Képzelhetünk-e két nagyobb ellentétet, mint egy ázsiait s amellett épen
közép-ázsiait, ki ezelőtt két évvel még bő, redős öltönybe burkolva egy
nomád nép kezdetleges és egyszerü ételeivel táplálkozott, és most
európai s azon felül még szűk, magyar viseletben, csizmában és
sarkantyuval jár s a Nyugot étkeit és szokásait már egészen magáévá
tette; egy ázsiait, ki a mollahosztálynak szánva Khivában a Medreszsze
Mehemmed-Emin magányos szobácskájában órákig foglalkozott imádságokkal
és az Iszlam tanaival, és most egy európai tudós társaság könyvtárában
dolgozik s bölcsészetről, világ- és egyháztörténetről irt foliánsokat,
görög, latin s mindenféle más kigondolható szerzőket keresgél; egy
ázsiait, ki Európa nevét alig, vagy csak a legnagyobb utálattal hallá
emlittetni, ki csupán vad, keleti világának intézményeit és
gondolkozásmódját ismeré egyedül helyeseknek és józanoknak, és most
európai hirlapok vezérczikkeit tanulmányozza, a nyugoti államok
politikai viszonyairól fecseg s amellett a két világrész felől a
legmerészebb összehasonlitásokat állitja fel?
Ezek bizonyára szembeszökő ellentétek s mégis ez ellentétek Mollahmban
megtestesülve mutatkoznak, azon Hadzsiban, kit Közép-Ázsiából magammal
hoztam, ki mekkai utja közben találkozott velem Khivában, de a
legszentebb város helyett most már velem együtt Magyarhon fővárosában
él. Hogy e tatárt miként birhattam ezen elhatározásra – az már sok
embert kiváncsivá tett s különösen pedig azon benyomás után tudakozódtak
igen élénken, melyet átváltozásom gyakorolt rá, mikor jámbor dervisből
európai utazóvá lettem. Eme kiváncsi kérdezgetők legnagyobb tévedése
természetesen azon sajátságos hiedelmen alapszik, hogy én magamat
egyszerre, hirtelen lepleztem le. Oh nem, sőt az átváltozás még ugyan
csak fokozatosan történt és annak egyes mozzanatai annál is inkább
érdekesek, mivel azok a keleti és nyugoti élet kiszinezésére igen jó
szolgálatot tesznek. A történet valóban megérdemli, hogy részletesebben
elbeszéljük.
A mint emlitém is, legelőször Khivában találkoztunk össze. Tatárom, egy
vándorlási vágytól izgatott fiatal Mollah, társat keresett mekkai utjára
s mivel azt hivé, hogy az áltörökben, a szent helyek szülöttjében,
legjobb utitársra fog találni, mindjárt kezdetben nagyobb bensőséggel
ragaszkodott hozzám. Eleinte csak a tudós, vakbuzgó Mollah-t látta
bennem, kivel csak a legnagyobb tisztelettel bátorkodott szembeülni s
kinek ajkairól minden szót a legmélyebb figyelemmel lesett el. E viszony
fennállott közöttünk Bokharán, Szamarkandon és Karsi-n keresztül egész
az Oxus partjaira tett utazásunk alatt. Az utóljára emlitett helyen egy
kissé már bizalmasabb lettem, a kölcsönzött szentség fátyolát egy kissé
föllebbentém, pajtásokká lettünk, csekély utikészleteinket egy közös
tarisznyába pakoltuk s minthogy igen becsületes és jó szive volt,
tettetés nélküli hű barátsága valóságos vigaszul és támaszul szolgált
magános, veszedelmes utamon. Ő természetesen csak lassan és nehezen
tudta megszokni a valódi meghittséget; teljesen bele látszott nyugodni a
famulus szerepbe és kolduló körutainkon elvitázhatatlan feladatának
tartotta a nehezebb sulyu adományok, mint fa, liszt stb. összeszedését,
mig a krajczárok gyüjtését rám hagyta. Estve a konyháról is ő
gondoskodott s ha a rizst egy darab rongyon vagy deszkán föltálalta,
mindig lelkiismeretet csinált abból, hogy csak azután nyuljon hozzá, ha
én markommal már kétszer jó példát mutattam neki. Valjon tisztelet vagy
bizalom gerjesztett-e benne oly nagy respectust irántam – nem tudom;
elég az hozzá, hogy mindig vonakodott velem egyenlő lábon állani. Nem
akartam kedvét szegni és szabad tetszésére biztam az egészet.
Az Oxus tulsó partjától Herátig azon mértékben apadott kegyességem,
amint a vakbuzgó Bokharától eltávozánk. Imádságok, mosakodások, jámbor
elmélkedések – minden ritkábbá lett. Tatárom ugyan észrevette azt, de
nem sokat törődött vele s ő is maëstrojához alkalmazkodott. Vallásos
kérdezősködései mind ritkábbakká lettek, de annál inkább növekedett a
figyelem, melylyel elbeszéléseimet és leirásaimat a távol Frengi földről
és vázlataimat ama csodálatos vidékekről hallgatá. Az eféle előadások
mindig az éji menetek alkalmával történtek, mikor mi a karavántól egy
kis távolságra magánosan s bizalmasan lovagoltunk együtt. A mennyire
igazán jól esett nekem, hogy e veszedelmes barbárság közepette a kedves
Nyugotról beszélhettem, épen oly nagy vala tatárom csodálkozása is,
midőn hallotta, hogy még vannak városok, melyek Bokharánál szebbek;
midőn hallotta, hogy vannak országok, hol a rablóktóli félelem és a
szomjanhalás veszélye nélkül lehet utazni ide s tova; és különösen
meglepte őt azon biztositásom, hogy a Frengik, a kiket ő ugy ismert,
mint durva, kérlelhetlen emberevőket, a világért sem oly sziv- és
érzéketlenek és hogy ők sokkal jobbak, mint hirök Keleten. Ő ezt minden
más körülmények között kétségbe vonta volna, de hisz ezt maga az Efendi,
az ő tanitója és ura állitja s föltétlenül hitt nekem.
A fiatal tatár tudományszomja és ragaszkodása tetszett nekem s az én
hajlamomat is megnyeré számára. Mindig távol tartá magát a többi
közép-ázsiaiaktól, saját földieitől és annál szorosabban csatlakozott
hozzám. Minthogy csakhamar átláttam, hogy a fiatal emberből még valóban
lehet valami, nem sokára azt határozám el magamban, hogy a fiut nem
hagyom el többé, sőt ha lehetséges, magammal viszem Európába. Ez akkor
történt, mikor még Heráttól meglehetős távol voltunk. E városban
ragaszkodásának és hűségének fényes tanubizonyságait adá. A mint tudva
van, ott kellett legtöbbet szenvednem. Az élelmi szerek teljes hiánya
nem ritkán érezteté velem az éhség kinait, és ha az előhaladott
évszakban a hideg éjek fagya az alvásban akadályozott, tatárom volt az,
ki vékony rongyait velem becsületesen megosztá, hogy melegebb takarót és
nyugalmas álmot szerezhessen számomra. Hat heti tartózkodásunk alatt
Herátban igen sokat szenvedtünk. Biztatásaim, hogy a közeli Persiában
biztos segélyt fogunk találni, utitársam bátorságát megerősitették. Az a
gondolat, hogy az eretnek siiták földén a jámbor szunnitának jól fog
menni dolga, elég furcsának tetszett előtte, de gyermeki ártatlansága és
zavartalan bizalma minden további fontolgatástól visszatartá – s ő is,
mint én, vágyva tekintett Irán határaira, Khoraszan fővárosa felé.
Végre megérkeztünk Meshedbe. Az ottan talált angol tiszt benső
barátsága, jóakarata irántam s tatárom iránt is, ez utóbbi előtt
kezdetben rejtély vala. Tudta, hogy Dolmage Frengi volt – mi mindent nem
gondolhatott ő bámulatában, mikor engem, egy jámbor mohamedánt, az ő
adoptált szellemi főnökjét, egy hitetlennel órákig beszélgetni hallott
egy idegen nyelven, sőt egy és ugyanazon tálból látott vele enni. Az
angol tiszt környezete s a városban sok egyéb dolog is gyakran
fölvilágositá őt a felől, hogy ura egy átöltözött Frengi. E gondolat
elborzasztá őt. Haraggal és boszankodással hallá e gyanitgatásokat, de
sohasem intézett egyetlen egy kérdést se hozzám e tekintetben és régi
hite még most rendületlenül erős maradt.
További utazásunkon Teherán felé, hol tatár öltözetében a bosszuvágyó
siitáktól megtámadtatva, bennem védelmezőre és barátra talált, hozzám
való ragaszkodásának eo ipso növekednie kellett. Természetesen nem kevés
merészség vala tőlem, hogy ez emberrel egy hónapig egészen egyedül
utaztam s vele oly sok éjet töltöttem egyedül egy-egy elhagyatott puszta
helyen – egyetlen gonosz gondolat, és könnyü dolog lett volna engem a
néptelen országuton megölni déli álom közben s lovaimmal, fegyvereimmel
és pénzemmel az északon elterülő pusztába a turkománokhoz futni. De e
gyanu mindig távol maradott tőlem. Egész bizalommal adtam át neki
puskámat, kardomat és lovamat, ha fáradtan a homokra vetém magamat.
Egész gondtalanul aludtam, mialatt ő őrt állott, mert mindjárt
ismeretségünk kezdetén fölismertem jó szivét s nem mondhatnám, hogy e
tekintetben valaha csalódtam volna.
Sahrudban másodszor látta, hogy egy hitetlent megöleltem. Feltünt neki,
de mégis azt mondá: „Uram, valóban helyesen teszed, hogy mindig a
Frengikkel tartasz, mert ezek a persák, bárha a Koránban és Mohamedben
hisznek, istenemre százszorta gonoszabbak, mint a hitetlenek!“ Itt,
mikor Britannia második fiát meglátta, csodálkozását fejezé ki az iránt,
hogy ezek a Frengik külsőleg is belsőleg is mind olyan kedves emberek;
de csak negynehezen közeledett hozzájok s órahosszáig is eltartó
bámulata elég világosan mutatá, hogy nála, daczára annak, hogy a
meggyökerezett előitélet egy része eltünt, még mindig meg vala a félénk
tartózkodásnak egy bizonyos mértéke.
Utazásunk utolsó napjaiban a persa főváros felé vidám kedélyem gyakran
dalokat ébresztett föl bennem. Bizonyos dalművekből kedvencz dallamokat
kezdettem elébb fütyölni, később énekelni. A fütyölés Keleten nincs
szokásban s igen illetlennek és frivolnak tartják; mindazáltal a szép
melodiák a Troubadourból, Ernaniból és Luciából nagyon tetszettek neki.
Egész naivul kérdé: „Valjon Mekkában a Koránt ezen dallamok kiséretében
éneklik?“ s midőn tagadólag feleltem, nagyon csodálkozott.
Hogy az ahuani postaházban mi történt, az olvasó előtt nem
ismeretlen[15]. Először hallott európai nevemen szólittatni. E név
szivének leggyöngédebb izmait is megrendité. Kétségen kivül sokáig
küzdött magával, mig végre elhatározá, hogy megkérdezzen. Mondám, hogy
majd Teheránban fogok felelni, mi őt egyelőre megnyugtatá. Teheránban
régi barátaimhoz szállottam a török követségnél. A fiatal Efendik, a kik
a szultánt képviselik, egészen fashionable európai diplomaták,
öltözetöket s modoraikat illetőleg a frengiségnek sokkal erősebb
szinezetét viselék magokon, mint én magam is. Ez és Nyugoton élő
szunnita testvéreinek modern polgárosodása felől tett fölvilágositásom
egy kissé apasztá gyanuját s lassanként megmutatá neki azt a nagy
örvényt, mely Stambul és Bokhara között tátong. Hallá az oszmánlik
folytonos törekvését, hogy a Nyugottal s ha lehetséges, annak
műveltségével azonosúlhassanak s nem tudta megállani, hogy e példát ne
kövesse maga is. Ehez járult még az is, hogy ama nehány Frengitől, kiket
eddigelé megismerni alkalma volt, csak szépet és jót látott, és igy
gyűlölete és előitéletei is napról napra tünedeztek. Teheránban
földimmel, Szántóval, ki engem gyakran meglátogatott, közelebbről
megismerkedett s lassanként meghittjévé lett. Szántó nem csekély örömmel
beszélte el neki, hogy csakis ő és ura (már mint én) az egyedüli
magyarok Persiában. Ezen fölül a magyarok rokonai az oszmánliknak, vélé
a philologizáló szabó, a mi a tatárnak nagyon feltünt, anélkül azonban,
hogy őt különösen nyugtalanitaná, mert a hosszasabb együttlétel és régi
barátság mindennel kibékitették őt. És mivel nálam több szeretetre
talált, mint a valódi törököknél, ennélfogva abból a kis nemzetiségi
külömbségből nem sokat csinált. Jó kedvvel járdalt elé s hátra
Teheránban, a persák szokásaival és nyelvével megismerkedett s nagyon
örvendett, midőn több heti mulatás után lovainkat a tovább utazásra
Konstantinápoly felé ujra felnyergeltük.
Eddigelé még mindig ugy volt, hogy csakis Konstantinápolyig fog
elkisérni s onnan Alexandrián keresztül Mekkába utazik. De csakhamar
észrevettem, hogy ez az eredeti terv neki nem tetszett és hogy mást
forgat elméjében. Az európai mintára berendezett török követség
Teheránban és a többi követségekkel való gyakori érintkezés a nyugoti
élet némely oldalait már kellemes szinben tünteték fel előtte s
fölébreszték benne a kedvet, hogy ezt a csodálatos országot
társaságomban meglátogathassa. Hogy azon előbbi vágya, miszerint
homlokát a szent próféta sirjához dörzsölhesse, mindinkább háttérbe
szorult, nem nehéz felfogni. Egészséges józan esze csakhamar átlátta a
vallásos humbugot, s minthogy természeténél fogva sajátságos hajlama
volt a kalandokra, könnyen elhatározta magát arra, hogy a magasztos
Mekka helyett az előbb annyira félt és utált Frengisztánt (Európa)
látogassa meg.
Tettem magamat, mintha semmit se vettem volna észre, Konstantinápolynál
partra tevém s miután pénzzel eléggé elláttam őt, elakartam tőle
búcsuzni. A szegény tatár mereven nézett rám, szemeiben egy könycsepp
rezgett s daczára a büszke minaretek látásának, daczára az igazhivők
tömegének, mely őt körülhullámzá, mintegy kényszerité őt valami, hogy
reszkető hangon és zokogva igy szóljon: „Efendi, ne hagyj itt engem
egyedül. Te Turkesztánból engem ide ebbe az idegen országba hoztál, én
itt senkit sem ismerek, csak téged; szivesen követlek, bár hová mégy
is!“ – „Mit, hát Frengisztánba is eljösz velem?“ kérdezém tőle; „onnan
igen messze van Mekka, ott nincsenek mecsetek és fürdők s nincs muzulmán
konyha; hogy fogsz megélni ott?“ Meg volt ütközve, egy nehány perczig,
hallgatott s azután igy szóllott: „Oh a Frengik olyan jó és barátságos
emberek, nagyon szeretném hazájokat látni s azután Sztambulba
visszatérni!“ Ez nekem elég volt. Közép-ázsiaimat megértém, a Boszporusz
partjain ujra összepakoltam őt s három nap mulva már egy dunai gőzösön
volt, csupa európaiaktól környezve s a közeli magyar főváros felé
utazva. A gőzös fedélzetén gyakran gondolatokba merűlve találtam; még
nem mert európai ételhez nyulni, környezetére mindig félelemmel
tekintett, de lassanként mégis hozzá szokott mindenhez, és – nehány
nappal azután Pest utczáin sétálgatott bokharai öltözetében. Az első
napok alatt alig tudott szóhoz jutni bámulatában, mert minden
varázsszerünek tünt fel előtte. Mindent megbámult, a mit csak látott; az
utczai járda koczkára faragott köveitől kezdve egészen föl a magas
épületekig és tornyokig, s könnyen elgondolható, hogy milyen furcsa
kérdéseket, milyen különös és néha felette komikus megjegyzéseket tett a
puszták ezen gyermeke az első európai város közepette. A gyors járás az
utczákon, az emberek és kocsik élénk lótás-futása különösen meglepte őt.
Legjobban pedig a nők lánczolták le figyelmét s nem tudá elképzelni,
hogy a Frengik, akik máskülönben olyan okos emberek, miként engedhetik
nőiket oly esetlen öltönyökben, minden felügyelet nélkül kóborolni.
Nappal gyakran láttam őt a távirdasodronyoknál órákig leskelődni;
hallani akarta a hangokat, melyek azokon végig futnak. Éjjel a
gázlámpákat bámulá s kiváncsian tapogatódzott körül, hogy valjon
csakugyan a vas ég-e? A vendéglőben a fényüzés és pompa tulságosnak
tetszett előtte, s minthogy az embereket csak öltözetök után itélte meg,
mindenkit nagy urnak tartott s gyakran mondá: „Óh ez az igazi boldog
ország, hiszen itt nem is lát az ember szegényeket!“ A fürkésző
tekintetekhez is hozzá szokott nemsokára, melyek őt mindenfelé kisérték.
Egykori félelme a Frengiktől, egészen eltünt, mindenkinek barátságos
arczot mutatott s gyakran bocsájtkozott élénk beszélgetésbe bárkivel is,
ki elébe akadt. Ami legsajátságosabb, egészen elfeledé, hogy itt őt
senki se érti s kedélyesen diskurálgatott tovább, anélkül, hogy a
megszóllitottak bámuló arcza által zavarba jött volna.
Örömest magammal vittem volna londoni utamra, de mégis jobbnak láttam
egyelőre Magyarhonban hagyni őt. Szilády Áron és Budenz József, tudós
barátaim vendégszeretőleg magukhoz vevék őt s mikor egy év mulva
Angliából visszatértem, nem kevésbbé csodálkoztam el, ahogy tatáromat
magyar öltözetben, a turbán helyett gondosan fodoritott hajfürtökkel,
furcsa illedelmességgel s némi feszes méltósággal viszontláttam. Nagyon
rövid idő alatt magáévá tette a magyar nyelvet; mindenfelé szerették és
szivesen látták s mikor legelőször láttam őt keztyűsen és felcziczomázva
egy nővel szembe szépelgő beszélgetésbe merülve, a nevetést nem tudtam
visszafojtani. Ki ez előtt két évvel még egy Medressze Mollahja volt, ma
már fél dandyvá nőtte ki magát. Mi mindent nem csinálhat az ember egy
keletiből! Minthogy a nyelvvel együtt az irást is elsajátitotta,
barátaim jóakaratból nemsokára állomást is szereztek számára. A magyar
akadémia könyvtárában alkalmazták s maig is ez állomásban van.
Ha uj életmódja felől kérdezem őt s a keleti és nyugoti élet között levő
külömbségről beszélek vele, ugy találom, hogy multja álomként lebeg
lelke előtt, oly álomként, melyre szivesen visszaemlékszik a távolból,
de a melyet mostani helyzetével épen nem cserélne föl. A honvágy nem
ritkán bántja őt. A mi nyugoti műveltségünket következő okok miatt
szereti: Először különösen tetszik neki a tökéletes biztonság a
társadalomban s a kormány zsarnoki önkényének teljes hiánya.
Közép-Ázsiában az országuton az embernek puszta élete sem biztos a
rablók elől s a városban örökös veszély fenyeget a hatóságok barbar
rendeletei miatt. A gyakori kegyetlen kivégeztetések, a pusztitó
polgárháboruk még csak most tünnek fel neki, mert látja itt, hogy ezer
meg ezer ember érintkezik naponként egymással, anélkül, hogy veszekedés,
verekedés és vérontás történnék, a mi pedig hazájában gyakran megesik.
Másodszor az európai kényelem az, mely neki jól esik és őt ha nem is
sokára, de a jelenben még lelánczolja. Látja, hogy nálunk egy egyszerü
polgár lakhelye jobban el van látva, mint fejedelme palotája. A
tisztaság ruhában ugy mint ételben, a finomabb modor, melyet itt az
emberek egymással szemben használnak – mindezek mágnesek, melyek őt ide
vonzzák anélkül hogy a zordon hazát elfeledtetnék vele. Harmadszor
különös tetszésére van az, hogy itt a vallások és nemzetiségek közti
külömbségek alig érezhetők, mik azok a távol Keleten hatalmas
válaszfalakat képeznek. Nálok otthon már az a gondolat is, hogy valaki a
Frengik földéhez közeledik, bizonyos halál volna, s ime most ő ezen
ország kellői közepében él nemcsak minden megtámadtatás nélkül, de sőt
mindenütt és mindig szeretettel és melegséggel fogadják őt.
Ami iszlam érzelmeit illeti, e tekintetben már saját szemlélődései
világositák fel őt. Ugyanis észrevette, hogy minél jobban közeledett a
Nyugothoz, a mohamedán fanatismus annál inkább apadott s minthogy
ugyanazon mértékben az emberiességhez és jó rendhez is mind közelebb
jött, csakhamar gyanitnia kellett, hogy az Iszlam, legalább is az az
Iszlam, melyet ő ismert és vallott, a polgárosodásnak és azon finomabb
életmódnak, melyet ő Európában talált, határozott ellensége. Gyűlöletet
vagy rosszalást az arab proféta tanait illetőleg még ugyan nem
nyilvánitott, de okoskodásai és szemlélődései eléggé elárulják, hogy
belsejében hatalmas változás ment végbe. Anélkül, hogy a nagy külömbség
okát Kelet és Nyugot között feltétlenül a keresztyénségnek akarná
tulajdonitani, következtetéseiben már mégis annyira ment, hogy most már
a mi nyugoti műveltségünk és életmódunk összeférhetetlenségét a Mohamed
tanaival ő is átlátja. Határozottan még nem nyilvánitá nekem, hogy
melyiknek adja az elsőséget s bizonyára sokáig fog tartani, mig egy
olyan gondolatot nyiltan ki mer mondani. Mindazáltal czélzatai és
szakadozott észrevételei azt bizonyitják, hogy ő ezen kérdésekkel sokat
foglalkozik s önmagával még mindig heves küzdelemben áll.
És igy történik ez minden muzulmánnal, ha egyszer nyugoti
czivilizátiónkkal megismerkedett, legyen bár tatár, arab, persa vagy
török. Teljes átlépés a régi műveltségből az ujhoz csak ritkán történik.
Azon felette fontos kérdés, hogy valyon a keleti vagy nyugoti
polgárosultság, valjon Krisztus vagy Mohamed tana jobb-é? Ázsia népeinél
még sokáig megfejtetlenül fog maradni; mondhatnók egészen addig, mig a
nap sugarai nálunk mérsékelt, amazoknál pedig égető hőséget okoznak;
addig, mig a Kelet és Nyugot között a külső elválasztás fenn fog állani.
Ha Krisztus tanait a keletieknek tetszetősebbekké tudnák vagy akarnák
tenni, ha a megtestesülésről, szent háromságról stb. szólló tételeket
félre lehetne tolni és az ilyen módon megváltoztatott tant a Korán
helyébe lehetne tenni, ezáltal kinálkoznék némi eshetőség arra, hogy egy
csekély, habár nagyon csekély lépést is tehessünk előre; egy csekélyt,
mondám, mert a keresztyénség, bárha keleti föld terméke, mégis rég olyan
növénynek mutatta be magát, mely csakis nyugoton tenyészhetik. És ki
akarná ignorálni azt, hogy a Koránt és a Védákat keleti szellem találta
ki, az tartotta fenn és az dicsőitette azokat oly nagyon, mint semmi
mást még soha? Kiszorittatásuk uj, hasonnemű termékek teremtését vonná
maga után; sőt hajlandó vagyok azt állitani, hogy a keleti földön a
Krisztus tana maga is kevés idő mulva a Korán vagy Védák egy nemévé
változna át, s kellene is átváltoznia, hogy a keletiek azt valóságos
tulajdonuknak érezhessék. Igaz, hogy a nestorianusok, örmények s a
keleti egyház más hivei is mindnyájan keresztyének; de a mily nagy a
külömbség köztök és európai hitfeleik között, épen oly kevéssé
külömböznek gondolkozásmódjokban, nézeteik- és érzelmeikben máshitü
földieiktől Keleten.