Az, a mit ezen fejezetben Bokhara multjára nézve közlök, legnagyobbrészt
egy Tarikhi Narsákhi (Narsákhi története) czimü persa kéziratból van
átvéve. Ezen Bokharáról szóló fölötte érdekes munkát szerzője,
Mehemed-ben-Dsáfer-el-Narsákhi, a hedsra 332-ik[29] évében irta arab
nyelven, a szamanida Emir Hamid uralkodása alatt. Később, a hedsra
522-ik évében, persa nyelvre fordittatott s a nem kevésbé érdekes
„Khazain ül Ulum“-ból (A tudományok kincsei), melyet a nisáburi Ebul
Haszán irt, megbővittetett.
A mi történeti értékét illeti, a „Tarikhi Narsákhi“ mindenesetre megérné
a hű forditására és kiadására forditandó fáradságot. Ismerőseim egyike,
a kitünő keleti nyelvész Khanikoff, már dolgozik is rajta, s igy ezen
becses munka rövid idő alatt a nagy közönség kezébe jut. Mi a könyvből
csak azt szedtük ki, a mi vázlataink keretébe beillik, s ezért az
eredeti szöveg szabad forditását adjuk, mert igy kevésbé fárasztó s
inkább megfelel a közönség izlésének.
Bokhara és környéke.
A hely, melyen most a szent Bokhara fekszik, régi időben mocsár volt,
mely a Szamarkand felől jövő folyónak évenkénti kiöntéseiből állt elő,
mert ez utóbbi a nyári hónapokban a szomszédságban fekvő hegyekről
leolvadt hótól nagyon megdagadt. E mocsár azután kiszárittatott s a
termékeny föld nemsokára mindenfelől települőket édesgetett magához, kik
ott megállapodván, magok közül egy Aberzi nevü főnököt választottak meg
uralkodónak. Maga Bokhara még akkor nem létezett, de volt ott több falu,
melyek közül Bejkend v. Pejkend (az uralkodó faluja) volt a legnagyobb.
Nem sokára a zsarnoki uralkodás szétszórta a telepet. Egy részök északi
Turkesztánba vonult vissza s ott Otrar várost alapitván, csakhamar
jólétnek örvendett. Később visszamaradt testvéreik segélykéréseinek
engedve, ismét visszatértek. Fejedelmük, Sír Kisver (az ország
oroszlánja) legyőzte a gonosz Aberzit s őt egy vörös tüskékkel töltött
zsákba tétetvén, mindaddig hengeritgette, mig meg nem halt. Bokhara
lassanként ujra felvirágzott. Fejedelme Sír Kisver 20 évi uralkodása
alatt igen sokat tett a telep gyarapitására; példáját utódai is
követték, s nemsokára az egész környék megnépesedett s falvakkal volt
ellepve.
Hogy ez időszámlálásunk melyik szakában történt, nehéz megmondani.
Bokhara őstörténetének regéje megértésére törekedni, hiábavaló igyekezet
lenne. Mi itt inkább a kézirat fölötte érdekes adatait fogjuk előadni s
mindjárt Bokharával kezdjük, mint ez már ősidőktől fogva főhelynek
tartatott.
Bokhara, a főváros.
A mit kútforrásunk ezen hely vallási jelentőségéről felhoz, hogy mily
előnyökben részesültek lakói, mily kitüntetés várt rájuk a föltámadás
napján stb., mindez az olvasót kevéssé érdekelheti. A vár alapitójának
Sziaust mondják, ki később ugyanott a Gurian kapu előtti téren saját
ipjától megöletett. E helyet a tűzimádók mindig szentnek tartották s
noruz (ujév) napján, napkelte előtt ott mindenik egy kakast áldozott. Ez
emlékünnepnek hire messze terjedt, s dalnokok dicsőiték azt, bár az
esemény már 3000 év előtt történt. Mások azt állitják, hogy Efrásziab
volt az alapitó. Mindegy, a vár sokáig pusztán, laktalanul állt, mig
Bendon, Khatun királyné férje, azt egy másik erőséggel együtt ujra
felépitette s a kapukra vaslemezekbe vésette nevét. A hedsra hatszázadik
évében a kapuk vaslemezeikkel együtt még meg voltak, később az egész
romba dőlt, s az erőd fölépitésére irányzott törekvések mind füstbe
mentek. Az akkori időben élt bölcsek tanácsára végre a pelejadok
alakjára hét oszlopra épitették föl s ezen idő óta mindenik uralkodó, ki
benne lakott, győztes volt, s a mi még bámulatosabb, közülök egyik sem
halt meg addig, mig benne lakott. Ezen várnak két kapuja volt, a keleti
vagyis Guzian kapu és a nyugoti, Rigisztán kapu; e kettőt egy út kötötte
egymással össze, az egész magában foglalta még a főtisztek lakását, a
fogházakat, a kincstárakat s a tanácsházakat is. Miután egy darab ideig
romokban hevert, Arszlán khán ujra felépitette s visszaadta régi fényét.
A hedsra 534-ik évében Kharezm sáh Bokharát elfoglalván, a Szandsár
által kinevezett helytartót kivégeztette s a várat lerontatta; de
536-ban megint helyreállittatott. Hasonló sorsban többször is részesült,
mig végre a mongolok Dsengiz khán alatt Bokharát a várral együtt romba
döntötték.
Azon paloták között, melyekkel hajdan Bokhara ékeskedett, legelső helyen
Rigisztán szeraiját emlitik, melyben az uralkodók, az iszlamot megelőző
korban s azután is, tartózkodni szoktak. Terjedelmére nézve legnagyobb s
talán egyszersmind a legpompásabb is azon palota volt, melyet a
szamanida Emir Szaid épittetett s melyben az uralkodó minden
főhivatalviselőjével együtt lakott[30]. Ezután neveztetik a Szerai
Molian, vagyis azon palota, mely a hasonnevű csatorna partján épült.
Erről azt mondják, hogy fölülmulhatatlan szépségü lakhely volt,
körülvéve a legszebb kertek és rétekkel, virágágyakkal, patakokkal s
szökőkutakkal. Ezenfölül a Rigisztán kaputól a Destekig (kis mező) az
egész ut csinosan festett házakkal, kellemes tavakkal s árnyas fákkal
volt tele, a kertek tömve voltak mindenféle gyümölcscsel, mandolával,
mogyoróval, cseresznyével[31] stb. Emlitésre méltó a Semszabad palota
is, melyet Semsz-ed-din király, az Ibrahim kapu közelében épittetett, s
mely főleg Kuruk[32] nevü állatkertjéről volt hires. E négy mértföldnyi
körületü magas falakkal keritett helyen számos galambducz volt s
azonkivül még vadállatok, mint majmok, gazellák, rókák, farkasok,
vaddisznók (!) félig megszeliditve. Semsz-ed-din halála után előbb
testvére Khidr khán, azután Akhmed khán léptek a trónra, kik mindketten
sokban gyarapitották a palota szépségét, de midőn az utóbbi Belil sáhtól
leveretvén, Szamarkandba vitetett, el lett hanyagolva s nemsokára romba
is dőlt. Voltak még a föntebbieken kivül a város környékén is
mulatóházak, többnyire a keskusánok birtokában. Igy hivták azon
Nyugotról Bokharába vándorolt idegeneket, kik nem voltak arabok s
különösen jó hirben állottak. Mikor Kuteibe Bokhara elfoglalása után a
házak felét az arabok részére átadni kivánta, leginkább a keskusánok
hagyták oda házaikat s a városon kivül telepedtek le. Ezen mulatóházak
közül később csak kettő-három maradt meg, melyek Köski Mogan-nak
(tűzimádó papok kioszkja) neveztettek. Mint tudva van, Bokharában a
tűzimádók sok templomot birtak s a Moganok az ily helyeket mindig nagy
tiszteletben tartották. A legelső fal Bokhara köré Ebul-Abbasz helytartó
parancsára épittetett a hedsra 215-ben, azért, mivel a lakosok
panaszkodtak, hogy a törökök beütései folytán sokat kell kiállniok.
235-ben kijavittatott és megerősittetett, de később, midőn a mongol
csordák a várost környékével együtt elpusztitották, romba dőlt. A
mondottakon kivül még mecsetek s egyébb középületek is emlegettetnek, de
az ily részletekkel nem akarjuk terhelni az olvasót. Bokhara és
környékének hajdani virágzó állapota eléggé kitünik abból, ha
megemlitjük, hogy vidékét tizenkét csatorna és vizvezetés hasitja.
Talajának áldott termékenysége Keleten közmondássá vált. Erről a város
és környéke volt adója a legvilágosabb bizonyságot teszi. Midőn Bokhara
negyedszer és utoljára Kuteibe hatalmába esett, a bagdadi khalifnak
onnan évenkénti 200.000, s a khoraszáni helytartónak 10.000 direm
jövedelme volt. A szamanidák idejében Bokhara és Kerminah egy millió
diremen felül fizettek adót, mi az arany akkori nagy értékéhez mérve,
igen nagy összeget tett[33].
Ipar tekintetében is kitünt Bokhara az akkori középázsiai népek között.
A Zerefsán partjain készitett ruhaszövetek igen keresettek voltak,
Arábia, Persia, Törökország, sőt még India lakói közt is. Szinre nézve
csak háromfélék voltak, fehér, vörös és zöld, de anyaguk nehéz selyem,
mit az akkori királyok és fejedelmek diszruháit képezték. Ezeken kivül
még szőnyegek és függönyök is készittettek Bokharában. Az előbbiek oly
becsesek voltak, hogy a város egész évi adóját egy ily szőnyeg alakjában
küldte meg Bagdadba. Bokhara több izbeni feldulása folytán a műértő
mesterek elszéledtek s velök együtt az ipar is tönkre ment.
Bokhara környéke.
Az előttünk fekvő kézirat a főváros és nevezetességei mellett még a
környék egynémely helyeiről is emlitést tesz. Ezek közül egynehány még
most is létezik, a többi azonban nyom nélkül eltünt.
Kermine, mely több falut foglal magában, sok költőt adott az országnak.
Bokharától csak 14 farszakh távolságra esik s előbb dihi kurdek (kis
falu) nevet viselt. Most már jelentékenyebb hely sok mecsettel és
karavanszeraival s oly bucsujáró pont, melyet az egész környék gyakran
látogat. Bokharában különösen sokat tartanak reá, s az odavaló vándorlás
egyenlőnek vétetik a mekkai zarándok út felével. Idegen országokban
gyakran összetévesztik Bokharával. Tavaisz (az arabok szerint, mert
eredeti néven Kud) jelentékeny nagyságu hely s vásárairól volt hires.
Ezek rendesen 10 napig tartottak s évenként körülbelől 10.000 embert
vontak oda, kik Ferghanából (Khokand) s másfelől jöttek. Ez uton lakói
meggazdagodtak s vagyonosságukról hiresek lettek. Tavaisz a szamarkandi
országuton Bokharától 7 farszáhra fekszik. Iszkuhket, nagy és gazdag
falu, mely az ott készitett kirbaszszal (vászon) terjedelmes kereskedést
űz, sok mecsettel s karavanszeraival bir s Bokharában a legszebb faluk
közé sorolják. Zendine adja Bokharában a legszebb kirbaszt s Arak,
Farsz, Kirman s más távolfekvő helyekre küldi, hol az a fejedelmek s
országnagyok ruházatára fordittatván, oly jó hirben áll mindenütt, hogy
ugy fizetik, mint a legnehezebb szöveteket. Revane, megerősitett hely,
régenten a királyok lakhelye, mondják, hogy Sápur épitette. A
turkesztáni határon fekszik, hetenként vásárt tart, melyen igen sok
zendinedsit (az előbb emlitett vásznat) ad el. Efsána, megerősitett
hely, mecsetjét Kuteibe épitette, hetenként vásárt tart. Berkend, régi
terjedt falu, melyet Emir Iszmael Szamani megvett, s a belőle kapott
jövedelmet a dervisek és szeidek közt osztotta fel. Rametin Bokharánál
régibb s azelőtt a királyok lakhelye volt. Mondják, hogy Efrasziáb
épitette s később megis erősitette, midőn Kejkhoszrevtől megtámadtatott,
ki atyjának, Sziausnak és vejének, Efrasziábnak halálát akarta
megboszulni. Rametinban voltak legszebb templomaik az Oxuson túli
tűzimádóknak. Efrasziáb két év mulva Kejkhoszrevtől elfogatott s
megöletett, sirja, állitólag, azon tűzimádó templom bemeneténél van,
mely a Khodsa Iman nevü hegy melletti magaslaton épült. Mindez
körülbelől ezelőtt 3000 évvel történt. Ferakhsá egyike Bokhara legszebb
városainak s különösen várkastélyáról nevezetes, melyet ezelőtt ezer
évvel az akkor uralkodó Gedek épittetett s azután pusztulni hagyott.
Később Hebek uralkodó egy részét kijavitatta s a hagyomány szerint
Binjad Tugsáde fia ott halt meg. Az iszlam-korban a szamanida Emir
Iszmael mecsetté akarta átalakitani s a város lakóinak az átalakitási
költségek fedezésére 20.000 dirhemet ajánlott fel, de ezek nem egyeztek
bele. A szamanida Emir Hajder idejében még meg volt belőle némi
gerendázat, melyet az Emir Bokharába vitetvén, saját palotájának
használta fel. Ferakhsának évenként 15 vásárja van, melyek közül a
legutolsó az év végén husz napig tart s Noruz vásárnak (ujévi vásár) s
Bokharában már régóta szokásos. A Noruz vásárra öt nap mulva következik
a noruzi nogan (a moganoknak vagyis a tűzimádók papjainak ujéve).
Bejkend a városok között emlitetett s lakosai nem is szerették ha
falunak mondták. Mikor a Bejkendit Bagdádban megszólitották hogy hová
való, mindig bokharabelinek mondta magát. De valóban jelentékeny is volt
e hely számos szép mecsetjeivel és egyébb épületeivel, s a hedsra utáni
240-ik évben még sok rabatra (karavánszerai nemü kőházak) lehetett benne
akadni. Ilyen épület több volt ezernél s mindenik egy bizonyos falu
lakóinak tulajdonában volt, kik nyáron mezei jószágukon laktak s télen
át a városban kényelemben élvezték munkájuk gyümölcseit. Ezenkivül a
bejkendik hires kereskedők is voltak, s üzletük Khináig sőt a tengerig
(?) is terjedt. Ezen Bokharánál is régibb város erőditvényei az ostrom
alatt sok bajt okoztak Kuteibének. Régebben az uralkodók többnyire itt
laktak. Bejkend és Farab közt egy 12 farszákhnyi homokpuszta terül el.
Arszlán khán ide egy nagyszerü épületet emeltetett, s a Dsaramgam
csatornát nagy áldozattal alávezette. Bejkend környékén sok nádas és
tócsa van, miket Barkenti Ferrákhnak s Karakölnek is hivnak. Hitelt
érdemlő állitások szerént ezek 20 farszákh hosszusággal birnak s annyi
bennök a szárnyas vad és hal, mint sehol másutt, még Khoraszanban sem.
Miután a Dsaramgam csatornának vize nem volt elegendő, Arszlán khán ezen
tavakból egy folyót akart vezetni Bejkend alá, mely utóbbi hely csekély
magaslaton fekszik. Hozzá is kezdtek a munkához s ástak mindaddig, mig
oly kemény sziklára akadtak, melyen minden ütés, furás haszontalan volt.
Egész terhekkel hordták rá a zsirt és eczetet, hogy a követ föllágyitsa
(?), de ez sem használt s kénytelenek voltak felhagyni vele. Farabnak
van egy szép mecsetje, melynek falai és kupja téglából épitvék a nélkül,
hogy csak egy darab fa is látszanék köztük. Régenten külön fejedelme
volt, ki bizonyos tekintetben Bokharától függetlenül uralkodott.
Khatun királyné[34] és a legelső négy arab vezér.
Az arab foglalás korában, vagy helyesebben, akkor, midőn az arab
kalandorok előőrsei legelőször látogatták meg a távol Keletet,
Bokharában egy nő uralkodott, ki fiának, Tugsádénak, kiskorusága alatt
tizenöt évig erővel és igazsággal kezelte a kormány gyeplőit. Ezen
nőről, Középázsia Nusirvánjáról, azt beszélik, hogy naponként lóra ülve
palotájából a Rigisztánra[35] ment s itt trónján helyet foglalván, a nép
minden országától környezve, intézte el a közdolgokat.
A hedsra utáni 53. év vége felé, az arabok Abdullah-bin-Zijád vezérlete
alatt az Oxust átlépvén, az akkori időkben jelentékeny Bejkendet
elfoglalták, mely győzelem őket nevezetes kincsek s négyezer fogoly
birtokához juttatá. A hedsra utáni 54-ik évében erős sereggel s
ostromgépekkel támadták meg Bokharát. Khatun megrémült a fenyegető
veszélytől. Az arabok vezéréhez ajándékokkal ellátott követ küldetett,
hogy legalább tizennégy napra terjedő fegyvernyugvást eszközöljön; de
egy másik ezalatt titkos utakon az északkeleti török törzseket szólitá
segélyre. A csel sikerült. A mitsem gyanitó arabok a fegyverszünetet
megadták s ezalatt a török segélyseregek is közelebb jöttek, s Khatun
már most eléggé erősnek érezvén magát, az ostromlókat megtámadta s
megfutamitotta. A vereséget magok az arab történetirók is bevallják, de
megjegyzik, hogy a muszulman sereg nagy mennyiségü arany, ezüst, ruha és
fegyverekből álló zsákmányt ejtett s hogy Khatun királynénak
drágakövekkel ékesitett s 200.000 drakhmára becsült csizmái is a
zsákmánylott javak közt voltak. Abdullah-bin-Zijád ezután a környékbeli
fákat levágatta s a falvakat elpusztitotta; Khatun az ország sorsa
fölötti aggodalmában az arabokkal békét kötött, vagy ezeknek állitása
szerént, azt egy millió drakhmán megvásárolta.
A hedsra utáni 56-ik évben Szaid-bin-Oszmán lett Khoraszán
helytartójává. Khatun most a békeért két annyit igért, mint
Abdullah-bin-Zijádnak, de Szaid, ki 120.000 emberével már Kes (Sehri
Szebz) és Nakhseb (Karsi) között állott, az ajánlatot visszautasitotta s
a hadjáratot megkezdvén, csak akkor kötött békét, mikor már legyőzte
Khatunt. A királyné kénytelen volt megadni magát s az arab táborba menni
mint meghódolt[36]. A meghóditott város 80 kezest adott.
Szaid-bin-Oszmán ezután Szamarkand felé huzódván, ezt is elfoglalta s
kincsekkel rakodtan tért vissza Medinába. A monda azt beszéli, hogy azon
kezesek, kiket Khatun az arab vezérnek adott, azon főnökök voltak, kik
Tugsáde törvényes születését tagadták s Khatun ellen fondorkodtak. Ezek,
az előleges megállapodás értelmében, csak a határig tartoztak az arab
táborban maradni, de Szaid el akarta őket vinni Medinába, hogy ott mint
győzedelmének jelei szerepeljenek. De már erre felzudultak a
megcsalatott bokharaiak s mert vesztöket bizonyosnak tartották, legalább
bosszulatlanul nem akartak meghalni. Szaidot tehát agyonverték s azután
magukat végezték ki.
Az utóbbi helyett Muszlim-bin-Zijád küldetett Khoraszánba helytartónak.
Ez gyorsan rendeltetése helyére ment s ott tetemes hadat szedvén össze,
az ujonnan elpártolt Bokhara ellen indult. Khatun azonnal belátta, hogy
ő egyedül vele nem mérkőzhetik s mindenfelé segély után látott. A
szamarkandi terkhant (fejedelmet) kezével kinálta meg, csakhogy országát
megvédhesse. A törökök hatalmas fejedelme is felszólittatott. Miután
ezek a segélyt megigérték, az arabok gyorsan békét ajánlottak, mibe
Khatun is beleegyezett s már szinte létrejött a béke, midőn Bendun
120.000 emberével megjelenvén, a tettét megbánni kezdő Khatunt a béke
megszegésére csábitotta. A mélyen sértett arab vezér, tisztjei közül
Mehlebet Khatunhoz küldte, hogy a tartozó engedelmességre fölhivja.
Mehleb minden zászló alól egy harczost maga mellé vevén, a tábort titkon
elhagyá azon szándékkal, hogy éjjel az ellenséget valamely ponton
meglepi. Már a folyó (Zerefsán) partjára ért, midőn nehány arab azt
vélvén, hogy zsákmányra mennek, birvágytól hajtatva, hozzájuk
csatlakozott. Számszerint nem haladták meg összesen a kilenczszázat. Az
ellenség lovasaitól csakhamar észrevétetvén, az első összecsapásban
négyszáz esett el közülök. A többi gyorsan visszafordult, de
üldöztetvén, napköltekor Khoten (?) mellett eléretett. A törökök
elkeseredetten rohanták meg őket. A minden oldalról körülvett Mehleb
kétségbeesett orditással tudatta a közeli arab táborral a veszedelmet,
melybe jutott. A segélykiáltást meghallották. Muszlim azonnal Mehleb
hangjára ismert benne, de nem sokat adott reá, s csak Abdullah, ki a
vezér egykedvüségét gáncsolta, ült lóra kevesed magával, hogy
fenyegetett bajtársainak segélyére legyen. Megjelenése Mehleb s társai
hanyatló bátorságát felélesztette; a harcz megujult, Bendun elesett s a
törökök nagy veszteséggel vonultak vissza. A győzők oly nagy zsákmányt
ejtettek, hogy az osztozásnál – mint mondják – egy-egy lovasnak ezer
dirhem jutott. Ez eset után Khatun békét kötött s ujra meghódolt az
araboknak. Midőn a táborban megjelent, látni kivánta Abdulláht, kinek
hős tettei mindenkit bámulatra ragadtak. Muszlim őt előhivatta; kék
felöltönye vörös övvel volt leszoritva s méltóságos külsejével nagy
hatást tett az őt gazdagon megajándékozó királynéra.
A negyedik arab vezér, ki Bokharába küldetett s ezt végleg meghóditotta,
Kuteibe-bin-Muszlim volt. Ő Hüddsáds khalifasága alatt ment Khoraszánba
s útközben Tokharisztánt elfoglalván, a hedsra utáni 88-ik évben átlépte
az Oxust. Jöttének hirére Bejkend erős várrá alakittatott át s bevétele
sok bajt okozott. Az arabok az ötvennapos ostrom alatt sokat szenvedtek
s végre, miután erőszakkal semmire sem mehettek, cselhez folyamodtak.
Kuteibe földalatti meneteket ásatott, melyeken át az erősséget
meglepvén, azt elfoglalta. De a lakókat megkimélte, velök békére lépett
s miután egy bizonyos Barka-bin-Naszrt helytartójává nevezett, maga
Bokhara ellen indult. Azonban már utja kezdetén hirét vette annak, hogy
a bejkendiek hátrahagyott helytartóját megölték. Később kiviláglott,
hogy gyalázatos eljárása volt oka a lázadásnak. Ennek daczára Kuteibe
mégis visszatért, a várost megrohanta, kifosztotta, elpusztitotta s
minden fegyverfogható lakost leöletett.
A gazdag és hatalmas Bejkend, mely theával és egyébb khinai czikkekkel
kiterjedt kereskedést üzött, a földig lerontatott; részben ugyan ujra
felépült, de egykori virága örökre oda lett. Beszélik, hogy az ostrom
után az arabok egyéb zsákmányon kivül valamely templomban egy ezüst
bálványt is találtak, mely ruhástól együtt 150 miszkalt nyomott.
Legnevezetesebb volt azon galambtojás nagyságu két gyöngy, miket, a
bejkendiek szerént, egy madár hozott a templomba. Ezeket Kuteibe
Hüddsáds khalifának küldte el ajándékba, ki egy köszönőlevélben fejezte
ki azon kellemes meglepetést, mit benne a küldemény s a küldő
nagylelküsége ébresztett. Innen Kuteibe Vardan (a mostani Vardanzi) felé
nyomult s ezt a hozzá tartozó helységekkel együtt elfoglalta.
Az araboknak ily sikerdús előnyomulására megrémitett szomszédot apróbb
fejedelmek egymással szövetségre léptek s egyesült erővel megtámadták az
idegen betolakodókat. Az arab történetiró szavai szerént, Kuteibe igen
szorult állapotba jutott, mihez még az is járult, hogy fegyverekben
hiányt szenvedett, ugy hogy, a mint mondják, egy lándzsa ötven, egy
sisak ötven s egy vértezet kilenczszáz dihermen kelt el. Nagy
szerencséjére a szamarkandi fejedelem csalás és rábeszéléssel az arabok
pártjára vonatott, s miután ezek azt hiresztelték, hogy az ujabb
segélycsapatok már Kes és Nakhseb körül tanyáznak, a török főnökök
mindinkább észak felé huzódtak s Kuteibe háboritatlan birtokában maradt
az Oxuson túli meghóditott tartománynak.
Tugsáde és Mokanna (a befátyolozott khoraszáni próféta).
Tugsáde, ki anyja halála után Bokhara uralkodójává megválasztatott,
trónját egyedül Kuteibének köszönhette, mert ez védte meg őt hatalmas
szomszédja s ellensége Vardan fejedelme ellenében, ki több izben beütött
Bokharába, de Kuteibétől mindannyiszor visszaveretett. Lehet, hogy
hálaérzete volt főoka annak is, hogy Tugsáde az Iszlamra áttért s uj
hitében oly kitünően buzgólkodott. 32 évig uralkodott, nem mint önálló
fejedelem, hanem mint Kuteibe hűbérese, ki benne hatalmas támaszt talált
Mohamed tanának, melytől a bokharaiak mindig idegenkedtek,
erőhatalommali terjesztésére.
Mivel az arab kalandorok a hódolás főfeltételének az iszlamra áttérést
tekintették, ezért a bokharabeliek mindannyiszor, a hányszor csak
városuk elfoglaltatott, szinleg az iszlamot vallották, de a hóditók
távoztával megint csak visszatértek a parszik szeretett nemzeti hitéhez.
Kuteibe ennek véget akart vetni s e végre meghagyá, hogy a házak fele
részben az araboknak átadandók legyenek. Ily módon az ujonnan megtértek
oktatóik közvetlen közelébe jutottak, kik őket folytonosan figyelemmel
kisérték s az uj hitben erősitették. A hedsra utáni 94-ik évben Kuteibe
egy nagy mecsetet épittetett, hol pénteki imádságkor mindenkinek meg
kellett jelenni, s melyben a rendes szokástól eltérőleg a Koránt persa
nyelven olvasták. E mecset még kéziratunk szerzője idejében is meg volt,
ki megjegyzi, hogy kapujára különféle alakok voltak vésve (mi
tudvalevőleg az iszlamban mindenütt bűnnek tekintetik, nem is szólva a
mecsetről); de ennek, a mint mondják, az az oka, hogy a kapuszárnyakat
egy tűzimádó templomról szedték le s később is megtartották.
Tugsáde 32 évig uralkodott. Halála után fia Kuteibe (az arab fővezérhez
való ragaszkodása folytán adta e nevet) lépett a trónra. Ez kezdetben a
muszulmánt játszotta, de csakhamar kitünt, hogy titokban a régi
valláshoz szít, miért is Ebumuszlim, Khoraszán helytartója parancsára
megöletett, s helyére Binjád, szinte Tugsáde fia, emeltetett Bokhara
fejedelmi székére. Ez utóbbiak uralkodása alatt történt, hogy a
Szefid-dsameganok (fehéröltönyüek) a hogy Mokannának a befátyolozott
khoraszáni látnoknak hivei neveztettek, uj tanukat hirdetni kezdék s
ezáltal kitűzték a lázadás zászlaját az arab hóditók ellen. Kuteibe
(Tugsáde fia) után Binjád is a lázadókhoz csatlakozott, de a hedsra
utáni 166-ik évben a khalifa parancsára megöletett. Tugsáde családja
egész 301-ig hedsra után birtokában volt Bokharának, midőn Abu-Iszhák,
Ibrahim fia, ki Khalibtól, Binjád fiától származott, jogairól, a
szamanida Emir Iszmail javára lemondott.
A mi a Szefid-dsameganok és Mokanna által szított lázadást illeti, ennek
a középázsiai iszlamra nézve valószinüleg veszélyes hatása lett volna,
ha Bokhara akkori urai s különösen Mehdi khalifa nem forditotta volna
minden gondját az uj felekezet elnyomására. Az előttünk fekvő kézirat
elbeszélése szerint Mokanna (a befátyolozott khoraszáni próféta), valódi
nevén Hasim-bin Hekim, Merv közelében, Geze nevü helységben született s
már ifju korában többféle tudománynyal foglalkozott, de főkép a
varázslatot és titkos mesterségeket űzte. Mokanna, azaz befátyolozott,
nevét onnan kapta, mert fejét mindig fátyol boritotta, azért, mivel
akkori köztudomás szerént, arcza véghetetlen rút, feje kopasz volt s
egyik szeme hiányzott. Már Ebu Muszlim alatt előkelő katonai ranggal
birt, de mert prófétai szerepét már ekkor megkezdte, fogolyként Bagdadba
küldetett, hol börtönbe vetették. Börtönéből megszökvén, visszatért
Mervba s itt legelőször az emberek közé lépvén, azt kérdé tőlök, hogy
tudják-e, ki áll előttök? Mindenki azt felelé, hogy Hasim-bin-Hekim,
mire ő igy szólott: „Tévedtek! Én vagyok a ti istenetek s az egész világ
istene. Én ugy nevezem magamat, a mint nekem tetszik. Régebben mint
Ádám, Ibrahim, Musza, Jézus, Mohamed és Ebu-Muszlim jelentem meg e
földön s most, mint látjátok, ezen alakban.“ „Honnan van hát“ kérdék
tőle, „hogy amazok csak prófétáknak tartották magukat, te azonban isten
akarsz lenni?“ „Azok“ felelé ő „csak érzékiséggel birtak, de én egészen
szellem vagyok s hatalmamban áll mindenféle alakban mutatni magamat.“
Ő maga még akkor Mervban lakott, de ügynökei mindenüvé eljártak
tanitványokat toborzani. Téritő levelei következőleg kezdődtek:
„Az irgalmas, kegyelmes és mindenható istennek nevében. Én Hasim,
Hekimnek fia, uraknak ura. Dicsértessék az egyedül való isten, ki magát
ezelőtt Ádámban, Noahban, Ibrahimban, Muszában, Krisztusban, Mohamedben
és Ebu-Muszlimban kinyilatkoztatta. Tudniillik én, Mokanna, a
hatalomnak, fénynek és igazságnak ura. Csoportosuljatok körülem s
tudjátok meg, hogy enyém a világ uralma, enyém a dicsőség és
mindenhatóság. Rajtam kivül nincs isten. Ki velem jár, a paradicsomba
megy, ki tőlem eltávozik, a pokolba jut.“
Segédei közül különösen egy Abdullah nevü arab tüntette ki magát, ki Kes
környékén sokakat elcsábitott. Később Bokhara és Szamarkand, majd minden
helysége hozzápártolt. Az uj tan vallói napról napra erősödtek s
számukkal arányban a zavar és rendetlenség nagyobbodván, a muszulmánok
rémülése s az őket fenyegető veszély is mindinkább növekedett.
A khoraszáni helytartó az esetről tudomást vevén, azonnal el akarta
fogatni Mokannát, de ez darab ideig rejtőzve élt, s azután, daczára
annak, hogy az Oxus átkelő helyei szigoru őrizet alatt tartattak, mégis
sikerült neki az Oxuson túlra menekülni s itt a Kes (a mostani
Sehri-Szebz) város melletti Szam hegyen fekvő erős várába huzódni. Mehdi
khalifa is megdöbbent e hir vételére s először ugyan sereget küldött, de
később személyesen eljött Nisáburig, mert Mokanna követői már igen közel
álltak a véggyőzelemhez, mi az iszlamot végkép tönkre tette volna. Az uj
felekezetnél a rablás és gyilkosság megengedett dolog levén, nemsokára
számtalan turkesztáni raj csatlakozott a fölkeléshez; a muszulmánokat
mindenünnen veszély fenyegette, falvaik kifosztattak, nejeik és
gyermekeik szolgaságra vitettek. A hedsra utáni 159-ik évben a bokharai
kormányzó tekintélyes erővel indult ellenök s ekkor kezdődött meg azon
harcz, mely azon vidékeken Mokanna követői és a mohamedánok közt évek
hosszu során át dühöngött. Az elfátyolozott látnok egyet sem mozdult
erős fészkéből s szellemi hatalma is elég volt arra, hogy párthiveit a
legmakacsabb ellenállásra tüzelje.
Bokharában az arab helyőrség s az iszlamhoz hű maradt csekély számu
lakók csakhamar belátták, hogy a számban és lelkesedésben egyaránt
erősebb ellenségnek többé ellent nem állhatnak. Bagdadból
Dsebrail-bin-Jáhja vezérlete alatt fölmentő had küldetett, mely a jól
megerősitett Narsákhot, a Bokhara körüli Szefidsámegánok főhelye volt,
vette ostrom alá. Hosszan tartó s eredménytelen volt az ostrom s végre
is a falakat csak ugy tudták megrontani, hogy azok aljában mintegy ötven
öl hosszuságu árkot huztak, ezt fával és naphtával megtömvén, a
keveréket meggyujtották, mitől a falnak keresztgerendái elégvén, a
támasz nélküli kőtömeg leomlott. A mohamedánok kivont karddal rohantak
az erősségbe, hol sokan leölettek, mások megadták magukat azon föltétel
alatt, hogy fegyvereiket megtartván, szabadon elvonulhassanak. A vár
kiürittetett. Azonban midőn a Szefidsamegánok, hogy vezetőik árulással
kivégeztettek, még a táborban fegyverhez nyultak. A most támadt
elkeseredett küzdelemben is az arabok lettek győztesek s Mokanna
párthivei részint szétszórattak, részint a futásban kerestek menekvést.
Narsákh után Szamarkandot kellett elfoglalni, melynek lakói szintén
legnagyobb részt az uj tant vallották. Ezen hely ostroma s az e körüli
küzdelem tovább huzódott két évnél, azért, mert a törökök egy része a
szamarkandiakat pártfogolta, s igy a harcz mindkét félre nézve
eredménytelen maradt.
Mokanna maga, a titokszerü látnok, ezalatt folyvást várában tartózkodott
száz oxusontuli szép nő társaságában. A vár belseje csak ezektől s rajta
kivül még egy férfi cselédtől lakatott, s rajtok kivül emberi szem nem
hathatott be e szentélybe. Beszélik, hogy egy izben követői közül
mintegy ötvenezer érkezett várához azon kérelemmel, hogy isteni
nagyságát mutassa meg nekik. Ő azonban ezt megtagadta s szolgája által
azt izente hogy „mond meg szolgáimnak, hogy Musza (Mózes) is megakarta
látni istenségemet, de fényességem sugarait el nem türhette. A föld
szülöttét szemem pillantása azonnal megölné.“ Föllelkesült követői azt
mondták, hogy örömest meghalnak, ha részesülhettek a mennyei élvezetben.
Látván Mokanna, hogy az elutasitás mitsem használ, végre engedett
sürgető kérelmüknek, s egy bizonyos órára a vár kapu elé rendelte őket,
hol igérete szerént ő maga is meg volt jelenendő. A kitüzött nap
hajlatára nejeit kezökben tükörrel a vártéren rendbe állitá, s midőn a
bucsuzó nap sugarai a tükröktől visszaverődvén mindent megvilágitottak,
kinyittatá a kaput. A fény elkápráztatá az ájtatos hivők szemeit,
annyira hogy meglepetésükben a földre borulván felkiáltának: „Ó isten,
elég már ennyi is nekünk a te dicsőségedből, mert ha többet látunk,
elveszünk.“ S ezen helyzetben maradtak mindaddig, mig Mokanna szolgája
azon izenettel nem lepte meg őket, hogy „csak keljenek fel, az isten meg
van velök elégedve, s a világ összes kincseit nekik adja.“
Állitólag tizennégy esztendeig lakott e várban Mokanna, s ezen időt a
nőkkeli dombérozásban töltötte el.
Végre, egy jól vezetett ostrom, Szaid Hirszi arab fővezér részéről, őt a
végsőre juttatá. A külsánczolatok már elvesztek s még csak a meredeken
fekvő megközelithetlen fellegvár állott. Mokannát szerencse csillaga
letüntével párthivei is elhagyták s midőn vesztét már elkerülhetetlennek
látta, hogy az ellenkézbe jutását kikerülje, elhatározta, hogy magát
nejeivel és kincseivel együtt elpusztitja. A nők borába a legutolsó
vendégségben jó adag mérget vegyitett s felszólitá őket, hogy vele
igyanak. Mindnyájan megtették, egyet kivéve, ki a bort titkon kiönté s
mint szemtanu később az egész esetet elbeszélte. Ennek vallomása
szerént, miután a nők mindnyájan meghaltak, Mokanna szolgáját is
megölte, s magát egészen csupaszon kincseivel együtt, egy más három nap
óta tüzes kemenczében megégette. Már régebben is emlegette ő, hogy a
mennybe akar menni, azért hogy elpártolt hivei ellen az angyalokat
segitségül hivja. „Én – ugymond a szerencsésen megmenekült nő – sokáig
ott időztem a kemenczénél, de többé nem jött vissza.“
Mokanna halála után is keletkeztek még csodásnál csodásabb tanok, de
ezek a naponként erősbülő iszlammal szemben nem érvényesülhettek. A
szamanidák korában Mohamed tana még inkább elterjedt s az Oxuson túli
rész vallásos buzgósága nem sokára az egész Iszlamban hiressé lett.