Jóllehet a gyermekkor csak rövid tartamu, mindazonáltal a férfi csak 18
éves korában neveztetik jigid (érett ifju)-nak, a leány pedig csak 16
éves korában küz- (hajadon)-nak. Vidéken a két nem közti társalgásra a
Korán nincs legkevesebb befolyással. Valamint nyugaton, ugy találjuk az
özbegnél is képviselve a szerelem rózsás játékát minden örömei- és
kellemetlenségeivel, minden varázsával és ihletségével. Hogy miként
találhatnak helyet a leggyöngédebb érzelmek szivében egy
közép-ázsiainak, ki kora ifjuságától fogva csak rablás-, gyilkoláshoz,
árvák, özvegyek és rabszolgák könyéhez szokott, az eleinte engemet is
csodálatra ragadott; de volt alkalmam meggyőződhetni, hogy a szerelmi
viszonyok itt sokkal sürűbben, mint más iszlam országokban a legtarkább
kalandokban nyilvánulnak. Az özbeg szenvedélyes kedvelője a zenének és
költészetnek, s mint ilyennél hogyan lehetne a szerelem idegen az ő
ábrándos érzelmeitől?
Ha hosszabb viszony két szivet közeli bizalomba helyezett; ha a
szerelmesek kölcsönös egyetértése a határozatot megérlelte, az illetők
csak akkor avatják be szülőiket titkukba. Ha ezek beleegyeznek, akkor a
kezdemény az ifju részéről történik. Ő ugyanis elküld két követségi nőt
(Szoucsi-Khatun), hogy a leány kezét szüleitől megkérje. Ezek a
követségről nagyobbára már eleve értesültek; a küldöttség tisztelettel
és kitüntetéssel fogadtatik, az ajánlattal megelégednek, de még sem
adnak feltétlen határozott választ. A nyers „igen“-t kimondani nem épen
tetsző, és az ifjunak a kis czélzásokból kell kiolvasnia kivánatának
teljesülését. Egy ilyen követség után mindenek előtt a kalimot
(nászhozományt) tárgyalják, melyet a férfi jövendőjeért adni szándékszik
vagy adhat. Igy szokták kérdeni: „Hányszor kilencz?“ azaz, hányszor 9
juhot, tehenet, tevét vagy lovat, vagy hányszor 9 darab aranyat, a
városban divatozó szokás szerint, kell az atyának leánya átengedéseért
fizetni? A szegényebbek adnak kétszer kilenczet, a gazdagabbak hatszor
kilenczet, a khánnak kilenczszer kilenczczel kell menyasszonyát
megvásárolnia. A Kalim után a második horderejü kérdést képezi az
eginbas (ékszerajándék), melyet a vőlegény adni köteles. Ez áll 8
gyürűből (jüzüg), egy fél tiarából (segendsin), egy egész tiarából
(sekergül), egy karkötőből (bilezig), fülfüggőkből (iszirga),
orrpereczekből (arabek) és mellfüggőkből (öngülük). E tárgyakból
semminek sem szabad hiányoznia, és megállapittatik egyszersmind, hogy
ezeket aranyban vagy ezüstben kivánja-e megadni. A közép-ázsiai tehát
nagyon drágán vásárolja meg nejét. Az alkudozások hosszan folynak, és
miután minden határozottan megköttetik, akkor összehivatnak a szomszédok
és rokonok az eljegyzési ünnepélyre (Fatiha toj), a mely két napig a
menyasszony házánál, két napig a vőlegény házában tartatik. A Mollah
vagy egy aggszakál tudtára adja az összegyült vendégeknek a viszonyt.
Elmondja, mily nagy volt az átengedési ár, mikor lesz a menyegző, és
rövid beszédét egy fatihaval végzi, mire mindenki az ünnepélyhez lát és
négy napig mulat. Ilyes ünnepélyeknél, melyek toj-nak (magyarul tornak)
neveztetnek, mindnyájan egy szobában, de több csoportra oszolva vannak.
A terem főrészét az öregek foglalják el, a jobboldali fal mellett
tartózkodnak a nők, mig a leányok és ifjak egy szegletbe, jobbára a
zenészek és énekesek mellé telepednek. A toj nemcsak ünnepi lakomából
áll, hanem a zenét, énekelőadásokat, daljátékokat is magában foglalja,
de főleg a lófuttatást, mely utóbbi Közép-Ázsiában minden ünnepélynél
kiváló szerepet játszik. Kitüznek e mellett jókora összegeket, fiatalok
és öregek élénk részt vesznek benne. A pálya egy vagy három mértföld
nagyságu; az egyikre csak két éves csikókat bocsátanak, a másikra teljes
évü, erős lovakat. Mindig két megnevezett távolban fekvő helységet
választanak, s mig az egyiken az ünnepi tömeg gyülekezik, addig a másik
helyre felügyelőül egy toj emir-t (ünnepi tisztet) rendelnek. Ő
felvigyáz rá, hogy egyszerre induljanak, és azon lovas, ki a másik hely
bejáratához alkalmazott jelt legelőször átfutotta, az a nyertes. A lovak
e műtétre hetekig gyakoroltatnak, kis fiuk szokták megülni, a kik ez
alkalommal szűk, rövid ruhát viselnek, mely nem nagyon elütő az
angolországi jokey-öltözettől.
A fatiha toj és a menyekző közti időköz a menyasszony kora szerint
határoztatik. Az utóbbi előtti héten a vőlegénytől a tojlukot
(nászköltséget) kérik. Hust, lisztet, rizst, zsirt, czukrot és
gyümölcsöt küld jövendőbelije lakására, s nemsokára anyja és nőrokonai
több szekerekre rakva jőnek, kik a jövendőbelinek vendégei lesznek. Az
ünnep előtt két nappal lóra ül a vőlegény, barátjai kiséretében; minden
a legünnepiesebb pompában, igy az ember és a ló. Ő is ipához megy; csak
atyja marad otthon, nem a házat őrizni, hanem az előkészületek
megtevéseért, hogy az uj házaspárt visszatérésében ünnepélyesen fogadja.
Ezalatt a dolgok a menyasszony házában, hol a nászünnep megkezdetett,
egyre-másra a legtarkább rendben folynak. A fiatal nők viszik a
szakácsnői szerepet, buzgóan és szorgosan sürögnek-forognak az óriási
üstök körül. Rendkivül nagy egy özbegi nászünnep ételkészlete, mert a
tömeg étvágya is rendkivüli. Mig a fiatal leányok sütnek, főznek, addig
a kedvhajhászó ifjuság mindenféle élczekkel enyeleg. Az élczelő, a ki az
üstből egy konczot vagy másnemű nyalánkságot kap, az ebben jóakaratot
lát kedvese részéről; de a ki izmos ütlegeket kap a főzőkanállal, az még
boldogabb, mert az a nyalánkságoknál többre becsültetik. Közel a
főzőhelyiséghez a férfi- és nővilág egyes csoportokra oszolva tréfál,
fecseg, kiabál és nevet, zenészek játszanak és énekelnek, gyermekek
kurjongatnak és ujjonganak, juhok bőgnek, kutyák ugatnak, lovak
nyeritnek, szamarak orditnak; és ezen iszonyatos zürzavarban kell a
bohóskodónak hatalmas harsány hangon az özbeg humor durva élczeit
mindenfelé hangoztatnia. Ő az egész vigságnak valódi achillesi
sarkpontja. Taglejtései, torzképei, melyekkel kiséri élczeit, forrásai a
folytonos kaczajnak. Most egyiket, majd a másikat utánozza, majd
elbeszél egy tréfás bohóságot, majd fütyöl mint a madár, majd nyáfog
mint a macska, és jóllehet sürüen foly az izzadsága, mégis szakadatlanul
kell folytatnia művészetét. Csak nagyon különös, hogy a vőlegénynek az
első napokban nem szabad elhagyni a számára kijelölt sátrat; a
menyasszony és barátnői kiváncsian kémlelődnek a sátor körül, s az
előbbi olykor-olykor már barátnőitől és rokonaitól unszoltatik egy
titkos négyszemköztre, és csak az esketési jelenet bevégezte után szabad
a társasághoz sorakoznia.
Ez a második nap után az egész társaság jelenlétében megy véghez.
Mindkét rész két-két tanu által személyesittetik. A mollah megkérdi
ezektől a házasulandó beleegyezését, és már végre akarja hajtani az
esketést, midőn a menyasszony tanui tiltakoznak. Értésére adják
(természetesen csak külszinleg), hogy a rájok bizott kincset addig ki
nem adják, mig a vőlegény egy bizonyos összeget vagy ajándékot nem ad.
Az utóbbi a követelt összeget igen nagynak találva, addig igérnek és
alkusznak, mig a tanuk kielégittetnek, és csak akkor fognak az esketés
ünnepélyes végrehajtásához. A mollah felolvassa a reisz (vallásfő)
engedélyét, erősitik és esküvel állitják, hogy az illetők valóban
eljegyeztettek, ők ezt mindig felette fontos arczczal teszik, és miután
egy rövid imát elmondtak, megtörtént az esketés.
Zsiros pogácsát és gyümölcsöt hordanak körül, és pedig maga a
menyasszony, a ki egyszersmind fehér kendőket, ruhákat vagy más ilynemü
ajándékokat osztogat a molláhknak, aggszakáloknak, de főleg a tanuk
gyanánt szerepelt ifjaknak. Most a vőlegény is megjelenik a
vendégségnél, mindazonáltal nehány lépésnyire az ajtótól meg kell
állnia, és miután ez is véget ér egy óriás lakomával, bevégződnek a
vendégségek a leány házánál.
A vének és házasok eltávoznak, a fiatalok pedig szekérre rakják a
menyasszonyt és hozományát, s ő barátnőinek kiséretében jövendőbelijének
házához megy. Törekednek az oda vezető utat hosszabbitani, és gyakran,
midőn a távolság csak nagyon közeli, egy két órányi körutat tesznek,
hogy a menet alatt, mely _Bolus_nak (magy.: válás) neveztetik, a
játékokat és tréfákat annál tovább üzhessék. Az első szekeren ül a
menyasszony jövendőbeli ángyával, a fiatalság gyors lovakon körülöttük
sürög, és a ki sebes vágtatásban megkerülve a menetet legelőször
hozzájok érkezik, annak jutalmul egy kendőt dobnak. A többi lovas
iparkodik azt tőle elragadni, kitelhető módon vágtat, és nem szabad őt
többé üzni, ha a szekeret ujra elérte. A nyert kendők a ló kantárára
köttetnek és még sokáig megőriztetnek[10].
Ha a menet egy falun visz keresztül, a nászmenet itt gyakran
feltartóztatik. Itt vámpénzt követelnek; a menyasszony mellett ülő ángy
kalácsot osztogat és az átjárás szabad.
Folytonos tréfa és bohóság közt a menyasszony jövendőbelijének háza elé
érkezik, és alig hogy ezt észrevette, arczát ujra elháloznia és vig
kedvét komoly arczczal felcserélnie kell. A vőlegény atyjától a
szekérről leemeltetik, a házba vezettetik és a háznak egyik szegletében
függönyökből és szőnyegekből rögtönözött sátorba vonul. A vőlegény
nemsokára utánna megy, és atyja jelenlétében már másodszor emeli le
fátylát, és az atya, ki is menyének nehány bókot tevén, bájainak első
megtekintését ajándékokkal megfizetni köteles. Az uj házaspár magára
hagyatik, de még sokáig kell a sátran kivül levő csoportnak tréfáit és
czélzásait meghallgatnia. Mindenki kirakja szellemi készletét és csak az
éj beálltával lesz általános csend.
A turkománoknál, valamint a kirgizeknél is az uj házaspár egynehány napi
együttlét után egy egész évre elkülönittetik. A férfi megjelenhetik
ugyan nejének házában, de csak éjjel és akkor is csak nagyon titkosan. A
nomádok azt hiszik, hogy ezáltal azon mondás szerént „a lopott vizek
édesek“ a házasság első idejét annál kellemesebbé teszik; innen azon
vélemény is, hogy az elsőszülött mindig erőteljes és szép gyermek kell
hogy legyen.
A születés- és házassági ünnepélyeken kivül az özbegek noruzban
(ujévben) egy a persa őslakosoktól származott nemzeti ünnepet ülnek,
mely Közép-Ázsiában ugymint Persiában nagy fénynyel ültetik, azon
külömbséggel, hogy náluk ó és egy uj noruz van, de az utóbbi csaknem
semmi különös jelentőségü. Mulatságos játékokban sincs hiány és
csodálatos, hogy némelyek a legveszélyesebb vakmerőségig elfajulnak. A
kártya (sokti) természetesen alakok nélkül, mely Oroszországból hozatott
át, még nem egészen divatos, de annál elterjedettebb az asik- (juh
bokacsont) játék, melyet ők, az európai koczkákhoz hasonlólag, négy
juhkokacsonttal játszanak és pedig példátlan szenvedélylyel. A kis
csontocska felső részét tavának, az alsót altsinak, a két oldalt
jantarapnak nevezik. A játszó mind a négyet tenyerével feldobja és a
betétel felét kapja, ha két tava és egy altsi esik, ellenben az egész
betételt megnyerte, ha mind a négy tava vagy altsi megüti. A fortély
csak a dobásban rejlik, mert a csontocskákkal csalás nem történhetik,
mert gyakran megváltoztatván egyesektől összerakatnak. E játék a
bennlakóknál valamint a nomádoknál egyiránt kedvelt, és daczára minden
kicsinyes látszatának gyakran megesik, hogy az asik-játszó, midőn
szenvedélyre gyúl, egész vagyonát, sőt nejét is a betételbe adja. Igen,
az emberek mindenütt egyenlők önmagukhoz. A finom európai a _rouge et
noir_ asztal mellett áldoz, az özbeg a homokos talajon négy
csontdarabbal.