez egyike lehet rokonaidnak;
mondják, hogy volt neked egy fiad, kit meggyaláztak egy ünnep
alkalmával, s ki e miatt elvonult a pusztába, ez neki fia lehet.“ Kara
szive hangosan dobogott; iparkodott a többivel együtt felkölteni az ifju
embert, de ez oly mélyen aludt, miszerént alig hitték, hogy életben van.
Bajana, Tama leánya, Karához fordult és igy szólott: „Te hűtlen vagy,
nem imádkozol elég buzgalommal s lám, ezért nem sikerül őt
felébresztened. Ha teljes szivedből imádkoznál, minden bizonynyal
fölébredne.“ E perczben a körülállók fel akarták emelni Csurát a
földről, de a mennyien voltak, nem sikerült nekik; csak fejét emelhették
fel, de nem volt erejök testét fölvenni a földről. Kara térdre borult és
buzgón kezdett imádkozni, elmondta ájtatosan a namazt és Csura
fölébredett, félig felemelkedett, de nem állhatott lábaira, mert az
ősznek imája nem volt eléggé hatályos. Bajana közeledett feléje,
karjaira vette a fiatal embert, megölelte és ezerszer megczirogatva,
Csura felemelkedett. Kérdésekkel faggatják, hogy ki ő, honnan jött és
hogy ő győzte-e le az ellent. Nem nevezte meg magát, és csak azt
felelte, hogy Karához jött, küldetve atójától, a ki nagy barátja az
aggastyánnak; sokáig kérdezték tőle atyja nevét, és semmit sem felelt,
mignem az öreg Kara igy szólott: „Nem vagy-e fia az én Narekemnek, a
kinek nem valának gyermekei, és a kit elvesztettem?“ Ekkor megvallotta
Csura kilétét, és Kara, magán kivül örömében, elvezette őt
tiszteletnyilvánitás- és ünnepélyességgel Kazánba. Dsakay és fiai
megemlékezvén a sérelemről, mit egykor Narek ellen elkövettek, nagyon
megrémültek, azt gondolván, hogy Csura bosszút kiván. Látva rémülésüket,
Tama szólt Csurához: „Ime, ez ember gyalázta meg atyádat, mielőtt a
világon lettél volna, ő köztünk van. Mit akarsz, hogy vele csináljunk?“
Csura felelt: „Őt megölni nem válnék becsületemre; mi volna egy ember
annak, a ki ezreket megölt? Sőt inkább, ha Dsakay nem sértette volna meg
atyámat, talán nem jöttem volna világra sem, s az atyámat most is, mint
akkor, szégyen boritaná, hogy gyermeknélküli és szemére hányná anyámnak,
hogy magtalan; de szerencse Dsakay bántalmának, az isten vigaszt küldött
szülőimnek. Én rá nem neheztelek.“ Kezet fogtak és elmondták a szelamot,
és jó egyetértésben éltek. Torra tor következett, lakomák lakomák után,
mindez Kazanban és Csura tiszteletére, és midőn végre vissza akart menni
atyjához, tiz embert adtak neki kiséretül.
Csura szerencsésen utazott e tiz utitárssal, s midőn az atyai házhoz
közeledett, egy csoport ellenségre bukkant. Utitársai meg akarták őket
rohanni, de Csura feltartóztatá őket, mondván: „Ne támadjátok meg őket,
mert megölnek titeket. Majd elháritom a bajt egyedül; ha én leszek
győző, elkisérlek titeket atyámhoz, és ha elveszek, mondjátok el neki
azt, mit Kazánban cselekedtem, hogyan fogadtak és mint várják őt.“
Sokáig nem hagyták magukat rábeszéltetni; végre engedelmeskedtek és azon
utra tértek, melyet Csura nekik kijelölt; ő egyedül maradt, megütközött,
legyőzte s megölte őket mind, és midőn csak kis számban voltak,
kivégezte őket és utólérte bajtársait, mielőtt megérkeztek volna
szülőtanyájához. Elbeszélte atyjának és anyjának, a mi történt az uton
és Kazánban, és egy pár nappal utóbb elutazott szülőivel e városba;
ujból folytak a lakomák, ebédek. Murzakay azt mondja, hogy jelen volt és
ivott kimiszt mint a többiek, de jóllehet, lefolyt bajuszán és
szakállán, szája mégis száraz maradt[62].