Az általunk csak vázlatosan ismertetett irodalom határa ott van, hol
egyszersmind a turkomán telepek megszünnek. A mily mértékben távozunk el
ezek határaitól a pusztába, ugyanoly mértékben gyengül az iszlam, mig
végre azon átmeneti pontra érünk, melynél a mohamedán czivilizatio
végződik s az ős samanizmus kezdetét veszi. Még a nagyobbrészt iszlam
hitü kirgizek közt is akadunk a khánságokból beszármazott költeményekre,
de mégis nagyobb becsben állnak előttük a honi termékek; az ő
népköltészetük egyuttal átmeneti pontja a két különböző szellemi
iránynak. S a bakhsi, ha a Jaxartestől két napi járóföldre eső helyeken
vagy az Aral északi partján boldogulni akar, kénytelen oly éneket
mondani, melynek tartalmát a kirgizektől vette. A pusztai lakók
költészetét inkább változatosnak s feltünőnek nevezhetjük, mintsem
szépnek. Néha megkap bennök egy szép kép, de többnyire csak töredékes
fölkiáltások vagy összefüggés nélküli versszakokból áll a dal, s miután
ott mindenki költő, azért egy költemény sem tartja meg sokáig eredeti
vonásait. Az egyik megtoldja, a másik kihagyja belőle azt a mi nincs
inyére s csak kevesen birnak ellenállni annak, hogy a pillanatnyi
benyomásukat dalaikba be ne szőjjék.
Lewschine művének 380. lapján egy elég csinos kirgiz szerelmi dalt
közöl:
„Látod-e e havat? Az én kedvesemnek teste még ennél is fehérebb.
„Láttad-e már a leölt bárány csepegő vérét? Az ő arczai még annál is
pirosabbak.
„Látod-e e leégett fa törzsét? Az ő haja még ennél is sötétebb.
„Tudod-e hogy mivel irnak a mi khánjaink mollái? Az ő szemöldei még e
festéknél is feketébbek.
„Látod-e ezen égő szenet? Az ő szemei még ennél is tüzesebbek.“
Lássunk még nehány töredéket s összefüggés nélküli mondást, p.: „A
sólyom rácsapott a kacsákra, egy csomóra, egy nagy csomóra. És én beteg
vagyok s még az evéssel sem gondolok.“ Vagy: „Oda len áll egy magas
fenyő, a köd reá borult. Tegnap bebocsátott magához, de nemsokára ő
jövend hozzám engem csókolgatni.“ Az ilyesmik csaknem minden keleti nép
költészetében feltalálhatók. Hiszen nálunk sem ismeretlenek ezek, mert a
„Három alma meg egy fél
„Kérettelek nem jöttél… vagy a
„Magasan repül a daru, szépen szóll,
„Haragszik rám az én rózsám mert nem szóll“… az idézettekkel egészen
megegyeznek.
A nomádoknál sok a hősi elbeszélés részint kötött, részint kötetlen
beszédben. Már ezekben a délsziberiai török irodalmi szellem uralkodik s
a középázsiai háttérbe szorul. Magam is hallottam kirgiz bakhsiktól
nehányat, melyeket egy később megjelent munkában (Mutatványok a
délsziberiai török szépirodalomból. Dr. Radlofftól) csekély szójárási s
egyébb különbségekkel feltaláltam. Kétséget sem szenved, hogy ép ugy
mint a tudós Schifner A. mythologiai és regei közleményei buddha
befolyásra mutatnak, ép ugy a mostani kirgizek regéi (irtegi) szintén a
távol délkelet felől Dzungarián át jutottak el hozzájok, mert a
délnyugotról előtörő iszlam sohasem szilárdult meg túl a Jaxartesen s
ezután épen nem erősödhetik meg ott, hová az orosz hatalom mindent
elboritó hullámai mindinkább közelednek.
E czikk befejezésére még két kirgiz népmesét közölni akarunk, melyeket
Zaleszky Bronislas Mangislak környékén a Kis Horda kirgizei közt egy
kilencz évig élt lengyel számüzött „La vie des steppes Kirghizes. Paris
1865.“ czimü könyvéből kölcsönöztünk.