„Tatár múzsa! Ozbeg Melpomene!“ Ez ugyancsak furcsán hangzik sokak
előtt. Nem csekély azok száma, kik alig hihetik, hogy a durvaság és
barbarizmus ősi fészkében, ott, hol rablás, gyilkosság s fosztogatás
vannak napirenden, költészet is létezik s olyanok, kik irodalommal
foglalkoznak; de ezeknek nincs igazuk; mert a Kelet volt ősi időktől
fogva a költői ábrándok hazája, s minél jobban fenmaradtak a társadalmi
viszonyok ősi alakzatai, s minél kezdetlegesebb s fiatalabb még a
míveltség, annál jobb kedvvel költenek és mesélnek, annál nagyobb
szenvedélylyel fordulnak az emberek a természetfölötti képek és ábrándok
felé.
S ezért ne csodálkozzék senki a felett, ha egy kirgiz sátor lakóit
költőibb hangulatban találja, mint Páris vagy London valamely mívelt
körét. Nálunk csak bizonyos korbeliek s csak bizonyos egyének járulnak
Kasztalia forrásához. De Középázsiában a szerelmes pár s az ének sulya
alatt megrogyott vén, a harczos és a pásztor, s a hitbuzgó és a közönyös
mind egyformán hódolói a költészetnek, mindenki verset ir, regét alakit,
s ha bár ez nem mindenkinek sikerül is, de azért mégis mindenki örömmel
hallgatja másnak költői műveit.
Miután Keleten az irodalom a vallással szoros kapcsolatban áll,
szükségesnek tartom, hogy a középázsiai elmeműveit mindjárt kezdetben
kétfelé osztályozzam, s ezek a) az iszlam v. i. települt népek irodalma,
s b) a nomádok irodalma. E megkülönböztetés még azon korra vihető
vissza, melyben az iszlam kiterjedésével együtt, amaz irodalmi fogalmak
is meghonosultak, melyek azóta a nélkül hogy valami nemzeti jellegre
tettek volna szert, az iszlam népeknél még most is közérvényüek. A
jelenkor költészete, s épen a költészet teszi főrészét a keleti
irodalomnak, majd mindenben megegyezik az araboknál, törököknél, a
persáknál és a középázsiabelieknél. Hiába keresnénk abban nemzeti
jellemvonást; mindenütt ugyanazon képdús költőiség, ugyanazon változatok
és hasonlatok, mindenütt rózsa és csalogány, a virág töviséhez hasonló
szempillák, az égfelé törő sóhajok sürü füstje stb. Helyesen jellemzi ez
egyszabásu múzsát a tudós Khanikoff, midőn azt mondja hogy „hasonló azon
szabadban vadon tenyésző növényekhez, melyek Dél-Ázsia sós talaján
mutogatják változatos formáikat, s bár törzsük tüskés és érdes, s e
fölött sóréteggel fedett, de azért a durva héj szakadékai itt-ott
kellemes illatot lehelnek s a hervadt szár üde szinü szép virágokat
hord.“ (L. „Journal Asiatique“ 6-ik folyam, 5-ik kötet, 297. lap.) Ezen
irodalomról tehát, melyet a művelt külföld sikerült műforditások s tudós
értekezésekből már eléggé ismer, mi nem szóllunk, mellőzzük azon nehány
vallásos rajongó által teremtett vallásos irodalmat, kik az isten és
proféta iránti túláradt szeretetüktől indittatva, köteteket irtak
szeretetük s odaadásuk tárgyáról. Ez utóbbi szellemi termékek a három
fejedelemségben egyedül a Molláhk és Isánok körében ismeretesek.
Hallgatja ugyan a nép is s elég nagy tűrelemmel, de nem lelkesül tőlök,
mert mysztikus gondolatmenetük, s a bennök használt túlbő nyelv,
fogalomkörét meghaladja.
Az a mit mi Közép-Ázsia irodalmáról mondani akarunk, a föntebbiek után,
jóformán csak a népköltészetre vonatkozik. Csak itt akadunk még néhány
oly eredeti vonásra, melyek valóban megérdemlik, hogy turkesztániaknak
neveztessenek. A legtöbb költőiség a khivai khánság lakóiban rejlik. E
része Közép-Ázsiának már a 12-ik században hires volt zenészeiről s jó
hangú énekeseiről, épugy mint költőiről és költőnőiről. (Sőt, alig ötven
éve annak, hogy Teheránban a kadzsárok udvaránál, egy khivai fuvolás
bámulat és tisztelet tárgya volt.) Bokhara csak a török elem túlsúlyra
vergődése előtt birt nehány nagy költővel mint p. Rudeki, Figani, de
ezek is inkább persa költők voltak. Khivára visszatérve, még megjegyzem
azt is, hogy reám mindig meglepő hatást gyakorolt az, midőn egy-egy
nehézkes s ügyetlenül öltözött szilajképü, napbarnitott özbeget,
kellemes lágy hangon énekelni hallottam; az utazó ugyanezt
tapasztalhatja a turkománok s kirgizek között is. Ezek egy szerencsés
kaland után a zenében és költészetben keresik s találják a legfőbb
élvezetet, s nem lehet oly fáradt, oly törődött a khivai, hogy örömmel
ne hallgassa az uton szembejövő bakhsit (énekest). A fiatalság ha a
rablókalandról vagy a harczból megtér, az egész éjszakán versekkel és
zenével mulatja magát. A pusztákon, hol hiába keresnők az élet
kellemeit, a bakhsit föltaláljuk, még pedig szép számmal, s ezeken kivül
maguk a nomádok is foglalkoznak a költészettel, kik között a társaság
legkedveltebb tagjává rendesen az lesz, ki leghamarabb talál illő rimet
vagy lejtést, s rendesen az ifju leányok is legörömestebb az ügyes
verselőhöz mennek férjhez.
Az özbegek költészetének főrészét a regék alkotják, melyeknek tárgya
részint a vallásos, részint a hadi életből van meritve. Az előbbenieket
többnyire a molláhk s a míveltebb baksik idomitották arab és persa
források után a honi izléshez, de az utóbbiak valódi tatár termékek, s
ezek gyakran valóban ragyogó s képdús nyelven vannak tartva.
A hősi elbeszélések, melyek alakjokra nézve a mi románczainkhoz
hasonlók, nagyobb terjedelmüek s gyakran több estén át szavaltatnak vagy
daloltatnak el, s bár az iszlam ezekben is nagy szerepet játszik, de
mégis inkább azon darabok a népszerüebbek, melyeknek személyei történeti
alapon nyugvó hazai hősök. Ezekből álljon itt mutatványul az alább
olvasható, mely Középázsiában általánosan el van terjedve. Czime:
Ahmed és Juszuf.
Tartalmát két hős története képezi, kik ősi szokás szerént már kora
ifjuságukban csapatokat, azaz zsákmányló csapatokat vezettek az eretnek
Irán ellen, mely vállalatoknál állitólag nem annyira a kincsszomj
kielégitése, mint inkább a hitetlen siiták megfékezése volt a főczél.
Mindjárt a bevezetésben következőleg oktatja Juszuf indulni készülő
társait:
„A hitvány emberrel ne szövetkezzetek, mert legelrejtettebb titkaitokat
is el fogja árulni. Rosz helyeken titkos szókat ne ejts ki szádon, mert
legnagyobb titkodat is megtudják. Többet ér a puszta falevél, mint a
bájnélküli rózsa. Jobb a száraz rög, mint a haszontalan fű. Hasznosabb a
bot, mint az esztelen utitárs, mert ez nyomodba viszi az ellenséget. Ne
téritsd meg soha az esztelent, mert ő öntudatlanságában mégis csak a
nyomoruság vermébe siet. Midőn az alávalóhoz térsz be vendégül, ebként
támad rád, s mindjárt kimutatja bűneit. Oh mily örömmel áldoznám fel
magamat, hogy mint igazi hős példát adhassak. Mert ez csak a hitetlenek
ellen huzza ki kardját hüvelyéből. Ne induljatok a gyávával együtt az
ellenségre, mert megjelenti nekik irányotokat.“ Juszuf bég mondja:
„Elérkezett az idő, melyben szülőföldünkön többé nem maradhatunk. Csak a
bolondok nem ismerik saját sorsukat, hanem haragosan szólnak s
kimutatják gonosz nyelvüket.“
Erre megindulnak. Hős tetteiket a hir mindenfelé elviszi s ugy azok
természetesen hazájukban is ismertekké lesznek. Itt akkori időben több
kis fejedelem uralkodott, kik közül az egyik a jeles hősöket
szolgálatába kivánván fogadni. Ez volt akkor a közönségesen bevett
szokás. Juszuf társaival együtt enged a felszólitásnak. Ismét kiindulnak
tehát ujabb kalandot hajhászni, s most az iszfaháni fejedelem Güzel-sáh
ellen. De a persa ravaszság legyőzi az özbeg erőt s a két fejedelmi hős
fogva bilincsekben Iránba hurczoltatik. A hős fájlalja szerencsétlen
esetét, s mert ellenségeihez hiába fordulna, a környékbeli magas hófedte
hegyeknek következőleg panaszolja el fájdalmát:
„Hófedett szép hegyek, láttátok-e az én esetemet? Láttátok-e, midőn e
hitetlenek foglyává lettem s elmaradtam az enyéimtől? Senki sem szánja
sirásomat, csak a hegyek rendülnek meg könyeimen. Láttátok-e, mint
boritották el fejemet sürü ostorcsapásokkal, midőn közöttük mentem?
Társaim nem is ügyelnek rám: Oh, mily keserü könyeket sirok. Láttátok-e
a fogoly Ahmed béget, midőn velem együtt járt a földön? Vért szomjazom,
mert e világon igen nagy az én keserűségem. Láttátok-e, hogy a
hitetlenek lovon ültek, midőn én gyalog jártam?“ Juszuf bég mondja:
„Szivem összeégett, fájdalmam végtelen. Láttátok-e, hogy megkötötték
kezemet s hogy a ló járását kellett követnem?“
Ezután börtönbe vetik, hol egy ott már rég sinlődő szunnita hitfelében,
ki mint varázsló és jövendőmondó a sáh haragját magára vonta, szenvedő
társa s a börtönőr leányában, ki őt megszerette, hű barátnéra talál.
Eddig folyvást csak harczokról, nagyszerü hőstettekről s a nagy
hitbuzgóságról szól a rege. De innentúl már szerelmi jelenetek is
fordulnak elő. Juszuf bég nővérét és kedvesét hagyta el, midőn kalandra
indult. Az előbbeni látván, hogy hiába vár reá, keservében haját
felbontatva, gyászolja őt. Az utóbbi a szerelem lángját még ez idő alatt
is táplálni óhajtván, a hősnek öt betanitott daruját küldi el hozzá s
igy oktatja őket:
„Oh Juszuf bég darvai. Induljatok meg s menjetek N. városba.
Igyekezzetek előre, repüljetek el a magas hegyek fölött s meglátván
Juszuf béget, siessetek vissza, nehogy a pusztai sólyom szárnyaitokról
megismerjen. Szivem elpusztul. Menjetek hozzá, s megtudván állapotát,
térjetek vissza. A világ rózsája voltam egykor, de most a csalogány
elhagyta lelkem berkét. Ha életben lelitek uramat, vigan verdeső
szárnyakon térjetek meg. De ha elhervadtak rózsái, ha élte vége
elérkezett, ha meghalt ő, akkor boruljatok gyászba és sirva térjetek
vissza. Kiáltsatok akkor istenhez s rázzátok meg szárnyaitokat.
Emelkedjetek hát az ég felé, induljatok meg Ürgendsből, menjetek N.
városba s igaz hirrel térjetek vissza. Hallgassátok meg Gül Asszel
jajjait, s vigyétek hirül neki szivem fájdalmát. Oh zarándokoljatok
sirjához s hozzatok onnan egy kis maroknyi port!“
Busan kerengnek a darvak szerencsétlen uruk börtöne felett, ki őket
végre meglátván, a következő izenettel küldi haza:
Oh ti a légben kereken repkedő darvak; ha visszatértek, üdvözöljétek
népemet. Oh ti jobbra, balra nézegető darvak, ha visszatértek,
üdvözöljétek népemet. Magasan a légben repked s pihen a daru, mert
szárnyai a hosszu utban elfáradtak. Megujul fájdalmam a börtönben. Oh
üdvözöljétek az enyéimet. Kharezm városa az én szülőföldem, ott maradt
barátom és kedvesem. Oh üdvözöljétek az én gondoskodó, kedves drága
anyámat, az én Kaabámat. Magasak a szomoruság bérczének fenyvei. Oh ti
ifjak és vének, imádkozzatok érettem. Bús ősz borula reám, a helyett,
hogy az élet rózsabimbói nyiltak volna számomra. Üdvözöljétek szegény
kis nővéremet, ki már kora hajnalban oly várólag tekintget felém. Azt
is, kinek szivét az elválás megemészti, ki gyászba borulva s felbontott
hajjal sirat engem, ki az utra tekintve igy jajgat: „ő nem jött meg“, őt
értem, a drága barátnét, Gül Asszelt, kinek szive elválásunk után
pusztává és kietlenné lőn. Te innen egy nap alatt elérsz Kharezmbe, utad
hét hegyen vezet át. Jegyezd meg magadnak oh daru, hogy láttad Juszuf
béget s köszöntsd a gyáva bégeket!“
A szárnyasok haza repülnek, de a hősök még sokáig sinlődnek a börtönben,
mig végre halálra itéltetnek. De a szunnita szentek csodahatalma
megmenti őket. Az ellenök emelt fegyver éle eltompul. Erre a persa
zsarnok figyelmeztetvén, a hősöket maga elé hivatja. Hogy szabadságukat
elnyerhessék, Juszufnak Kökcse nevü udvari bohóczczal kell költői
versenyre szállni, s csak ha győztes lesz, térhet szabadon hazájába
vissza. Juszuf bámulatosan merész rögtönzéseket mond, s a helyett, hogy
a zsarnokot dicsérné, saját dicsőségét énekli a következőkben:
„Szép az én népem. Tél helyett mindig nyarat élvez. Kertjeit szépen
mívelik, fái gyümölcsözők, vénei fehér sátrakban pihennek s ifjai a
vadászatnak örvendenek, s bizalmas barátság közt élve, örömökben élik
napjaikat. Lovaik gyorsak, mint a szellő, s te velök nem kelhetnél
versenyre. Magas reptüek ott a madarak s haragjokban az embert is
elragadják. Ha rólam egy napon hirt vesznek, nemsokára sereggel jönnek
el érettem. Hat font erős sodronyból készültek ívzsinegeik. Fejedelmeik
igazságosak s részrehajlástól idegenek… Hallgass meg engem, te hitetlen
Güzel sáh: ha háboruval térendek ide vissza, tudd meg, hogy egy sújtása
karomnak százezer életet olt ki. Szablyáik Iszfahánból valók, kettős
bazárral birnak városaik, földjeik virágágyakhoz hasonlók. Népeim
földjei telve vannak a szarvasok, nyulak és sólymok ezreivel. A bőkezüek
közülök Hatemhez hasonlók, vezéreik Behramhoz. Rusztemek ők a csata
napján, igazi hősök a csatazaj között. Nincs nekem semmi hatalmam, mert
rabszolga vagyok, de ez a hitetlent meg nem inditja. Czél nélkül egy
légy sem veszhet el, ne engedd tehát, hogy hiába folyjanak könyeim.“
Végre győz s kincsekkel rakodtan indul meg Ürgendsbe, s daczára az
utjában felmerült viszontagságoknak, mégis szerencsésen ér haza, hol
történt fogadtatása meghatóan szép költői képekben van megörökitve.
Miután Juszuf nővérét és kedvesét üdvözölte, ezek őt anyjához,
Lalkhanhoz viszik, kit éveken át tartott sirása s búbánata már csaknem
megvakitott. Midőn a kedves hirt megviszik neki, eleinte nem hiszi el s
igy szól:
„Megtört engem a vágyakodás utána, valjon meg foglak-e még láthatni,
kedves fiam? Égő szemekkel nézem az utat, meg foglak-e még láthatni,
kedves fiam? Fájdalomba merülve sóhajtoztam, remegve kerestelek téged
szemeimmel. Átkutatom az egész világot éretted; meg foglak-e még
láthatni, kedves fiam? Meg fognálak-e még láthatni, kedves fiam, ha
mindjárt Dsirdsisz véres könyeit sirnám is?“
Juszuf béget elejébe viszik. Előbb távolan áll meg előtte, de midőn a
keserű sóhajokat meghallja, még búsabban jajdul fel a végzetes távollét
feletti fájdalmában. Szaváról anyja megismeri s örömtől ittasan igy
üdvözli:
„Oh te hét évi rabságot szenvedett, te gyógyitó írja sebhedt szivemnek.
Szerencsém csillaga ismét ragyogni kezd, s elmult imé bánatom éjszakája!
Oh te népemnek fejedelme, országom ura, te Rusztem, te a világ hőse,
Juszufom, ragyogó napom, vigaszom, életerőm. Te vagy az én szerencsém
koronája, életemnek ékessége. Lalkhan ismét megtalálta fiát, a
mindenható kegyes volt iránta. Eltünt már szivemből minden fájdalom,
minden gond, mert Juszuf, az én fiam, megjött!“
Nemsokára összeadják a szerető párt; de a hősi vér nem hagyja nyugodni a
kalandort. Uj sereget gyüjt tehát, mely egész Középázsia népeit magában
foglalja. Jelszava: bosszuállás Güzel sáhon. A szerencse neki kedvez s a
persa meggyőzetik; Kamber, egykori szenvedéseiben hű társa is
megszabadul s miután a legyőzöttre az alább elősorolt hadi sarczot
rótta, dicsőséggel tért haza.
„Juszuf követelései Güzel sáhon.“
„Ide kell adnia N. város egész Kharadsát. Negyvenezer darab aranynyal
áttört selyemruhát, s negyvenezer khimbált (nehéz selyem) küldjön.
Vámjait és adóját is összeszedje. Negyvenezer diszruhát s negyvenezer
aranyszerszámu hadi mént. Negyvenezer hím és nőtevét. Negyvenezer ifju
rabszolgát arany övekkel. Negyvenezer szép tekintetü ifjut küldjön.
Negyvenezer lánczra vert orrszarvut küldjön. Négyezer… aranyszögekkel
kiverve. Negyvenezer szürke sólymot küldjön. Negyvenezer ostort küldjön,
melyeken a szögek rendbe legyenek kiverve, szíjjai ezüsttel, nyelei
aranynyal ékesek legyenek. Negyvenezer vasszürkét, négyezer pejt,
negyvenezer nemes lovat, kigyófarkuakat küldjön. Negyvenezer nehéz
lovast, negyvenezer gyalogost, negyvenezer karavánvezető fiut küldjön;
olyakat, kiknek hosszu, fekete hajuk van s arczuk anyajegygyel vannak
tele. Negyvenezer csodaszép leányt, aranyövüeket küldjön. Negyvenezer
kucsmát, hatvanezer turbánt küldjön. Küldjön még juhot és kettős szarvú
kost is hetvenezeret. Juszuf bég mondja: „Készen tartsa mindenét.
Százezer orosz tallért s tiz tálnyi aranyat is küldjön!“
Ez volna röviden tárgya az egyik özbeg románcznak, a milyen azonban igen
sok van, mert a lakosság legnagyobb része ezen faját kedveli leginkább a
honi irodalomnak. Itt-ott néha a vallásosság együtt szerepel a
vitézséggel, s ilyenkor a hősök az iszlam világból vétetnek, mint pl. a
Zerkum sáh történetében, melyben a nevezett iráni hitetlen fejedelmet
Ali meggyőzi s az iszlamra tériti. A mi e költeményben reáleteinek
gazdag tartalmát és változatosságát illeti, bátran megmérkőzhetik
Bojardi vagy Arioszto nagy műveivel. Néha még a való történetet is
belekeverik az ilyféle költeményekben, mint pl. az Ebu Muszlimról szóló
dalokban, ki előbb az Abaszidák alatt vezér, később Khoraszán és Kharezm
független fejedelme volt. A történeti tények már meglehetősen régiek, de
azért az özbeg mindig meg tudja megmutatni a puszta azon helyeit, hol az
arab fővezér sátora állott, hol küzdött s természetfölötti dolgokat
hajtott végre. Végre még azon eposzokról is meg kell emlékeznünk,
melyekben a Sáhi-Kharezmian fejedelmek dicsőitetnek, mert ezekben ép
ugy, mint a khivai Mehemed-Emin s a khokandi Mehemed-Ali khánokról szóló
költeményekben sok oly képre akadunk, melyekre méltán ébred fel az özbeg
nemzeti önérzet.
E nagyterjedelmű költői műveken kivül vannak még kisebb költemények is,
melyek vagy a szerelemről, erkölcsről s a hősi erényekről szólanak, vagy
fegyverforgatásra, lóidomitásra s a jó harczos kötelességeire oktatják
az olvasót. Ez utóbbiak szerzői közt már nem igen akadunk költői
lélekre, többnyire egyszerű polgárok, vándor baksik, az irásban s
olvasásban egyaránt járatlan emberek művei ezek, kik gondolataikat más
által iratják le; végre még ifju nők és leányok, kik a szenvedély
tüzétől hevittetve, költészetben keresnek enyhülést. Magam is hoztam
Középázsiából egy ilyen gyüjteményt magammal, mely durva, ügyetlen betüi
vastag papirosa alatt sok furcsát, bár kevés szépet rejt magában. Én ez
opus curiosumot egy turkomán bakhsi csizmaszárában láttam meg először.
Lássunk nehány fajt belőle, a költő nevével együtt, mire azonban
megjegyezzük, hogy sokszor álnévre fogunk akadni. Ilyen az itt
olvasható, mely valódi keleti hangon beszél az élet mulandóságáról:
„Allah Jar.
1. Hiába épitesz várat és palotát e földön, mert utóljára is romba dől,
s ugyis épiteni nem érdemes.
2. Éjjel nappal gyötörni a szegény utast, folyvást munkálni és fáradni,
bizony nem érdemes.
3. Barátim, muló javakért e silány földön egymást gyötreni és busitani,
bizony nem érdemes.
4. A hiuságnak és szenvedélynek hódolni, a betegeket és gyöngéket
bántani, bizony nem érdemes.
5. Iszlam országait pusztitani s halálhozó kardot rántani, bizony nem
érdemes.
6. Mollah khodsát s a világot adózással, ezer búval bajjal kinozni,
bizony nem érdemes.
7. Törököket, tadsikokat, özbegeket s nomádokat busitani, éjjel-nappal
zajongásban ide-oda futkosni, bizony nem érdemes.
8. Te is Allah Jar, miként szenvedhetsz még e világon. Gyötröd te is
magadat csak azért, hogy végre elpusztulj s bizony ez nem érdemes.“
Reonák.
1. „Kedvesemhez indultam egy estve. Csöndesen lépdeltem. Édes álomban
találtam őt s megöleltem szép csendesen.
2. „Egy csókot loptam el ajkairól s megörvendeztettem azzal szivemet.
Átöleltem karcsú derekát s ujra megcsókoltam szép csendesen.
3. „Adj egy csókot csak“ igy szóllék. „Nem szégyenled-e magad?“ felelé ő
„eredj vissza oda, a honnan jöttél, szép csendesen.“
4. Makacskodni akartam én s nem mentem el. De ő karomon fogott s
elküldött. Végre mit tehettem egyebet. Tovább sompolyogtam szép
csendesen.
5. Elmentem, de nem tartóztathattam vissza magamat s visszajövén igy
szóllék: „Oh kegyetlen, csak egy csókot adj, szép csendesen.“