Már maga a „sivatag“ név eléggé kifejezi, hogy Turkesztán lakott része,
termőerejéhez viszonyitva igen csekélynek tartatik; ehez járul még
lakosainak szegénysége és teljesen kezdetleges s egyszerü életmódja, s
igy nem lehet feltünő, ha a nagy távolság s ennek folytán a
viszonyokkali ismeretlenség téves fogalmakat szült és terjesztett. A
bennszülött s más keleti utazók és földirók, mint például Idriszi, Ibni
Haukal, Ebulfeda s a tudós fejedelem Baber a legnagyobb szélsőségekbe
tévednek, midőn Turkesztánt, mint egyikét a föld legdúsabb
tartományainak irják le, s csak Indiának adnak fölötte elsőséget. E
vélemény volt ezelőtt[19] általában divatos egész nyugoti Ázsiában s
legujabban még magam is több helyen hallottam; s előttem legfeltünőbb az
volt, midőn az önző iráni, a halálosan gyűlölt Turkesztán gazdagságát
czifra kitételekben dicsőitette. A mi minket illet, arra törekszünk,
hogy a lehetőségig igazságosak legyünk, de előlegesen sem hallgathatjuk
el azon állitásunkat, hogy Turkesztánt terményeinek bősége és
sokféleségével nemcsak a török birodalomnak általunk ismert európai és
ázsiai részét, Afghanisztánt és Persiát mulja felül, hanem, hogy még a
különben annyira megáldott és virágzó Európában is nehezen találnánk oly
vidéket, mely e tekintetben a turkesztáni sivatagnak megfeleljen.
A termények sokféleségének főoka az Oxus és Jaxartes partvidékeinek
éghajlati viszonyaiban fekszik. Bár itt a levegő nem zordon, de azért
lágynak sem mondhatjuk, s ha mindjárt Közép-Európa légmérsékletével
általában megegyező is, de még sem szabad elfelednünk, hogy a tél az
Aral tó partjain s Khokand hegyes vidékein sokkal szigorubb, mig
ellenben a nyár, a délfelé eső vidékeken s különösen azokon, melyek a
nagy homokpuszták közvetlen szomszédságában feküsznek, csaknem tropikus
s mindig sokkal melegebb, mint Közép-Európában. Az Oxus, Kerkitől és
Csardsujtól kezdve torkolatáig csaknem minden télen befagy; Kungrátban,
Khodsa Iliben s a jobb parton, ott, hol a Karakalpakok tanyáznak, a tél
rendesen igen szigoru, a hó gyakran hetekig nem olvad s az orkánszerü
északi szelek (Ajamudsiz), épen nem tartozik a ritkaságok közé. Ilyen
viszonyok közt szelid éghajlatról szó sem lehet; s én mégis Khivában a
nyári meleget már junius elején kiállhatatlannak találtam s augusztusban
Kerki és Belkh környékén oly nyomasztó hőség volt, a milyen még a
valóban tropikus vidékeken is ritkaság. Ez éghajlati külömbség a
növényzetben már kisebb távolságokon is meglátszik. Igy például a
Jengi-Ürgends-ben termesztett gyapot sokkal jobb, mint az északi
vidékeké s a hezareszpi selymet a khivai khánságban mint első rendü
czikket nagyra becsülik. A legjobb rizst Görlen s a legkitünőbb
gyümölcsöket a délfelé fekvő Khiva környéke adja. Ugyanezen viszonyokra
akadunk Bokhara és Khokandban is s csak ezeknek figyelembe vétele
mellett érthetjük meg a három khánság aránylag csekély földterületének
terményei oly sokféleségét, mit különben csak nagyobb terjedelmü s több
égalj alá eső országokban találhatni[20].
A mi a talajnak valóban feltünő termékenységét illeti, ez – hogy a
bennlakók kifejezésével éljek – egyrészt az oázokat átzugó áldásdús
folyóknak, másrészt magának a talaj eredeti minőségének tulajdonitható.
Az emlitett folyók között az Oxus a legjelentékenyebb s termékenyitő
hatása a Niluséval szokott összehasonlittatni, de amannak vize sokkal
kellemesebb izü. A Zerefsán már „aranyszóró“ nevével eléggé érthetővé
teszi azon áldást, melylyel partjait elárasztja. A kisebb folyókat,
például a Sehri-Szebzet vagy a Jaxartes mellékágait sem lehet egészen
jelentékteleneknek tekinteni, s ha a mondottakhoz még hozzáadjuk, hogy
itt a földek öntözése elég nagy gonddal s nagyobb könnyüséggel történik,
mint Nyugot-Ázsia egyébb részeiben, akkor a talaj termékenységét még
ugyan mindig jelentékenynek és nagyszerünek fogjuk találni, de többé nem
csodálkozunk fölötte.
A mint már „Közép-ázsiai utam“-ban megemlitém, az öntözés vagy az arna
nevezetü természetes csatornákból történik, s ilyeneket a rendetlen
folyásu Oxus eleget alkot, vagy a jap nevü kisebb mesterséges
csatornákból, mely utóbbiak a faluk és telepek körül s gyakran rajtok
keresztül is huzódnak. Minden valamirevaló helyen van egy Mirab
(vizfejedelem, vizfelügyelő) nevü magasabb állású hivatalnok, ki a
külömböző vizvezetékekre felügyel s azokat, melyek behomokosodtak,
tavasszal kitisztittatja. Télen a főarnák zsilipjei be vannak téve, hogy
a tavaszi jégmenéskor a gyakori árviz meggátoltatnék. A csatornákat
rendesen april kezdetével tisztitják s mindig arra törekednek, hogy
szükek és mélyek legyenek. Az ágyukból kiszedett homokot a két partra
rakják s igy gyakran mértföldekre terjedő sánczolatok támadnak, melyek
hüvös árnyukkal a drága nedvet a nap hevétől megóvják.
De az ilyen elsánczolt árkok, ha mindjárt a földmívelésre hasznosak
lehetnek és valóban hasznosak is, a közlekedésre igen hátrányosan
hatnak. A Persiában használt költséges kárizok – földalatti csatornák –
sokkal czélszerűebbek s a vizet is tisztán és hidegen tartják. A
közép-ázsiai utazónak a japok és arnák sok bajt okoznak, mert a hidak
többnyire rosszak, sőt sokszor nincsenek is hidak. Számitsuk csak fel
azon roppant fáradságot és időveszteséget, melyet egy karaván terhelt
tevékkel egy napi utban 10, 15 ilyen szemetes csatornán átkel. Sőt a
folyókra is károsan hat az a gyakori csapolás, a mit különösen az
Oxusnál veszünk észre, melynek minduntalan változó folyása – előbb
ugyanis kétségkivül a kaspi tengerbe ömlött, mig most az Aral tóba
siet[21] – ha nem is egészben, de nagyrészt ezen viszásságnak
tulajdonitható.
Azt, hogy a három khánság közt melyik a legtermékenyebb, nehéz
meghatároznunk, különösen most, midőn a szerencsétlen Conollyt kivéve,
az ottani talajviszonyok általános ismeretével senki sem bir. Mindazok
után, miket én szamarkandi utamig láttam, s Khokandról többnyire odavaló
utitársaimtól hallottam, hajlandó vagyok – különösen a mi a növényzetet
illeti – a khivai khánságnak adni az elsőséget, mely ugyan kevesebb
mívelés alatti földdel bir mint a másik kettő, de ezeket a termények
sokasága és minőségével felülmulja, s csak egyedül Bokhara küld több és
kitünőbb faju gyümölcsöt. A mi az ásványokat illeti, ebben is
kétségkivül Bokharáé az elsőség, mig még ellenben jófajta háziállatokkal
csak a vándor törzsek birnak.
A föld, melyet Tanab szerént mérnek (= fonál, egy Tanab, 60 négy utrőföt
tesz) a) Mükk, szabad tulajdon, melyért adót fizetnek, b) Khanlik,
kincstári birtok, t. i. olyan föld, melyet vagy a kormány töretett fel,
vagy elkobzás és foglalás folytán jutott hozzá; ezen földről neki a
tiszta jövedelem egy harmada jár, és c) Jarimdsi[22], az a föld, mely
valamely Medresze (oskola) mosë vagy más kegyes alapitvány tulajdona, s
melytől a tiszta jövedelem egy negyedét fizetik. A kincstári jószágok
minden kerületben, bizonyos számú – müsürüb – hivatalnok felügyelete
alatt állanak, kik egyuttal a jövedelmeket is beszedik; az egyházi javak
ellenben itt is, mint minden más iszlam országban, a mutevalik kezelése
alatt vannak.
A mi a talaj minőségét átalában illeti, a dolog érthetőbb lesz, ha
megemlitem, hogy az első osztályu mívelt föld egy tanabja 100 batmant
(egy batman = 40 font), az utolsó minőségü legalább 60 batmant ad. S ha
ehhez még hozzáadjuk, hogy a földnek termés alá készitése nemcsak, mint
egész Ázsiában, nagyon hanyagul, de a mellett még a lehető
legkezdetlegesebben történik, akkor a szakértő könnyen felfoghatja az
ottani föld roppant termékenységét.
Hogy a három khánság együttvéve hány négyszegmértföld mívelt vagy
termőképes földet bir, olyan kérdés, melyre egyhamar megfelelni teljesen
lehetetlen. A gyakori háborúk és zavarok eléggé megmagyarázzák azt, hogy
miért akad az utas oly sok azelőtt virágzó telep puszta helyére, s
Khivára vonatkozólag bátran fellehet tenni, hogy ezen földult és
elpusztitott vidékek területe nagyobb mint a jelenleg mívelés alatt levő
földmenyiség. Nehány terményt kivéve, melylyel a khánságok egymásközt s
Oroszországgal kifelé kereskednek, minden egyébből csak annyit
termesztenek, a mennyivel otthon beérik, pedig kétséget nem szenved,
hogy a jelenlegi termények minőségét nemcsak javitani, de még
változatosabbá is lehetne tenni.
A három khánság terményeinek rövid áttekintése az eddig mondottakat még
jobban megvilágositja.
Növényország.
Azon gabnafajok közt, melyek a turkesztáni sivatag tartományokban
termesztetnek, a buza és árpa játszák a főszerepet. Az előbbeniek itt
négy faja létezik, u. m.:
1) Bokhara budáji (bokharai buza), első minőségü, magja hosszú, vörös,
hegye zöldes szinü. Ezen faj adja a legizesebb kenyeret, melynek
készitésében Bokhara városa kitünik s mely sirmaja név alatt messzire
elhordatik.
2) Tokmak bás (bunkós fejü) vastag, kerekded magva igen húsos s a mi
buzánkhoz valamenyi fajok közt leginkább hasonlit. E terményt legjobb
minőségében Khiva szolgáltatja.
3) Kara szüllü (fekete hajú) sovány, sötétbarna magva nem igen jó
minőségü s legtöbbnyire a lovakat abrakolják vele. Végre a
4) Jazlik (nyári buza) igen gyorsan érik és feltünőleg könnyü. Más
fajokkal vegyitve használják.
Az árpa Közép-Ázsiában nem olyan jó mint Persiában vagy Törökországban.
A közönségesen ismert fajtán kivül van még egy silányabb fajta is – ezt
Khivában karakulpuknak hijják – s mint az egész Keleten, a lovakkal
étetik meg.
Rizs igen nagy mennyiségben terem, de jóságára nézve legkevésbbé sem
állja ki a hasonlatot a heráti, vagy a kitünő sirázival, mely utóbbi
csampa vagy amberbujnak (Ámbra-illatú) is neveztetik. Még legtöbbet
hasonlit az egyptomi rizshez (Törökországban dimjatti); de ha gondosabb
s a talajnak megfelelőbb módon míveltetnék, akkor ez utóbbit
valószinűleg legyőzné.
A dsügerit (holcus sorghum) mind a három khánságban nagyban termesztik,
s többet is használják mint bárhol Ázsiában. A gyönge tejesek megeszik,
de ha egyszer megszáradt, abraknak használják, különösen a csikók
számára, mert nem oly hevitő mint az árpa, s gazdag czukor tartalma
nagyon tápláló. Azonkivül egyedül, vagy buzával vegyitve kenyeret is
készitenek belőle.
A mekke dsügeri (törökbúza) legfeljebb egy kis arasznyit nől, s kétféle,
az egyik sárgás, a másik egészen vörös apró magvú. Ezt nem száritják
meg, hanem vagy megeszik mikor még gyönge, vagy a barmokat hízlalják
vele.
Tari (tönköly) sokféle van, s miután a közép-ázsiabelieknek egyik fő
táplálékát képezi, nagyban termesztetik.
Hüvelyes vetemény, a nálunk ismert fajokon kivül, mint borsó (burcsak),
bab (lubie), lencse (jaszmuk) stb., még egyébb is van, mik nálunk
azomban ösmeretlenek; igy p. o. a konak, melynek magva kisebb de
vastagabb mint a mi lencsénké, s apró bokrokon nől, a más, valamivel
nagyobb szemü mint a köles s barna szinü stb.; ezenkivül még nehány
alfaj, melyek azomban csak szakemberre nézve birnak érdekkel.
Az olajnövények között legelső helyen a kündsi szeramot emlitem, mely
igen szépen tenyészik s a három khánságot bőven ellátja az ételhez és
világitáshoz szükséges olajjal. Ezenkivül emlitésre méltó a zigir, egy a
köleshez hasonló növény, melynek szárán több almanagyságu gyümölcs
terem, s ebben vannak a mákszemnagyságu, sárga magvak. Ennek olaját az
ételeknél s különösen sütemények készitésénél használják. Azután a
dsigit, t. i. a gyapotmagvak, de ennek olaja éldelhetetlen, a kender
(kender), melyről igen hitvány vásznat s a kedvelt beng bóditó szert
készitik. Végre az indau egy csekély cserje, melynek zöldes magjából
nagyon keserü és rosz szagú olajat ütnek, s ezt az állatok, különösen
sebesült tevék gyógyitására használják.
A festő növények közt nevezetes a nijan vagy bojak (festő buzér), melyet
mind a három khánság igen jó minőségben termel s nagy menyiséget ad el
belőle Oroszországnak. 1835-ben Oroszország még nem igen kereste e
czikket, s 1860-ban már mégis 24,523 orosz pudot (883,000 angol font)
hozott be[23]. Az iszbarak vagy barak apró sárga virágja, megszárasztva
és szétdörgölten, szép sárga festéket ad. A görcsük a mi lóherünkhöz
hasonlit, s apró vörös virágszirmai kifőzve erős fekete festék lesz. A
buzgunds gubacs nemü növény, mely csak déli Majmenében terem s mint
mondják a Badgiz hegyek közt (éjszaki Herátban) a legjobb vörös festéket
készitik belőle, mely még a helyszinén is nagy áron kel el. Bár nem ezen
osztályba tartozik, de mégis meg kell említenem a sajátságos
terendsebint, ez egy gyantás állomány, mely a khari suter (tevetüske)
nevü tövisbokron terem. A terendsebin a nyár vége felé szokott éjjel
váratlanul s rögtön előtünni, s ilyenkor azonnal le kell szedni, mielőtt
a nap reásütne. Ezen mozgaszerü, világosbarna szinü anyagból, mely
különösen édes, s nyersen is megehető, Közép-Ázsiában szirupot
készitenek, Persiában meg a meshedi és jezdi czukorgyárakban használják
fel.
Gyümölcsből, a déli fajokat kivéve, csaknem minden fajta található, mind
a három khánságban, még pedig nagy mennyiségben és kitünő minőségü, s a
kivitel nemcsak Oroszország, hanem a gazdag India felé is megy. S mivel
Ázsiában valamely helynek, becses vizének, levegőjének és gyümölcsének
minősége szerint határoztatik meg, nem csoda, ha a közép-ázsiai
gyümölcsének ezen előnyeire oly nagyon büszke. Mindhárom khánságnak meg
van a maga sajátságos gyümölcsfaja, igy Khivában a dinnyék és almák,
Bokharában a külömböző szőllőfajok és a nyári baraczk érdemelnek különös
figyelmet. Meglehet, hogy az utóbbi helyen a nevezett czikkekben Persia
és Törökország sok vidéke felülmulja; de Khiva dinnyéi nemcsak Ázsiában,
de mondhatom az egész föld kerekségén a legkitünőbbek. Európai embernek
fogalma sem lehet ezen gyümölcs kitünő jóságáról, melynek rendkivüli
édes és illatos husa szétolvad a szájban s oly üditő, hogy kenyér
mellett élvezve, a természet által nyujtott legjobb tápláléknak
mondható. Csak az Iszfahán körül tenyésző hires naszrabadi dinnye
mérkőzhetik, de csak keveset, Középázsia ezen a maga nemében egyetlen
gyümölcsével.
A sokféle dinnyefaj közt, mint nyáriak a következők érdemelnek emlitést:
1) zamcse, koránérő, gömbölyü, sárga szinü, vékony haju, 2) görbek, zöld
szinnel és fehér hussal, 3) babaseikhi, kicsiny, gömbölyü, fehér husu,
4) kökcse, 5) sirinpecsek, kicsiny, gömbölyü, igen lágy és édes, 6)
sekerpare, 7) khitaji, 8) köknabat, 9) aknabat, 10) begzade[24].
A téli dinnyék csak október elején érnek meg, de az egész télen
élvezhetők s februárban legjobbak. Fajaik következők: 1) karagulabi, 2)
kizilgulabi, 3) besek, 4) pajandeki, 5) szakszaul-kavunu. Többnyire
ezeket viszik Oroszországba.
A közép-ázsiai dinnyefajok kitünő minősége leginkább az Oxusnak
köszönhető, mert a legjobbak annak partjain teremnek. Bokhara dinnyéi
nagyon középszerüek s minőség tekintetében még a khokandiaktól is
túlszárnyaltatnak.
A szőlőfajok közül Khanikoff érdekes munkájában[25] tiz fajt emlit föl,
melyekre ő Bokharában akadt. Én Khivában a következőket találtam:
1) Huszeini, hosszas szemü, vékony haju, igen édes s télen eláll, 2)
meszke, gömbölyü, nagy szemü, 3) szultani, 4) khalide, korán érő, 5)
siborgani, 6) taifi, 7) khirmani, 8) szajeke.
Mindezen fajták sik földön tenyésznek, s mivel bort csak a bokharai
zsidók s ezek is csekély mennyiségben állitanak elő, ennek folytán e
nemes gyümölcsből részint szirupot készitenek, részint megszáritva
megeszik.
Alma négyféle találtatik s a hezareszpi faj bátran kiállhatná a versenyt
a mi kerti terményeinkkel.
A szeder is nagyobb szemü, többféle s édesebb, mint nálunk; ezen
előnyének tulajdonitható az, hogy a közép-ázsiai selyem jobb, mint az
olasz vagy franczia, s hogy a nálunk már évek óta otthonos
selyemhernyó-betegség ott még mostanáig ismeretlen.
A mi a selyemtenyésztést illeti, ez a khinai tatároktól s különösen
Khotenből származott be, hová, mint Reinaud[26] helyesen jegyzi meg,
időszámitásunk első századában Khinából vitték. Belföldi selyemczikkek,
mintegy Bokhara régi történetét tárgyazó kézirat tanusitja[27], már az
iszlamot megelőző korban ismertettek s igy épen nem vádoltathatunk
tulzással, ha azt állitjuk, hogy a selyem tenyésztése, fonása és
megfestési módja a három khánságban még sokkal régibb jellemü, mint
magában Khinában, mert imitt az ipar haladása közben többet változtatott
rajta, mint amott. Az anyag megfestését csaknem kizárólag a zsidók
eszközlik, a szövést a tadsikok és merviek, s ezek mindnyájan hódolva a
lakosság izlésének, csak feltünő szinü szövetet készitenek.
Régenten, különösen még az arab foglaláskor, Középázsia selyemszövetei
az egész Keleten hiresek voltak, a mint azonban később a hóditók az
ügyesebb iparosokat Damaszkusba meg Bagdadba költöztették, a régi
művészeti tökély lassanként elenyészett s elveszett örökre, daczára
Timur minden igyekezetének, melylyel azt az Oxus tulfelén ismét
felvirágoztatni akarta. Hogy mily nagy a selyemtermelés, már azon
körülményből kiviláglik, hogy az itt általában divatos gyapotszövetek –
Aladsa – nagy mennyiségü selymet tartalmaznak s hogy nemcsak a
vagyonosabbak, hanem minden bármily csekély sorsu embernek is rendesen
van egy-két darab ruhája s nehány asztalkendője selyemből, s hogy
nemcsak Persiával, Indiával és Afghanisztánnal üzetik e czikkre nézve
nagy kereskedés, hanem még Oroszországnak is nagy mennyiség jut belőle.
Középázsiának egyik sokat igérő termése a gyapot, mit, miután minden
ruha, asztalkendő, ágynemü s kendő belőle készittetik, mindhárom khánság
nagyban termeszt. A turkesztáni gyapot jobb mint az indiai, persiai és
egyiptomi, s némelyek még a világhirü amerikaival is versenyképesnek
tartják. Még eddig csak Oroszország használja fel e czikket moszkaui,
wladimiri, twerszkoy stb. gyáraiban s mindinkább növekedő mennyiségben.
Igaz, hogy a gyárosok részéről sok a panasz, hogy a termelők hanyagul
járnak el a tisztitás körül s hogy a kereskedők az árut nagyban
hamisitják, részint megnedvesitvén a gyököket, részint hogy nagyobb
súlyuk legyen, köveket rakván bele. Mindennek daczára azonban, a
Khivából és Bokharából Orenburgon át bevitt gyapotot az orosz ipar nem
nélkülözheti.
A gyapotmívelésre Középázsia azért is igen alkalmas, mivel a
gyapotföldek a nedvességet nem kivánják meg, sőt az eső még tavaszkor is
inkább károsan hat reájok. E czélra a Szoga nevü kemény, kővel elegyes
helyeket szemelik ki s ezeket is csak egyszer törik fel; igy a
megmunkálás és ültetés minden mezei munkánál egyszerűbb. Az orenburgi
vámhivatal statisztikai adatai szerént azt kellene hinnünk, hogy a
legtöbb gyapotot a bokharai khánságban termesztik, de ez valószinüleg
tévedés, mert a khivai karavánok, midőn a Jaxartest átlépik, gyakran
egyesülnek a bokharaiakkal, vagy legalább bokharabelieknek adják ki
magukat azért, mert ezek az oroszokkal jó viszonyban vannak s nincs is
épen rosz hirük közöttük. Saját tapasztalataim s a kérdezősködéseimre
adott felvilágositások után ugy tudom, hogy Khiva gyapottermelése sokkal
virágzóbb s jobb minőségü, mint a testvér országoké. A gyümölcs –
gavadse – itt kisebb, mint Bokharában, de sokkal finomabb és fehérebb
még a guzei szefidnél is, mely pedig első minőségü bokkarai termény.
Állitásunkat még azon körülmény is megerősiti, hogy a közép-ázsiaiak
mind a khivai terménynek adják az elsőséget. A megfestésben és szövésben
Bokharának jó hire van, de magában a fővárosban is jobban fizetik a
khivai mint a belföldi készitményt s amazok Afghanisztánba, Indiába s
északi Persiába is szállittatnak, s még a vándortörzseknél is nagy
becsben tartatnak.
Kétséget sem szenvedhet tehát, hogy a középázsiai puszták ezen terménye
a jövendőben sokkal több értéket fog képviselni; de ehhez még sok
fejlesztő körülménynek kell hozzájárulni; mindenek előtt a mívelést kell
tökéletesiteni, a tisztitásnál és bemálházásnál európai gépeket kell
használni s az utakat biztosakká tenni. Ily módon nemcsak a minőség
lenne jobb, hanem a termény mennyisége is minden nagyobb megerőltetés
nélkül is nevezetesen emeltethetnék. Valószinü, ha nem is a legközelebbi
jövőben, hogy valamikor Középázsia Oroszországra nézve azzá lesz, a mi
jelenleg Uj-Karolina Anglia gyárvárosaira nézve.
A Középázsiából Oroszországba bevitt gyapotmennyiség módnélküli
szaporodását legtisztábban ugy foghatjuk fel, ha Lumley Savillenak, a
pétervári angol követség egykori első titkárának, az 1862. és 1865. évi
kékkönyvben felhozott táblázatát ide igtatjuk. Ezen hivatalos kimutatás
szerint bevitetett a három khánságból:
Év Bokhara Khiva Khokand
rubel rubel rubel
1840–1850 2,065.697 470.781 16.851
1853 280.514 133.799 ⎫
1854 509.600 248.347 ⎪
1855 513.023 185.683 ⎪ hiányzanak
1856 501.225 36.050 ⎬ az
1857 578.483 66.776 ⎪ adatok.
1858 634.643 59.729 ⎪
1859 495.065 2.274 ⎭
1860 721.899 22.429 4907
Összeg 4.237.772 755.087 4907
E szerint tehát az 1840–50 közötti forgalom a reá következő tiz év alatt
több mint kétszeresre emelkedett s valószinü, hogy ha a politikai
viszonyok kedvezni fognak, mindinkább nagyobb lesz. De ismételve is meg
kell jegyeznünk, hogy, habár Bokhara itt mindenütt a legnagyobb számot
mutatja fel, ez azért még sem képviseli kizárólagosan az ő terményét.
Nagyon sok khivai áru van a közt, melyek részben ürgendsi kalmárok a
bokharai uton visznek Orenburg felé (melynek vámhivatalából a föntebbi
összeállitás került), hol azután minden Bokhara rovatába iratik be.
Azonkivül még sok khokandi gyapot is, mert a khokandiak, mivel az
oroszszal folytonos viszálkodásban élnek, a határon mint bokharabeliek
mennek át.
Az állatországból.
Itt mindenekelőtt a házi állatok, s ezek közt is legelső helyen a juhok
emlitendők, melyeknek két faját lehet megkülönböztetnünk, u. m. 1) kazak
koj (kirgiz juh) és 2) özbeg koj (özbeg juh). A kirgiz juh, ugy gyapjura
mint husra nézve, többet ér az utóbbinál. Középázsiában egyáltalán a
kövérfarkú faj tenyésztetik, s azon első hallásra hihetetlennek tetsző
állitás, hogy ezen állatnak széles, földön heverő vastag farka alá
gyakran hengert vagy egyéb kis járművet helyeznek, hogy a járás reá
nézve lehetségessé tétessék, vagy legalább megkönnyittessék, épen nem
mondható túlzottnak. Különösen a hizlalt juhok – bakkan – gyakran 3–4
batman (20 font) tiszta zsirt is adnak. A mi a husnak izét illeti,
mondhatom, hogy jobb minden egyébb tőlem Ázsiában ismert fajokénál,
melylyel a törökországi nagy hirü kivirdsik és karaman össze sem
hasonlitható, s melylyel még a persáktól oly nagyra becsült indopersiai
sem versenyezhet.
A gyapju nem oly kitünő minőségü, de valószinüleg azért nem készitenek
belőle ruhákat, mert még nem értenek a finomitáshoz, hanem inkább
szőnyegekre, uti tarisznyákra, lótakarókra s más durvább szövetekre
használják fel; e mellett nem is képez jelentős kiviteli czikket. De
nevezetes kereskedelmi czikk a fekete göndörszőrű báránybőr, melynek
egyedüli hazája a bokharai khánság s itt is főkép Karaköl. Innen hordják
szét egész Ázsiába, sőt Európába is, hol Asztrakhán név alatt ismeretes.
A bőrt a háromnapos bárányokról huzzák le s azután nehány napig só és
árpaliszt keverékben páczolják s végre, hogy szép fényes legyen, a
Zerefsán vizében kimossák, melynek partjain Bokhara és Baveddin között,
különösen julius hóban nehány százezer darab ilyen száritásra kitett
bőrt lehet látni. E bőr mindenütt nagyon keresett czikk, de különösen
Persiában, hol a divatos föveg belőle készittetik, s ha meggondoljuk,
hogy ott egy külah (kalap, melyhez 3–4 darab elég) 10–15 aranyért
árultatik, akkor meggyőződhetünk arról, hogy a mi asztrakhánunk, mely
sokkal olcsóbb, nem bokharai termény. A juhtenyésztés lévén a
középázsiai vándortörzsek főélelemforrása, könnyen fogalmat szerezhetünk
azon roppant nagyszámu nyájakról, melyek a mérhetetlen pusztán
táplálkoznak. A kirgizek sok juhot hajtanak a khánságokba, de
Oroszországba is, hová a bevitel folytonosan növekedőben van. 1835-ben
850.000, 1860-ban már 3,644.000 ezüst rubel áru hajtatott be[28]. Az
utóbb emlitett év folytán a roppant sok juhokon kivül még 750.000 ezüst
rubel áru nyers juhbőr és 86.000 e. r. áru gyapju vitetett át
Orenburgnál az orosz határon.
A juh után a kecske a legnevezetesebb házi állat. A kecskehus ugyan
sohasem oly jó, mint a juhhus, de itt mégis jobb valamivel, mint máshol
Ázsiában. A kecske gyapja, mint Burnes mondja, ugyan messze áll a
kasmiritől, de mégis meglehetős jó és vizhatlan szöveteket készitenek
belőle.
A legjobb lovak a turkománoknál találhatók, s ezek közül a java
Afghanisztán, India és Persia felé kivitetik. A turkomán ló, különösen
az Akhal és a jomut fajbeli, nem sokat enged az arab lónak, akár
gyorsaságát és kitartását, akár szépségét és alakját vegyük tekintetbe.
Az özbeg ló, vagyis azon faj, mely Bokhara, Khiva és Mejmenében honos,
inkább erejével mint gyorsaságával tünik ki.
Közép-Ázsia tevéit, melyek közt a bokharai faj és a kétpupos kirgiz-teve
érnek legtöbbet, erőben és gyorsaságban csak az arab, különösen a
hedsázi tevék haladják meg. Azon szóbeszéd, hogy a teve kettős gyomrában
a viz tiszta s hűs marad, s hogy a szomjtól gyötört utasok végső
esetekben ehez nyulnak, itt egészen ismeretlen, s a vándortörzsek
közötti ide vonatkozó tudakozódásaira nevetéssel feleltek. Annál
hasznosabbak Középázsiában ez állatok, mértékletességöknél fogva, mivel
a legmegromlottabb vizzel is beérik s daczára a gyakran csak tövis és
bogáncskóréból álló abraknak, a legnagyobb terheket napokig hordozzák.
Ezenkivül az arab tevék alattomosságától s vadságától egészen mentek.
Kivitel csak Persia és Afghanisztánba üzetik velök, de Oroszországba nem
igen. Nagy hasznot hajt az évenként kétszer nyirott teveszőr is, melyből
köteleket s egyéb durva, de néha finomabb szöveteket is készitenek.
Szarvasmarha nem sok van, s ez is meglehetősen hitvány. A legszebb marha
állitólag Khokandban található; az Oxus mellett egyedül a Karakalpakok
foglalkoznak kizárólag marhatenyésztéssel. Középázsiában a marhahus még
a persiai s törökországinál is szivósabb, éldelhetlenebb, s ezért azt
itt többnyire csak a legszegényebb emberek fogyasztják. Azonkivül
aránylag kevés sajtot és vajat készitenek tehéntejből. Öszvért
Középázsiában nem tenyésztenek, mert a lovat, mint legnemesebb állatot,
nem engedik bemocskolni. Annál nagyobb gond fordittatik a
szamártenyésztésre, mely itt sokkal szebb és jobb, mint máshol Ázsiában.
A bokharai tenyészetü szamár nemcsak erős és nagy termetével tünik ki,
hanem még gyorsaságával is, s hosszu karaván utakon az csak annyit győz
meg, mint a ló.
A szárnyas állatok közül honos itt a hosszulábu khinai tyúk, a ludak
kisebbek, mint Európában, kacsafaj többféle tenyésztetik. Vannak még
hattyúk, fogolymadarak, gyöngytyúkok és fáczánok, melyek közül a
legszebbek Khokandban találhatók.
Az ásványországból.
Senki sem csodálkozhatik azon, hogy napjainkban a három khánság
földjében elrejtett kincsekről alig tudunk valamit. Lehmann s más orosz
utazók, kik kellő geologiai készültséggel birván, behatóbb vizsgálatokat
tehettek volna, a tatár hatóságok féltékenysége miatt minden lépésükben
meg lettek akadályozva. Daczára annak, még sem vagyok hajlandó Burnes
azon nézetéhez csatlakozni, hogy Középázsia épen semmi vagy csak igen
csekély mennyiségü nemes érczet rejt földjében, s hogy a zerefsáni
aranypor sem odavaló eredetileg, hanem Hindukusból eredő kisebb
folyóktól vitetik oda. A középázsiabeliek szerént a szamarkandi és
bedakhsani hegyvidékek, az Oveisz Karajne hegység az Oxus balpartján
Khivában, és a nagy Balkán a káspi tó melletti pusztában sok nemes
érczet tartalmaznak. Hogy a felső Oxus mellett csakugyan léteznek
aranytelepek, ezt azon körülmény is eléggé bizonyitja, hogy ott, daczára
azon elhanyagolt és kezdetleges módnak, melylyel az aranymosás üzetik,
évenként mégis jelentékeny mennyiségü aranyat nyernek.
Az aranymosásra, vagyis jobban mondva, az arany kihalászására
tevefarkakat használnak, melyek egy sorban két karó közé függesztetnek.
Ezekkel egy ideig a vizet verdesik vagy bemártják őket s ugy hagyják
lógni. Mindig a zavaros helyek kerestetnek ki e czélra, s a munkát
junius és julius hónapokban, mint a melyek erre legjobbak, szokták
megkezdeni. Nem valószinü, hogy az aranyport kivinnék, mert a mint
Bokharában lakó persa aranyművesektől tudom, az ott látott kisebb
ékszereket belföldi érczből készitik. Ezüstöt Khivában szednek a fönt
emlitett hegyekben, s Allahkuli khán idejében három év alatt, mikor a
munkákat egy mívelt, szakavatott indus vezette, ezen becses érczből igen
nagy mennyiséget nyertek. Az emlitett uralkodó halála után az indus
állitólag megszökött, mások azt mondják, hogy meggyilkoltatott. Mondják,
hogy azóta a bányákat elhanyagolták. Sehri-Sebz körül is vannak
ezüstbányák, de az erre vonatkozó adatok bizonytalanok.
A nemes kövek között a bedakhsáni rubinok érdemlik az elsőséget, melyek
régebben laoli bedahsán név alatt egész Ázsiában hiresek voltak; most
már nagyon megritkultak. Karniolt nagy mennyiségben találnak a
bedakhsáni hegyi patakok medrében, ára csekély s Arábia, Persia és
Törökországba viszik. A festésre való lazulkő Középázsiában kis értékü s
Oroszországba és Persiába vitetik. A bedakhsáni és khokandi türkisz
szinre nézve a nisabuval (Persiában) nem versenyezhet s többnyire csak a
vándortörzsek meg a nogaji ezüstművesek veszik. Szine zöld és nem kék, s
nem oly általánosan keresett, mint amaz.
A középázsiai sikországok terményeinek ezen vázlatos előadása az
olvasót, s különösen azt, ki Ázsiát s az ottani viszonyokat ismeri,
meggyőzhette arról, hogy Turkesztánt a terméketlen tartományok közé
számitani nem lehet. A lakóitól nagy becse és sivár körülete folytán,
homokba foglalt drága kőnek nevezett Középázsia, a távol Kelet országai
közt bizonyosan nagy szerepet fog játszani s nevezetes helyet foglaland
el, ha az európai polgárosodás jótevő sugarai az ottani szerencsétlen
viszonyok posványát kiszáritván, századunk nagyszerü vivmányai az ipar
és földmivelés terén ott is utat nyitandottak maguknak. Rablás, háboru
és öldöklés s nem a puszta határok tették sivataggá az Oxus és Jaxartes
partjait. Bokharában s még inkább Khivában a földmüvelést csaknem
kizárólag rabszolgák végzik, kiknek száma az utóbbi khánságban a
80.000-et meghaladja. A vad erkölcsök a hon lakójának kardot adtak
kezébe, s az ekét meggyalázónak vélik s a rabszolgákra bizzák. Mikor
látják már be ezen országok, hogy szerencsétlen sorsuk s zilált
állapotaik legnagyobb része ezen ferde nézpontban gyökeredzik. Az orosz
kormány, midőn az ottani viszonyokat könnyiteni és szeliditeni törekszik
(mert tökéletes átalakitásukról egyhamar szó sem lehet), teljes
elismerésünket s szerencsekivánatainkat igazán megérdemli. A föld
gazdagságát ne irigyeljük tőle, mert eltekintve a kormány erkölcsi
befolyásától s netaláni politikai czéljaitól, anyagi haszna nem sok van,
sőt bátran kimondhatjuk, hogy csekély azon fáradalmak és költségekhez
mérve, miket egy ily országnak megszállása és igazgatása megkiván, egy
oly országé, melylyel a közlekedés valószinüleg mindig kimondhatatlanul
fáradalmas marad.