Motto:
„Bokhara mirevi divanei,
Laiki zend’sire zindan khanei.“
„Bolond vagy, ha Bokharába mégy,
Méltó, hogy lánczra fűzve légy.
_Mesznevi_.
Hogy Bokhara magát az Iszlam főoszlopának s a még fennálló mohamedán tan
legtisztább kútfejének tartja, általunk épen ugy, mint Közép-Ázsia más
beutazóitól is, már emlitve volt. De a turkesztáni főváros emez előnyeit
nem csak magok a bokharaiak, hanem egyszersmind a többi más vidékek és
országok iszlamhivői és mindnyájan elismerik és magasztalják. A
közép-ázsiai zarándokot vándorlása alatt Kis-Ázsiában, Arabiában és
Egyiptomban feltünő tisztelettel és megkülönböztetéssel fogadják, benne
mindig az iszlam erényesség remekét látják, és ha a nyugoti mohamedán s
különösen az ozmanli, kit az ujitások, melyeket honában a mi
polgárosultságunk hozott létre, mélyen megsértettek, szemeit a proféta
hamisitatlanul maradott tanán akarja legeltetni – olyankor kiváló
kegyelettel tekint a távol Keletről érkezett hit- és törzsrokonra;
felsóhajt s e felkiáltással: „Ha Bokhara Serif!“ (Oh te nemes Bokhara!)
véghetetlen sokat mondott.
Ama külömbség, mely Ázsia keletének és nyugotának mohamedánizmusa között
fennáll, valóban nevezetes jelenség s megérdemli, hogy közelebbről
vegyük szemügyre. Ha Bokharában a Mollahktól azt kérdezém, honnan van
az, hogy ők jobb mohamedánok, mint a mekkai és medinai emberek, hol
Mohamed élt és működött, azt felelték nekem, hogy „a fáklya, mely
sugarait a távol messzeségbe lövelli, saját lábánál mindig sötétségben
marad“. Eszerint hát Mekka volna a fáklya lába, Bokhara pedig a távol
messzeség. Ez ugyan képletileg véve helyes, de az európai nem elégszik
meg az efféle hasonlatokkal s minthogy a tárgy valóban megérdemli,
kisértsük meg először a kérdéses külömbség lényegesebb pontjaival s
azután másodszor annak okaival közelebbről megismerkedni.
Ha azon részleteket, mikben az Iszlam mindkét ponton egymástól eltér,
meg akarjuk vitatni, főjellemvonásul azt hozhatnók fel, hogy a muzulmán
a távol Keleten vad, fanatikus makacssággal ragaszkodik a Koránnak és a
hagyományoknak minden pontjához, mint megtestesült keleti minden ujitást
rettegéssel és utálattal néz, egy szóval minden törekvése oda irányul,
hogy a vallást azon az állásponton tarthassa meg, melyen az a proféta és
első khalifák boldog korszakában (Vakti Szeadet) állott. De ez nem
eléggé világos; mert az Iszlam azon vidékeken oly stadiumba lépett,
melybe azt a Szunna némely tulzó magyarázói akarták ugyan helyezni, de a
melyben az a mi tudtunk valósága szerént soha sem létezett.
A fanatismus, a képmutatásnak és ájtatosságnak eme főoka, minden vallást
megbecstelenitve tartott addig, mig a társadalom a polgárosodás
gyermekkorában az igazi hit tiszta fényét nem láthatá. Minden nép és
minden ország mutathat fel abból valamit, de sehol sem lép az oly
szembeszökőleg előtérbe, sehol sem találkozunk avval oly utálatos
torzalakban, mint épen Keleten, hol a vallás, hogy a lelket művelhesse,
többnyire a testtel bajlódik, a hol, hogy erkölcsi befolyást
gyakorolhassanak, az emberek phisikai semmiségekkel foglalkoznak, és a
hol, amint előre is föltehetjük, a bensőt erősen elhanyagolva, az egész
világ csak a külszinre törekszik. Bokharában az az elv: „hogy az
embernek csak mutatnia kell valamit; hogy mit gondol, avval senki sem
törődik“, teljes érvénynyel bir. Lehet valaki a legnagyobb gonosztévő, a
legelvetemültebb ember, csak a vallás külső kötelességeit teljesitse s
kikerül mind ezen, mind a más világon minden büntetést.
E nézet legtalálóbb felvilágositására szolgál a tolvaj Abdurrahman (Duai
Duzd Abdurrahman) általánosan kedvelt imádsága, mely körülbelől 15–20
mondatból áll s története következőleg hangzik:
„Mikor még a proféta (Isten áldása rajta!)“, igy szól a történet,
„Medinában lakott, egy délután háza fedélzetére ment, hogy imáját
végezze. Áldott szemeivel körülnézett s egy városnegyedben egy temetési
menetet látott az utczákon átvonulni, melyet csak igen kevesen kisértek,
de a koporsó csodaszerű fénynyel, mintegy a rózsaszinü sugarak
tengerével, volt körülvéve. Mihelyt imáját bevégezte, arra a helyre
sietett, hozzá csatlakozott a halottas menethez és nagy csodálkozására
azt vette észre, hogy a fény soha sem vált el a koporsótól, sőt még
akkor se, mikor azt a sirba lebocsátották. A proféta alig tudott hova
lenni bámulatában; elment a megboldogult nejéhez s kérdezé tőle, hogy ki
volt a férje? „Ah!“ mondá ez sirva, „Isten legyen irgalmas hozzája, ő az
emberek javára halt meg, mert egész élte folytában utonálló és gyilkos
vala, több könyet facsart ki az özvegyek és árvák szemeiből, mint a
mennyi vizet megivott. Minden tette és működése csak szerencsétlenséget
okozott. Gyakran intettem őt, de mitsem használt. Mint bűnös élt és mint
bűnös halt meg.“ „Mit“, kiálta a proféta mindig növekedő csodálkozással,
„hát épen semmi jó tulajdonsága sem volt, nem mutatott-e megbánást, vagy
nem bűnhödött-e valamikor?“ „Oh nem!“ zokogott emez, „csak minden estve
gyalázatos napi munkája után ezt a nehány sort (és a kérdés alatt levő
imát előmutatá) szokta elolvasni s akkor elaludott, hogy másnap ujból
vétkezzék.“ A proféta megpillantá az imádságot, rögtön elismerte annak
csodálatos hatását s ugyanazon minőségben hagyta hátra az igazhivőknek
is.“
Az arról szóló tannak nincs szüksége magyarázgatásra s könnyen
elképzelhetjük, hogy hány középázsiai követi el a legirtózatosabb
tetteket a legjámborabb öntudatban, ha egyszer ilyen recipe à la
Tetzel-el elláthatta magát.
A mi pedig a külső formaságok ezen elvének kivitelénél leginkább
szembeötlő, az a tisztaság törvénye, melyet Közép-Ázsiában a
legszigorubb pontossággal szoktak megtartani, bárha, a mint tudva van,
ott a legundoritóbb tisztátlanságra találunk. A mohamedán törvény
szerint a test minden ürülés után tisztátalanná lesz és mosást igényel,
még pedig a viszonyok szerint vagy kicsit (Abdeszt), vagy nagyot
(Guszl). Ugyanazt kell a ruhák tekintetében is szem előtt tartani,
melyek a legparányibb cseppecske érintése miatt is tisztitás alá
veendők[17]. Csak az elsőt követik az egész Iszlamban szigoruan s ámbár
az utolsót se hagyják minden tekinteten kivül, mindazáltal Ázsia
nyugatán soha sem találtam olyan embereket, mint Bokharában, kik
meztelenül végzik imájokat, csupán abbeli féltökben, nehogy ruháik,
anélkül hogy a szem észrevehette volna, valami uton módon be találtatott
szennyeződni.
Nem elég nevetséges-é, ha egy vallás, miként ez az Iszlamnál történik,
füzeteket sőt egész könyveket ir tele a felől, hogy hivei a nagyobb vagy
kissebb ürülés után miként tisztitsák meg testöket? A törvény például
Isztindsah-t (eltakaritás), Isztinkah-t (megmosás) és Isztibra-t
(száritás) rendel, azaz hogy először is a hely megtisztitására egy kis
göröngyöt használjon az illető, azután legalább is egy kupa vizet s
végezetül pedig egy rőfnyi hosszu vászondarabot, hogy minden nyomot
gondosan eltakarithasson. Törökországban, Arábiában és Persiában csak
egyiket, névszerént az Isztinkah-t, Közép-Ázsiában pedig mind a hármat
használják, sőt hogy ájtatosságukat annál jobban bebizonyithassák, a
buzgó mohamedánok három, négy ilyen göröngyöt is hordanak turbánjokban,
melyeket ők egy külön erre a czélra tartott késsel földarabolva,
készletül tartogatnak. E parancs teljesitése gyakran egész nyilvánosan a
bazárban történik, mivel lelkiismeretes kegyességökkel sokan parádézni
akarnak, és soha sem fogom elfeledni azt az utálságot, midőn egykor egy
tanitót láttam, ki mindkét nemű növendékeinek a göröngy, vászon stb.
kezelésében tapasztalati oktatást adott. E tan szégyenletessége senkinek
sem tűnik fel, senki sem látja, hogy a phisikai tisztaság szélsőségeiből
az erkölcsi szenny tulságaiba sülyednek.
Azt a tulságos szigort, melylyel Bokharában a hárem-törvényt megtartják,
a nyugoti mohamedánoknál, de sőt a Vehabiták vakbuzgó felekezeténél is
hiába keresnők. E természetellenes törvény szükségképen egy
természetellenes bűnt idézett elő, mely bár a törököknél, araboknál és
persáknál is föltalálható, de aránylag véve szűkebb határok között, és
melyet, mint megvetésre méltó vétket, a Korán magyarázói épen ugy
kárhoztatnak, mint maga a közvélemény. Közép-Ázsiában, s névszerént
Bokharában és Khokandban, e gyalázatos vétek borzasztó arányban van
elterjedve s minthogy azt az ottani vallás védfalul tekinti a
háremtörvény áthágása ellenében és nem tartja bűnnek, ennélfogva az à la
Tiberius házasságok egész népszerűvé lettek; sőt az atyák a legkevesebb
lelkiismeretet sem csinálnak magoknak abból, ha fiaikat bizonyos évi
fizetés mellett egyik-másik barátjoknak vagy ismerősöknek átengedik.
Európai tollunk visszaborzad attól, hogy ezen undoritó vétket egész
terjedelmében vázolja; amit nyujthatunk, csak gyönge czélzatok, de
elégségesek annak kimutatására, hogy a tulságba vitt vallási buzgalom
milyen bűnörvénybe vihet.
Épen igy áll a dolog a szeszes italok eltiltásával is. A Korán nemcsak a
bortól, hanem mindenféle más részegitő italoktól is tartózkodást
parancsol, minthogy az eszmélet nélküli állapot az imádságnak vagy
valami egyéb jámbor kötelességnek elhanyagolását vonná maga után. Az
Iszlam nyugoti hivei mindazáltal e tilalom alatt a szó szoros értelmében
csak a bort (Sarab) értik és az Arak (pálinka) élvezetét, mely
Törökország és Persia művelt osztályai között épen oly általánosan
kedvelt, mint Oroszországban a vodki, már csekélyebb hibának tartják,
sőt némelyek hinni akarják, minthogy a Koránban ugy sincs határozottan
megnevezve, hogy annak élvezetét, vizzel vegyitve, nem is lehet különös
bűnül felróni. Bokharában pálinkát ugy mint bort csak felette ritkán
lehet kapni, sőt még a nem mohamedánoknak, mint pl. zsidóknak és
hinduknak sem szabad élni avval, csakis lopva, és az igazhivők szemeiben
még az is nagy vétek, ha csak a Sarab és Arak szókat valaki ajkain
kibocsátja. Nemde, itt azt kellene hinnünk, hogy mindenfelé a legnagyobb
józanság uralkodik? De milyen borzasztó az a pótszer, melyet a
képmutatás föltalált!
A közép-ázsiaiak a szeszes dolgokat folyó és szilárd testekre
osztályozzák és ugyanazon mértékben, melyben az elsőket megvetik,
ugyanazon mértékben tartják ártatlanoknak az utóbbiakat, melyek alatt a
narkotikumokat értik. Mik Konstantinápoly hires mákonyevői, kik ma már
majd mind kihaltak, de kiket még e század elején is a hirneves Direkalti
téren bámulhattak a járókelők; mik az egyes Hasisevők Egyptomban, mik a
nem veszélyes Terjákkedvelői Persiában, összehasonlitva Közép-Ázsia
_Bengija_ival? (Beng mérget jelent, melyet a Canabis indica-ból
nyernek.) Az elsőbben emlitett helyeken a mákony Bachus apó mellett nem
sok hivet tudott szerezni magának, de Turkesztánban, hol ez utóbbi
idegen, birodalma igen terjedelmes és borzasztók a pusztitások, miket
véghez visz. A bengeevők száma Bokharában és Khokandban különösen nagy s
nem tuloztam, ha azt mondom, hogy a tudós- és hivatalnokvilágnak, mely
az ottani értelmiséget képezi, három negyede e bűnnek áldozata. A
kormány teljes közönynyel nézi, miként követnek el százan, sőt ezeren,
öngyilkosságot, és senkinek sem jut eszébe, hogy azt betiltsa, de ha
csak egy csepp bor élvezetén rajta kapnának valakit, azt már azonnal
föltétlenül el kellene itélni.
Ezeket s más ilynemű balfogásokat csakis a létező törvények tulságos
pontosságu követésének lehet tulajdonitnunk s a világért sem ütközhetünk
meg azokon annyira, mint ama nézeteken, melyek a keleti
mohamedánizmusban a hagyományos tan eltérő magyarázata következtében
kaptak lábra és a nyugoti mohamedánizmusnál nem csak hogy nem
uralkodnak, de sőt némely ottani tudós már gyakran tévedéseknek is
kiáltá ki azokat. Ezek között legelső sorban mindjárt a rendiségre
vagyis vallásos társaságokra találunk, melyek Közép-Ázsiában szembetünő
módon el vannak terjedve s még pedig oly szigoru szabályok alatt, oly
bensőséggel, melyet a keletiek jellegének, s főképen a közép-ázsiaiaknak
alig ha tulajdonitottunk volna. Mig a nyugoti iszlam tartományokban az
Oveiszik, Kadriek, Dselalik, Rufaik, Bektasik stb. külömböző rendei,
melyek iránt az Ulemavilág minden időben ellenséges indulatu volt, csak
egyes, különösen fölhevült főket tudnak bűvkörükbe vonni, azalatt a
Nakisbendik és Makhdumaazamik Bokharában és Khokandban a népesség
tekintélyes tömegeit olvaszták be magokba, melyeket a rendi tisztek, kik
az ideiglenes főnökök, szoktak kinevezni, vezetni és kormányozni. Minden
községnek, ha még oly kicsi is, a törvényszerü mollahkon, reisz-eken
stb. kivül még egy vagy több Isane-ja (rendi pap) is van, s mindig
bámulnom kellett, mikor azt a vak engedelmességet és mély tiszteletet
láttam, melylyel a rendi testvérek ezek iránt viseltetnek. Hogy ezek a
nagy befolyásu Isan-ok a kormánynak gyakran utjában állanak, mondanunk
sem szükséges, de ez utóbbi soha se merte őket akadályozni semmi
részben, mert a rendi intézményt itt elválaszthatatlannak tartják az
Iszlamtól s bárha Mohamed határozottan kifejezte hogy: „La Ruhbanitun
fil Iszlam“ (az Iszlamban nincsenek barátok), mindazáltal a Khán, az ő
miniszterei s nagyon sok Ulema, kik egyébiránt az Isán-okat, mint
hatalmas vetélytársakat, szivökből gyűlölik, mégis gyakran hódolni
szoktak a közvéleménynek annyiban, hogy egyik vagy másik rend külső
jelvényeit fölveszik.
Nem kevésbbé meglepő a keleti mohamedánok eljárása a törvényes ügyekben,
melyeknél ők az Ürf-et, az az a biró saját belátása szerint hozott
itéletét ott, hol a Seriat (Korán-törvény) nem elégséges, valamint a
Kanunt is, a későbbi törvényhozóktól alkotott törvényeket, mint eretnek
ujitásokat, elvetik és csupán a Szeriatot, vagyis a Koránból kifolyó
törvénykönyvet tekintik csalhatatlan irányadónak. Hogy azon törvények,
melyeket Mohamed ezelőtt 1200 évvel az egyszerü arabok társadalmi
szükségleteire alkotott, minden földövnek és minden korszaknak nem
felelhettek meg, azon épen nincs mit csodálkoznunk. Törökországban és
Persiában a kijavitás szükséges voltát már régen belátták s jóllehet
hogy az Ulemák, akik e lépés által hatalmukat aláásni látták, vonakodtak
ellene, mindazáltal a kormány mindenütt igyekezett pótszerek által az
eredeti törvénykönyv hiányain segiteni. De Turkesztánban nem csak a
mollahk, hanem a kormány maga is – egy szóval az egész világ a
leghatalmasabban ellene van mindenféle nézetnek, melyek netalán tán a
kiegészitések iránt fölmerülnének. Szemeikben a Korán „finom, mintegy
hajszál, éles, mint egy kard s az élet mindennemű szükségének megfelel“,
s minden máskép vélekedővel feketelelkü hitetlen gyanánt bánnának el.
Pontosan a Korán rendeletei szerint esznek, isznak és ruházkodnak, az
adók és vámilletékek fölemelésekor, a hadi dolgokban és az idegen
hatalmakhoz való viszonyok tekintetében mindig a nevezett könyvet
tartják szem előtt uralkodó szabályul, és valamint a családi életben is
minden ujitás, mint bűn, a legszigorubban tiltva van, épen ugy Angliát,
Oroszországot s azon ujabb államokat, melyekről a Korán emlitést nem
tesz, a tatár uralkodók de facto sohasem ismerhetik el, sőt inkább
kötelességöknek tartják a Dsihad (vallásháboru) törvénye szerént e
föltolakodókat megtámadni, a mi természetesen, miként a jelenkor
mutatja, végromlásukat fogja előidézni.
A siita persákhoz is más viszonyban állanak a keleti mohamedánok, mint
nyugoti hitfeleik. A mint tudva van, ez a szakadás, természetesen igen
sokszor csak időleges czélok ürügye alatt, hosszas és vérengző harczokat
idézett elő. A törökök és arabok az Akkojunlu és Karakojunlu uralkodó
családok első villongásai óta gyakran mérkőztek meg a persákkal pusztitó
háborukban, mély gyűlölet és keserű harag választá el a két felekezetet,
de az elsőbbek soha se mentek annyira, hogy siita ellenfeleiket az
Iszlam szövetségéből kitaszitsák. A persát eretnek muzulmánnak ugyan, de
mégis csak muzulmánnak tekintették mindég s a szent városokba s bármi
más bucsuhelyekre szabad járhatást engedtek nekik, egy mecsetben
imádkoztak velök s az ujabb időben a gyűlölet az ozmanli és iráni között
már annyira eltünt, hogy az utóbbiak az elsőbbekkel törvényes uton is
megsógorosodhatnak.
Közép-Ázsiában eddigelé mindezeknek még nyoma sem látható. Itt a
persákat a siita hitfelekezetben történt legelső föllépésök óta
egyformán gyűlölik és üldözik, és a Hidsra 945-ik évében egy bizonyos
Semszeddin nevü mollahnak, a ki Szamarkandból származott és
Huszein-Baikera szultán idejében élt Heratban, egy Fetvája számüzte és
hitetleneknek nyilvánitotta őket. Ez a Fetva a szegény irániaknak sok
szerencsétlenséget okozott, mert habár a rabló turkománok törvénytelen
uton elfogták is őket, a vakbuzgó Bokhara piaczán mégsem tudták addig
eladni, mig a kafir bélyege (mert csak az olzanok eladhatók)
alkalmasakká nem tette őket arra. Minden kegyetlenség, melyet rajtok
elkövetnek, egy hitetlen megbüntetésének ürügye alatt történik s
bármennyire igyekeznénk is a turkesztáni mollahkat avval kapaczitálni,
hogy hiszen a persák is ugyanazt a Koránt és ugyanazt a profétát
vallják, mindazáltal az emlitett Fetvát helyesnek nyilvánitják s a
nyugoti mohamedán tudósok ellenkező állitását tudatlanságnak és
tévedésnek hiresztelik.
A szertartásokban is lényeges eltérések vannak. Erősen kétlem, hogy még
az Iszlam fénykorában, és magában Bagdádban és Damaskusban is, tisztek
(Reisz) szaladgáltak volna szerte szét az utczákon, hogy napi
foglalkozásában az egész világot föltartóztassák, maguknak a Farz-i-Ajin
imádságot elmondassák és hogy a nem tudókat azonnal megbüntették volna,
miként ez Bokharában még mai napság is történik? A körülmetélés,
házasság és temetés czeremoniái között sok olyan szokás található,
melyek a nyugoti Iszlam előtt idegenszerüek, igy például az ötszöri napi
imádságok is több Rikat-ból (térdhajlitás) állanak, mint máshol, s nem
kevésbé sajátságos az is, hogy a turkesztániak az Ezán-nál (imára
fölhivás) minden dallamosságot, minden szép hangzást a legszigorubban
kerülnek és azt csakis tompa mormogással mondják el. Azt a módot,
melylyel Nyugoton az Ezant kikiáltják, itt bűnnek tekintik, és azokat a
szép mélabús hangokat, melyek a karcsu minaretekről a Boszporusz mellett
a csöndes, holdvilágos esti órákban oly megragadó bűvösen hangzanak
szét, a bokharabeliek mély utálattal hallják.
Ha a mondottakhoz még odagondoljuk a sok mecsetet, a sok Medresze-t,
melyek növendékekkel mind tömve vannak, a Kari-Khane-kat – oly házakat,
hol a vakok egész napon át a Koránt ismétlik – a számtalan Khanka-t, hol
vakbuzgók a Zikr-et éjjel-nappal szüntelenül bőgik, a mely intézetektől
minden város hemzseg; ha előnkbe képzeljük a Mollah-k, Isane-ok,
Dervisek, Kalenterek és Asketák tagjártatásait, szigoruan komoly
pillantásaikat és vad, fanatikus kinézésöket, akkor talán lehetséges
volna némi fogalmat szerezni magunknak Bokharáról, az Iszlamnak e
támaszáról, a tulságba vitt vallási buzgalom e főfészkéről, hol az arab
próféta tana oly alakba fajzott el, melyben az alapitó művét hihetőleg
soha sem szerette volna látni. A tan innen hasonló irányzattal terjedett
el Afghanisztánon keresztül Indiába, Kasmirba és khivai Tatárországba,
valamint észak felé is egész Kazánig. Bokhara szelleme mind e helyeken
erős gyökereket vert; mert Bokhara az ő tanitójuk és irányadóul is
Bokharát tekintik, nem pedig Konstantinápolyt vagy Mekkát.
Polgárosodásunk erősebb akadálykőre fog találni ott, mint nyugoti
Ázsiában; a nogaji tatárokkal szemben Oroszország már szerzett is
tapasztalatokat – s ha talán az angol kormány Indiában az ő 40 milliónyi
mohamedán alattvalója mellett mai napig ezt még nem érezte volna, azon
csak sajnálkozni kellene – mert a következmények bizonyára nem fognak
elmaradni.
Csak ennyit akartam ezuttal a keleti és nyugoti mohamedanizmus között
fennálló külömbség felől mondani, és anélkül hogy különösen utána
kellene járnunk, a következő pontokban annak főokait is fel fogjuk
találni.
Először is Ázsiát, a vallásos rajongás eme főszékét és főforrását annál
hűbbnek fogjuk eredeti ős typusához találni, minél előbbre hatolunk
abban Kelet felé. Valamint általán véve India, Tibet és Khina lakói
rajongóbbak, fanatikusabbak, vagy talán helyesebben mondva, inkább
ázsiaiak, mint az Iszlam vallói, ugy a keleti mohamedánok is sokkal
buzgóbbak, mint nyugoti hitrokonaik.
Másodszor épen ez a túlfeszitett vallási buzgalom, melyet a
közép-ázsiaiak, mint a Zoroaszter tanának vallói is fölmutatának, volt
oka annak, hogy áttéritésök az Iszlamra az araboknak oly végtelen sok
fáradságába került. Több mint kétszáz évig tartott, mig Mohamed tana a
régi hitet ki tudta szoritani. Alig távoztak el a hóditók egy városból
és az ujonnan áttértek azonnal visszaestek régi hitükbe, a várost ujból
be kellett venni és megtériteni, s miután az arabok vas kitartása végre
mohamedánokká tette őket, épen oly hévvel ragadták meg az uj vallást,
milyet a régi iránt tanusitottak. A Szamanidák uralkodása kezdetén már
találunk oly férfiakra Transoxaniában, kik részint tudományosságuk,
részint példás kegyességök miatt az egész Iszlamban igen hiresek voltak.
Belkh már akkor szerezte magának a Kubbetül-Iszlam – Iszlam kúpolája –
nevet. Bokhara város és környéke már akkor hemzsegett a szentek és
tudósok sirjaitól, s könnyen megfogható, hogy honnan jött az, hogy
Turkesztán e városai kegyességben és tudományosságban Bagdaddal, a
mohamedán világ akkori központjával, hol a vallásos erényt a világi
nagyság fénysugarai elhomályositották, eredménynyel versenyezhetett. A
Szamanida család kihalta után, s különösen pedig a mongol hóditások
alatt, szenvedtek ugyan pillanatnyi hátrányt a vallásos törekvések, de
még sem ingatták meg az épületet alapjaiban, mint Bagdádban, hol Helaku
Motaszimdbillah árnykhalifaságának megsemmisitése után az Iszlam fő
erőit minden irányban szétszórta. Transoxaniában a vallásos működés
titokban tovább is életben maradott s minthogy Timur azon törekvéseit,
hogy hazáját a mohamedán tudományosság főszékhelyévé tegye, a
Seibani-uralkodóház fejedelmei is, habár nem épen oly öntudattal, de
mégis tovább folytatták, épen nem csoda, hogy Bokhara, a vallási szigor
eme képe, mely az Iszlamot csak a középkorban jellemezte, máig is fenn
tudta magát tartani.
Harmadszor a szunnita világ nagy testét Persia siismusa, habár nem
erkölcsileg is, de legalább tényleg két egymástól távol maradó részre
különité el. A zarándoklások Arábia szent városaihoz épen nem voltak
képesek a bizonyára nagyobb közlekedést helyettesiteni, mely a
khalifaság idejében az Iszlam keleti határától a nyugotiig
akadálytalanul fennállhatott. A szándékosan szított felekezeti gyülölség
Persiát minden szunnita utazóra nézve veszélyes átjárássá tette s mig a
nyugoti szunniták nagy politikai forradalmok és a keresztyén Nyugottal
való folytonos érintkezések miatt az idegen társadalmi viszonyok
befolyását ki nem kerülhették, azalatt a keleti szunnitáknak, a kik
meglehetősen magokra voltak hagyatva, semmi alkalom sem ajánlkozott
arra, hogy társadalmukban ujitásokat vagy változtatásokat léptethessenek
életbe; mert ők épen annyira utálták az eretnek Persiát, melyen át a
közlekedést fenntarthatták volna, mint a khinaiakat és a hindukat.
Azon észrevételünk, hogy a nyugoti Iszlam, a keresztény Nyugot befolyása
következtében, a keleti Iszlamtól sokban eltért, némelyeket arra a
gondolatra vezethetne, hogy a mindig növekedő közlekedés, a
gondolatoknak az európaiak és ázsiaiak között mindig gyakoribbá váló
kicserélése lassanként a dolgok teljes átalakulását fogja Ázsiában
előidézni, vagy, miként az ujabb kor némely vérmes reményü utazói hinni
akarnák, hogy Ázsia idővel eleurópaisodik. E kérdés bizonyára mindenkit
érdekelni fog, a ki csak a társadalmi viszonyok javitását óhajtja
Ázsiában, (és ki ne óhajtaná azt?) s természetesen sokkal fontosabb az,
hogysem itt csak ugy en passant megvitathatnók; de még sem mulaszthatom
el, hogy bizonyos félreértéseknek vagy hamis számitgatásoknak elejét
vehessem, legalább annyit megjegyezni, hogy ezen általunk fölhozott
jelenséget még távolról sem lehet irányadó példának tekinteni, mert
felette nagy kár volna, ha az európai műveltség és gondolkozásmód azon
aranyfüstjét, melylyel Törökországban és Persiában az ujabb társadalom
ócska, szennyes ruháját el akarja fedezni, valódi nemes ércznek
tartanók. A mit az európai befolyás azon országokban mai napig
eredményezett, fájdalom, azt kell mondanom: fájdalom! még igen csekély
és kevés értékü. Nehány ruha- és butordarabjaink elfogadása egy-egy
tourista tapasztalatlan szemét megcsalhatja ugyan, de bensőleg minden
ugy van, a hogy a régi időkben volt s valószinüleg sokáig, igen sokáig
fog még ugy maradni.
Ez már egyszer ugy van kicsinálva, hogy mi európaiak anyánkhoz, Ázsiához
épen oly viszonyban állunk, mint a közönséges életben némely felnőtt
fiugyermek anyjához, ki bizonyos babonaságoktól csak nagynehezen akar
megválni. Ázsia anyó nevelt bennünket, szellemileg ugy mint anyagilag
tőle származunk, de azért senki se vethet háládatlanságot vagy
tiszteletlenséget szemünkre, ha az „öreg mama“ nézeteit eldobjuk és
saját javára imitt-amott a magunk eszméit erőszakoljuk rá.
Igen, ráerőszakoljuk, mondám, mert a mit mostanig az európai
műveltségből Ázsiában elfogadtak, nem meggyőződésből, nem társadalmi
viszonyaink iránti szeretetből történt, hanem csupán csakis félelemből,
s minthogy a kierőszakolt szeretet sohasem tart sokáig, épen azért
nagyon csalóka dolog volna a Nyugot-Ázsiában eddigelő létrejött
változásokból egész Ázsia jövőjére következést vonni.