A. Jellegek és szokások.
Ugy hiszem, hogy az egész föld kerekségén csak igen kevés pontra
találhatnánk, melyek a történeti nyomozásokra nézve nagyobb fontosságuak
lennének, mint Közép-Ázsia váztartományai, ezen hajdanában
kiapadhatatlan zsilipjeit ama harczias csordáknak, melyek Ázsia legszebb
vidékeit gyakran elárasztották és meghóditották s féktelen árjaikkal
nyugot felé rohanva, magát Európát is rettegésbe hozták. Egy nép sem
birhat az ethnographia terén ránk nézve oly nagy érdekkel, mint a
török-tatár, mely annyi különböző név alatt és alakban jelent meg a
világ-események szinpadán és a mi saját historiai viszonyainkra is oly
hatalmas befolyást gyakorolt. S nem feltünő-é, hogy épen ezt ismerjük
legkevésbbé! A hunnok, avarok, utigurok és kutigurok, khazarok s több
mások is csak a regék fél homályában lebegnek szemeink előtt. A
fegyvercsörgés, melyet ők a Jaxartestől Gallia és Róma szivéig
hangoztatának, már rég elnémult, igen, sőt eredetöket is hiában akarnók
kutatni, ha az akkori nyugoti krónikák hiányos adataiban nehány
támaszpontot nem találnánk. Ezen adatok azt bizonyitják, hogy az akkori
tatárcsordák és Közép-Ázsia mostani lakói között a hasonlatosság
bizonyos mértéke félreismerhetetlen, sőt azon képekben is, melyeket
rólok vázoltak s életmódjuk leirásában a mai turkesztániak
erkölcsrajzaihoz és fizikai minémüségéhez igen sok hasonlót találunk.
Egy nomád főnök sátrában még ma is ugyanazon életre találunk, melyet
nekünk Priszkus a hun király udvaráról vázolt. Étele eredetibb, mint
Dsingiz-khán és Timur, de mint történeti személyiségek egymáshoz mégis
hasonlók maradnak. Erély és a szerencse esélyei még ma is könnyen
szülhetnének az Oxus és Jaxartes partjain egy olyanszerü hőst, kinek
hadserge előrerohantában, mint a hógörgeteg, mindent magával ragadva,
százezerekre növekedne és a mely valószinüleg uj „Isten ostora“ gyanánt
lépne föl, ha a mi polgárosultságunk hatalmas sorompói és ha annak a
Keleten mind inkább elterjedő befolyása utját el nem zárnák.
Igen, Közép-Ázsia népei, különösen a nomádok, életök belső viszonyaiban
ma is ugyanazok, a mik ezelőtt 2000 évvel valának. No de arczvonásaik
ismertető jegyeiben mégis történtek már némi változások és az iráni és
sémi vérrel való vegyülés az arab hóditás előtt, de különösen azután, a
mongol-kalmük jellegvonásait imitt-amott a kaukázusi törzséihez közelebb
hozá. A tatár Közép-Ázsiában nem ugyanaz többé, mint a milyennek őt a
görög-góth szerzőknél vázolva találjuk; mert már Dsingiz-khán idejében
is el volt korcsosulva. Érdekes lesz tehát figyelemmel kisérni, hogy ez
a változás utunkon keletről nyugotfelé mennyire észrevehető a mind
inkább apadó fiziognomikus ismertető jelekben, és hogy ez az
„eltörökietlenedés,“ ha szabad igy fejeznem ki magamat, Közép-Ázsia
egyes törzseinél miként jelentkezik oly fokban, a melyben az egyes ágak
a társadalmi viszonyok következtében idegen elemekkel több vagy kevesebb
érintkezésbe jöttek. Ez legjobban kitünik, ha Közép-Ázsia török népségei
fölött, Khina belsejétől kezdve a kaspi tengerig, egy áttekintő szemlét
tartunk; az innen Adriáig és a Duna partjaiig lakó törökök nyugoti
törökök, és nem annyira arczulati jegyek miatt, mint inkább a nyelv,
jellem és erkölcsök hasonlósága következtében számithatjuk őket a
családösszeséghez. Az elsőbbeknél, kiknek tömegei szorosabban együtt
maradtak, a törzsnek egysége, mindazon ágak és családok daczára,
melyekre a közép-ázsiaiak magokat egymástól szigoruan elkülönitni
akarják s minden ethnografikus elnevezéseink daczára is az
arczvonásokban s más közös fizikai ismertető jelekben még világosan
olvasható. Bár minémü nézeteink legyenek is a törökök eredetéről, az
mégis tény marad, hogy a mongolokhoz állanak legközelebbi rokonságban s
még pedig sokkal szorosabb viszonyban, mint az például az iráni törzsben
az indok és persák között létezik.
Sokat, véghetetlen sokat kell addig tennünk, mig az egész török-tatár
törzsnek, mely a Hindu-kus-tól a jeges tenger partjai-ig és Khina
belsejétől a Dunáig terjed, egymáshozi kölcsönös viszonyait
kifürkésztük. Jelen vázlatunk csak egy kis résznek gyönge kisérlete;
nézeteket foglal magában, mikre személyes tapasztalataink vezettek s
talán imitt-amott valami ujat is tartalmaz. Mi a törököket az előttünk
ismeretes területen kelettől nyugotig a következő ágakra osztjuk:
a) Burutok, fekete vagy valódi kirgizek;
b) Kirgizek, illetőleg kazákok;
c) Karakalpakok;
d) Turkománok;
e) Özbegek.
a) Burutok.
A burutok, a kiket valódi vagy fekete kirgizeknek is neveznek,
Turkesztán keleti határain laknak, névszerént a Thian-shan hegység
völgyes vidékein, az Iszszik-kül partjainál több ponton csaknem Khokand
határvárosaiig. A mint nekem beszélték, mert magam csak egy nehányat
láttam, általán véve zömök, de erős termetűek, erős csontokkal s feltünő
elevenséggel, mely utóbbi tulajdonságnak tulajdonitandó harczias hirök
is. Arczvonásaikban a mongoloktól és kalmüköktől csak azáltal
különböznek, hogy ábrázatuk nem oly lapos, orczáik nem oly husosak,
homlokuk valamivel magasabb és szemeik nem oly szűkmetszetüek, mint az
utóbbiaknál. Szinökre nézve a szomszédos nomád törzsektől keveset
különböznek, de hir szerént veres vagy szőke haj és fehér arczszin, a
mely ismertető jegyek segélyével európai tudósaink e törzset a finnekkel
s más észak-altáji népekkel akarták rokonságba hozni, csak ritkán fordul
elő, legalább khokandi barátaim azt állitották, hogy száz közül is alig
akad egy vagy kettő[37].
Minden látszat oda mutat, hogy a kipcsakok, a kikről „Közép-ázsiai
utazásaimban“ (346. l.) megemlékeztem, nem mások, mint a burutok egy
szakasza, kik Khokandban és vidékén letelepedtek és mind az Iszlamból,
mind pedig Turkesztán társadalmi viszonyaiból többet fogadtak el, mint a
többi burutok, a kik a kalmükökkel és mongolokkal való érintkezés
következtében csak imitt-amott vallják az Iszlamot, valamint nyelvük is
több mongol szót rejt, mint a kipcsakok szójárása. Ezen leginkább
eredeti török néptől átmegyünk a második lépcsőzetre, és ez
b) a kirgiz.
A kirgiznél vagy kazáknál (a mint ő magát nevezi) a mongol-kalmük typusz
jellege már nem található oly szembetünő összeségben mint a burutnál,
bárha nyelvben és életmódban az utóbbitól nem sokat különbözik. Szinre
nézve is meglehetősen hasonló a középázsiai sivatag minden többi
lakóihoz. A nőnemnek és az ifjuságnak általán véve fehér, gyakran
egészen európai arczszine van; hanem az a szabad levegőn, hőségben és
hidegbeni élés miatt csakhamar elrútul. A kirgizek zömök, erőteljes
alkatuak, erős csontokkal, nyakuk legtöbbnyire rövid, mely a turániak
lényeges ismertető jele a hosszunyaku irániakkal szemben, fejök nem
valami nagy és annak teteje kerek és inkább hegyes, mint lapos. Kevésbé
szűk metszetü, de rézsutosan menő villogó szemeik, kiálló
pofacsontjaik[38], buta, kerek orruk, széles, lapos homlokuk és a
burutokénál szélesebb állaik vannak. Szakálluk csak nehány szőrszálból
áll az állon és a felső ajak mindkét végén, s feltünő, hogy ők e hiányon
sajnálkoznak és ezen arczulati sajátság teljességgel nincs annyira
tetszésökre, mint a kiálló pofacsontok, apró szemek stb., melyeket ők
szépségnek tartanak.
Minthogy, a mint mondók, a kezdetleges népfaj ismejelei nálok már nem
oly szembeszökők és közönségesek, mint a burutoknál és kalmüköknél,
ennélfogva ők tökéletes szépségü ideáljokat is csak az emlitett
szomszédoknál találják, a kikkel ők örömest összevegyülnek és Lewschine
helyesen jegyezte meg, midőn azon elsőbbségről tesz emlitést, melyben ők
a kalmük nőket az övéik felett részeltetik[39].
Hogy a kirgizek nagy kiterjedése mellett Közép-Ázsia északi sivatag
földjén a külső ismertető jelekben észrevehető árnyalatok is
mutatkozhatnak, alig vonható kétségbe; de mégis könnyen átláthatjuk,
hogy a mi felosztásunk, nagy, kis és közép csordára, előttök ismeretlen;
mert az életmód, szokások és jellem közös köteléke által ők még mindig
ugyanazok, daczára az ágakra, családokra és oldalágakra szakadó
számtalan alosztályuak[40], melyeket ők magok, miként a turkománok is,
szivesen tekintenek meredek válaszfalaknak. Lakjanak bár az Emba folyó
vagy az Aral tó partjain, avagy a Balkhas és Alatau környékén, az
általok beszélt dialektusban mégis kevés külömbséget fogunk találni. Sok
népmese és dal, igen sok nemzeti eledel és nemzeti játék mindenütt
egyaránt föltalálható s bár ha a ritkaságok közé tartozik is, de
barangolási hajlam és hadi nyugtalanságok mégis gyakran összehozták a
legtávolabbi törzseket is.
Öltözetöket illetőleg a kirgizek leginkább a fövegben tünnek ki
Középázsia többi nomádjai és letelepültjei közül. A férfiak nyáron át
nemezkalapot, kalpagot, télen pedig bőrrel béllelt és posztóval bevont
sapkát, Tumakot viselnek, mely utóbbinak hátulról kicsüngő darabjai a
nyakat és füleket védik. Ezeken kivül még egy kicsi bőrkucsmát, Korejs-t
is viselnek, de ezt inkább csak otthon a háznál használják. A nők, mig
hajadonok, Seökelét hordoznak, mely a hasonnemű turkomán fejéktől abban
különbözik, hogy kúpalakúbb és hogy a fátyol nem elől, hanem hátul csüng
le róla egészen a csipőkig. A hajviselet is más. A fiatal turkomán nők
fürtjeiket két nagy tekercsbe fonják, a kirgiz nők pedig nyolcz
vékonyba, melyek négyenként csüngnek le a mellre. A nők fejöket
Lecsek-kel, egy posztódarabbal födik el, mely főt és nyakat elfedez.
Pongyolaöltözetben a leányok vörös, az asszonyok pedig fehér vagy
sötétszinü zsebkendőket tekernek fejök körül.
A felsőöltönyök ugyan azon izléstelen, redős alakuak, mint Középázsiában
mindenütt, avval a kivétellel, hogy a világos és fénylő szineket inkább
kedvelik, és északi Khokandban az a szokás, hogy a fiatal kirgizek a
sárga ló kikészitetlen fényes bőréből öltönyt készitnek magoknak,
melynél a ló farkát ékességül a nyakról lefityegni hagyják. A lábbeliben
csak annyi a külömbség, hogy a nyugoti kirgizek a csizmáknak inkább
orosz alakját, ellenben a keletiek a khinait, t. i. hegyes görbe orral
és keskeny magas sarokkal, fogadták el.
Vallásuk majdnem általánosan a mohamedán; de a mint a társadalmi
viszonyokból következtethetjük, igen lazult állapotban, a mi egyébaránt
az Iszlamot illetőleg a nomádoknál majd mindenütt ugy van. Az arab
hóditás előtt Középázsiában[41] s még jóval azután is a kirgizek a
Samanizmust vallották, és ha azon laza gyökereket veszszük tekintetbe,
melyeket az arab próféta tanai ott verhettek, nem csoda, hogy az előbbi
hitből még maig is oly sok fenn tudott maradni. Egy egész ágban, mely
több száz sátorból áll, gyakran alig találkozik egy vagy két ember, a
főnök, mollahja és titoknoka, kik a Koránt egy kissé olvasni tudják s az
imák előmondójaként s hitoktató gyanánt szerepelhetnének. Ezek többnyire
a legroszabb tanulók a három khánság iskoláiból, kik nyereségért
vállalnak szolgálatokat a sivatagon, mert a valódi proselyta buzgalom
régen kihalt már és a készültebbek a városokban keresnek
alkalmazást[42]. Különben mollaht vagy akhondot tartani inkább csak a
divat dolga, melylyel az illető vagyonosságát akarja fitogtatni. A
nomád, kinek anyagi fennállása inkább szivén fekszik, a vallást csak
másodrendü dolognak tekinti. Mohamedánnak nevezi ugyan magát, hanem
azért az imádságra, bőjtökre s más efféle vallási törvényekre keveset
ügyel s nincs miért megütköznünk rajta, ha a babonaság, minden nép
gyermekkorának e reminiscentiája, itt még jelentékeny szerepet játszik.
A kézjóslatot (chiromantia), csillagokbóli jövendölést, ördögüzést,
betegek megfuvását s több efféle humbugot nem is emlitjük, mivel azok a
művelt iszlamhitű országokban is, mint Persia és Törökországban, még
teljes tekintélyben állanak, sőt a fölvilágosodott Európában is
akadhatunk imitt-amott nyomaikra. A kirgizek babonaságai közül azok
legérdekesebbek ránk nézve, melyek kiválóan e nomádok előbbi hitére
vonatkoznak s ezáltal korábbi társadalmi viszonyaikról némi sejtelmeket
nyujtanak.
Hogy az áldozatok szokásban voltak nálok, a még most is divatozó
jóslatok a váll-lapoczkáról és belekből eléggé bizonyitják. Az előbbi,
melyet Keöze szüjegi-nek neveznek, abban áll, hogy egy frissen levágott
juhnak megtisztitott váll-lapoczkáját a tűzbe dugják s addig hagyják az
izzó parázsban, mig porrá égett. Akkor aztán kiveszik a tűzből s
gondosan leteszik és a dologhoz értő, ki szokás szerént egy szürke
szakállu, egy bakhsi vagy szemfényvesztő (kam) szokott lenni, nagy
komolysággal és sokat jelentő arczczal vizsgálódik az égett csont[43]
repedéseiben. Ha három főhasadék párhuzamosan vonul a csont széles vége
felé, akkor szerencsét jelent, ellenkező irányban pedig
szerencsétlenséget. Természetesen az utóbbit ritkán jövendölik, de hisz
az nem is csoda; mert ha a művelt görögöket Delphiben és Dodonában rá
tudták szedni, miért ne történhetnék meg az a kirgiz sivatagon? A belek
fekvéséből és összefonódásaiból jósolni már ritkább mesterség, melyben,
a mint mondják, a kalmükök tüntetik ki magokat különösen. Feltünő, hogy
ezt a jóslatot csak olyankor kérdik meg, mikor egy születendő gyermek
nemét szeretnék megtudni.
A tűznek is tiszteletben kellett állnia, mert egyszer az, hogy sohasem
szabad bele pökni, azután pedig a tűz körüli tánczok és ünnepélyességek
is szokásban vannak, a mely szokás csodálatos módon Ázsia, Afrika és
Európa oly sok vidékén áll fenn, és a sivatagon, valamint Khivában és
Khokandban annak még ma is nagy kelete van. A gyertyát elfujni a
kirgizeknél épen ugy, mint egész Középázsiában illetlennek tartják s
végül pedig az égő olaj, zsir stb. szinében sok mindenféle
prognosztikont ismernek föl.
Végtelen nagy a nők babonasága s valóban megérdemelné a fáradságot, hogy
különös tanulmány tárgyává tegyék. Már a négy éves leányka is oly
előszeretettel viseltetik az iránt, mint egy öreg nomádnő, ki egész
életét a magános pusztán tölté el s ki minden szellemi tehetségét csakis
ezen irányban fejté ki. A sátor minden egyes része, minden házi eszköz
babonával áll összeköttetésben; a sátorfelütésnél, fejésnél, főzésnél,
fonásnál és szövésnél szigoruan szem előtt tartják azt, sokkal inkább,
mint az Iszlam törvényeit, melyeket ők sohasem igen vesznek valami
nagyon szivökre. A jövendölés legkedveltebb neme az, mely az ujon font
fonallal történik. Négy követ, két fehéret és két feketét, letesznek, a
középen egy fonalat erősen összesodornak és a felső végét hirtelen
eleresztik. Ha a fonal estében a fekete kövekhez hajlik, akkor
szerencsétlenséget jelent, ha a fehérekhez, akkor az ellenkezőt jelenti.
A sodró kezének semmi működést nem tulajdonitanak, mert a jóslatnak
csalhatatlannak kell lennie. Ezt Ijik-jip-nek (orsófonal) nevezik s
Közép-Ázsiában mindenütt otthonos.
Az ételek közül, melyek a kirgizeknél divatban vannak, megnevezzük: a
Szürüt, mely füstölt husból (ló-, ürü- vagy juhhusból) áll, melyet apró
darabokra vagdalnak és zsirban sütnek meg. Kitünősége abban áll, hogy
hetekig is hurczolhatják ide s tova anélkül, hogy elromlanék; Ködse,
közönséges buza, melyet vizben főznek s aludttejben esznek.
A kirgizek nemzeti játékaiul tekinthetők: a Tadsak-Kiszimi
(pálcza-szoriték). Egy magasan kifeszitett kötelet kell átugrani. A
győzőt megtapsolják, ellenben az ügyetlent két szék közé szoritják és a
társaság gúnytárgyává teszik. Továbbá Esekdsajiri (sebhedett szamárhát),
melynél egy futamodásra három vagy négy lehajolt játszótársat kell
átugrani.
c) A karakalpak
a népfaj harmadik lépcsőzetét képezi és bárha nyelvben és szokásokban
rokon, de arczulati jegyekben a kirgizektől mégis lényegesen különbözik.
A karakalpakok magas, izmos termetök s erőteljes alakjok által
Középázsia minden más törzsei felett kitűnnek. Nagy fejök van, lapos,
telt arczczal, nagy szemeik, pisze orruk, nem nagyon kiálló
pofacsontjaik, lapos és nem igen hegyes álluk, feltünő hosszu karjaik és
széles kezeik vannak. Egészben véve idomtalan arczvonásaik nem kevésbé
otromba termetökkel jó összhangzatban állanak és a szomszédnépek
gúnyversét:
Karakalpak,
Jüzi jalpak,
Üzi jalpak,
(a karakalpaknak lapos arcza van s maga is lapos) nem ok nélkül találták
ki. Szinökre nézve közelebb állanak az özbegekhez; különösen a nők azok,
a kik a fehér arczszint hosszasan megtartják és nagy szemeikkel, telt
arczukkal s fekete hajfürtjeikkel nem épen kellemetlen benyomást
okoznak. Középázsiában szépségök nagy hirben áll. A férfiak szakálla
elég sürü, de sohasem hosszu.
A karakalpakok, a kiket olykor-olykor, de hibásan, a kirgizekhez
számitanak, ma már csak a khivai khánságban találhatók, hova ők e század
elején huzódtak. Egy mollah e törzsből beszélte nekem, hogy ők azelőtt a
Jaxartes partjain s még pedig annak torkolatához közel, éltek, mig egy
másik rész a kalmükök szomszédságában (valószinüleg a szemipalatinszki
kormányzóságban) tartózkodott. Ugy látszik, hogy ezen állitás első része
nem egészen a légből van kapva, mert Lewschine (emlitett műve 114.
lapján) a dsemkendi romoknál azt mondja, hogy még a mult században
karakalpakok laktak volna ott. Minden oda mutat, hogy ők a kirgizektől,
kikhez legközelebb állanak, már régóta különszakadtak s ma már
arczulatjok tekintetében átmenetelt képeznek az utóbbiaktól az
özbegekhez.
Öltözetökben közelebb állanak az özbegekhez, mint a kirgizekhez. A
férfiak nagy Telpek-eket (bőrkucsmákat) viselnek, melyek a nyakig
leérnek s a füleket és homlokot elfedik; a nők köpenyalaku gallért
hordanak nyakuk körül s különös kedvöket lelik a piros és zöld
csizmákban. A karakalpakok sátra nagyobbra és erősebben van épitve, mint
a többi nomádoké, s nagyféle fajtáju kutyák őrzik, melyeket csakis e
törzsnél találhatni; s valamint lakásaik általán véve a többi nomádokéi
közül piszok és tisztátalanság által tűnnek ki, épen ugy táplálkozásuk
és ruházatuk is oly hanyagságról tanuskodnak, mely a szomszédok gyakori
gúnyját és utálatát vonja reájuk.
Nemzeti ételeikhez tartoznak: a torama, mely apróra darabolt husból áll
s nagy mennyiségü vereshagymával (e növény ott igen kedvelt) és
tésztával vegyitve szokták főzni; kazandsappaj, kenyér, melyet
serpenyőben sütnek zsirral s nyalánkságul használják; Baurszak,
tésztaétel, mely négyszegletü, hussal töltött tésztadarabokból áll.
Kedvenczjátékaik: a kumalak, hasonló az európai malomjátékhoz, melyet
száraz juhganéjjal játszanak. Sokan közülök az Asik nevü
szerencsejátékra is nagyon ráadták magokat.
d) A turkománban,
kit én a mongol-török néptörzs negyedik lépcsőzetének jelöltem ki Nyugot
felé menő kiterjedésében, sok meg van a kirgizek és karakalpagok
jellemző sajátságából. A valódi turkomán jelleg, milyent a
tekke-csaudoroknál és a pusztában beljebb lakó jomutoknál találunk, az
aránylag véve kicsiny fő, hosszukás koponya (mely azon körülménynek
tulajdonitandó, hogy őket gyermekkorukban nem bölcsőben, hanem vászonból
készült hintában tartják), nem nagyon kiemelkedő pofacsontok, egy kissé
pisze orr, hosszukás áll, karika lábak – valószinüleg a sok lovaglás
következménye – s különösen pedig villogó, tüzes szemek által van
elárulva, melyek a puszta minden fiánál, de leginkább a turkománoknál,
feltünők. Szin tekintetében a szőke haj tulnyomónak mondható, sőt egész
törzsek vannak, pl. a Kelte-törzs a Görgen-jomutoknál, melyek általán
véve szőkék. A sivatag szélén s különösen pedig a persa határnál, az
iráni fajjal való gyakori és erős érintkezés miatt e fővonásokat már
egészen elmosódva találjuk, mivel sok férfit láthatunk sürü, fekete
szakállal s a mongol-török faj legkisebb nyoma nélkül. Sőt a göklenek a
szemek alkatának kivételével általában véve a persákhoz hasonlitanak. A
rabszolgarablás, mely Persia északi tartományaiban emlékezetet meghaladó
idő óta gyakorlatban van, ott, a hol a persa rabszolgákkal átviteli
kereskedést üznek, észrevehető nyomokat hagyatott hátra. De csakis a
határlakóknál, mert a pusztaság belsejében élők s inkább a békés
marhatenyésztéssel mint alaman-okkal (rablószáguldozás) foglalkozók
átlagosan véve az igazi turkomán jelleget megtartották. Valamint a
nomádok általán véve mozdulataikban gyorsabbak és élénkebbek, mint a
letelepült törzsrokonok, a mi természetesen az örökös kóborlásnak és
kalandozó életnek tulajdonitandó, épen ugy a turkománok is e
tulajdonságokban Közép-Ázsia minden többi sátorlakói között kitünnek és
sovány testök, mely a felette sovány élelmezés miatt ugy szólva el van
száradva, nélkülözésekben és kitartásban még az arabot is képes
felülmulni.
Egészben véve a turkománok, a családi egység kinyomata daczára is, az
erkölcsök és szokások sajátságos vegyületét képezik, melyek vagy
imitt-amott a szomszéd nomádoknál és a másutt lakó özbegeknél, vagy
csakis nálok találhatók. Mig nyelvök sokban az azerbajdsáni dialektushoz
közelit, szokásaik tisztán török-tatár jellegüek s társadalmi
viszonyaikban épen ugy mint hadakozásaikban, családi és vallásos
szertartásaikban inkább hasonlitanak a kipcsakokhoz (a burutok egy ága),
mint a kirgizekhez, karakalpakokhoz és özbegekhez, kikkel ők már
századok óta folytonos érintkezésben élnek. Hogy ők régen, sőt nagyon
régen szakadtak el a török-tatár népek zömétől, nem szenved kétséget.
Saját állitásuk szerént keletről először északnyugot felé s névszerént
az egykori „arany csorda“ déli határára, s onnan pedig délre vonultak.
Ez állitás sok valószinüséggel bir s bizonyitékul azon egyes
csoportocskákat szokták felhozni, melyek az uton visszamaradtak s még ma
is mint maradék, ott élnek. Ilyenekül tekinthetők a Kermineh-től és
Szamarkandtól északra lakó turkománok is, kik a rokon elemek közepette
is hűk maradtak nemzetiségökhöz.
Kiköltözésök Mangislakból, a turkománok e kétségtelenül legrégibb
székhelyéről, magoktól a közép-ázsiaiaktól a következő időszaki rendben
van följegyezve. Az uj hazában legrégibbekül a szalorokat és szarikokat
emlitik, ezek után a jomutok, de még a szefevidák korszaka előtt,
vonultak északról dél felé a kaspi-tó partjának hosszában. A mint
mondják, a tekkeket csak Timur idejében tették át csekély számban
Akhalba, hogy a szaloroknak akkori nagy hatalmát ellensulyozzák. Az
erszárikat az utóbbi század vége felé telepitették át Mangislakból az
Oxus partjaira, mig végre a csaudorokat csak az utóbbi időkben üzte
Mehemed-Emin-Khan (Khiva) az Aral és káspi tavak beltartományaiból az
Oxus tulsó partjaira, bárha törzsfeleik közül sokan még ma is régi
lakhelyökön élnek.
Minthogy a turkománok főfoglalkozásukat, a rabló kalandozásokat, szem
elől nem tévesztik, igen természetes, hogy szokásaik közül sokat hoztak
azzal öszhangzásba. Öltözetöket, bárha az eredetileg khivai, rövidebbre
és szűkebbre csinálják, hogy a ló hátán könnyebben mozoghassanak; a
nehéz bőrkucsmát kissebbel helyettesitik. Gatyáik, melyek a nadrág
helyét pótolják, igen bők, és a magyar parasztok nemzeti viseletére
emlékeztetnek. Sajátságosak a hajfürtök, melyek a fiatal embereknél a
fülek mögött jó hosszan a vállakra fityegnek le. Ezeket kora
ifjuságoktól fogva megnövelik, mig a házasság utáni első évben a sapka
alá rejtve hordják és annak eltelte után lenyirják. Ez a fejdisz a
fiatal lovagnak lovagláskor pompás kinézést kölcsönöz és ő nem kevéssé
kevély is arra. A női viseletnek is vannak némi sajátságai, melyekhez
tartoznak: a magyar ujjashoz hasonlóan lecsüngő, hosszu ujju felöltöny,
a fejdisz és a tömör ezüst ékszerek, mint: karpereczek és nyaklánczok,
talizmántarsolyák stb. Nem ritkán találhatunk a nők között tökéletes
szépségeket, kik termetben és az arczvonások szabályosságában a georgiai
nőktől nem igen maradnak hátra. Bárha a leányok a nomádoknál
meglehetősen gyakorlott lovaglók, mégis a fiatal turkomán nők e
művészetben a többieket mind felülmulják.
A mi iszlam vallási buzgalmukat s a régi tévhithez való ragaszkodásukat
illeti, e tekintetben épen olyanok, mint a kirgizek s minthogy
„Közép-ázsiai utazásaim“ olvasói ezekkel már ismerősök, térjünk át rólok
az özbegekhez.
e) Az özbegek,
a kiket Közép-Ázsia letelepült és polgárosult lakóinak tarthatunk, ama
vidékek ópersa elemeivel való erős összevegyülésök, valamint a
rabszolgák tetemes száma miatt is, kiket a mai Iránból oda hurczolnak, a
mongol-török népfajnak most már csak gyenge nyomait mutathatják fel.
Széles arczukon csak a homlok alkata, azaz éles szög, melyet a
halántékok képeznek, s különösen pedig a szemek azok, melyek tatár
eredetre emlékeztetnek. Az özbegeket a tadsikok mindig a „Jogum-kelle,“
azaz vastag koponyáju, gunynévvel illetik s valóban a testnek ez a része
nálok szélesebb, vastagabb és otrombább, mint a többi turáni
törzsrokonaiknál. Azon különbség mellett is, mely közöttök a három
khánságban és khinai Tatárországban uralkodik, könnyen észrevehető, hogy
a falusi lakók általán véve a nemzeti jellegnek több ismejelével birnak,
mint a városiak, és hogy a khivai özbegeket például a széles, telt
arczról, keskeny, lapos homlokról, a nagy szájról; a bokharai özbegeket
a már kissé ivezettebb homlokról, tojásdadabb arczról, a hegyes,
hosszukás állról, és a fekete szemek és hajak tulnyomóságáról; végre a
khokandiakat a kirgizekkel (nem a kazákokkal) való szembetünő
hasonlóságról lehet megismerni.
A bőr szinében is vannak némi árnyalatok. Kasgár és Akszu környékén a
sárgásbarnától a feketésig, Khokandban a barna, Khivában a fehér az
uralkodó szin, sőt az özbegek épen oly mértékben lettek a turáni népfaj
korcsaivá, mint a hogy tadsikok és szártok (a régi Transoxania, Sogdiana
és Fergana őslakói) lettek az iráninak[44].
Az özbegek eredetéről, bevándorlásáról és letelepüléséről csak kevés és
azon felül felette zavart tudósitásaink vannak. Mig némelyek azt
állitják, hogy az „Özbeg“ név egyik leghiresebb fejedelmök neve volt, ki
Dsingiz khán idejében az egész puszta felett kormányzott, azalatt mások
az „Özbeg“ szó elemzésében, mely „saját fejdelmet, saját főnököt“
jelent[45], a függetlenség érzelmét akarják föltalálni, mely által e
törzs magát kitünteté, minthogy valamelyik uralkodótól (?) elszakadott
és saját kezére folytatá hóditó menetét nyugot felé. A közép-ázsiai
események mezején e név a Seibáni-k[46] családjával s névszerént annak
megalapitójával, Ebul-Kheir-khán-nal együtt lejt előtérbe; mert bárha, a
mint hiszik, Timur is ugyan e törzsből való volt, nála mégis inkább
török, mint özbeg voltát emelik ki.
Ha nem csalódom, mert nekem legalább ugy tetszik, a mai özbegek oly
törzsöt képeznek, mely, letelepültekor felette csekély számu lévén, csak
akkor szaporodott fel, miután az északról dél felé vonuló különböző
nomádok tömegeit kebelébe fogadta. Ez az állitás ugyan merész, de a
következő körülmények azt mégsem teszik egészen lehetetlenné: 1. A már
megjelölt különbség, mely Turkesztán özbegei között Komultól az Aral
tóig mutatkozik, melynél a hasonlóság fokát föl nem ismerni lehetetlen,
mely az utóbbiak és a szomszédságban lakó nomádok között létezik, a kik,
bizonyos körülményektől indittatva, melyekben a jóllét és vallás
játszották a főszerepet, a városokban települtek le és az özbegekkel
összeolvadtak. 2. Az özbegek sok családjának és ágának neve Közép-Ázsia
többi törzseivel is közös. Igy például a Kungrat, Kipcsak, Naiman, Taz,
Kandsigali, Kanli, Dselair törzseket, melyekkel az özbegek 32 főosztálya
magát nevezi, a kirgizeknél is föltaláljuk, sőt még a turkománok és
karakalpakok is mutathatnak fel egy nehányat belőlök, mely eset ama nagy
fontosság mellett, melyet a nomádok a családi neveknek tulajdonitanak,
bizonyára nem állott volna be, ha korábban közös viszony nem létezett
volna köztök.
A mily kevéssé vagyunk tisztában eredetök felől, épen oly kevéssé tudjuk
letelepülésök idejét is meghatározni. A persa történetirók azon
véleménye, mintha az özbeg hatalom csak a Timuridák romjain emelkedett
volna fel, helyes ugyan, de ez magokra az özbegekre semmi vonatkozással
sem bir. Csak a név az, mely akkor előtérbe lépett, de ki mondhatná meg
nekünk, hogy melyik törzshez tartozott az a török nép, mely Timur és
Dsingiz khán előtt jóval, a kharezmi fejedelmek (azaz Sahikharezmian)
idejében, tehát már a 13-ik században a három khánságban letelepülve
volt? Khivában gyakran hallottam, hogy Ó-Ürgends fénykorát, névszerint a
mongolok beütése előtt, özbegi gyanánt vázolták. Tehát csak nemzeti
hiuság volna ez, vagy Khiva akkori törökjei már csakugyan özbegeknek
nevezték magokat? Törökök már még az arab foglalások alatt, a mint az
Bokhara régibb történelméből kitetszik, a Szamanidák idejében, laktak az
ópersa városoknak ha nem is közepében, de bizonyára közelében s felette
érdekes volna tudni, hogy valjon melyik törzshez tartoztak.
Az özbegek szokásaiban is van elég idegenszerü, mit főképen az Iszlam és
a nyugtalan életmód vittek be azokba, de távolról sem oly sok, mint a
nyugoti törököknél, kik az idegen elemek által, melyeket magokba
fölvettek, már egészen elnemzetietlenedtek. Az özbegek jámbor,
mondhatnók, vakbuzgó mohamedánok. Az asketa élethez való hajlam, Kasmirt
kivéve, az egész Iszlam Keleten sehol se virágzik ugy mint ott; a városi
lakók egy harmada Isán, Khalfa, Szofi vagy e szent czimekért epekedő s
mégis Mohamed tana az erkölcsökre és szokásokra aránylag véve kevés
káros hatással volt. Khivában és khinai Tatárország nehány vidékén a
lakosok a régi nomád szokásokhoz leghűbbek maradtak. Épitnek ugyan
házakat, hanem azokat csak istállókul és csűrökül használják, de
lakhelynek még most is többre becsülik az udvaron felütött sátrat, mert
az állandó lakások épitését az igazi özbeg ma is kigunyolja és kineveti,
mint olyan szokást, mely csak a szartoknál (Persia őslakói) divatozik,
kikről a példabeszéd is azt mondja: „Szart bajsa tam salar“ (Ha a szart
gazdaggá lesz, rögtön házat épit), megkülönböztetésül az özbegektől, kik
inkább lovakat és fegyvereket szereznek. Az élelembe és ruházatba sem
sok finomodás lopózott be, a fővárosokat kivéve. Mig a városokban a
háremélet teljes virágzásban áll, azalatt a vidéken minden özbeg nőt
fátyolozatlanul találunk, a kik, a Mollahk nagy bosszuságára, e
természetellenes kényszernek sokáig ellent állanak.
A temetéseknél, házasulásoknál és születéseknél szokásos szertartásokban
sok olyan foglaltatik, melyek nem csak hogy idegenek az Iszlamban, sőt
attól szorosan tiltva is vannak, mely eltérések a közép-ázsiaiaknak
egyébként legtöbbnyire tulságba vitt vallásos érzületével kiáltó
ellentétet képeznek. Nem kevésbbé érdemli meg figyelmünket a
harcziassághoz való merev ragaszkodás, melyben az özbegek Közép- és
Nyugot-Ázsia minden többi letelepült népsége közül kitünnek. A
földmivelés és állandó lakhely békésebbekké szokta tenni a népeket, de
itt ez nem ugy történt, mert az özbegek vitézség tekintetében sok
nomádon túltesznek.
B. Jellemek.
Bár mily nagy is a terület, melyen a török törzs különböző ágai élnek, s
bármily sokféleképen hatott is társadalmi viszonyaikra az idegen elemek
befolyása, mindazáltal egy közös jellem képének vonásait lehetetlen
félreismerni nálok, egy oly képnek, melyen a hasonlóságnak több nyomára
akadunk, mint a mennyit az arczulat vagy más fizikai jegyek tekintetében
föltalálhatnánk.
A török mindenütt nehézkes és esetlen mind szellemi, mind testi
mozdulataiban s épen ezért elhatározásaiban szilárd és kitartó,
korántsem valami életbölcsészeti elvből, hanem pusztán érdekhiányból s
nyilt ellenszenvből minden iránt, mely őt a már egyszer fölvett és
megszokott helyzetből kimozditni akarná. Ez kölcsönzi neki azt a komoly
és ünnepélyes kinézést, melyet európai utazók oly gyakran földicsértek.
Valamint az oszmanli a Boszporus partján Kief-jében órákig el tudja
nézni a derült eget, miközben csak annyi mozdulatot tesz, hogy pipája
kék füstgomolyait a még kékebb égbolt felé fölfúvja – épen ugy a kirgiz
és özbeg is képes órákig ülni mozdulatlanul szűk sátrában vagy a
beláthatatlan terjedelmű sivatagon; mert mig az előbbiben tekintetét a
nemeztakarók vagy szőnyegek már ezerszer is látott szinein legelteti,
addig az utóbbinál a futóhomok hullámalakulag fodrozott felülete szokta
őt gyönyörködtetni. Valamint az oszmanli mindenkit, a ki csak gyorsan
vagy ügyesen jár, élénkebb nyelvü vagy épen tagjártatva beszél, mint
félőrültet vagy szerencsétlent csak sajnálni tud, igy az özbeg is
illetlennek tartja a lábak vagy kezek minden gyorsabb mozgását. Sőt
mikor egyszer egyik tatár utitársamat intettem, hogy a leomló áruhalmaz
elől egy félreugrással meneküljön, sértve kiáltott rám: „Hát asszony
vagyok-e én, hogy magamat ugrások s tánczok által meggyalázzam?“
Ugy találjuk, hogy e mély komolysággal és márványhideg arczkifejezéssel
a töröknél mindenütt erős hajlam szokott összekötve lenni a pompára és
jelességre, mely azonban sohasem fajul hiusággá vagy hetvenkedéssé, mint
a persáknál. Konstantinápolyban gyakran lehet hallani e példabeszédet:
„Az értelem Európa, a gazdagság India, a pompa az ottománok
tulajdonsága.“ A szultán és a nagyok ünnepélyes menetei (Alaj) Keleten
és Nyugoton egyaránt hiresek és a megragadó külfény, melyet ilyen
alkalmaknál kifejtenek, seholsem található fel oly hű utánzásban, mint
középázsiai törzsrokonaiknál. Egy özbegnek vagy turkománnak, akár
lóháton, akár a sátorban családja élén ül, ugyan az a büszke magatartása
van s nagyságának és hatalmának ugyan azt az öntudatosságát árulja el.
Erősen meg van győződve a felől, hogy ő uralkodásra, a körülte lakó
idegen népek pedig engedelmességre születtek, miként ezt az oszmánli
képzeli magáról a bolgárokkal, örményekkel, kurdokkal és arabokkal
szemben. Függetlenségszeretete határtalan s egyszersmind főoka annak,
hogy ő még a különben legszeretettebb főnök alatt sem képes hosszasabban
élni s örömestebb parancsnokol 10–20 rabló vagy kalandor felett
önállóan, mint hogy egy jól felszerelt, elegáns csapat élén álljon, mely
kivüle még nagyobb urat is ismer. A török-tatárok vad, hajthatatlan
kevélységének magas, arisztokratikus érzületének a velök érintkezésbe
jött más népeket minden időben és minden viszonyok között mélyen kellett
sértenie. Az oszmanli bánásmódja alattvalóival, Törökország előbbi
birtokosaival, igen hű kifejezésre talált azon modorban, melyet az
özbegek a tadsikokkal, Turkesztánnak e régibb uraival szemben
használnak. A „tadsik“ mindig a gúny vagy szánalom kifejezése, és
Bokhara özbeg udvarát, noha vallásos tiszteletben áll, az ott uralkodó
iráni szellem miatt mégis tadsiknak gúnyolják.
E jellemvonással összhangzó a törökök előszeretete a nyugalom és
henyeség iránt is; mert noha szorgalom és tevékenység, európai
fogalmaink szerént, Ázsiában sehol sem található, mindazáltal sem az
iráni, sem a sémi népek nem irtóznak annyira a munkától, mint a törökök,
a kik csak a vadászatot és harczot tartják férfihoz méltónak, a
földmívelésre csakis kényszerüségből adják magokat, minden egyéb dolgot
pedig szégyennek tekintenek. Törökországban épen ez okból soha sem is
volt valami különös jóllét. A paraszt mindig rest és hanyag volt, a
kézművesek száma pedig csekély és a hivatalnokosztálynak csak olyankor
vala gazdagsága, mikor a jancsár csordák pusztitó hadjárataikból
kincsekkel terhelve térhettek haza. Épen igy Középázsiában is a
földmívelés kizárólagosan csak a persa rabszolgák kezében, a kereskedés
és műipar a tadsikoknál, hinduknál és zsidóknál van; mert magok a már
századok óta letelepült özbegek is szüntelenül rablásra és harczra
gondolnak és ha nem tudnak külső ellenséget szerezni magoknak, akkor
véres testvérharczban egymást rohanják meg kölcsönösen.
A mi a szellemi tehetségeket illeti, ugy találtam, hogy a török
mindenütt jóval alább áll a többi ázsiai népeknél s névszerint az
irániak- és sémitáknál s hogy szellemi korlátoltsága miatt mindazon
előnyöket elveszti, melyeket neki más jó tulajdonságai szoktak szerezni.
Ezt a gyengeséget a türklük (törökség) szóval szokták megjelölni,
melylyel a kabalik (gorombaság) és jogunluk (vastagság) synonimek.
Türklük alatt a modor csiszolatlanságát és durvaságát is értik, s bárha
e hiányokat imitt-amott a szadelik (egyszerüség) névvel szépitik is,
mindazáltal nagyobbrészt mégis csak szégyenitő epithetonok gyanánt
szokták azokat a török névhez csatolni. Valamint az oszmanlit az örmény,
görög és arab szedi rá, épen ugy az özbeget is a finom s felette
mesterkélt tadsik vagy az épen oly ravasz mint kapzsi hindu szokta
lefőzni. Valjon ezt nemzeti hibának vagy tulságos nonchalancenak
tulajdonitsuk-e, bajos elhatározni; de az mégis felette nevezetes, hogy
a török a távol Keleten épen ugy mint a művelt Nyugot szomszédságában, a
gondolkozástól irtózik és ötleteit sehol sem tartják valami különös
szellemi szikráknak.
Természetesen ez a gyöngeség az oka egy részt annak is, hogy a törökben
több becsületesség, nyiltszivüség és hűség található, mint Ázsia többi
népeinél. Türklük, mely alatt az idegenek az előbb emlitett hiányokat
értik, magoknál a törököknél gyakran a becsületesség, egyszerüség és
őszinteség megjelölésére szolgál. A türklük árny- és fényoldalai már
régi idők óta észrevehetők valának és mindig megvitatták azokat,
valahányszor csak a törökök és más nemzetek, s névszerint a persák,
jellemei között párhuzamokat vontak. Dicsérik az utóbbiak éles elméjét
és finom modorát, de a ki hű szolgát, készséges hadsereget vagy
megbizható embert keres, mindig a törököknek fogja az elsőséget adni.
Épen ezért már a legrégibb idők óta találunk idegen fejedelmeket, kik
szivesen használtak török csapatokat, azokat országaikba hivták és a
főnököket a legfőbb méltóságokkal ruházták fel, s minthogy a vitézség,
kitartás és uralomvágy nekik inkább sajátjok, mint Ázsia többi népeinek,
igy könnyü kimagyarázni, hogy zsoldosokból mindnyájan csakhamar
uralkodókká küzdötték fel magokat és hazájoktól kezdve Ádriáig az iráni
és sémi törzs oly sok népét hajtottak hatalmuk alá s körülök oly sok
felett uralkodnak még ma is. Nézetem szerént nemcsak a fizikai erők
tulnyomósága az, mely a török uralkodó családokat az idegen trónokon
fenntartotta s ma is fenntartja; sokat lehet jellemfölényeiknek is
tulajdonitani. Ők ugyan durvák és vad természetüek, de gonoszságból
ritkán kegyetlenek; meggazdagodnak ugyan alattvalóik rovására, de azután
a gyüjtött kincseket nagylelküen ujból kiosztják; ők ugyan
alárendeltjeik iránt szigoruak, de azért ritkán felejtik el a
kötelességeket, miket nekik, mint patriarkhális főnököknek, az utóbbiak
iránt teljesitniök kell. Egy szóval, a törökök minden tetteiben és
dolgában egy neme a jólelküségnek vehető észre, mely talán inkább az
indolencziának és laisser-aller-nek tulajdonitandó, mint azon
elhatározott szándéknak, hogy jót tegyenek, mely azonban bármily eredetü
is, erény gyanánt működik.
Végül a vendégszeretetről is emlitést akarunk tenni, mely a törököknél
inkább otthonos, mint az iráni és sémi népeknél s még pedig igen
egyszerü okból. A mint tudva van, a vendégszeretet azon mértékben apad,
melyben valamely nemzet a nomád állapotból a letelepült életmódhoz
közelit s valamint Ázsia ez erényben általán véve Európát jóval
tulhaladja, épen ugy különböznek a törökök is, kik a többség után itélve
megtestesült nomádok, a többi ázsiaiaktól, kik már régóta letelepülve,
egy régi polgárosultságnak örvendenek.
Ez volna tehát a törökök közös jellemzésének gyönge kisérlete. A mi a
különböző törzsek árnyalatait illeti, ugy találjuk, hogy a burutok
vadabbak, szivósabbak, mint a többi nomád fajrokonok[47]. Babonásabbak,
de nem oly alattomosak, mint pl. a kirgizek és turkománok, mivel ők,
anélkül hogy a samanizmustól egészen elszakadtak volna, még az Iszlamot
is csak gyengén ismerik és eléggé tudva van, hogy minél gyengébbek egy
nomád nép fogalmai a vallásról, annál csekélyebbek bűnei s annál
vendégszeretőbb az idegenekhez. Ellenben a kirgizek főjellemvonásukban
már nem oly harcziasak, bárha még most is könnyen el tudják határozni
magokat egy-egy barantára (rablókirándulás). Ők alkotják a török-nomádok
zömét, nekik van legtöbb kedvök a vándorélethez s mig turkománokat sok
helyen találhatunk félig letelepült állapotban, pl. az Oxus balpartjának
hosszában Belkhtől Csardsujig és Khivában, a kirgizekről ilynemü
példákat a mai napig még bajosan mutathatnánk föl. Könnyebben le lehet
igázni őket, mint a többi nomádokat, mivel ők, a mint már mondottuk is,
békésebb természetüek és nem oly bátrak, de letelepülésök mégis csaknem
a lehetetlenség körébe látszik tartozni, legalább is Oroszországnak
óriási munkába fog kerülni azon esetben, ha ilyesmit szándékozik tenni.
A karakalpakokat feltünő egyeneslelküségök miatt mindenfelé
eszteleneknek és hülyéknek tartják. Ők a középázsiai népek udvari
bolondját képviselik és rovásukra sok adomát beszélnek el. Vitézségre
nézve még a kirgizeknek is utánna állanak; ritkán léptek fel hóditókul s
még mások segédcsapatjaiként is csak ritkán használták őket. Minthogy
kiválólag szarvasmarhatenyésztéssel foglalkoznak s legszivesebben
tartózkodnak az erdős vidékeken, az özbegek őket ajik (medve) gunynévvel
illetik, de a tevékenységet, szivjóságot és hűséget sehol sem tagadják
meg tőlök. A turkománok Középázsia minden népei között a legnyugtalanabb
kalandorok gyanánt ismeretesek és pedig méltán, mert nemcsak ott, hanem
az egész föld kerekségén alig ha akadna még egy nép, mely oly
rablótermészetü, oly nyugtalan szellemü és oly fékezhetetlen
szabadságérzetü lenne, mint a puszták e gyermekei. A rablás, pusztitás
és rabszolgává tevés szemeiben tisztességes mesterség, melybe századok
óta beleélte magát. A másképen gondolkozást esztelennek vagy bolondnak
tartják s e szenvedélybe annyira belemerültek, hogy saját törzseikben,
sőt gyakran saját családjaikban is fosztogatni kezdenek, ha külföldi
rablószáguldozásaikban akadályozva vannak. Igen gyönge mentségül talán
felhozhatnók azt, hogy ők a legvadabb s nagyobbára sivatag vidékeken
laknak, hol még a baromtenyésztés is felette szűk jövedelmet nyujtana;
de gyalázatos mesterségök gyümölcse csaknem sohasem enyhiti nyomasztó
szegénységöket, mert épen oly fösvény zsugorik, mint a milyen birvágyók
s a gazdagság birtokában is gyakran csak ugy nélkülöznek, mint a
legszegényebbek. Az özbegek a fashionable-ket játszák turkesztáni
törzsrokonaik között. Nem kevéssé kevélyek míveltségökre, melyet ők az
iszlam polgárosultságtól nyertek s a felsőbbség e nézpontjából
kiindulva, nomád életet folytató testvéreik felett uralkodni
szeretnének. Felette dicséretre méltó nálok szivós ragaszkodásuk nemzeti
jellemüknek oly sok szép sajátságához, melyet az iszlam más helyeken oly
könnyen átalakit vagy beszennyez. Az özbegeknél a képmutatás és
álszenteskedés daczára is, melyet az ottani iszlam terjeszteni
törekszik, még mindig nagyon sok becsületességre, igazlelküségre és
török nyiltszivüségre találunk, a mely minőségekben ők az elvetemült és
gonosz tadsikoktól jelentékenyen különböznek s az utóbbiak felett
uralkodni valóban meg is érdemlik. A mennyire személyes tapasztalataim
bizonyitják, csakis az özbeg az az egyedüli török, ki nemzeti jellemének
minden fényoldalát képviseli.