„Hadzsi, te ugy is sok országot láttál már; mond csak, van-e a világon
még egy város, melyben oly kellemesen lehet élni, mint Bokharában?“ Ez
vala a kérdés, melylyel a tatár fővárosban oly gyakran alkalmatlankodtak
nekem azok is, kik már többször meglátogatták Indiát, Persiát és
Törökországot. Hogy mit felelhettem ily esetekben, könnyü átlátni. Az
ily kényes természetü kérdések ép annyira zavarba ejtik az utazót
Párisban, Londonban és Pétervárt, mint Konstantinápolyban, Teheránban és
Bokharában. Hiuságot mindenütt találhatunk, s habár egy és más
tekintetben elismerik is az elsőbbséget, mégis városok és országok épen
ugy mint egyesek mindig törekesznek bizonyos tulajdonságokat kiemelni,
melyekben felülmulhatatlanoknak tartják magukat. Ezen előjogok egy
összehasonlitó átnézetnél gyakran kicsinyesek és nevetségesek, de csak
világpolgárok tesznek összehasonlitó átnézeteket és az ember mint városi
Ázsia belsejében is épen az, a mi nálunk Európában.
Bokhara, a tatár műveltség ezen középpontja, kétség kivül sok olyannal
bir, mi egy fővárosra emlékeztet, főleg az idegenre nézve, ki hetekig
tartó pusztákon és sivatagokon át jutott oda. A fény, melyet lakásokban,
öltözékekben és életmódban űznek, összehasonlitva Nyugot-Ázsia
városaival, alig méltó emlitésre; mégis van abban valami sajátságos, s
legkevésbé sem lehet csodálnunk, ha a szokás és önszeretet a
bokharaiakat büszkévé teszi fővárosukra.
Az agyagból és fából épitett házaknak görbe és meszeletlen falaikkal még
komorabb kinézése van, mint más mohamedán városok lakainak. Ha az
alacsony ajtón át az udvarba lép az ember, azt hiszi, hogy egy várba
jutott. Minden oldalon magas védfalak vannak emelve, nem annyira a
tolvajok ellen, mint inkább a szomszédok kacsintgatásai ellen.
Bokharában, a leggyalázatosabb bűnfészekben, melyet Keleten ismerek, már
a távolból vetett pillantást is megbecstelenitőnek tartják. Az egyes
szobák száma a tulajdonos vagyoni állása szerint változik. A nagyobb
rész a háremet foglalja magában, melyet itt Enderun-nak (belső hely)
neveznek; továbbá a kisebb vendégszobát és elfogadó termet; ez utolsót,
a ház legtágasabb részét, leginkább felékesitik; mint minden szobának,
ugy ennek is kettős padlása van, melyet lomtárnak használnak. A padozat
téglákkal és kövekkel van kirakva és csakis köröskörül a falak hosszában
van szőnyegekkel ellátva. Az egyik szegletben egy kivájt négyszögü kő
van felállitva, hogy a szent mosakodást a szobában nyugalmasan lehessen
végezni, ez oly szokás, mi egyetlen mohamed országban sincs meg. A
falakon nincs valami különös diszitmény, csak is arra vannak
virágedények és különös arabeszkek festve, mely Mekka felé van fordulva.
Az ablakok egyszerü nyilásokból állanak, kétfelé nyiló fatáblákkal;
üveget sehol sem lehet találni s még annyi fáradságot is kevesen vesznek
maguknak, hogy zsirba mártott papirt használjanak. A butordarabokat,
melyek egész Keleten ritkák még, itt nevökről is alig ismerik; s nem is
igen csodálkozhatunk azon, mert gyakran magam is Európában megfordult
keletieket igy hallottam beszélni: „Nem esztelen-e a Frengiknek az a
szokása, hogy szép, tágas szobáikat egy csomó asztallal, kanapéval és
egyéb eszközökkel ugy megtömik, hogy alig marad nekik annyi hely, hova
kényelmesen leülhessenek (t. i. a földre)?“
A fényüzés a ruházatban egészen megfelel a háznak és berendezésének;
posztót igen ritkán lehet találni, és azt a khán csakis mint különös
ajándékot osztogatja főbb hivatalnokainak. Különböző minőségü aladsát
(gyapot kelme) használnak ruházatul minden osztálybeliek, a királytól le
a dervisig, télben és nyárban. Bárha a bokharai felső ruha alakja mindig
hasonlitott egy bokáig érő hálóköntöshöz, szabásában, ujjában, nyakában
és szegélyzetében mégis van időnként némi kis változás, mely megfelel a
mi divatrendszerünknek, s melyre épen oly szigoruan ügyelnek Bokharában,
mint Párisban. Egy dandy Bokharában igen ügyes, hogy turbánja a szokott
divat szerént legyen ránczolva, minthogy ez jó izléséről tanuskodik.
Különös gondot fordit shawljára, melyet alsó ruhája csipőjéhez van
szoritva, ugyszintén kosbag-jára, mely erről lecsüng; ez utóbbi egy több
ágból álló bőrdarab, melyen egy vagy két kés hüvelyével együtt, egy kis
theazacskó, egy miszvak (fogtisztitó) és egy bőrzacskó a rézpénz számára
stb. függnek. A közép-ázsiainak ez nélkülözhetetlen kelléke, és az egyes
tárgyak minősége és becse után itélik meg az ember állását, jellemét és
neveltetését.
A ki Bokhara fashionable világát akarja látni, az pénteken délelőtt 10
és 12 óra között álljon meg azon utczán, mely Deri Rigisztántól a
Meszdsidi kelanhoz (nagy mecset) visz. Ekkor szokott az Emir nagyjai
kiséretében, teljes diszöltözetben a pénteki imára menni. Mindenki
legjobb ruháit ölti magára s lovát, mely itt a fogatokat helyettesiti, a
legfényesebben disziti fel. A bő, kemény és kirivó szinű
atresz-(selyem)-ruhák feltünő ellentétben állanak a sarkantyus hosszu
csizmákkal. Igen komikus azon vánszorgó, jobbra és balra himbáló járás,
melyben mindannyian ki akarnak tűnni. Azon ingadozó és csoszogó járást
(reftari khiraman), melyet Kelet költői oly bájteljesnek találnak s
melyet a szellőtől megmozgatott Cyprus hajlongásaihoz hasonlitanak,
Persiában és itt igen gondosan tanulmányozzák. Előttünk európaiak előtt
egy ily divat embere ugy tűnik fel, mint egy hizott lúd, mely biczegve
megy haza a mezőről; még sem kellett volna nevetségessé tennem, mert a
mi feszes és gyors mozgásunk épen annyira visszatetszik a keletinek, s
udvariatlannak kellene lennem, ha felhoznám azon hasonlatot, melyet ők
velünk szemben használnak.
Nem kevésbé feltünő Bokharában az, hogy a férfiakat bő és világos, a
nőket szűk és sötét ruhában látjuk. Bokharában, hol az iszlam keleti
műveltség ős bélyegét leghivebben megtartotta, a nőknek, a keleti
törvényhozás ezen martyrjainak, legrosszabb dolguk van.
Törökországban a keresztény elemekkel való érintkezés máris sokat
változtatott és a jasmakot (fátyol) inkább tekintik az öltözék
kiegészitő részének, mint valamely bilincsnek. Persiában még eléggé el
van ugyan takarva a női világ, de mégis kiáltó szinü csaksurt (nadrág és
harisnya egy darabban) viselnek, és a rubend (vászonfedő, melyen a
szemek számára hálózat van) aranyos boglárokkal van ékitve. Bokharában
még semmi nyomát sem lehet észrevenni efféle türelmességnek. Itt a
nőknek semmijök sincs, mit éknek és diszitménynek lehet nevezni. Az
utczán egy sötétkék hosszu kabáttal tekerik körül fejöket, annak üres
ujjai hátra vannak akasztva, ugy hogy kissé hátulról tekintve Bokhara
szépeit, az ember hajlandó vándorló ruhatartóknak tartani. Az ábrázatot
s még a mell nagyobb részét is egy lószőrből szőtt fátyol fedi, egy oly
szövet, melyet nálunk Európában még szitának is igen rosznak tartanának,
és ennek az arczczal és orrali érintkezése bizonyára nem lehet kellemes.
A lábbeli idomtalan nehéz csizmákból áll, melyekben a szegény női
lábacskák egy csomó kapcza között rejtőznek.
Egy ilynemű öltözék nem nagyon csábitó és még ebben sem szabad igen
gyakran az utczára menniök. Előkelő és jóhirű nőknek soha sem szabad a
bazárt és nyilvános helyeket meglátogatni; a bevásárlásokat a férfiak
teszik, s ha rendkivüli látogatások ki is csalják őket, ugy illik, hogy
mint szegények és öregek tünjenek fel. Azt kivánni, hogy egy 18 vagy 20
éves ifju nő, pezsgő életerővel, elfedve, egy botra támaszkodva járjon,
s csak azért, hogy öreges kinézésével bizonyos tekinteteket kikerüljön,
ez valóban a zsarnokság és képmutatás netovábbja! Az erkölcsösségről ily
téves fogalmakat az egész Keleten többé vagy kevésbé mindenütt
találhatunk, mégis sehol sincsenek oly lázitó példái a keleti
szélsőségnek, mint Bokharában, az ó-iszlami műveltség ezen székhelyén.
Konstantinápolyban s ugy mint Törökország más városaiban is vannak
bizonyos Szeir-jeri-k (sétatér), hol a nők, bár csendesen és elrejtve,
de mégis élvezik bizonyos mértékben a férfivilág társaságát. Teheránban,
Iszfahánban, Sirázban szokás az, hogy a felcziczomázott nők pompás
lovaikon a város környékében fekvő búcsuhelyeket meglátogatják. A szent
sirja rendez-vous helylyé lesz és imák helyett gyakran mondanak
egymásnak szerelmi vallomásokat. Bokharában mind ezeknek még árnyékát
sem lehet észrevenni. Soha sem láttam együtt egy férfit és egy nőt
nyilvános utczán, az emberek kikerülik saját házastársukat (mi talán
nálunk Európában sokaknak tetszenék), mert minél kevesebbre becsülnek
egy nőt a nyilvános helyeken, annál nagyobb a tisztelet, melyet iránta
tanusitanak, és ismeretes dolog, hogy ha az emir nejei valahol
megjelennek, a férfiak mindenikének gyorsan kell onnan távozni.
Hogy és minő társaságos élet lehet oly viszonyok között, mindenki
könnyen elgondolhatja. A hol annyira el van különitve a két nem
egymástól, ott a társadalom soha sem mutathat örvendetes látványt;
minden mesterkélt, minden tettetett, minden elnyomott azon
természetellenes törvények alatt, melyeket, isten parancsaként levén
fölállitva, szigoruan meg kell tartani.
Ha a nyilvános életet akarjuk tanulmányozni, először a theabódékat kell
fölkeresnünk, melyek a különböző osztályok gyűlhelyei. A bokharai vagy a
középázsiai általában, ha nincs valami különös sürgős teendője,
bizonyára nem tud elmenni két vagy három theabódé mellett egymásután.
Mint már mondottuk, mindenki magával hordja theazacskóját, melyből,
midőn belép, egy bizonyos adagot a hely tulajdonosának átnyujt, kinek
főkeresete inkább a meleg viz, mint a thea eladásában áll. Nappal s
főleg nyilvános helyeken csak könnyü, czukornélküli theát isznak, egy
vagy két _gulcsé_ kiséretében; ez juhzsirből és lisztből készült
pogácsa, melynek előállitásában Bokhara kitűnik. Minthogy a thea
megfúvását, bár minő meleg legyen is az, a legnagyobb illetlenségnek,
sőt véteknek tartják, a középázsiai addig himbálgatja a csészében
kedvencz italát, mig az megiható lett. A jobb könyököt a balkézre
támasztva, különös bájjal kell a csészét rázogatni, hogy illedelmes
embernek tartsák és egy cseppet sem szabad elöntenie. Órákon át képes
csevegni a bokharai egy ilyen theakörben, és a mily kevéssé fárasztja ki
őt a társalkodás, ép oly kevéssé van ellenére a végtelen theaivás, s
előre lehet tudni, mennyi idő szükséges, hogy bizonyos theanemeket
végigizzadjon. Valahányszor a kanna kiürűlt, a kifőzött thealeveleket
körbe nyujtják, s csak annyit szabad venni, a mennyit két ujj között meg
lehet fogni, minthogy ezt ezen hivatott theaivók ugy tekintik, mint
valóságos csemegét.
Nagyobbszerű időtöltések azon kirándulások, melyeket a város környékére
tesznek, részint a szentek sirjaihoz, részint a szentség hirében álló
bizonyos isan-ok (hitfőnökök) khanka-jához (klastrom), vagy a
Dervaze-imám közelében fekvő Csiharbag-Abdullah-Khan-ba. Az elsőnemű
kirándulásokat Ziaret-nek (búcsumenet) nevezik, de a vallás mégis igen
gyakran csak czég, s ha mondanak is el nehány rövid imát, a teljesitett
kötelesség kontójára nemsokára a legaljasabb vétkeket követik el.
Persiában, főleg Ispahan némely városrészeiben, gyakran részesültem azon
lázitó látványban, hogy az emberek a benső áhitatosság után azonnal a
leggyalázatosabb tivornyába rohantak, de Bokharában tett tapasztalataim
mégis árnyékká sülyeszték a persák bűneit. Bokhara erkölcsi romlottságát
leirni teljes lehetetlen. De hogyan is lenne másképen? Ott, hol a
szüziességet és erényességet a tökéletesség oly tulzott és nevetséges
fokára akarják emelni, mulhatatlanul a legélesebb ellentét szélsőségébe
kell esni.
Egy khanka meglátogatása költségesebb élvezet, mint a búcsujárás egy
sirhoz. Valamint a meghalt, ugy az élő szenteknek is vannak bizonyos
elfogadó napjaik. Ott ő szentsége utódai azok, a kik az adót elfogadják,
s itt azon szerencsében részesül az ember, hogy magok a szent kezek
által ürittetnek ki a zsebek. Az isan mindig komorabb kedélyü látogatás
alkalmával mint rendesen, és a mint szent szeme már a vendég külsejéről
fölismeri az elveendő ajándék mennyiségét, ép azon mérték szerént
szokott hosszabb vagy rövidebb áldásokat is mondani. Ilynemű jelenetek
engemet, ki mint alárendelt néző szerepeltem, mindig érdekeltek, és
egyet, a melyen szivemből hosszasan nevettem, soha sem fogok elfeledni.
Bokhara környékén betértem egy hitfőnökhöz, hogy áldást és egy kevés
pénzsegélyt kérjek tőle. Az elsőt csakhamar megadta, de a másodiknál
vonakodott. Ekkor jelenkezett egy turkomán, hogy egy áldóimát nyerjen;
bebocsáttatott, ő szentsége a legnagyobb buzgósággal tette meg a
hokuspokust; a turkomán ugy ült ott mint egy ártatlan bárány, és miután
hathatósan meg lett lehelve, pénzzacskójába nyult, a melyből egy nehány
darabot, a nélkül hogy megszámlálta vagy megnézte volna, az oldó kezeibe
tett. Én láttam, hogy az utóbbi miként dörzsölé meg ujjai között az
ajándékot, s valóban meg voltam lepetve a mint nekem intett és a
pénzdarabokat a turkomán jelenlétében, a nélkül hogy csak meg is nézte
volna, átadá.
Az mégis nagylelküség, fogják mondani némelyek. Igen, én is ugy
gondolkoztam egészen addig, mig a bazárba mentem, hol egy kenyérárus a
pénzdarabok egyikét mint hamisat nem akarta elfogadni; a többieket
előmutattam, s mindeniket is rosznak és értéktelennek találta. Az ép oly
ravasz, mint babonás nomád a nem valódi árut hasonló pénzzel fizette, és
miután ő szentsége az érczet már fogásáról megismerte, engem tettek vele
szerencséssé és a kettős gazságnál én voltam az utolsó megcsalatott.
Midőn a város környékére kirándulásokat tesznek, a jobb birtokosok
konyha és theaeszközeiket is magokkal szokták vinni. Mások az ily
összejövetelekre alkalmas helyiségeket keresnek fel. A mily kevéssé
szeretik az út közelében telepedni le, épen annyira igyekeznek hogy a
bódéban lehető legjobban el legyenek rejtve. Minthogy az a szokás, hogy
minden elmenőt, bárminő állásu és koru is legyen az, különbség nélkül,
az evéshez és iváshoz meghivnak, azért jogosan tartanak attól, hogy a
szokásos köszönés „khos!“ (jó) helyett sok résztvevőt találnának.
Valakit meg nem hivni, rút véteknek tartják, azonban csak egyes
vidékeken szokták feltétlenül elfogadni a felszólitást. A legnagyobb és
mégis csak látszó vendégszeretet ezen szabályai mindkét félre nyomasztók
és kellemetlenek, és a meghivó megütközött, sőt mondhatnám zavart
arczvonásai előttem mindég furcsán tüntek fel. Általában ezen egyes
körök tekintete igen szomoru vidámság képét mutatja fel. Ámbár nincsenek
szűkében a nyers élczeknek, nevetéseknek és kiabálásoknak, de mégis ott,
a hol a társaság koronája, a nő hiányzik, ott minden hiában való, ott
nem lehet és soha sem is fog valódi élet lenni.
Ha nem csalódom, a Csiharbag-Abdullah-Khan még legtöbbet tud felmutatni
abból, mi egy nyilvános mulatóhelyet jellemez. Ez egy magos fáktól elég
jól beárnyékolt hely, melyen át egy csatorna foly; ennek partjain
pénteken délután szoktak megjelenni nagyobbrészint a számos medreszé-k
növendékei és a tehetősebb osztályok ifjai. Mint mindenütt, ugy itt is
nélkülözhetetlen a theaedény, de mint egyedüli nevezetessége ezen
helyiségnek érdekessé teszik a kosviadalok, melyeket itt szoktak
tartani.
Ezen erős és fölizgatott állatok vad egymásra rohanása, a két homlok
hatalmas összeütése, de főleg a kisérlet, hogy ellenöket
visszataszitsák, oly látványt nyujtanak, mely a bokharait valamint
minden közép-ázsiait szerfelett gyönyörködtet. A mi a bikaviadal
Spanyolországban, a mi a lófuttatás Angliában, az Turkesztánban a kosok
küzdése. A kosokat erre betanitják s valóban feltünő, hogy ezen állatok
némelyike miként áll ki száz lökést is. A közönség fogadásokat tesz, a
mint ezek a szinkörben megjelennek, t. i. a felett, hogy egyik vagy
másik kos hány ütést fog kiállani. A gyengébb néha visszavonul, de igen
gyakran az egyik vagy másik viaskodó összerogyásával végződik a harcz, a
mi a koponya szétzuzása miatt következik be. Szörnyű látvány, mégsem
annyira Tatárország közepében, mint nálunk Európában, hol ilynemű
játékok még vannak, és a melyekben némely művelt nyugati országok még
időtöltést találnak.
A bokharai fővárosi élet külső szinezetét a következő rövid vázlatban
kisértem meg ecsetelni. Reggel, – gondolom még nap feljötte előtt,
minthogy vallásos kötelezettségének mindenki kora reggel tesz eleget, –
lehet egyes egyéneket találni, kik félig álmosan, félig megmosdva, félig
felöltözve a legnagyobb gyorsasággal sietnek a mecsetbe, mert az elkésés
nemcsak szégyent, hanem büntetést is vonna maga után. Ezen vakbuzgók
gyors lépéseikkel felköltik a részint utczazúgokban, részint
trágyadombokon alvó kutyákat. Ezen elsoványodott mocskos kutyák, melyek
mellett konstantinápolyi testvéreiknek még fejedelmi kinézésök van,
beszélő bizonyságai a képmutató bokharaiak fösvénységének. A kutyákkal
egyszerre ébrednek fel a tatárfőváros pariái, kik semmivel sincsenek
jobban elszállásolva. Azon szerencsétleneket értem, kik a
gyógyithatatlan fehér rühvel eltelve, az utczaszegleteken nyomorult
sátrak alatt laknak. Persiában is vannak ilyenek, de távol a városoktól
és faluktól, a főutakon, itt pedig az egésségügyi szabályok hiánya miatt
a város közepén tűrik őket; sorsuk mégis a legborzasztóbb a mi csak
földi halandót érhet, s legnagyobb szerencsétlenségük az, hogy még
sokáig élnek. Mig az anya átokban nemzett gyermekét egyes rongyokkal
betakarja, az atya többnyire elrutitott sarjadékaival az út mellé ül,
hogy az elmenőktől alamizsnát kérjen. Alamizsnát, hogy egy oly életet
éldelgessen!
Miután a nap ezen irtózatos látványokat már eléggé megvilágitotta, a
város is minden részeiben lassan föléledni kezd. Az emberek csoportosan
térnek haza a mecsetből, és már lehet találni a minden kapun benyomuló
szamár-csordákat is, a melyek fával, gabonával, fűvel, nagy
tejfazekakkal és tejfölesedényekkel megterhelve a legvegyesebb
zűrzavarban mozognak a szűk és görbe utczákon. A hajcsárok rikoltásai
közé vegyülnek a vásárlók és eladók alkudozásai és a szamarak erős
„iá“-jai (miért ezen állatok Bokharában mindenfelé hiresek). Első
tekintetre azt hinné az ember, hogy itt a forgács tejjel, a fű
tejfellel, a szén gabonával, a selyembogárgubó savával tutti-fruttiként
tálaltatik fel. De nem, semmit sem öntenek el, semmit sem döntenek fel.
A hajcsárok ugyan testvériesen el szokták egymást páholni, mégis minden
sértetlenül eljut rendeltetése helyére. Napfeljötte után egyórával már
sirsaj (tejes thea) csészéje mellett ül a bokharai, a mely italt a
fekete dohányhulladékforma téglatheából főzik s tejjel, tejföllel vagy
megsózott juhzsiradékkal dúsan megfűszerezik. A tatárok ezen kedvencz
italát, melybe egy csomó kenyeret apritanak, inkább levesnek lehetne
nevezni s mindamellett is, hogy izét oly jónak mutatták fel nekem, mégis
csak alig tudtam megszokni.
A thea után megkezdik a napi munkát s az utczákon bizonyos élénkséget
lehet észrevenni; hordárok nagy csomaggal megrakva sietnek a bazárba. Ez
a zsibkereskedők portékája, kik áruikat minden estve összecsomagolják s
haza viszik. Itt egy nagy sor üres két pupú tevét vezetnek a
karavánseraj-ba, melyek közép-ázsiai termékekkel megrakva minden irányba
szét fognak menni, ott Oroszországból érkezik egy nehéz karaván, melyet
a vámszedők és társaik kémlő szemekkel kisérnek, mert a hosszu csomagok
hitetlen kezek által előállitott becses termékeket tartalmaznak,
melyeket a nemes Bokharában kétszeresen kell megvámolni. Nemzet- és
vallás-különbség nélkül sietnek a kereskedők a karaván után, s az
ujdonsült áruczikkeket gyakran már a kicsomagolás előtt is
elárusitották, és az ily perczekben afghanok, persák, tadsik és hinduk
sokkal felindultabbaknak látszanak, mint a mi börzehőseink Párisban,
Bécsben, majnai Frankfurtban stb. Csak a kirgiz, ez a pusztáról
megérkezett tevehajcsár, a legnyugodtabb mindenik között. Ő egészen meg
van zavarodva és nem tudja, hogy az agyagkunyhók fényét, a ruházatok
szinét vagy a hullámzó tömeget bámulja-e. Előttem mindig a
legmulatságosabbnak tünt fel az, hogy a bokharai az ő nagyvárosi
minőségében, miként gunyolta ezen nomádokat, és az ő finom szokásai és
műveltsége által miként akarta megszégyeniteni a puszták fia
darabosságát.
Mialatt a bazárélet lármájával, zajával, kiabálásával, alkudozásával,
kalapácsolásával, veszekedésével és kopogtatásával teljes folyamatban
van, az alatt a tudnivágyó ifjuság a számos medresze-t (collegium)
rajongja körül, hogy a haszontalan tudományokban nagyobb ostobaságot és
aljasabb képmutatást tanuljon. Legérdekesebbek a gyermekiskolák, melyek
a bazár közepén, gyakran 10–15 kovácsműhely közvetlen szomszédságában
vannak fölállitva. Ezen nyilvános tanodák valóban komikus látványt
nyujtanak, midőn bennök egy mollah, több gyermeksortól környezve, ezen
pokoli zajban olvasni tanit. Hogy ott, hol erőteljes karok kezelik a
kalapácsokat, egyetlen egy hang sem hallható, könnyen lehet gondolni.
Tanitó és tanitványok oly vörösek lesznek a kiabálástól, mint a
kakaspulykák, és mégis csak a szájak vad felnyitása és az ezek
kidagadása bizonyitják, hogy ők tanulnak[16].
A déli órákban (csak a nyár folyama alattiakat értem, mert a téli
időszakról nincs személyes tapasztalatom) valamivel csendesebb lesz az
utczákon és a bazárban. A viztartóedények és csatornák partjain a szent
mosakodással foglalkoznak az igazhivők. Mig az egyik izzadt és mocsokba
fullt lábait mossa, a legközelebb álló ugyanazon vizet már szájmosásra
használja, a harmadik pedig épen szomját enyhiti azzal. A viz, a mely
több mint 120 pintből áll, az iszlam rendelete szerént vak, az az piszok
és szenny elenyésznek abban s az igazhivőknek azon kiváltsága van, hogy
minden mocskot ugy élvezhetnek, mint tisztát. A mecsetbe menés után
minden ujra éled; másodszor térnek a napi munkához, de ez erőre és
tartósságra nézve meg sem közeliti az elsőt. A muzulmán lakóság korán
megszünik munkálkodni; és csak a zsidók és hinduk foglalkoznak
hosszasabban; az elsők, kik itt nagyobb részint selyemfestők, félénken
és remegve mozognak az utczákon, megrettentve a hosszu és nehéz
szolgaság által; az utolsók folytonosan futnak ide s tova, mintha
őrültek volnának, és bátor magokviselete azt bizonyitja, hogy hazájok
nincs távol s nem régen volt, midőn nekik is meg volt saját kormányuk.
De ki ismeri Izrael szerencsétlen gyermekeinek hazáját? Ki emlékezik még
arra az időre, midőn ők is uralkodó nemzet valának?
Három óra van naplemente előtt. A társaság java a khanká-ba (klastrom)
megy, hogy ott vallásos irodalmi élvezetben részesüljön. Ez a
Mesznevinek, egy költeménynek nyilvános felolvasása, a melyet a nap ezen
óráiban begyakorlott olvasók tartanak a khanka előcsarnokában. A keleti
bölcsészet ezen remekműve a földi lét felőli elmélkedésben igen sok
felemelőt tartalmaz, a versezet, irály és hasonlatok valóban elragadó
szépek, de a hallgatók Bokharában nincsenek azon helyzetben, hogy ezt
megérthessék, és lelkesültségök mindig csak szinlelt. Ily körben gyakran
volt oldalam mellett egy férfi, ki enthusiasmusában mélyen felsóhajtott
és orditott, mint egy bika. Egészen el voltam bámulva és a mint később
jelleme felől tudakozódtam, hallottam meg, hogy ő a legzsugoribb
fösvény, a kinek több háza van és mégis egy fillérért bukfenczet hányna.
Mindenki távol van attól, hogy életét az olvasmány szelleméhez idomitsa,
de mégis szokás az, hogy a szavak szépsége megragadja őket. Mindenki
tudja, hogy szomszédjának sohaja és fölkiáltása hamis, de mégis
vetekednek a lelkesültség nyilvánitásában.
Még mielőtt a lemenő nap utolsó sugarai elenyésznének a nyugoti
homok-pusztában, a tatár főváros már nyugodni kezd. A beálló hüvös
idővel eltünnek a fojtó porfellegek. Sok ház előtt, ott, hol a csatorna
vagy a viztartó közel van, öntöznek és sepernek. Leülnek az árnyékba,
hogy bevárják az esti imára való ezánt, miután valóságos csend áll be,
mert azonnal mindenki a hatalmas pilaf tál körül ül s miután a gyomrot
ezen nehéz és kövér étellel megtömték, elmulik a sétára menés kedve.
Naplemente után két órával minden utcza kihaltnak látszik. A sötét éjben
csak a fel- és lejárkáló mirsebek (éji őrök) nehéz léptei
visszhangoznak, kik a legszigorubb rendőrséget kezelik a tolvajok és
szerelmi kalandosok ellen, s a legbecsületesebb embert is elfogják, ha
háza küszöbét átlépte azután, hogy a fejedelmi takarodó trombitái
mindenkinek alvást parancsoltak.
Azt, a mi a bokharainak ezen városi életben annyira tetszik s a mi őt
oly elfogúlttá teszi fővárosa előnyei felett, könnyü kitalálni. Nem
egyéb, mint az életmód megszokott egyszerűsége, melyben még kevés
fényűzés van és a melyben a külső formaságok csak kevéssé teszik
észrevehetővé az osztályok közötti külömbséget. Az egyenlő szegénységbe
való ezen belenyugvás, vagy jobban mondva, a látható vagyonkülömbség
hiánya, Bokharát sok ázsiai szemében igen kedvencz helylyé varázsolja.
Teheránban egy persával találkoztam, a ki 15 évig rabszolga volt
Bokharában, és mégis siita hazájában, rokonai között a tatár főváros
után sohajtozott és epedett. Kezdetben tetszett neki a persa székhelynek
európai fényűzési czikkekkel kirakott bazárja, mert gyermekiesen örült
annak; de később mégis látta azt, hogy a gazdagok minő vásárlásokat
tesznek, és hogy őt szegényes kinézésü gyapotruhájában itt mindenki
miként vetette meg. Nem csoda tehát, ha azon helyre vágyott vissza, a
hol, semmi nagyobb földi kényelmet nem ismerve, szemében egyetlen
töviset, szivében egyetlen fájdalmat sem érzett.