Valamint a turáni nép s különösen pedig az emlitett török-tatár törzsek,
az ókorban harczias természetök és szokásaik vad, féktelen durvasága
által tették magokat hiresekké, épen ugy az irániak, mint éles ellentét,
szokásaik finomságáról és fényes míveltségi állapotaikról valának már
eleitől fogva ismeretesek. Az elsőbbek szomszédaiknál mindig pusztitók,
rombolók és fosztogatók gyanánt léptek föl, az utóbbiak ellenben
czivilizatorokul s a müvészetek és szelidebb társadalmi viszonyok
terjesztőiül. Mert nem csak az egész mohamedán Kelet volt az, mely az
iráni míveltséget elfogadta, hanem még mi európaiak is sokat
kölcsönöztünk e nevezetes néptől, mi részint az ó görög és byzanczi
míveltség csatornáján keresztül, részint pedig a nyugotnak kelettel való
későbbi érintkezései, mint pl. a keresztes hadak, által jutott el
hozzánk, természetesen mindig csak másod kézből. Irán eleitől fogva a
míveltség székhelye volt, és az emberiség egész mívelődési történetében
hiába keresnénk oly népet, mely polgárosultságának régi szellemét és
nemzeti életének jellemét a gyakori külbefolyások daczára is oly sokáig
s mégis oly hiven meg tudta volna tartani, mint az irániak.
Nagy különbség van Zoroaszter és az arab proféta tana között, s a mai
Persiában mégis majd minden vonása fölfedezhető annak a képnek, melyet a
görög történetirók a régi persákról vázoltak. Futólagos, felületes
pillantásnál ez talán nem tünik szembe oly könnyen, mert a külszin után
itélve csaknem nehéz volna a mai Irán népségeinek halmazából a valódi
iránit fölismerni, de egy mélyebb megtekintés a mondottak igazsága felől
csakhamar meg fog győzni, s ugy fogjuk találni, hogy az iráni a sémi és
turáni elemektől, melyek több mint ezer évig veszélyezteték
nemzetiségét, szokások és gondolkozásmód tekintetében nem csak hogy
semmit sem vett által, sőt inkább ő maga gyakorolt az utóbbiakra
hatalmas befolyást.
Az iráni nép bölcsője, a mint ujabb ethnographok, s névszerént a tudós
orosz utazó Chanikoff „Mémoire sur l’ethnographie de la Perse“ cz.
művében állitja, a mai Persia keleti része és különösen déli Szigisztán
vagy Szisztán és az északkeletre terjedő Khoraszan. Nem csak az
ethnographia, hanem a történelem is megegyezik ezen állitással. Mert
valamint Szigisztant, Rusztemnek s más, a klasszikus korból nevezetes
iráni hősöknek hazáját még a mai regebeszélők is szinhelyül idézik,
mihelyt valami nagyszerűt vagy ősrégit akarnak vázolni, épen igy a régi
Belkh is Khoraszanban a vallás és finomabb míveltség főforrásaként
ismeretes és Mervet tartják azon helynek, hol Ádám az angyaloktól első
oktatást nyert a földmívelésben. Egy szóval, a mi ősrégire vonatkozik,
csak is Keleten található és Nyugoton soha.
A turáni faj az ő terjeszkedésekor, a mint az előbbi fejezetben
mondottuk, keletről nyugotfelé vette irányát, az iráni pedig délről
északra terjeszkedett ki s még pedig két irányban, egyik északkelet, a
másik északnyugot felé. A kivándorlás abban a homályos őskorban történt,
melyről leggyöngébb sejtelmünk is alig lehet, de itt is a közös jelleg
vonásai azok, melyek minket vezércsillagok gyanánt vezetnek át a
tudatlanság éjén, s bárha az iráni faj ujabb időben a számra sokkal
hatalmasabb török-tatár népségektől sokat szenvedett is, mindazáltal
mégis fölfedezhetjük a szerteszét fekvő csoportokban a hajdankori láncz
egyes szemeit és a keleti maradványokban a kezdetleges, valódi iránit
épen ugy fölismerhetjük, mint a nyugotiakban a török-sémi elemekkel
folytonos érintkezésben állott médet.
Ez a személyes meggyőződésből kiinduló nézet – és mindenkinek, a ki csak
a mai Irán és Közép-Ázsia persáit szorosan szemügyre veszi, észre kell
azt vennie – némileg a mi ékirat magyarázóink tudományos
vizsgálódásaiban is megerősitésre talál s névszerint a persepolisi
ékiratok iráni népjegyzéke az, mely Irán minden népének
előszámlálásakor, az ország központjából (Persepolis) kiindulva, nyugoti
és keleti irányban halad tovább.[48] Természetes, hogy abban semmit sem
találhatunk határozottan kifejezve az egyes családágak magasabb vagy
alacsonyabb koráról és az arczulati különbségekről; hanem hogy már a
legrégibb hajdankorban is lényeges különbség létezett közöttök, alig
vonható kétségbe. „A sémita befolyások,“ igy szól Spiegel F.[49],
nyugoti Iránra igen korán, még az assyrbabyloni uralom idejében
kezdődnek és az egész Akhaemenida-koron keresztül tartanak. Az
Akhaemenida-uralkodás elbukta után a semiták mellett még a görögökkel
való vegyülés is bekövetkezett stb., a mi egészen helyesen van
megjegyezve; mert a déli tartományokban, mint Farszisztán, Larisztan és
Lurisztan, a hol az iráni és sémi elemek érintkezése ős időktől fogva
szakadatlanul tart, a mai persa személyében mindazon physikai ismertető
jegyeket föltaláljuk, melyeket Herodot és a későbbi görög történetirók e
népen észrevettek. A sovány testalkat, mely inkább a nyugoti, mint a
keleti irániak sajátsága, erősen emlékeztet az arab fővonására, kit a
nemsémi népeknél mindig nahif-nak (sovány, karcsu) irnak le, mig a
törököt keszif-nek (otromba, vastag), az igazi persát pedig zarif-nak
(nemes, finom) mondják. A sémi elemek Persia déli és keleti szélén,
Benderbusirtól kezdve majdnem Kirmansah-ig s különösen pedig a városi
lakóknál, igen észrevehető nyomokat hagytak hátra, a mi annál inkább
szembe ötlik, ha mi egy szigisztáni arczát és testalkatát egy
isfahaniéval összehasonlitjuk. Legjobban észrevehető ez a gebereken
(tűzimádók), kik a nyugotirániak között élnek s az utóbbiaktól nagyon
különbözők. Valamint hogy a karcsu, sovány alakok tulnyomó száma
hiányzik közöttök, épen ugy a keskeny áll és vékony orr is nagyon ritkán
található nálok. A geber egy khafi társaságban bizonyára kevésbbé tünnék
fel, mint egy csoport isfaháni között, s minthogy az Irán nyugotán csak
gyéren szétszórt gebereket az iráni ősnép oly maradványainak
tekinthetjük, melyek leginkább megkimélve maradtak az idegen elemek
vegyületétől, biztosan állithatjuk, hogy a keleti és nyugoti irániak
közt létező arculati különbség már eleitől fogva meg volt s meg is
kellett lennie. A nagy Sándor hadmenetének görög történetirói, kik a még
akkor tájban hatalmas iráni birodalom mind keleti, mind nyugoti népeivel
érintkezésbe jöttek, leirásaiban a kérdés ethnographiai oldalát, mely a
mi tanulmányaink számára oly nagy fontossággal bir, egészen figyelmen
kivül hagyták.
Azon faragványokból se merithetünk nagyon sok tanulságost, melyek a
Szaszanida korszakból származnak. A naksi-rusztemi, naksi-redsebi és a
kazerum környékebeli domborművek alakjai talán hű képét nyujtják az
akkori persáknak, de azok nemzetisége felől semmi határozottabb
fölvilágositást nem adnak és a mennyire a testállásból és vonásokból
itélni lehet, ugy látszik, hogy ezek inkább a nyugoti, mint a keleti
irániakhoz tartoznak; mert meglepő hasonlóságuk nyugoti Irán mai
lakóival okvetetlenül szembe kell hogy tünjék. Ugy találjuk, hogy már
Garcia Silva Figerva is, ki 1627-ben egy diplomatikus küldetésben
Persiát meglátogatta, figyelmeztet minket a keleti és nyugoti irániak
közt levő különbségre[50], anélkül azonban, hogy a physikai ismertető
jegyek részletezésébe bocsájtkoznék. Chardin, ki ez országot 1664–77-ben
beutazta, már világosabb, mert azt mondja, hogy a geberek, a kikben ő a
régi persák maradékait látja, rút kinézésüek, nehézkes alkatuak, durva
bőrüek és sötét szinüek s lényeges ellentétet képeznek nyugoti Irán
cserkesz és georgiai vérrel vegyitett mai lakóival, a mely véleményt
Angelus Péter (Labrosse) is, az utóbbinak egy kortársa, 1684-ben kiadott
„Gazophylacium linguae Persarum“-ában, a „Georgia“ czimü czikkben még
határozottabban kimond[51].
Miután tehát a nyugoti és keleti irániak között létező különbség felől
semmi kétség sem lehet, a szétágazó pontokat egy közös átnézetbe fogjuk
összefoglalni és azután a két főcsalád egyes ágait vagy tagjait ugy
fogjuk bemutatni, a mint őket utazásaink alatt látni alkalmunk vala,
mindazáltal a nélkül, hogy elődeink ide vonatkozó észrevételeit figyelem
nélkül hagynók.
a) Nyugotirániak b) Keletirániak
Testalkat Tulnyomó többségben ha nem Kissé zömökebb alakuak, mint
is karcsu, de mégis sovány az a) alattiak, erősebb és
és vékony termetüek, igen szélesebb csontrendszerrel,
hajlékony mozdulatokkal és de a mozgásban nehézkesebbek
kellemes tartással s épen is, bárha koránt sem oly
oly ritkán egészen soványak ügyetlenek, mint a turániak.
vagy igen kövérek, mint a
milyen ritkán feltünő
magasak vagy igen kicsinyek.
Fő Tojásdad, keskeny és Sokkal kevésbbé tojásdad, mint
mérsékelten magas homlok, a a), sőt csaknem kereknek lehetne
halántékoknál lelapulva és mondani, szélesebb homlok s
hosszukás koponya, keskeny szélesebb pofacsontok is, és
áll. husosabb orczák. Mindazáltal az
áll hosszukáskerek és nem oly
hegyes mint a turániaiknál.
Szemek Nagyok, feketék, hosszu Feketék és hosszukás
felső szemhéjjal és metszetüek, sürü és vastag
ivalakulag boltozott szemöldökökkel.
szemöldökökkel.
Orr Hosszu, vékony, gyakran Kevésbbé hosszu, néha a
görbe. gyökereknél vastag, de soha
sem oly pisze és széles, mint
a turániaknál.
Száj Szabályos, észrevehetőleg Gyakran széles és vastag ajkak.
vékony megfekvő ajkakkal.
Hajzat Fekete, sürü és gazdag Fekete, sürü növésü. A szakáll
növéssel s kiválólag hosszu, sűrűbb, de nem oly hosszu mint
ritka szakáll. a nyugotirániaknál.
A physikai külsőségek e különbsége következtében e két család erkölcsi
sajátságaiban is félreismerhetetlen bizonyos különbség. Igy például a
keletiráni, bárha a szellem és test mozgékonyságában a törököket jóval
tulhaladja, a mai Irán persája mögött messze elmarad és ugy látszik,
mintha a nyugotiráninak részarányos tagmértékében s vonásainak
finomságában szellemi felsősége is ki volna fejezve.