északkeleti kiterjedésök földrajzi fekvése szerént, ugy hisszük, hogy a
következő alosztályokra vagy ágakra lehetne osztályozni: a)
Szejisztániak vagy khafik, b) Csihar-ajmakok, c) tadsikok és szártok,
melyek közül mindenik több alosztályt vagy tagot számlál. Valamint hogy
a turáni fajnál nyugot felé tovább haladtunkban az arcz mongol jellegét
mind jobban-jobban nélkülözzük és az egyes ágaknál egy mind
szembetünőbben mutatkozó fajvegyüléssel fogunk találkozni, épen ugy
észre vehetjük azt is, hogy a keletirániak azon mértékben, melyben ősi
szülötte földjöktől eltávoznak, mindig kevésbbé irániakká s mindinkább
turániakká válnak. A milyen arányban áll a burut az anatoliaihoz
vegyitetlenül, épen olyanban áll a szejisztáni is a kasgari tadsikhoz.
Ám nevezzék az utóbbit ama vidék őslakójának, de azt még sem fogja
elvitatni senki, hogy rá az őt nagy többségben körülvevő turáni elemek
erős befolyást gyakoroltak.
a) A szejisztániak vagy khafik.
Keleti Iránnak azon siita lakói, kik Irán keleti részét, a mai Khoraszan
déli határaitól kezdve Bihrdsanon túlig lakják. Gyakrabban nevezik őket
a Khafi, mint a szejisztáni névvel, mert a főtömeg Khafban és annak
vidékén Rujban, Tebbeszben és Bihrdsánban tartózkodik, mig a hajdani
klasszikus Szejisztánt afghan- és beludscsordák barangolják keresztül
kasul s igy a békésebb persáknak csak igen kevéssé biztos lakást
nyujthat.
Merv történeti nevezetességei után itélve, mely a Vendidadban
előszámitott 13 helység között Muru név alatt harmadik helynek van
följegyezve, könnyen azt következtethetnők, hogy a mai Khoraszan, s
különösen az északi rész lakóit is a keletirániakhoz lehet számitani.
Természetesen az arab foglalás előtt az többé kevésbbé csakugyan ugy is
történt, de már ma a khoraszániak török-tatár elemekkel oly erősen össze
vannak vegyülve, hogy az igazán keletiráni jelleg csak a déli
hegylánczon túl Sehri-No mögött kezdődik. A nélkül hogy valami különös
ethnografiai képzettséggel volna fölkészülve, az utazó azonnal észre
fogja venni, hogy a khafi (azon elnevezésnél maradunk, mely magában az
országban szokásos), noha barna szinü, például az Iszfahanitól abban
különbözik, hogy arczszine inkább olajbarna, mig az utóbbié, a naptól
elsütve, inkább sötétbarnának látszik. Másodszor az előbb emlitett
különbség a termetben és az arczvonásokban is, leginkább pedig a
kevésbbé tüzes szemekben fog feltünni előtte s végre harmadszor
járás-kelésében nem fogja föltalálni azt az élénkséget, azt a
mozgékonyságot, mely a hasonló égalji viszonyok alatt élő
nyugotirániaknál mindenütt oly otthonos. Alig vonható kétségbe, hogy ez
a különbség oly népségek között, melyek, mint a kérdés alatt levők is,
közös eredetüek s hasonló nyelvvel és vallással birnak, századok, sőt
évezredek óta egy és ugyanazon politikai kötelék alatt élnek, sokakat
gondolkozóba fog ejteni. E viszonyt más országokból vehető hason esettel
bajosan is világosithatnók meg; de az okokat rögtön fel fogjuk ismerni,
ha a következő pontokat közelebbről szemügyre veszszük. 1. Keleti Irán
emlitett része mind a sémi, mind a turáni bevándorlásoktól eleitől fogva
megkimélve maradott, mert az elsőbbek csak a sivatag nyugoti széléig
terjedtek, az utóbbiak pedig nyugot felé vonultokban a főúttól, Merv,
Nisabur és Rei, eltérve csak ritkán lépték át a Dsagatay-hegység déli
lejtőit. 2. Keleti Irán még az ujabb időkben is, midőn a siita felekezet
az egység lánczát szorosabban fűzte Irán persa lakossága körül, a nagy
pusztaság által elválasztva maradott és a mai közlekedés a legvadabb
felekezeti gyűlölség daczára is sokkal erősebb a szunnita afghanokkal és
herátikkal, mint a nyugoti testvérekkel. A pusztai utazás minden
nehézségei és a beludsoktól való minden félelem daczára is minden évben
megy nehány karaván Sirazból és Iszfahanból Kezden, Tebbeszen keresztül
a szent Meshedbe, de a délkeletre fekvő Khaf-t és Bihrdsan-t soha se
érintik és ez hajdan is ugy történt, mint a jelen korban.
A népek kölcsönös érintkezésénél kétségtelenül csupán s egyedül csak a
nyelv az, mely az idegen elemek benyomásait legkönnyebben elfogadja és
azokat legtovább megtartja. A mai Irán persa dialektusa telve van
arab-török szavakkal. E részben a déli Farsz-ban épen ugy mint az északi
Mazendran-ban nagyon csekély a különbség, de már Irán keletén a
kölcsönzött nyelvkincs kevesebb és sok tekintetben azt a persa nyelvet
látjuk képviselve, melyben Firduszi, az arab szándékos elkerülésével,
nagy hőskölteményét irta. A mi a régi alakok és szavak használatát
illeti, e részben Bokhara és névszerént a tadsikok persa nyelvét kell
első helyen emlitenünk, de az utóbbiak mégis igen sok szó- és nyelvtani
anyagot vettek át a törökből s épen e körülmény erősitett meg minket
azon meggyőződésben, hogy Irán keletén bizonyára a legtisztább és
legrégibb persa nyelvet beszélik.
A mi tehát a nyelvet illeti, hajlandó volnék azt állitani, hogy az
összes irániak között a khafik vagy szejisztániak a legőseredetibbek, de
már ha ethnographiai helyzetöket az összes iráni törzshez vesszük
tekintetbe, teljességgel nem merném azt a szerepet tulajdonitani nekik,
melyben az egész török-tatár törzshez a burutok állanak. Hogy a
keletiráni család melyik ága legősibb, ez oly kérdés, melytől senki se
vitathatja el a fontosság magas fokát, de itt nehezebb rá a felelet,
mint a török-tatároknál. Mert az utóbbiak megjelenése a világtörténelmi
események szinpadán aránylag véve uj, mig az előbbiek oly időszakban
léptek föl, melyről a legtávolibb sejtelemmel is alig birhatunk.
Tehát ismételve kimondjuk, hogy a szejisztániakat vagy khafikat első
helyen kell emlitenünk, de csak is földrajzi helyzetöknél fogva s nem
pedig azon föltevés következtében, mintha águk jelleme legőseredetibb
volna.
b) A csihar-ajmakok?[52].
Csihar-Ajmak gyüjtőnév, mely alatt a mongolok, mikor Heratot
meghóditották, négy népséget vagy néptörzset értettek, u. m. a
timurikat, teimeniket, firuzkuhikat és dsemsidiket. Mindnyájan iráni
eredetüek és persa nyelven beszélnek s jól meg kell különböztetni őket a
hezareh-k-től[53], kik, noha persául beszélnek, de tisztán mongol
jellegöket és turáni eredetöket mégis kétségtelenül elárulják. Valamint
hogy a csihar-ajmak név fölött még ama vidékeken is zavart fogalmuk van
az embereknek, a mennyiben azt sokan magoknak tulajdonitják s mások
pedig tőlök azt elvitatják, épen igy a mi utazóink is a legellentmondóbb
közleményeket nyujtanak ama törzseket illetőleg s leggyakrabban
találkozunk azon téves felfogással, hogy az emlitett hezareh-eket a
csihar-ajmakokhoz számitják, holott ezek Közép-Ázsia déli részén csak
akkor jelentek meg, mikor már a kérdés alatt levő törzsek a négyes
számmal voltak megjelölve. Én hatheti tartózkodásom alatt Herat
városában és környékén e kérdésnek különös figyelmet szenteltem.
Tapasztalataim nem annyira az illető törzsek nyilatkozatain, mint inkább
arczulati ismertetőjegyeiken alapszanak, a melyek kétségtelenül a
legjobb bizonyitványok.
A timurik vagy keleti Irán szunnita persái ma részint Herat nyugoti
határvidékein, mint Gurian, Kuhszun stb., részint pedig Iránnak
nagyobbára keleten fekvő határfalvaiban és városaiban laknak, Turbeti
Seikh Dsamtól kezdve egészen Khafig. Az elsőbben emlitett vidéken a
lakosságot kizárólagosan csakis ők alkotják, az utóbbin ellenben csak
szorványosan (sporadice) találtatnak, mert bárha még ezelőtt 200 évvel a
többség szunniták- és timurikból állott, mindazáltal a siiták felekezeti
gyülölsége őket részint erőszakkal megtéritette, részint pedig a
szomszéd szunnita Heratba szoritotta vissza. A gyakori
határvillongásokból, a több mint negyven ostromból, melyeket Heratnak az
ujabb és régibb időkben ki kellett állnia, könnyen kimagyarázható, hogy
mennyiféle és minő összevegyüléseket hozhatott létre ez a folytonos
mozgalom az egymáshoz oly közel rokon keletirániak egyes ágai között, s
valóban csodának tarthatjuk, hogy a timurikat még meg lehet
különböztetni a siita keletirániaktól. Az illető ismejelek először is,
hogy közöttök több rövid és széles alkatu emberre találhatunk, mint a
szejisztániaknál. A mi a szint illeti is, az utóbbiak átlagosan véve
olajbarnák és sötétfekete hajuak, mig az előbbieknél a fehérebb arczszin
gesztenyebarna hajjal nem tartozik a ritkaságok közzé. A mint mondottuk,
a timurik összes száma keleti Irán határánál ma legfeljebb 1000 családra
rúg, mert a főtömeg Heratban lakik.
A teimenik, akiket az utóbbiaktól csaknem semmiben sem lehet
megkülönböztetni, az ugynevezett Dsölgei-Herat északi és déli részén
laknak, Kerrukhtól kezdve Szebzevárig, csak egy kicsiny rész terjedett
ki Ferrahig, és az afghanok Parszivanoknak (fars zeban, azaz persául
beszélők) nevezi őket. Mióta az afghanok uralkodása a paropamissusi
hegység déli völgyvidékein gyökeret vert, több kisérletet tettek arra
nézve, hogy itt a persa népség közepette afghán telepeket alapitsanak,
de azok a mai napig még mind meghiusultak, mert a czivakodás és
versengés, mely e vidékeket századok óta pusztitja, még mindig tart,
mivel egy csihar-ajmak sem ismer az afghannál nagyobb ellenséget. E
körülmény következtében a tejmenik, bárha földmívelést üző emberek is,
vad, harczias természetüek s nyoma sincs többé nálok annak a tudományos
szellemnek, mely bennök a Timuridák, s névszerént Huszein-Mirza szultán
idejében élt. Az akkori idő szunnita persái a költészetben, tudományban
és zenében vetélkedtek nyugoti siita törzsfeleikkel; ma már műveletlen
barbarok az utóbbiakhoz képest.
Firuzkuhi a neve annak a kis népecskének, mely Kale-No-tól északkeletre
a meredek hegységekben tartózkodik, és nehezen hozzáférhető lakhelyeiből
a környéket rabolva s fosztogatva látogatja meg. Az utazónak rémletes
történetek elbeszélése mellett mutogatják a hegycsucsokat Kale-No-ból és
a megerősitett Derzi-Kucsi és Csekszeran helységek itt épen azok, amik a
bakhtiarik és Luri-k rablófészkei Iszfahan környékén. Valamint minden
hegylakó különbözik a sikon élő legközelebbi törzsrokonoktól, épen igy
van ez a firuzkuhik és a többi ajmakok között is és csaknem a
keletirániak gileki- és mazendrániainak lehetne őket nevezni. Első
tekintetre ugy látszik, mintha sok hasonlóságuk lenne a hezarek-ekkel;
sőt Heratban azt állitják, hogy ők azoknak szétszóródott részei
volnának, de sem a homlok és áll képződése, sem a test alakja és szine
nem bir határozottan turáni jelleggel, s bárha erősen össze lehetnek
vegyülve, mindazáltal az iráni elem tulnyomó nálok, mert azonkivül, hogy
mindnyájan persául beszélnek, lakhelyeik és khánjaik nevei is tisztán
persa szavak. Emberemlékezet előtti idők óta laknak ők e hegyekben s
bárha Timur őket erőszakkal Mazendránba telepitette át, mégis csak
visszatértek nemsokára ősi bérczes hazájokba s azon idő óta folytonos
villongásban élnek szomszédaikkal; csekély mérvü baromtenyésztésből és
földmívelésből táplálkoznak, de mindamellett részint rablás- és
fosztogatásból is, melyet ők a Meimenebe vivő országuton a karavánokon
vagy pedig a dsemsidik egyes külön fekvő sátorcsoportjain követnek el.
Összes számuk ma alig megy 8000 családra.
A dsemsidik, a keletirániak egyetlen törzse, mely ma is kizárólagosan
nomád állapotban él, már a legrégibb idő óta a Murgab partjain laknak,
hová ők, saját állitásuk szerént, Dsemsid idejében, kinek törzséből
hozzák le származásukat, Szejisztánból települtek át. E nemzeti
szóhagyományt nem kell ugyan szó szerént venni, de az mégis kétségtelen,
hogy mindazon irániak között, kik ma Középázsiában laknak, a
dsemsidiknek van legszembetünőbb hasonlatosságuk a szejisztániakkal, a
mi annál is csodálatraméltóbb, mivel ezek épen oly régóta folytatnak már
letelepült életmódot, mint amazok nomádot, és hogy mily hatalmas
befolyást gyakorol a két életmód közti külömbség a test kifejlődésére,
szükségtelen mondanunk. Khanikoff[54] ugy találja, hogy ők inkább a
tadsikokhoz közelednek, de én e nézethez annál kevésbé csatlakozhatom,
mivel a dsemsidik 1) sokkal karcsubb termetüek, 2) hosszukásabb arczuk
és jóval hegyesebb álluk van, mint a tadsikoknak és 3) nyelvök mind a
formák, mind a szókincs tekintetében sokkal inkább hasonlit keleti Irán,
mint Középázsia persa dialektusához.
A mi életmódjokat illeti, ők az egyedüli irániak, a kik minden
tekintetben sokat vettek át a turániaktól s névszerént a szomszédságban
élő szalor- és szárikturkománoktól. Mig a többi félnomád ajmakok azon
hosszukás afghán sátort használják, melyet itt Ábrahám sátrának
neveznek, addig a dsemsidiknél a tatároknak nemezzel és gyékénynyel
boritott kerek, kupdad sátrára találunk, ruházatuk és élelmök is
turkomán, sőt foglalkozásaikban is utánozzák az utóbbiakat, mert ha pl.
a virágzó állapot, azaz elegendő számu lovak és fegyverek birtoka nekik
megengedi, épen oly félelmes emberrablók ők is, mint a sivatagok lakói.
Minden ajmakok között ők állanak a legjobb lovasok és harczosok hirében,
s részint Herat és Meimene szolgálatában, részint pedig egyik vagy másik
turkomán törzszsel vannak összeköttetésben, ha t. i. nagyobbszerü
csapatokról (razzia) van szó. Egy ilyen razzia következtében szállitotta
őket khivai Allakhuli-khán, miután a velök szövetségben volt szárikokat
legyőzte, erőszakkal az Oxus partjaira. Tizenkét évnél tovább maradtak
ott. A termékeny vidék, melyet uj hazául jelöltek ki számukra,
vagyonosakká tette őket, de csakhamar fölébredett bennök a vágy a
szegényebb, de régibb honi hegyek után, és fölhasználva a zavargásokat,
miket a khivaiaknak egy háboruja a turkománokkal idézett elő, sietve
összepakoltak és a nélkül hogy az üldöztetés veszélyétől különösen
tartottak volna, Hezareszpen, Csarudsujon és Mejmenen keresztül
visszaszöktek a Murgab partjaira. Csapatjokhoz több mint 1000 persa
rabszolga is csatlakozott, kik azt hitték, hogy szökésök által
szabadságukat visszaszerezhetik, de Murgabban árulással ujból elfogták
és Bokharának ismét eladták őket.
Bárha a dsemsidik mind a Kelet mind a Nyugot minden iráni törzsei között
leghivebben fönntartották Ó-Persia harczias szellemét, mindazáltal
szokásaikban és közlekedéseikben az idegenekkel, a kikkel ők már régtől
fogva összeköttetésben állanak, aránylag véve még sem oly durvák, mint a
szomszéd turkománok. A dsemsidi, még a törzs legszegényebb állásu embere
is, igen vad külseje daczára is udvarias mind szavaiban, mind egész
modorában, az iráni jellem fény- és árnyoldalai benne
félreismerhetetlenek s teljességgel nincs mit csodálkoznunk rajta, ha e
nomád nép szokásaiban legtöbb és legélénkebb emléket találunk az
iszlamelőtti korból. Az Iszlam, a mely nálok még kevésbé tudott gyökeret
verni, mint a többi turáni nomádoknál, a legnagyobb résznek csakis
palástul szolgál, mely alatt a zoroaszteri vallásos nézetek nem egy
vonása lappang. Igy például a tűz a dsemsidiknél nagyobb tiszteletben
áll, mint a tadsikoknál, a sátor ajtaja mindig napkelet felé van
forditva és a jó s gonosz szellem fogalma oly általános, hogy az alsóbb
osztály s főképen az asszonyok, egy juh vagy kecske levágása alkalmával
soha sem mulasztja el az állat bizonyos részeit, melyeket más nomádok
nyalánkságnak tartanak, az utóbbinak oda dobni, miket aztán mint
Kende-t, tisztátalannak, nyilvánitanak s csak a kutyák esznek meg.
Különösen emlitésre méltó az, hogy köztök a marcsahi állitólagos
romokról ugyanazok a regék keringenek, mint a jomutok között
Mesdi-Miszrijan ódon épületmaradványairól. Szerintök Marcsah volt volna
az ős hajdankorban az egész vidék Kaaba-ja, mig a gonosz turkománok ott
megjelentek s mindent szétromboltak.
Ez lenne mindaz, mit én a csihar-ajmakokat illetőleg mondani tudtam.
Hogy mi lehetett a nevök az utóbbi elnevezés fölvétele előtt, minden
kérdezősködésem daczára sem tudtam kitudakolni. Minden valószinüség oda
mutat, hogy a tadsikokhoz számitották őket, de most már az utóbbiaktól
különböznek és az iráni törzs második lépcsőzetét képezik északkelet
felé nyuló kiterjedésében.
c) A tadsikok,
a mint Középázsia persa ősnépességének maradványait nevezik, ma
legnagyobb számban a bokharai khánságban és Bedakhsánban találhatók. De
ezeken kivül még sok van letelepülve Khokand, Khiva, a khinai
Tatárország és Afghanisztán városaiban is. Bárha a különböző égalji és
társadalmi viszonyok következtében, melyek között a tadsikok élnek,
phyisiognomikus külsőségeikben imitt-amott kisebb eltérések nem
hiányoznak és igy például a bokharai és az afghan városokbeli tadsikok
egymáshoz sokkal inkább hasonlitanak, mint az előbbiek a bedakhsániakhoz
vagy khinai Tatárországban élő törzsrokonaikhoz, mindazáltal általán
véve mégis észrevehetők rajtok egy közös jelleg fővonásai. Rendszerént
jó középtermetüek, széles, erőteljes csontokkal s különösen széles
vállakkal. Ábrázatjok, melynek iráni jellege mindjárt első tekintetre
szembetűnik, hosszukásabb, mint a törököké, de a széles homlok, vastag
orczák, vastag orr és nagy száj miatt csakhamar észreveszszük, hogy az
iráni családnak e nagyobbrészt keleti ága az arczkinyomatban épen ugy,
mint a testalkatban sok idegenszerüvel, azaz turánival bir s
teljességgel nem tekinthető az iráni törzs őseredeti jellegének, miként
ezt Khanikoff ur hiszi.
Hogy a mai tadsikok hazája a hajdankorban oly nagyhirü Baktria és
Szogdia, az iráni műveltség eme legrégibb székhelye, a zoroaszteri
vallás bölcsője, Irán hős mondáinak forrása vala, ezt ma már a Vendidad
és a görög történetirók állitása után nem lehet kétségbe vonni.
Elismerjük, hogy ők már a leghomályosabb őskorban e vidék lakói valának,
mert a régi Khoraszánt, mely messze be egészen khinai Tatárországig
terjedett, a mint a topographiai elnevezések bizonyitják, iráni
települők alapitották és lakták, de ki hagyhatná figyelmen kivül a
szittya-török elemek folytonos áramlásait, melyek az Altai hegység
völgyeiből, az őskornak ezen ugynevezett „Officina Gentium“-jából,
Krisztus előtt 700-tól kezdve Krisztus után 900-ig Középázsiát
elboritották? Egyetlen egy ország sem maradhatott megkimélve, ha csak a
Jaxartestől az Eufrátesig terjedő eme vándorlások főutján feküdött, az
idegen vérrel való össze-visszavegyüléstől, és a mily kevéssé tarthaták
fenn kezdetleges fajegységöket Irán északi felén a mejmenei, andkhoji
kerületek és a Paropamissus-hegység nyugoti lejtői, épen oly kevéssé
vala ez lehetőség Transoxánia irániainál is. Csakis Bedakhsán hegyi
lakói s névszerént a Vakhanik azok, a kiknek nevében a „Central Asia“
czimü czikk tudós irója a „Quarterly Review“-ben (juliustól szeptemberig
1866) a görög Οξυς[55] eredetét fölfedezni véli, kiknek az ők nehezen
megközelithető hazájokban több igényök lehet a fajegységre, mert minden
feizabadi[56], a kiket csak láthattam, az iráni jelleg pregnansabb
ismertető jeleit hordja magán, mint a tadsikok, sőt még nyelvök is
tisztább a turán alak- és szókincstől s ha föltehetnők azt, hogy egy
nép, ha már épen a legmélyebb visszavonultságban is, évszázadokon át
megőrizheti kezdetleges jellegét, akkor bizonyára pusztán csakis a
Vakhanik, s nem általában a tadsikok volnának azok, a kiket mi a régi
keletirániak leghűbb maradványainak tekintenénk.
A mi a „tadsik“ elnevezést illeti, mindig ugy találtam, hogy az illetők
azt sohasem használják örömest, mert habár nem hangzik is az füleikben
határozottan gúnynév gyanánt, mindazáltal mégis hozzá vannak szokva,
hogy alatta azon megvetés kifejezését értsék, melylyel az özbeg hóditók
az ország legyőzött ős lakóira tekintenek. A „tadsik“ szó alatt
Turkesztán tatár lakossága csuszó-mászó, fukar, kapzsi természetü
embert[57], az álnokság és hetvenkedés fogalmát érti, egy szóval
mindazt, mely az özbeg nyiltsággal, egyeneslelküséggel és
becsületességgel ellentétben áll. Egyébiránt ez a viszony mindenütt
föltalálható a turáni hóditók és iráni leigázottak között, mert valamint
hogy az utóbbiak Persiában a törököket szellemi előnyök tekintetében
hatalmasan felülmulják, épen igy van ez Középázsiában is, és Bokhara
csak azért lett a középázsiai czivilizáczió főhelyévé, mivel ott a
lakosság tulnyomó többsége már a legrégibb idők óta tadsikok valának, a
kik az iszlamelőtti kor műveltségi törekvéseiben tovább haladva, bárha
az uralkodásról leszoritották is őket, azért még sem szüntek meg
uraikkal szemben a czivilizátorok szerepét folytatni. Valamint hogy az
iszlam fölvétele után következett első századokban a vallástudomány és
szépművészetek mezején a celebritások többnyire tadsikok valának, épen
ugy a legkitünőbb mollahkat, a leghiresebb isánokat Bokharában,
Khokandban és Kasgarban még ma is e nemzetiséghez tartozóknak fogjuk
találni. A bokharai udvarnál, daczára a fejedelem özbeg származásának, a
főbb miniszterek és irányadók mindig tadsikok, sőt magában a dühösen
özbeg khivai kormányzóságban is a mehter-t (államtitkár), azt a
hivatalnokot, kinek a qualifikácziójához legtöbb szellemi tehetség
kivántatik, kizárólagosan csak az ottani persa népesség közül szemelik
ki.
Valóban csodálatra méltó, hogy a tadsikok az özbegekkel való több
százados együttélés daczára is nem csak egyéni sajátságaikban, de sőt
családi és házi szokásaik- és erkölcseikre nézve is mennyire különböznek
az utóbbiaktól. Egy példabeszéd azt mondja: „Az özbeget lován, a
tadsikot pedig házában nézd meg!“ A tadsik ugyanazon gondossággal szokta
földisziteni házát és öltözetét, melyet az előbbi lovára, fegyvereire és
nyeregszerszámára fordit. A tadsik, ha még oly szegény is, mindig többet
akarna érni, mint a mennyi valóban, és ezért, habár családi körében
fukar és önmegtartóztató is, a nyilvánosság előtt majdnem mindig a
gazdagot és nagylelküt játsza. Nem kevésbé válogatottak társalgása,
udvarias kifejezései és bókjai, melyeket használni szokott; egy kissé
ugyan tatárosan hangzanak a persa finomsághoz szokott fülnek, de az
özbeggel szemben mégis valóságos gentleman-nak lehet őt tekinteni
mindig. A természettől békés foglalkozásokhoz hangolva, a tadsikok
mindenfelé épen annyira hivei a földmivelésnek, kereskedésnek és
műiparnak, mint a mennyire gyülölik a háborut, s ha rá kényszeritik is
őket a fegyverforgatásra, ritkán vitézek, de gyakorta kegyetlenek. Az
özbegeknél oly gyakran előtérbe lépő nemzetiségi érzület is hiányzik
nálok[58]. Összetartanak ugyan egymás között, de az inkább egy
szorongatott népfaj kölcsönös támogatása, mint azon kiváló törekvés,
hogy a tadsiksággal kitegyenek magokért és ha már épen ki akarnának is
tűnni valami úton-módon, a mi különben csak is Bokhara városában
történik, akkor is csak arab származásukra szoktak büszkeséggel utalni.
Az utóbbi állitás helytelenségét Khanikoff (88. és 89. l.) már eléggé
bebizonyitotta. Ő a „tadsik“ szó eredetét a tads-koronából, egy fövegből
származtatja le, melyet a régi tűzimádók viseltek s viselnek ma is.
Tadsik tehát az a név lenne, melylyel a Zoroaszter tanának hiveit az
akkori idők mohamedánjai nevezték, vagy a melyet ők magok adtak
magoknak; mert a „tazik“ szónak a huzvaresi, és a „tazi“-nak a persa
nyelvben, mely arabot jelent, az előbbivel semmi köze. Csak az feltünő,
hogy a „tadsik“ elnevezés nyugoti Ázsiában is előjön. Ugyanis az
örmények mind a törököket, mind az arabokat, azaz általán véve a
mohamedánokat, tadsik-nak nevezik, de csak titokban magok között, s
előttem mindig gúnynévnek látszott az, melylyel az elnyomottak zsarnok
uraikat illették. Minthogy én ezt Kisázsia örményeinél közönségesen igy
találtam, ugy tetszik, hogy avval nemcsak a mohamedánokat, hanem egy
idegen vallás követőit akarták megjelölni, és hogy ezt a minden
valószinüség szerint igen régi szót, Persia régi lakói, kikkel az
örmények a Szaszanidák alatt érintkezésben állottak, később az arabokra
ruházták. Hogy a „tadsik“ név, melyet Khanikoff ur az Iszlam bevitele
után következett első századok arab-persa történetiróinál nem talál,
Középázsiában már igen korán létezett, azt legjobban bebizonyitja az
ujgur kézirat „Kudatku Bilig“ (a boldog tudás). Ezen a hedsra 465-ik éve
áll és ott már gyakran találjuk a „tadsik“ szót a törökkel ellentétül
felhozva. A nevezett mű, melyet Jaubert a „Journal Asiatique“-ban 1825.
megvitatott, egy khinai munkának ujgur forditása, vagy jobban mondva,
átdolgozása. Magok a törökök Transoxania őslakóit mindig szártnak[59]
nevezték, oly szó, melynek eredete előttem egészen ismeretlen, és a
melyet már a hires Mir Ali-Sir használt Huszein-Mirza-Baikera idejében,
midőn egy értekezésben a persa és török nyelvről az elsőt mindig „Szárt
tili“-nek és sohasem „tadsik tili“-nek nevezi. Ennél fogva tehát a
Szárt-ot jogszerüleg vehetjük a török „tadsik“ elnevezés helyett.
Imitt-amott az özbegek is külömbséget szoktak tenni a szárt és tadsik
között, a mennyiben az utóbbi alatt olyan, többnyire bokharabelieket
értenek, a kik csak az ujabb időben telepedtek le az özbegek közé és
iráni szójárásukat egészen megtartották, az előbbi alatt pedig azokat
értik, a kik már régen ott laknak és a kik nagyobb részint anyanyelvöket
is fölcserélték a törökkel, miként mi azt egész Khivában és északi
Khokandban is találjuk. Bárha én a tadsikok és szártok közti külömbség
nézetét nem osztom is, de még sem tagadhatom, hogy a szártok, általán
véve, nehány arczulati sajátságban is különböznek a tadsikoktól. Ugyanis
ők egy kissé karcsubb termetüek, hosszukásabb ábrázatjuk és keskenyebb,
magasabb homlokuk van, mint a tadsikoknak, mely azonban annak a
körülménynek tulajdonitandó, hogy ők a Középázsiában letelepülő szabaddá
lett persa rabszolgákkal gyakran összesógorosodnak, mit a tadsikok
sohasem tesznek.