A ház, vagy állandó lakás Közép-Ázsiában ez ideig még ott sem tudott
erős gyökeret verni, hol a település már több száz év óta fennáll. A
népesség egy része ugyan épit házakat, de ezekről ők azt tartják, hogy
mogorvák és búskomolyságot okoznak olyannyira, hogy a könnyü sátornak
mindig elsőbbséget adnak. Ez okból főképen csak az özbeg lakosoknál
találhatunk épitményekre, miknek előállitását ők a persa őslakóktól
tanulták el; minthogy pedig ez utóbbiak sok tekintetben hasonlitanak a
mai Iran lakóihoz, ennélfogva Közép-Ázsia épitészete a kezdetleges irani
s többnyire az uj-persához is hasonló.
Ha egy házat akarnak épiteni, legelőbb is az arra szánt talajt szokták
egy nehéz fabutykóval megveregetni s egyenlővé tenni. Alapot csak
nagyobb épületeknél ásnak, mig közönséges mód szerint egy két lábnyi
magas töltést hánynak fel puha sárból s miután az keménynyé száradt, a
falat arra rakják, melynek közvetlen alapjául nád és fa szolgál, hogy
azok a földből felszivárgó nedvességet a falaktól visszatartsák. Az
utóbbiak vagy Tim-nak neveztetnek, azaz agyagból vagy kőből vannak, vagy
pedig Akcsub-nak, azaz vékony fagerendákból állóknak, melyeket
rácsalakulag állitanak fel s a közöket agyaggal és vályoggal tömik ki. A
padlás szorosan egymáshoz csatolt gerendákból áll, melyek a
szegényebbeknél pusztán maradnak, de a tehetősbeknél bemázoltatnak s
gipszszel és mészszel vonatnak be. Az ablakok helyét apró nyilások
pótolják, melyek nyárban nyitva állanak, télen pedig olajos papirosokkal
vannak beragasztva. A fedél, mint Persiában, terüfokos és a forró nyári
éjeken alvóhelyül szolgál.
Tulajdonképeni kőmívesek nem igen vannak; mert mindenki azt hiszi
magáról, hogy van annyi épitészeti tudománya, a mennyivel egy
szükségének megfelelő lakást épithessen magának, s minthogy pedig a
mérón még ismeretlen előttök, ne csodálkozzék rajta senki, ha a falak,
melyek hol görbék, hol hajlottak és vagy nagy kidülyedésekkel vagy
bemélyedésekkel vannak ellátva, elébb-utóbb összedőlnek.
Egy ház belső berendezése a következő: Egy széles kapun át, mely a
főbejárást képezi, egy fedett folyosóba jutunk, melyet Dalon-nak
neveznek. A kapunál jobbra két vagy három nagyobb szoba van
(mihmankhane), melyek vendégszobákul szolgálnak s a mellett fegyvereket
s egyéb inkább használt házi szereket tartalmaznak és ezek mellett még
két kisebb kamara, élelemtárak. Balra feküsznek a kocsiszinek és
istállók, mig a bejárattal szemben, a Dalon hátterében egy kis ajtó a
belső szobákba vagy a háremrészekbe vezet. Ez utóbbiak többnyire
Ejvan-ok, azaz olyan szobák, melyek egy vagy két oldalról egészen nyitva
állanak s legtöbbször egy kertre nyujtanak kilátást. Ezeket a városokban
kedvencz nyárilakokul használják és a bennök tartózkodás valóban igen
kellemes, kivált éjnek idején, ha ágyunk fölébe Pésekhane-t, egy
szunyoghálóból készült négyszögü sátrat állitunk; mert egészen a
szabadban hüléseknek teszszük ki magunkat, melyek Közép-Ázsiában épen
ugy, mint Persiában is, felette veszélyesek. A vidéken a házak
szétszórtabban feküsznek. Minden udvar (Havli), mely több részből áll,
magas, bástyaalaku védfallal van körülvéve és egy kis erőd kinézésével
bir. Belseje mindig téres. Egyik felől az épületek állanak, melyek
mindig alacsonyabbak, mint a védfal, másik felől a sátrak; mert az
állandó lakók itt is kizárólagosan csak az állatok számára vagy
éléstárakul szolgálnak. Imitt-amott a belső tér oly nagy, hogy egy kis
konyhakert is elfér benne. A falon kivül, annak közelében, egy nagy
viztartó van, melynek partjai platánokkal beültetve, nyáron át a
legkedvesebb nyughelyül szolgálnak. Ezen fák Ázsia e részében kitünően
tenyésznek s bámulatos magasságot, szélességet és magas kort érnek el,
ugy hogy nem ritkán találhatunk olyanokat is, melyek 3–400 évesek és a
rekkenő nyári napokban üditő árnyékkal kedveskednek. Az özbeg órákig
elalhatik ott, mert mig a sűrü lombozatu korona őt a perzselő
napsugaraktól védi, addig a platánok alól soha sem hiányzó szél tova
kerget minden kinzó bogarat.
A ház butorzata, mint Persiában is, szőnyegekből, nemeztakarókból, nagy
veresszinü ládákból, melyekben a ruhák állanak, egy nehány üstből s más
konyha- és vizedényekből áll. A pompa és fényüzés teljesen hiányzik s
még azon ujitások is, melyek néha napján az ablakokon és ajtókon
történnek, mind Persiából származnak, honnan azokat ügyes rabszolgák
hozták be imitt-amott. Európából csak ugy juthat el ide valami, ha előbb
a török és persa műveltség csatornáján áthatolt. És igy minden a maga
megszokott csiga utján halad; mert valamint hogy a persa az európai
intézményeket csak a törökök után majmolja, ugy látjuk, hogy Közép-Ázsia
népei meg csakis azt fogadják el, mi hozzájok Persiából került.
A tatárok eledele kiválólag húsétkekből áll, sőt sok vidéken a kenyér,
habár nem ismeretlen, mégis ritka csemege. Legkedveltebb husnem a
juhhus, aztán a kecske-, marha- és lóhus; legkevesebbre becsülik a
tevehust. A lovat is Mekruh-nak (utáltnak) tartják imitt-amott a
kegyesebbek s husát nem eszik, de a vidéken türelmesebbek az emberek,
sőt a Torama, mely vereshagymával, sárga répával és tésztával vegyitett
puhára főtt lóhusból áll, igen kedvencz ételök. Sajátságos az, hogy a
lóhus első leve még a tatár gyomrokra nézve is nagyon erősnek és
nehéznek látszik s csak a második levét szokták használni. Némely
vidékeken a ló beleiből hurkát készitenek, mely nyalánkság gyanánt
szerepel, de azt még sem tapasztaltam sehol, hogy ezen állat nemi részei
oly kedvencz étek lettek volna az özbegeknél, miként azt Persiában
közönségesen állitják. A tevehust, mely mindenütt igen kemény és szivós,
elébb összedarabolják s tésztatáskában megfőzik és csak azután sütik meg
zsirban. Ez az étel, melyet Szomszának neveznek, nem egészen izetlen, de
a mi gyomrunkra nézve olyan, mint egy ólomteher.
A mindenfelé általán kedvelt nemzeti étel a Pilau vagy As volt s az is
marad, mely a persák Pilaujával és a törökök Pilaf-jával ugyan rokon, de
izletességre azokat jóval felülmulja. Sokáig táplálkoztam vele s
készitéséből az európainak egy kis oktatást fogok adni. Felolvasztunk
egynehány kanálnyi zsirt (Közép-Ázsiában a kövérfarku juhok fagygyát
használják) egy vaslábosban s miután az egészen forróvá lett, apróra
vágott husdarabokat vetünk bele. Miután ezek félig megsültek, három
ujjnyira vizet öntünk rá s addig főzzük, mig a hus puhává lett. Ezután
borsot és vékonyra szelt sárga répát kell ráhinteni s mindezekre pedig
nyálkás alkatrészeitől megtisztitott rizskását kell szórni. A rizsre
aztán egy harmadrésznyi viz öntetik s miután ezt az előbbi felitta,
akkor a tüzet a szorosan elzárt vasedény alatt be kell fojtani és ezt
addig kell a szenen tartani, mig a rizs, hus és sárga répa a gőzben
kellőleg megpuhult.
Egy félórai gőzölgés után a fedelet föl kell nyitni és az ételt oly
módon kell kitálalni, hogy a különböző rétegek a tálban is elkülönitve
maradjanak. Alant fog lenni a rizs, mely zsirban úszik, e felett a sárga
répa s legfelül a hus, s ennél kell kezdeni az evést is. Ez az étel
kitünő s az egyetlen, melynek ugy a királyi asztalról, mint a
legszegényebbek viskójából hiányoznia soha sem szabad. Innen az
afghánokhoz is elterjedett, s minthogy ez utóbbiak a persákat is
megismertették vele, ez okból Iránban Kabuli-nak nevezik azt. Ha nem
csalódom, a Pilau eredeti hazája Közép-Ázsia s onnan terjedett el
széltében és hosszában Nyugot-Ázsia felett.
A tatárok második nemzeti étele a Böreg, egy levesfaj tésztatáskával,
melyet apróra vágott hussal és fűszerekkel töltenek meg. Azt mondám
„leves“, pedig ez az étel egymagára is elégséges egy egész ebédre, mert
oly mennyiségben élvezik, hogy más ételekről könnyen lemondhat az ember.
Ez az ozmanliknál is ismeretes Tatar börek név alatt.
Harmadszor Seöle, vékony rizsétel hussal s aszalt gyümölcscsel vegyitve.
Negyedszer Bulamuk, mely egyszerüen lisztből, vizből és zsirból készül.
Ötödször Mesztava, savanyu tejben főzött rizs, nyári étel, az előbbi
pedig téli eledel.
Ezeken kivül készitnek még: Jarmá-t, mely kásává őrölt buza tejben főve;
Gödsé-t, mely pépforma étel Holcusorghum-ból készitve.
Általán véve a nehéz, erős és pikáns ételek a tulnyomók. Édeset nem igen
esznek, mivel a czukor és méz nálok ismeretlenek; a különféle siré-k
(szörpök), miket szőllőfürtökből, dinnyéből s más gyümölcsnemekből
készitenek, a konyhákban felette ritkán használtatnak. A kenyeret, mint
Ázsiában mindenütt, itt is csak a napi szükségre sütik. A tésztát nem
nyujtják el oly nagyon lepénynyé, mint Persiában, hanem inkább hasonlit
azon kerek, vastag kenyérnemhez, mely Erzerum körül található s
Lavas-nak neveztetik. Ezenkivül még van egy neme a zsirba sütött
kétszersültnek is, melyet utazáskor használnak.
Italok tekintetében a letelepült közép-ázsiaiaknál a thea, a nomádoknál
s különösen pedig a kirghizeknél a Kümisz viszi a főszerepet. Az
előbbiek nyáron át a zöld theát használják, mely a vért vékonyabbá teszi
s az emésztést elősegiti, télen pedig a fekete téglatheával élnek,
melynek rendkivüli izgató hatása és fanyar ize sokkal szenvedhetetlenebb
s bizonyosan veszélyesebb is. Ezeken kivül még hüsitő italul használják
az Airan-t, mely vizzel föleresztett savanyu tejből s aszalt gyümölcsből
készült különféle decoktokból áll. A kávé egészen ismeretlen; mert a
Mokka-nedv magában Persiában is csak a délen fekvő Fars tartományban és
Irakban a felsőbb osztályoknál tudott elterjedni.
A szeszes italok közül bort és pálinkát a fővárosokban imitt-amott ugyan
árugatnak titkosan a zsidó gyárosok, de a fogyasztók száma igen csekély.
A szigoru iszlam törvények halálos büntetés alatt tiltják a szeszes
italok élvezetét, ámde azzal még nem vették elejét a bűnnek. A ki izgató
szert kiván, mákonyhoz, Teriak-hoz vagy más narkotikus méreghez
folyamodik, és ennél fogva, hogy egy kis bajon segithessenek, egy
nagyobbnak tárnak ajtót és kaput, mely a legtöbbnek, a kik ráadják
magukat, életébe kerül.
Közép-Ázsia lakóinak szegénysége leginkább öltözetökön mutatkozik s a
szemnek igen nehezen esik, hogy az egyszerü gyapotkelmékhez vagy kiáltó
szinü selyemhez szokjék, miket az egész világ, férfi és nő, ifju és öreg
visel. Posztót vagy más európai gyártmányt, mint a fényüzés
„netovább“-ját csakis rendkivüli ünnepélyek alkalmával a gazdag és
előkelő hivatalnokokon láthatunk. Máskor, akár tél van, akár nyár, csak
a már emlitett Aladsá-t láthatjuk és a különböző évszakok öltözetei közt
levő külömbség csak abban áll, hogy azokat kevesebb vagy több gyapjuval,
vászonnal vagy prémbőrrel béllelik meg. Öltözetök szabása is, mondhatnám
Ázsia minden bennszülött népei között, a legkezdetlegesebb. A test
növését kiemelni, czélszerüen és izletesen öltözködni senkinek se jut
eszébe. Csak arra törekszenek, hogy befedjék vagy bebónyálják magokat s
a persának tökéletesen igaza van, ha durva szomszédait azzal gunyolja,
hogy az egész nemzet ágytakaróba burkolva jár. A ruhatár fődarabját a
Csapan (felöltöny) képezi, mely a mi hálóköpenyünkhöz hasonlit; ezt
Khivában eléggé testhez állón szabják, de már Bokharában oly bő, hogy
két ember is beleburkolózhatik, Khokandban pedig legbővebb. A látvány,
midőn egy férfit ebben a kaputforma, redős, dagályos öltözetben ide s
tova tipegni látunk, nagy mértékben komikus és habár azt fel tudnám is
fogni, hogy valaki melle körül oly sok ránczot csináljon, hogy azokban
egy egész konyhakészletet, uti szükségletet és két napra való élelmi
szert elrejthessen, az mégis talány maradna előttem, hogy az ujjak miért
két akkora hosszuságuak, mint a karok s voltaképen miféle előnyök azok,
ha az ujjak felgyürése által a karokon nagyobb s hatalmasabb ruhatömeg
támad? A Csapan alatt nyárban Jektej-t (vékony alsóruha) viselnek, ez
alatt pedig bokáig érő inget, mely a többi ingektől, melyek Ázsiában
szokásosak, abban különbözik, hogy nyilása a bal vállon s nem elől van
és egészben véve egy zsákhoz hasonlit. Feltünő, hogy a turkesztániak
éjjelre kihuzzák az ingujjakból karjaikat s összeguggoltan mintegy
vászontokokban alusznak. Télen ez öltözetet még egy Csekmen-nel, egy
durva kelméből készült széles öltönynyel szokták növelni, s imitt-amott,
főkép Khivában, hol a hideg nagyobb, idétlen, vastagon vattázott
nadrágot is hordanak.
A föveg Khivában a Telpek, egy kupalaku széles nemezkalap, mely igen
nehéz, Bokharában pedig közönségesen a turban, mely a balról lecsüngő
csokor és a felkötés ügyes módja miatt felette regényesen néz ki.
Khokandban még ezelőtt 20 évvel is egy kicsi vékony sapkát viseltek,
mely a mi papi kámzsánkhoz hasonlitott; de az ujabb időben a bokharai
műveltség a turbán által kiszorittatá azt. A lábviseletnél a Bokharában
és Khokandban készült férficsizmák a legjobbak. A bőr jó, az alak is
elég szép, csak hogy a vékony, hosszu sarok miatt felette komikus, mert
a sarok vége nem szélesebb egy szeg fejénél. Az előkelőbbek egy
szattyánbőrből (Meszt) készült harisnya-nemet viselnek s ezen pedig
felsősarukat, melyek közül a legjobbak Szamarkandban készülnek. A mi a
nők viseletét illeti, ugy látszik hogy abban még inkább kerülni akarnak
minden közeledést a pompa, fényüzés és feltünő külső felé, mint a
férfiruháknál. Pongyolában a nők nyáron át egy hosszu, bokáig érő inget
viselnek, melynek hátsó részét durva vászonból, előrészét pedig
többnyire világosszinű, erős orosz kartonból készitik. Épen igy a gatya
is térdig érő felében vászonból, az alantibb része pedig, mely a
bokáknál szorosan hozzá áll, kartonból vagy más szines kelméből készül.
Télen a nők az ingen felül még egy vagy két vastagon vattázott öltönyt
viselnek, melyek a czipő körül egy kendővel meg vannak erősitve. A házon
kivül mindezek fölé egy férfikabáthoz hasonló hosszu ruhát vetnek,
melybe a nő magát egészen beburkolja s kebelén mind a két kezével
összetartja. Lábaik esetlen csizmákkal vannak fedve. Valóban nem
képzelhetünk szomorubb látványt, mint mikor Közép-Ázsiának vagy egy
városi nőjét e visszatetsző öltözetben járkálni látjuk. Minden figyelmét
arra kell forditnia, hogy a felöltöny kezeiből valamiképen ki ne
csuszszék; mert becstelen dolognak tartják az alsóbb ruhákat mutogatni s
jóllehet a durva lószőrfátyol a legmerészebb pillantást sem engedi
áthatolni, mégis mindig fél, hogy a járókelők tekintetét magára vonja.
Vidéken a viselet sokkal szabadabb. A nők nagyon ritkán, a leányok pedig
soha sincsenek elfátyolozva. A felöltöny rövidebb s csak a vállra van
vetve, mig a czipők, vastag sállal körül keritve, annak ide s tova
lebegő végei által meglehetős szép szinezetet nyernek. Fájdalom! e
türelmességet a vidéken csak Khivában és Khokandban gyakorolják.
Bokharában az iszlam polgárosultság érvényre juttatá zsarnoki törvényét
a nők felett és csak ritkán akadunk egy-egy kivételre.
A férfiaknál ékszerül szolgálnak a Kosbag-ról lecsüngő tárgyak, mint jó
kések ezüstös vagy másképpen diszitett nyelekkel, aranynyal himzett
zsebecskék theának, borsnak és sónak; továbbá gyűrűk, Teszbih (olvasó),
néha pecsétnyomók, de csak ritkán karpereczek, arany- és ezüsttokok
amuletek és órák számára, mely utóbbiak, mint különös fényüzési tárgyak,
csak az előkelőknél találhatók. A nők ékszereiről a lakodalmi
szokásoknál már tettünk emlitést. Tehát kényelmet vagy fényüzést
Közép-Ázsiában hiába keresünk akár a házban és háztartásban, akár az
élelemben és ruházatban. Itt minden az ősrégi szokások és erkölcsök
bélyegét viseli s minden hű akar azokhoz maradni. A kormány a Mollahkkal
vállatvetve dolgozik azon, hogy a dolgok státus quo-ja fentartassék,
főképen azáltal, hogy a külföldi termékek bevitelét törvényellenesnek
nyilvánitja s a vásárpiaczról azokat leszoritni törekszik, mert félnek,
hogy Turkesztán lakóinak a nem annyira természetokozta, mint inkább a
társadalmi viszonyokból folyó szegénység igen érezhetővé lesz. S pedig
ez mégis hiu törekvés! A vasutak és gőzösök még a puszta vidékeken is
végig dörögtetik hatalmas Veto-jokat a visszamaradás ellen. A hajók,
melyek az indiai tengeröblöt, a Fekete- és Káspitengert, az Aral-tót, a
Volgát s ujabb időben a Jaxartest is szeldelik, Közép-Ázsiát a nyugoti
világhoz tetemesen közelebb hozták. A gőzmozdonyok, melyek délen
Lahore-ig, északon Nisnei-Novgorodig rohannak tombolva a keletiek nagy
bámulatára, távol vannak ugyan az Oxus és Jaxartes belföldeitől,
mindazáltal a közlekedésre jelentékeny befolyást gyakorolnak. Az özbeg
kereskedőnek csak Orenburgot és Pesavert kell elérnie s már Pétervár,
Bombay s egész Európa nyitva áll előtte.
Valóban, bárha még tudományos és kereskedelmi utazóink előtt egy kissé
hozzáférhetetlen is, Közép-Ázsiában az utóbbi 25 év óta lényeges
külömbség vehető észre. Csak az angol és orosz határvárosok vámlistáit
kell átnéznünk, hogy az európai bevitel óriási növekedésén elbámuljunk;
mert 1840–50-ig az orosz határnál csaknem egy millió font sterling
értékü portéka vitetett be és 1860-ban annak értéke két millió fontra
rugott. Legjelentékenyebb összeget adtak ki gyapot- és selyemkelmékért.
Nyugot termékeit, daczára a termelők iránt érzett minden utálatnak és
gyűlöletnek, mind jobban-jobban keresik és fizetik. A mint tudva van, a
kartonok, zsebkendők és perkálok a polgárosultság legjobb előfutárai, s
a nyugoti műveltség néma apostolai, melyeknek megjelenése, bárha itt-ott
európai fegyverek és hadi művészet is követik nyomait, mégis csak áldást
áraszt szét; mert némely fölhevült üres fő bármily boldognak találja is
a félvad népek állapotát, a praktikus vizsgáló mégis csak arról
kénytelen meggyőződni mindig, hogy a mi civilisatiónk a legjobb s hogy
annak átültetését minden égöv alá szent kötelességünknek kell tartanunk.