Az utolsó ágyulövés, melyet a győzelmes unióharczosok
szeparatista-testvéreik ellen elsütöttek, a földgömbünk nyugoti oldalán
a rabszolgakereskedésben, habár nem döntheté is azt romba egészen, de
mégis hatalmas rést tört. Nagy-Británnia lobogói Kelet-Afrika vizein s
az egész Kaukázusnak iménti meghóditása Oroszország által, ezen utálatos
kereskedésnek Nyugot-Ázsia mohamedánjainál is meglehetősen szárnyát
szegték; a tunya, elpuhult keletiek még sokáig fognak Európa emberiségi
törekvéseire keserü haraggal tekinteni; de az emberek vevése és eladása
mégis mindenütt bizonyos tartózkodással történik mindenütt az európai
szemektőli szégyenlés, vagy jobban mondva félelem fátyla alatt.
Korlátlanul és akadálytalanul ez a kereskedés csupán csakis
Közép-Ázsiában található még. Itt, az ázsiai durvaság és barbarismus ősi
székhelyén még most is minden évben ezerenként esnek a
rabszolgakereskedésnek a legkeservesebb áldozatul. Nem gyámoltalan, és
az emberiség legalsóbb lépcsőjén álló négerek azok, hanem egy oly nemzet
tagjai, mely magas műveltsége miatt már eleitől fogva hires volt, kiket
a jobb műveltségi állapotok tűzhelyétől, családjaik köréből hurczoltak
rabszolgaságba. Szivszakgatóbb és elszomoritóbb a közép-ázsiai
rabszolgaélet képe, mint az, melyet egy szellemdús amerikai irónő vázolt
a négerek sorsáról saját honában, s minthogy Európa ama távoli vidék
szerencsétlen viszonyairól mostanig csak kevés és nem igen kielégitő
tudósitásokat nyert, épen a maga helyén fog lenni, ha mi arra vonatkozó
tapasztalatainkat itt ismételjük és kimeritőleg közöljük: A mik a
portugál rabszolgahajhászok és arab elefántcsontkereskedők Afrika
belsejében, épen azok a turkománok Irán északkeleti és északnyugoti
részeire, sőt mondhatnók egész Persiára nézve. Ott, hol beláthatatlan,
puszta sivatagokon nomádok élnek valamely művelt ország közvetlen
közelében, ott a rablás és a rabszolgaság többé-kevesbé mindig
elkerülhetetlen. A kopár, szegény és meztelen természet a maga
gyermekeit fékezhetetlen kalandszomjjal és nagyobb physikai erőkkel
ruházza fel; a mit hazájok terméketlen földje tőlük megtagad,
kénytelenek azt áldottabb szomszédaiknál fölkeresni. A közlekedés pedig
nagyon ritkán történik barátságos uton s minthogy a megrabolt és erősen
megviselt békés szántóvető a gyors lovu nomádot a nyomtalan homokmezők
határain tul nem üldözheti, de üldözni nem is meri, az utóbbi
természetesen hazai földszinének védművétől oltalmazottan, rabló
mulatságait egész büntetlenül gyakorolhatja. E szerencsétlen helyzetben
voltak előbb a Szahara és az arab sivatag szélén fekvő városok is, az
utóbbin a karavánok még ma is a legnagyobb veszélyeknek vannak kitéve és
Persiára e nyomoruság annál nagyobb súlylyal nehezül, minthogy az északi
határainál fekvő sivatagok a legterjedelmesebbek és legfélelmesebbek s
azok lakói is a nomádok között a legvadabbak. A sötét hajdankor
harczainak is az irániak és turániak között, melyeket a „királyok
könyvé“-nek mesterdalnoka megénekelt, ugy látszik, hogy az utóbbiak
erőszakoskodása volt alapoka. Ámbár ama kor harczosai egy és ugyanazon
törzs fiaiként vannak bemutatva, mégis ugy találjuk, hogy északi Irán
népei nagy Sándor hóditásaikor a nagy macedonitól kértek segélyt és
védelmet északi szomszédaik ellen, kiket ők irtóztató, emberietlen
alakoknak vázoltak (hihetőleg valódi mongol jelleggel, mely az iránitól
erősen elüt). Sándor a káspi tengertől egészen a Kurd hegyekig egy nagy
kőfalat vonatott, de ezen óriási mű, mely alapitója nagyságának egészen
megfelelt, épen oly kevéssé nyujthatott maradandó hasznot, mint Khina
hasonnemű épitménye. A barbarok ellenállhatatlan dühvel tovaáramló
folyama ezt épen ugy, mint az előbbit csakhamar áttörte és az irtózatos
pusztitásokat csak olyankor lehetett kisebb vagy nagyobb mértékben
enyhiteni, mikor erélyes fejedelmek a kőfal helyett jól szervezett
hadseregek védfalát tudták azok ellen fölállitani. És még ma is ugy áll
a dolog. A turkománok és özbegek iráni száguldozásaik idejét és mértékét
most is az ország békés vagy nyugtalan viszonyai, vagy a megtámadandó
tartományok kormányzóinak erélye és hatalma szerént irányozhatják. A
Kadsari uralkodó-ház alapitása alkalmával előfordult zavargások alatt
egyes jomut-turkomán csapatok, noha nagy részök Aga-Mehemmed-Khán
lobogói alatt szolgált, csaknem Iszfahánig terjeszték ki
rablószáguldozásaikat, mig északkelet felé a tekke-k Szeisztánig
nyomultak elő. Ma Khoraszán és Mazendrán tartományok szenvednek
legtöbbet. A turkománok az ujonnan kinevezett kormányzók személyes
tulajdonságait és jellemét előbb szoros figyelemmel kisérik, s ha azok
gyávaságáról és kötelességmulasztásáról meggyőződtek – a mi különben
gyakran megtörténik – akkor ők épen oly gyorsan és gyakorta ráütnek a
védtelen kerületekre, miként alig merik mutatni magokat olyankor, ha e
határvidékekben jeles tisztek állanak az ügyek élén. Utazásom idejében a
khoraszani utak oly biztosak valának, hogy egyes utazók is eljárhattak
oly területeken, hol azelőtt a legnagyobb karavánok is csak egy ágyuüteg
és egy csapatosztály védelme alatt bátorkodtak átvonulni, mert Szultan
Murad Mirza kormányzó a rabló nomádokat jól sakkban tudta tartani,
minden mozdulatjokat kikémlelteté s csakis olyankor volt szabad
mutatniok magokat, mikor őket saját buvóhelyökön megtámadták s szigoruan
megfenyitették. Ellenben Asztrabadban, hol egy gyengefejü kormányzott,
oly bizonytalan lábon állott minden, hogy a jomutok a persákat épen az
emlitett város kapui előtt támadták meg.
A sivatag szélén és belsejében valamennyi turkomán törzs olyannyira
elválhatatlannak tartja saját fennállásától a rabszolgarablást, hogy
csaknem képzelhetetlennek tűnik fel előttök a pusztaságon való további
megélhetés azon esetben, ha ez a főéletforrás kiapadna. A mit más
nemzetek a „gazdag aratásra való kilátás“ alatt értenek, azt nálok
„Iranba vivő nyilt utak reményé“-nek nevezik, és azt az időt, melyet más
helyen mezei munkával, öntözéssel stb. szoktak eltölteni, ők a lovak
idomitására, fegyverek készitésére és harczjátékokra forditják. A szokás
e gyalázatos mesterséget becsületes keresetmóddá tette nálok, ugy
tekintik azt, mint Dsihad-ot (vallási harczot) a hitetleneknek
nyilvánitott Siiták ellen, a rablásra induló hősöket a papság áldása
kiséri, és azon esetben, ha valamelyik gyalázatos tetteiért életével
talált lakolni, otthon szent vértanuvá teszik, a holttestek fölé,
melyeket ritkán hagynak az ellen kezei között, nagy sirhalmot emelnek s
annak tetejére egy lobogót tüznek föl és a buzgólkodók ájtatos szivvel
zarándokolnak egy olyan szent haramia sirjához.
Hogy az erősen látogatott tartományok pusztulása mily nagy, az a
turkománok emlitett vakmerőségéből könnyen elképzelhető. Semmi háboru
vagy bárminő elemi csapás sem képes fölérni a rájok mért
szerencsétlenséggel. Nem csak hogy az országutakon a kereskedés és
forgalom elakad, hanem a szántóvető is a maga földjére, melyet művelni
akar, előbb védbástyát kénytelen épiteni magának, hogy hirteleni
megtámadtatások ellen a szabadban magát oltalmazni tudja; még a
legkisebb falucska is magas kőfalakkal van körülvéve, de azért még itt
sincsenek eléggé elrejtve, mert a turkománok az efféle megerősitett
helyeket nagy csoportokban szokták megszállani s gyakran az egész
lakosságot magokkal hurczolják minden pereputyostul együtt.
Keleti Khoraszanban oly falukon utaztam keresztül, melyek a leggazdagabb
erdők daczára is, melyek a közeli környékben feküsznek, télen által
fázódni voltak kénytelenek, mivel senki se mert a falakon kivül menni,
hogy fát vágjon. Mások éhséget szenvednek, mivel vizimalmaik a falun
kivül feküsznek és utra kelni meg épen a legveszélyesebb vállalat,
melyre csak a legsürgetőbb szükségből vagy fegyveres védelem alatt
szánja el magát valaki.
Egyébiránt hogy ezen félelem a turkomán fogságtól mennyire igazolva van,
utazási munkám olvasói előtt már eléggé ismeretes. A négerek sorsa,
kiket egy hajó szűk terébe összeszoritva Amerikába küldenek, elég kemény
ugyan, de nem kevésbbé terhes az is, mikor egy turkomán nyerge mögé
csatolva a ló csuklójára kötött lábakkal, gyakran eleség és ital
hiányában, órákig, sőt napokig lovagolva kénytelen valaki az édes
hazától, kedvesei köréből eltávozni. Hát még mily nagyok lehetnek az
iráni nélkülözései és szenvedései, ki főtt ételekhez, egy állandó
lakhely kényelmeihez és hazájának polgárisult állapotaihoz van szokva, a
szegény és vad turkomán sátrában, a kopár sivatagok zordon égalja alatt,
hol ő éjjel nappal, nehéz vassal terhelten, zsarnok ura szidalmainak és
gúnyjainak, átkozódásainak és ütéseinek ki van téve? Valóban, a nomádok
közötti tartózkodás a legnehezebb megpróbáltatások egyike, egy nagy
nyomoruságnak a kezdete az és mint minden kezdet, szerfölött nehéz és
fáradságos.
Az emberrablás mesterségével ma már csak özbegek és turkománok
foglalkoznak. Az elsőbbek között különösen Khiva lakói érdemelnek
emlitést, de csak olyankor, ha ellenségeskedéseik a turkománokkal őket
Irán határaira hozzák. A bokharaiak e század kezdetétől óta nem is
közeledtek az emlitett országhoz és Khokanddal ugy szólva majdnem soha
se jöttek közvetlen érintkezésbe. A turkomán törzsek közül ma a Tekke-k
és Jomutok azok, akik e mesterséget legnagyobb számban űzik, az előbbiek
Khoraszanban, Herátban, Szísztanban, sőt Afghanisztán nyugoti határai
hosszában is, az utóbbiak a Kaspi-tengeren és annak déli partvidékein.
Ezek után a Szalorokat és Szarikokat kell megemlitenünk, kik számban és
erőben megtörve, ritkán, de annál féktelenebb dühvel lépnek föl. Az
alielik és karák csak olykor-olykor csiphetik meg a hinduk- és
tadsiknak, s néha az afghanoknak is egy-egy karavánját, s azt is csak a
Bokhara felé vivő uton, mikor a csaudorok az Oxus alsó futása és a
Kaspi-tenger között, miután az oroszok többé nem adhatók el, de nem is
oly könnyen megfoghatók, már ugy szólva semmi működési térrel nem
rendelkezhetnek. Ennélfogva a rabszolgák Közép-Ázsiában nemzetiségökre
nézve számuk többsége szerént siita persák, a már emlitett
tartományokból s közbe-közbe Irán többi részeiből is, kik részint mesedi
bucsujáró utjokban, részint pedig a háborukban estek szerencsétlen
sorsuknak áldozatul. Továbbá szunnita persák Khafból és Herátból, az
utóbbiakat nagyobbrészint a mezőkön és pisztácziagyűjtésnél fogdossák
össze. Dsemsidik és Hezarék, akik kölcsönös harczaikban pusztulnak el,
ritkábban találhatók s még csekélyebb az afghanok és hinduk száma. Az
arabok és oszmanlik, akik nagyrabecsültetésök daczára is csak ugy
eladatnak, tudtomra mostanában alig vannak négyen vagy hatan s csak a
zsidók azok, a kiktől a nomádok, mint varázslóktól félnek s ennélfogva a
turkesztániaknál a felette nagy utáltatás miatt eladhatatlanok lévén, a
fogság lánczaitól menttek maradnak.
A mily nehéz az évenként fogságba hurczoltak összes számát meghatározni,
minthogy ez, miként már mondva volt, az Iránban uralkodó viszonyok
szerént külömböző, épen oly nehéz a jelenleg egész Turkesztánban élő
rabszolgák mennyiségét csak megközelitőleg is kijelölni. Minthogy nem
mindenkit adnak el rabszolgául a khánságokban, ki a turkománok kezeibe
esik, ennélfogva az Iránban uralkodó vagyoni viszonyok mellett
föltehetjük, hogy azoknak, a kiket Mazendranban és a tengerpartokon
elfognak, majdnem egy harmadát kiváltják, mely körülmény a nomádra nézve
különösen hasznos, mivel először a hosszasabb tartás költségeitől kiméli
meg őt s másodszor meg a vásár esélyeinek sem kell kitennie magát: mert
ha például zsákmánya hibás, el sem adhatja azt. Hanem ez a viszony nem
mindenütt egyforma. Fogságba rendszerént csak a szegényebb emberek
jutnak, mivel ezek mint pásztorok és mezei munkások a megtámadtatás
veszélyének inkább ki vannak téve s ritkábban is válthatják ki magokat.
Ha tehát az egy harmad viszonya az egészhez némely helyeken fenn áll is,
mindazáltal a jóval szegényebb Khoraszanban és Szigisztánban felette
bajosan állithatnók fel azt, mivel a rabszolgakereskedésben megőszült
hajhászok szájából hallottam, hogy e vidéken alig váltanak vissza egy
tizedrésznyit a turkománoktól, s kilencz tizedrész mint eladó portéka a
vásárra kerül. Maga számára csak akkor tart meg a turkomán vagy egy
rabszolgát, ha az 1. vén vagy nyomorék, de mégis tehet annyi
szolgálatot, hogy kenyerét megérdemli, mert ellenkező esetben
könyörtelenül lemészároltatik; 2. csecsemőket, kik aztán turkománokká
neveltetvén, a legvadabb martalóczokká lesznek; 3. ha Kupidó egy szép
barna iráni nőt oly kedvessé tesz előtte, hogy az elválás nagyon is
nehezére esnék. Egyébiránt az utóbbi felette ritkán történik, –
tudvalevőleg a turkománok a legaljasabb zsugorik a világon – s minthogy
nálok az erény érzete, melyet a cserkesz hurikereskedőknél oly nagyra
becsülnek, teljesen hiányzik, ennélfogva a khivai és bokharai udvarok
sok olyan virágot kapnak Iránból, melyekről a harmatcseppeket a turkomán
kezek rég lerázták. Épen ezért a puszták lakóinál csak oly persákra
találunk, kik saját hazájokban sem igen részesülnének jobb sorsban, mint
a turkománoknál, vagy pedig megszökött fegyenczek és gonosztévők, a kik
előbbi mesterségöket, t. i. a rablást és gyilkolást, most már a
nomádokkal együttesen gyakorolják.
A kereskedés rendes folyamában a turkomán emberrablók zsákmányukat
legfeljebb két vagy három napig tartják magoknál, akkor aztán az
alkuszok kezébe jut az, kik az előbbieknek pénzt vagy élelmiszert adtak
előlegül. Ezek a lelkiismeretlen uzsorások legtöbb hasznot is huznak e
gyalázatos üzletből, mert a rablók többnyire könnyelmü egyének, a kik a
nomádok általános jellemével ellenkezőleg mindent eltékozolnak és
eljátszanak. Kétféle alkuszok vannak: a) turkománok, a kik a pusztai
lakók és khánságok között folytatják a kereskedést. Ők hosszasabb ideig
várnak, mig 30 vagy 50 rabszolgát gyüjtöttek össze, hogy akkor aztán egy
karavánban Khivába vagy Bokharába menjenek. Ezen időköz alatt az árut,
hogy az élelmezés és rakhely költségei némileg fedezve legyenek, mint
napszámosokat, kikölcsönzik, de csakis a megrongálás elleni kezesség
mellett. b) Persia szunnita határlakói, kik sajátságos kétértelmü
szerepet játszanak, és ezen üzlet legmegvetésreméltóbb közreműködői. Mig
egyfelől a persáknak szolgálnak közbenjárókúl, hogy az elrablottak
tartózkodási helyét a pusztában vagy Turkesztánban kifürkészhessék,
másfelől ők a rablók legjobb kémei, kikhez ők juttatják el egyik vagy
másik falu vagy karaván állapotáról a közelebbi tudósitásokat. Némelyek,
főképen az Irán keleti határain lakók Herátban, Meimeneben és Bokharában
még raktárakat is tartanak a rabszolgák számára s mig évenként egyszer a
mindkét nemű szerencsétleneknek egész csoportját viszik vásárra, az
alatt visszafelé jöttökben a megszabadultaknak vagy közbenjárásuk által
kiváltottaknak egy másik csoportját hozzák vissza magokkal. A
szerencsétlenek családjától mindig háromszorta nagyobb árt követelnek,
mint a mennyi a közönséges váltságdíj, a fölkeresés és kiváltás
nehézségeit hozzák elé, daczára annak, hogy a szerencsétlen áldozat
tartózkodási helyét, kit talán épen ők juttattak oda, a legpontosabban
ismerik és számos ügynökük segélyével már a váltságdijban is meg vannak
egyezve. Valóban érdekes, hogy e gazemberek miként változtatják
érzelmeiket, politikájokat és hitöket utjaik iránya szerént. Bokharába
utazásuk alatt, t. i. rabszolgakereskedői minőségökben a buzgó bokharait
játszodják, szidják az eretnek siitavilágot és ujjonganak a persa
rabszolgák méltó sorsa felett. Iránba visszautazásukkor pedig, mikor t.
i. a rabszolgaszabaditót adják, keserves könyeket sirnak a szegény
persák állapota felett s egy szóval a világ legérzékenyebb szivü
emberei. Abban a karavánban is, mellyel Bokharából Herátba mentem,
utazott két ügyes alkusz, kik Khafban és Kainban laktak. Mind a ketten
Khodsa (azaz a proféta utódai) előnevet viseltek, mely vallási czímre ők
nem kevéssé büszkék voltak. Példátlan vala a gyöngédség és gondoskodás,
melyet a felügyeletök alatt hazatérő rabszolgák iránt tanusitottak. Ők,
akik csak egy nehány hónappal az előtt, miként nekem a karavánvezető
beszélte, egy csoport szerencsétlent vittek a kemény rabszolgaságba.
Sőt a rabszolgakereskedők, a kiket Dogmafurusoknak neveznek, a khivai és
bokharai khánságokban már rendezett czéhet is képeznek és nemzetiségökre
nézve inkább szártok, tadsik és szabaddá lett persák, mint özbegek vagy
bármiféle más turkomán-törzsbeli emberek. Az eladás a raktárakban vagy
más, a városoktól távol eső nyilvános vásárokon történik, hová az árut
természetesen egy-két nappal előbb elszállitják. Legjelentékenyebb
raktárak a khivai khánságban találhatók egyszer magában a fővárosban,
azután Hezareszpben, Gazavatban, Görlenben és Köhneben. Ezeken kivül
minden jelentékenyebb helységben van egy kiskereskedő, ki részint a
nagykereskedőkkel áll üzleti összeköttetésben, részint lerakott áruk
felett rendelkezik. Bokharában Karaköl helység emlitendő legelől, azután
pedig a főváros, továbbá Karsi és Dsihardsuj. Különös az, hogy
Szamarkandtól keletfelé ez a gyalázatos kereskedés mind inkább apad,
annyira, hogy a khokandi khánságban már nincsenek nagy
rabszolgakereskedők és az ott levő rabszolgák nagy részét bokharai
területen vásárolták. A khánságoktól északfelé terjedő pusztaságokon,
hála az orosz uralomnak, csak igen kevés rabszolga van s azok is, mint
fényüzési czikk, inkább csak a gazdag Baiknál találhatók.
A rabszolgák ára Közép-Ázsia piaczain, mint minden egyéb árunál is,
leginkább a raktárakban találtató mennyiségtől függ, mely béke idején
csekélyebb, de háboruk alkalmával nagyobb. Mindazáltal mégis van egy
folyó vagy állandó ár, melyet ma következő módon határozhatnánk meg:
a) Férfi rabszolgák.
Khivában Bokharában
10–15 évesekig 40 tilla 35 tilla
15–25 „ 60 „ 45–50 tilla
25–40 „ 70–80 tilla 80 tilla.
b) Női rabszolgák.
Khivában Bokharában
10–15 évesekig feltünő szépség mellett 70–80 tilla 70–80 tilla
15–25 évesekig 50–60 „ 50–60 „
25–40 „ 40 tilla 40 tilla.
Az ár különfélesége az egyenlő koru férfirabszolgáknál többnyire testi
minőségök- és nemzetiségöktől függ. Északi Irán törökjeinek legtöbbször
elsőbbségök van, mert először a közép-ázsiai török nyelv
testvérdialektusát könnyebben elsajátitják, másodszor pedig
erőteljesebbek s jobban is hozzá vannak szokva a dologhoz, mint Irán
többi lakói. Legcsekélyebb árt adnak az afghánokért, mert ők a
legrosszabb munkások s azon felül még bosszuvágyuk és könnyen
fölingerelhető jellemök miatt is veszedelmesek, melyek egy-egy kegyetlen
gazdára nézve gyakran szomoru következményeket vonnak magok után. Ami a
nőrabszolgákat illeti, ezek távolról sem örvendezhetnek az életben olyan
helyzetnek, milyenben Cserkeszország és Georgia leányai Törökországban
és Persiában részesülnek, s szerepök inkább ahoz hasonlitható, melyet a
négernők játszanak az emlitett országokban. Ennek oka könnyen
megmagyarázható. Először is Turkesztán leányai inkább megfelelnek az
özbegek és tadsik szépérzékének mint az iráni nők, mely utóbbiak
olajszinü vagy barna arczukkal és nagy orrukkal a fehér, telt arczu
özbeg nőkkel szemben soha sem nyerhetik el a Páris almáját. Másodszor a
többnejüség a közép-ázsiainál szegénysége következtében távol sem oly
általános, mint a nyugoti mohamedánoknál. S azonkivül az özbeg sokkal
arisztokratikusabb, hogysem asztalát és ágyát egy pénzen vásárolt
rabnővel meg akarná osztani, s bárha ez az eset Bokharában imitt-amott a
főbb hivatalnokoknál előfordul is és mindig csakis egészen fiatalon
bevitt és Turkesztánban fölnevelt persa nőkkel, mindazáltal ez a
középosztálynál csaknem ritka jelenség. S aztán itt a házasság is
könnyebb, mint más iszlamhitü országokban és a rabnőket vagy a nagyok
háremében csakis fényüzési czikk gyanánt, vagy pedig szolgálókul
alkalmazzák.
Egészen másképen áll a dolog a férfirabszolgák hasznositását illetőleg.
A turkesztáni sivatag-tartományok ezen századok óta szokásos
embertartozéka a földmívelést unó özbegre nézve már oly nélkülözhetlenné
lett, hogy nélküle bajosan tudná kicsikarni élelmi szükségletét a
földtől, melyet legjobban az bizonyit, hogy a gabona magasabb vagy
alacsonyabb ára az Oxus vizállásától, de leginkább az évenként eladott
rabszolgák nagyobb vagy kisebb számától függ. Tehát az a czél, melyre a
rabszolgákat használják, leginkább a földmívelés és marhatenyésztés, és
minél nagyobbak valamely özbeg ur földbirtokai, annál nagyobb az azokra
szükségelt rabszolgák száma is. Egy olyan országban, mint Turkesztán,
hol a harczias elem tulnyomó s hol minden szabadnak született egyén, már
akár ösztönből, akár politikai kényszerüségből, örömestebb nyul a
kardhoz, mint az ekéhez, a gyilkos hadi kalandokra forditott karokat
munkához szokott kezekkel kénytelenek helyettesiteni. E viszonyt
legjobban megvilágositja az a körülmény, hogy azon vidékeken, hol a
népesség leginkább neki adta magát a harcznak és rablásnak, a rabszolgák
száma is legnagyobb. A három khánság közül e tekintetben Khiva áll az
első kategoriában, Bokhara a másodikban, Khokand pedig a harmadikban.
Khivában a lakosság tulnyomó száma özbeg, a mindenfelőlről határos vad
nomádok miatt a háboru itt szakadatlanul foly és a féktelenség
gyakoribb, mint a testvér-khánságokban. Bokharában, hol a népesség a
békés tadsikkal erősen vegyitve van, a viszonyok egy régibb, jobban
rendezett kormányzat által már több állandóságra tettek szert, mig végre
Khokandban, hol hasonlóképen sok tadsi van, a lakosok hires gyávasága
miatt a belháboruk ritkábbak és nem is oly pusztitók soha. A földmívelés
és marhatenyésztés mellett a rabszolgáknak egy csekély részét a
hivatalnokok (szipahi), valamint a fejedelem is magánszolgálatokra
használják. Hanem e czélra csak a fiatal korukban Középázsiába
hozottakat fogadják el, kik a teljesen özbeg nevelés után a Kul
(rabszolga) gunyneven kivül kemény helyzetöknek csak gyönge nyomait
érezik. Ezek Törökország cserkesz rabszolgáihoz hasonlólag, gyakran a
legmagasabb méltóságokra jutnak, mert velök született iráni
éleselmüségökkel özbeg vetélytársaikat csakhamar háttérbe szoritják s
nem csak az előkelők magánlakaiban, hanem az udvari hivatalnokok között
is többekre találunk a két khánságban, kik foglyokul vitetvén oda,
később egész tartományok felett kormányoztak. Bokharában, hol a tulnyomó
persa elemek mellett az özbeg arisztokraczia nem nagy jelentőséggel bir,
az uralkodók gyakran szoktak rabszolganőket tenni törvényes nejeikké s a
mostani Emirnek valamint anyja, ugy egyik neje is iráni eredetü.
Ennélfogva a férfirabszolgák megvételekor különösen az egészséges,
erőteljes testalkatra vannak tekintettel és az ár annál nagyobb, ha
ehhez egy később jelentkező jó természet is járul. Az eladó tartozik a
rejtett testi hibákért három napig jót állani, mert jóllehet, hogy
alkudozás közben a szerencsétlent, miként egy teherhordó állatot,
testének minden részében gondosan megvizsgálják, jóllehet, hogy karjai
erejét, mellét, hátát és hangját próbára teszik, mindazáltal az alkuszok
gyakran használt fogásai ellen igen óvatosak szoktak lenni. Különösen az
életkor az, melyet a persa rabszolgáknál oly nehezen lehet kitanulni. A
turkománok is meg szokták festeni foglyaik szakállát, azon esetben, ha
ez szürke szálakkal van vegyitve, miként az Iránban szokás. 20, sőt néha
30 évnyi külömbség is alig ismerhető fel s könnyen megeshetik, hogy egy
fiatal kinézéssel és szénfekete szakállal vásárolt rabszolga nehány nap
mulva uj ura birtokában ősz emberré változik át. A csalás és ravaszság e
kereskedésnél annál könnyebb, minthogy a rabszolga turkomán urának
kegyetlen bánásmódja és az iránta érzett félelem által elijesztve, az
utóbbinak állitásai ellen soha sem mer kifogást tenni. Ez főképen a
szunnita hitvallásu rabszolgáknál bir nagy fontossággal, mivel ők, mint
a közép-ázsiaiak hitrokonai, a vallás törvényei szerént nem volnának
eladhatók, ha urok fenyegetései következtében felekezetöket önmagok meg
nem tagadnák. A közép-ázsiai egy afghánon vagy heratin azonnal
fölismeri, hogy szunnita, tudja, hogy a hithagyásra kényszeritették őt s
mégis azt hiszi, hogy e szégyenteljes képmutatás által nem követ el
bűnt. Khivában és Bokharában még hires tudományosságu és kegyességü
mollahknál is találtam szunnita rabszolgákat, s mikor e nagy bűn miatt
feleletre vontam őket, azt mondák, hogy: „a vásárlás alatt siita volt,
és hogy most szunnita lett, csupán csak Turkesztán szent földjének
tulajdonitandó.“ Igy csalják meg a vallást épen maga által a vallás
által!
Ha már most azok után, miket a rabszolgakereskedés felől mondottunk, a
rabszolgák állapotjáról a rabszolgaságban akarunk szólani, az fog
kitűnni, hogy sorsuknak csak az a legmostohább ideje, mikor elfogatásuk
után turkomán- vagy alkuszkezek által idomittatnak s különösen pedig
akkor, ha a műveltségére méltán kevély iránival a durva és barbar
turáni, kinek nevét ő csakis gunyolódva ejté ki hazájában, ugy bánik,
mint egy állattal. A persa, ki ifjuságától fogva mindig a legfinomabb
udvarias modorhoz, virágos, válogatott társalgáshoz, egy szóval
ezeréves, jobb társadalmi viszonyai minden kényelméhez vala szokva, a
turkesztáni világ darabos és egészen kezdetleges szokásai mellett
erkölcsileg mindig szenvedni fog. Mindazáltal a testi sanyaruságok
korántsem esnek olyannyira nehezére. A földmívelésre szánt nagyobb szám
jó magaviselete által urának szeretetét és bizalmát csakhamar meg szokta
nyerni. Ha a rabszolga egy évi ottléte alatt semmit se hibázott, nem
sokára az uj családi kör egyik tagjának tekintik őt, de sőt némelyek egy
bizonyos idő eltelte után havi járulékot vagy tantièmet kapnak a rájok
bizott szántóföldek vagy barmok jövedelméből s minthogy az iráni
rendszerént munkásabb és takarékosabb turáni szomszédjánál, ennélfogva a
rabszolgák Turkesztánban szembetünő rövid idő alatt egy kis tőkét
szoktak összekapargatni. Ezt nagyobb részök arra forditja, hogy a
rabszolgaságból magát kiválthassa, melyre hét évi szolgálat után joga
van. Egyébiránt ezt a terminust imitt-amott a szolgálati buzgalom
jutalmául vagy különös jóakaratból az ur meg is röviditi s ekkor a
rabszolgát oly módon lepik meg az Azad-(szabadság-)levéllel, miként
nálunk szokás egy hű szolgát valami ajándékkal megörvendeztetni. Az
ilyen irást a Kadi és a világi hatóság törvényesiti s az, ki egy
olyannak birtokába jutott, azonnal ura saját helyzetének és tetteinek.
Magát a fölszabaditási műtétet mindenütt bizonyos ünnepélyességgel
viszik véghez. Juhokat ölnek, vendégeket hívnak, a fölszabadult megöleli
a család férfitagjait s miután urával egy és ugyanazon nemezdarabon
helyet foglal, függetlenségét kihirdetik. A kirghizeknél az ur ilyen
alkalmakkor a rabszolgának egy fehér csontdarabot szokott az övéhez
kötni, mely azt jelenti, hogy már most ő a fekete csontnak (alárendelt
nép) osztályából a fehér csontnak (nemesség vagy urak) sorába lépett.
Ennyit a szelid és engedelmes rabszolgákról. Ott, hol az ellenkező
mutatkozik, az özbeg durvaság és barbarizmus is teljes szigorában
érezteti magát. Hajmeresztő a büntetések sorozata, melylyel egy makacsot
engedelmeskedésre szoktak kényszeriteni. Az ur ugyan a törvény szerént
rendelkezhetik pénzen vásárolt szolgája élete felett, de hogy a vételár
teljes elvesztése által önönmagát ne kárositsa, ritkán öli meg őt: de
egy ily szerencsétlen teremtés kinai sokkal borzasztóbbak, mint a halál.
Némelyeket évekig tartanak egy kevés száraz kenyér és viz mellett a vad
pusztaságon, másokat hét éves szolgálati idejök előtt egy nehány nappal
ujból eladnak, de már nem a khánságokban, mert őket itt csakhamar
közhirűvé lett gonoszságuk miatt többé már el nem adhatják. Az ilyen
csalfa vásárral a rabszolgakereskedésben tapasztalatlan kirghizeket
szokták rászedni, a persa városból a sivatagba jön, a honnan ő, ha
megszabadul is, csak ritkán tér vissza hazájába.
Szembeötlőnek tünt fel előttem, hogy a persa rabszolgák jelentékeny
számának, a kik Közép-Ázsiába kerülnek, a visszanyert szabadság után
alig fele tér vissza hazájába. Az utóbbi osztályhoz leginkább azok
tartoznak, a kiket vagy a hátrahagyott családi ügyek vagy különös
honvágy kényszeritnek a visszatérésre. A ki 12 évnél tovább élt
Turkesztánban, ritkán fogja azt Iránnal fölcserélni. A rabszolgák,
miként már fentebb emlitve volt, nagyobb része szegény származásuak, s
miután Turkesztánban biztos keresetmódra vagy egy kis vagyonra tettek
szert, ritkán jut eszökbe, hogy Iránba menjenek, hol az élet, a
legnagyobb igyekezet és tevékenység mellett is, jóval nehezebb, hol az
élelmi szerek drágák, hol a vagyonosabbak fényüzése és pompázása a
szegényebbek szivében oly sok óhajtást és kivánatot gerjeszt. Ez a
körülmény annál inkább csodálkozásra méltó, minthogy a szabaddá lett
rabszolgák, habár a legnagyobb kincseknek vagy a legmagasabb
méltóságoknak örvendenének is, a Kul (rabszolga) szó gyalázatát minden
alkalommal mélyen érezni kénytelenek. Még a legfényesebb viszonyok
között sem lehetne a Kul-nak egy szabad özbeg leányát megkérni soha, a
kik közül még a legszegényebbek sem sógorosodnának össze vele és
példákat idézhetnék, hogy egy özbeg még a khán parancsára sem adta oda
leányát s inkább fejedelme haragját vonta magára, minthogy egy hajdani
rabszolgát vejének nevezzen. Még a khanezádok is (rabszolga gyermekei),
kiket már eladni nem szabad[18], hasonló bánásmódban részesülnek, ők is
csak más szabaddá lett rabszolgák vagy szortok leányait vehetik nőül, s
csakis a negyedik nemzedékben hangzik el egy kissé a Kul szó gyalázata,
de végképen sohasem jut feledésbe. Egy olyan országban, mint
Közép-Ázsia, hol a vitézséget tartják a legfőbb erénynek, egy rabszolga
személyében a gyávaság netovábbját látják, egy oly embert, ki a
halálmegvetés hiányában magát lánczokba verni engedé; ez a vétek az,
melyet nekik oly nehezen bocsátanak meg. E nézethez társul még a
tatároknak – nomádoknak ugy, mint letelepülteknek – határtalan
arisztokratikus érzülete, melyben ők magokat a legdühösebb torykat vagy
a Szt. Germaini tizenhárom próbás marquis-kat is felülmulják, oly
érzület, melyet nem csak az idegen iránival, hanem a bennszülött
tadsikkal, az országnak ezen egykori birtokosával is éreztetnek.
Természetesen csupán csakis a morális háttérbeszoritás az, mely a
szabaddá lettnek előbbi szégyene nyomaiként szemei előtt lebegnek.
Polgári jogaikban senki sem gátolhatja őket, s minthogy a keleti általán
véve könnyebben rabja lesz a szokásnak, mint mások, igy azt is könnyen
meg tudtam fejteni magamnak, hogy a felszabadult persák közül miért
települnek le sokan az előbb annyira megvetett és félt Turkesztánban és
rokonaiknak s Irán siita szentjeinek néha napjáni meglátogatása mellett
hogy tudnak oly egészen elégülten élni az idegen országban.
Fájdalom! a rabszolgáknak épen ez az anyagi jóléte az, melylyel a
közép-ázsiaiak épen ugy, mint Kelet más mohamedánjai is visszatorolnak
minket, mikor e gyalázatos kereskedés iránt, melyet az emberekkel űznek,
utálatunkat fejezzük ki. Valamint Turkesztánban, ugy Törökországban is
gyakran halljuk ezt mondatni: „A vad cserkesz fia vagy leánya otthon
szegény emberek voltak, kik szabad hegyeiken alig tudtak kenyérrel
jóllakni – nálunk pedig gazdag hivatalnokokká, basákká, sőt néha
herczegnőkké is lesznek, kik hatalmas befolyásokkal az egész országot
kormányozzák.“ A rabszolgákkali szelid bánásmódra hivatkoznak az
előkelők házaiban, hol köztök s a család többi tagjai közt semmi
különbséget sem tesznek, de azt elfelejtik, hogy ezek csak kivételes
esetek és hogy az ilynemü szerencsés csillagzat a megvásároltak több
vagy kevesebb testi szépségeitől függ. Mit tesznek azok, a kik kevésbé
szerencsés külsőjök által uraik kedvét nem tudják megnyerni? Mit tehet
azon szánalomra méltók legnagyobb része, kik a legterhesebb
szolgálatokra alkalmazva, szeszélyes, zsarnokoskodó uraik örökös
sanyargatásainak és haragjának vannak kitéve?
Természetesen ezt senki sem veszi számitásba, s még kevésbé az eladás
ama borzasztó, irtózatos műtétét. De a Boszporusz vagy az Oxus partjain
az emberek ritkán szokták magok elébe képzelni azon pillanat nyomorát,
midőn a szerencsétlen rabszolgát régóta megszokott életmódjától, övéinek
köréből kiragadják. Mennyi árva, mennyi özvegy, mennyi tehetetlen és a
kortól megviselt szülő marad elhagyatva és tördeli kezeit a kemény
rabságba hurczoltakért? Véghetetlen a száma, de még véghetetlenebb a
siralmas állapota annak a sok tüzhelynek, falunak és vidéknek, melyek a
rabszolgarablás ostorától meglátogattatnak. Az utas azon országokban
minden lépten-nyomon a pusztitás legszomorubb jeleire bukkan s habár meg
lenne is győződve egyik vagy másik rabszolga fényes jövőjéről, mégis
csak mindig igy fog felkiáltani: „Ez a legutálatosabb foglalkozás, mely
valaha emberi kezeket meggyalázott, melynek megszüntetése nyugoti
czivilizácziónk emberiességi törekvéseinek legelső és legszentebb
kötelessége!“ Egyébiránt a rabszolgakereskedés megakadályozása
Közép-Ázsiában sokkal könnyebb, mint gondolnók. Nem annyira a
turkománok, mint inkább a városi fogyasztók azok, a kiknél ez a rosz
gyökerezik. Minden sivatag nomád lakói készek voltak s lesznek is az
olyan tettre mindig, mig települtekre találnak, a kiknél áruikat
eladhatják. Valamint a beduinok soha sem foglalkozhattak kiválólag
emberrablással, mert a szomszéd városok a vallási tilalom következtében
zsákmányukat nem vették meg, igy a turkománok is nem sokára alább
hagynának avval, ha a khánságokban a persák, afghanok stb. eladását
betiltanák. Ezt legjobban bizonyitják a dsemsidi-k, firuzkuhi-k és
hezare-k, kikre nézve a rabszolgaszállitást Bokharába a turkománok
megnehezitették, s minthogy az afghan Heratban a rabszolgákat el nem
adhatják, igy kénytelenek rablási vágyaiktól elállani, mikben pedig a
turkománoknál nem igen maradnak hátra, vagy pedig nagy hátrányukra az
előbbiekkel szövetkezni.
A mint egykor Szultán Murad-Mirza, Khoraszánnak e fölvilágosodott
fejedelme és kormányzója, csodálkozását fejezte ki nekem aziránt: hogy
Anglia, mely oly sok ezeret ád ki a rabszolgakereskedés
megakadályozására az afrikai vizeken, egészen közönyös szemmel tudja
nézni, hogy e kereskedés Ázsia belsejében egy oly országot, mint Persia,
melynek egykori műveltsége még a Nyugotnak is hasznára volt, oly
kiméletlenül pusztit és rongál: épen ugy magam sem tudom eltitkolni
csodálkozásomat azon közönyösség fölött, melyet Európa s főképen az az
állam, a melynek lobogója Keleten mindenfelé egy boldogabb uj korszak
hajnalpirját hirdeti, e szomoru viszonyokkal szemben Ázsiában a mai
napig tanusitott. Lehet, hogy érzelgős ujságirók politikai
ábrándozásaikban még sokáig védelmök alá fogják venni némely míveletlen
ázsiai népek függetlenségi érzületét, melyek azonban a szabadság nemes
zászlója alatt csak féktelenséget, rablást és gyilkolást értenek. A
Rousseau-féle nézetek ideje már elmult s teljes meggyőződéssel
kiálthatunk fel, hogy Európa mindenütt, a hol csak megjelenik Keleten,
akár az apostol békés öltözetében, akár hatalma rettegett fegyverzetében
– mindenfelé csak áldást hinthet el, mindenfelé egy jobb élet magvait
szórja szét, – mert minél több világosság terjed szét Nyugatról Keletre,
annál inkább tünedezni fognak az óvilág visszaélései és embertársaink
annál boldogabbak leendenek ott!