Különös érzelem fogja el az embert, ha városaink mozdulatlan
háztengerében visszagondol a könnyü sátorokra! A dervisség bűne ragadós,
azonban nem mindenkire nézve, s igy tán nem lehet veszélyes, hahogy
olvasóim nehány pillanatra Közép-Ázsiába kisérnek a végre, mikép ott a
mi kőépületeink ellentéteit szemléljék.
Dél felé jár az idő. A kirgiz család házát és holmiját nehány teve hátán
szállitva, s nyája által kisértetve lassan vonul ama hely felé, melyre
egyik lovasa magasra emelt dárdával mutat. Nomád felfogás szerint a
karaván akkor pihen, midőn kóborol s nyüzsgővé csak letelepedésekor,
azaz akkor válik, midőn a mi nézetünk szerint pihenni kezd. A tevéken
ülő idősb nők – mert a fiatalabbak gyalog baktatnak, – még itt sem
nyugodhatnak, hanem a teve durvább szőréből zsákoknak való fonalat
készitenek. Csak a család eladó lányainak van arra kiváltságuk, hogy az
inogva lépegető állaton teljes semmittevésben lézengjenek. Az ilyen
orosz, ó-baktriai, mongol, vagy khivai pénzekből álló s egészen keblére
alá csüngő nyakfüzérét tisztogatja s annyira belémerült munkájába, hogy
az európai érem-buvár e szak műkedvelő nejének tarthatná; de e mellett
egyetlen mozdulata sem marad észrevétlen előtte a karaván körül tornászó
kirgiz ifjaknak, kik lovagi ügyességükkel igyekeznek tündökölni. Végre a
kijelölt helyre jutnak. A városi lakos azt fogná hinni, hogy most
ugyancsak lesz zürzavar, – de nem! mindenkinek megvan a maga tisztje,
mindenkinek a maga hivatása, mindenkinek a maga feladata.
Mialatt a család apja kihütött lováról leveszi a nyerget, hogy azt
legelni ereszthesse, a fiatalabb legények pokoli zaj közt terelik össze
a csutangolni nagyon kész juhokat és tevéket, minthogy elérkezett a
fejés ideje. Ezen közben a sátrat is levették. Az öreg matróna előveszi
annak rácsalaku vázát s azt jobbra-balra való buzgó köpködés között
felállitja. Más személy a boltozatot képező meghajlitott dorongokat
erősiti meg, mig a harmadik ráteszi a kürtő és ablakul szolgáló
koronaalaku fedőt. Mig ezenkivül még ráakgatják a sátorvázra a
nemezdarabokat, azalatt a gyermekek belül már felakgatták a zsákokat és
tarisznyákat, s a hatalmas katlan-lábast is felállitották a robogó tűz
fölé. Mindez csak nehány percz műve; büvészi gyorsasággal verik fel a
nomádok sátraikat, de ép oly tündéri gyorsasággal szedik is azokat szét.
Ezalatt a sátor előtt folyton foly a juhok, tevék, kiabáló asszonyok és
rivó gyermekek zaja. Különös karzene ez az elhagyott puszta déli
csendében. Egyébiránt a fejés ideje, a nomád naponkénti szüretje, itt a
napnak legizgalmasabb órája. Legtöbb baj van a torkos gyermekekkel,
kiknek hasa a folytonos tejivástól egész dobbá puffad. Az asszonyoknak
hébe-hóban igen sokat kell az állatok nyughatlansága vagy rosz erkölcse
miatt szenvedniök; a férfiak közel állnak körülöttük, de ezek a
legcsekélyebbhez sem nyulnak hozzá, mert igen nagy szégyennek tartatnék,
hahogy valamely férfi női munkához fogna.
Midőn Ettrekben buzával tele koldultam tarisznyámat s ezt szállásomon
kézi malmon megakartam őrölni, a turkománok harsogó kaczajra fakadtak.
Megütődve kérdezősködtem e gunyolódás okáról, mire egyikük barátságosan
közeledve hozzám, igy szólt: „Az szégyen, ha asszonyi munkához látsz.
Természetes, hogy a mollahk (papi kandidátusok) és hadzsik (Mekkában
járt zarándokok) nem igen értenek a világi míveltséghez s azért
irányotokban elnézők vagyunk.“
Miután a tejkészletet betakaritották, s azt tömlőkbe töltögették – mert
a korsók vagy faedények csak fényüzési czikkek, – a nyáj szétszóródik a
tágas sikságon. A zaj lassankint elhal; a nomád sátrába vonul, felemeli
annak alsó nemeztakaróját s mig a farácsozaton át befujdogáló nyugoti
szellő déli álomba ringatja őt, azalatt a nők a sátrán kivül elővesznek
egy félig kész nemezdarabot. Mulatságos látvány az, midőn megpillantunk
hat, sokszor még ennél is több pusztai lányt, a mint egymás mellé
sorakozva a kákagyékénybe takart nemezt erős taposás közben
tovább-tovább hengergetik. E működéshez az ütenyt az élükön levő idősebb
hölgy veri, a ki ezen iparbeli táncznak balletmesternője s a ki előre is
tudja, hol lesz a szőnyeg ritka és idomtalan.
A nemeznek, az emberi értelem által föltalált kelmék legegyszerűbbikének
készitése Közép-Ázsia vándor népeinél még ugyanazon ponton áll, melyen
feltaláltatásakor állhatott. Legjobban szeretik ennél a szürke szint
alkalmazni; a tarkák fényüzési czikkek s fehéreket csak különös
ünnepélyes alkalmakkor használnak. Szőnyegeket csak a gazdagabb
nomádoknál: mint a turkománok- és özbegeknél láthatni, minthogy
készitésük ügyességet s a művelt világgal sürűbb érintkezést igényel. A
beléjük szőtt alakok mintáit rendesen Európában készült zsebkendők s más
kelmékről kölcsönzik, s én valóban gyakran csodálkoztam rajta, hogy mily
ügyesen másolják le azokat a nomádok, vagy a mi még több: miként képesek
azokat egyszeri látás után is emlékükben megtartani.
Mig a szegény nők a terhes házi munkákban isten igazában kifáradnak,
azalatt a családapa is elhortyogta déli szundikálását. A nyáj is
közeledik a sátorhoz, s alig kezd hüvesülni, a sátor pillanat alatt föl
van szedve, s a tevek hátára rakva, mire megint neki indul a karaván. Ez
már a második napi járat, s mégis az állatok ugy, mint az emberek oly
jókedvüek, mintha évekig fészkeltek volna egy helyen, melyről az unalom
üzte őket változatosságot keresni.
Napnyugta után nemsokára, midőn a puszta véghetlen látkörére lassanként
reá borult a sötét ég kupja, – a vándorló család megállapodik, hogy
meleg nemeztakarók alatt töltse az éj hideg óráit. Gyorsan állitják tűz
fölé az óriási konyhaedényt, s ép oly gyorsan üritik is ki azt. A nomád
hallatlan étvágyáról európai embernek nem lehet fogalma.
Alig mult el egy óra, s az ételek elfogytak, az imádságok le vannak
darálva, s az idősbek a sátorokban, a fiatalabbak pedig szabad ég alatt,
a nyáj körül álomba merülnek. Csak a hol eladó-leány van, ott történnek
némi kivételek. Közép-Ázsia nomádjainál az iszlam még nem birta
eltiltani, hogy a férfiak a nővilággal szabadabban ne érintkezhessenek.
Itt még ismeretlen a hárem s a fiatal nomád tudja mindig: melyik csillag
után kell indulnia, hogy szive ünnepeltjének sátrát föltalálja a
nyomtalan pusztaságban. Megjelenése ritkán történik váratlanul, mert a
nomád kisasszony is gyanitja: melyik oldalról fog a csendes éjben
hallatszani a vágtató ló dobogása, s azért rendesen ez irányban ő a
karavánnak legszélsőbb előörse.
Hogy a puszták gyermekei gyöngéd találkáján a társalgás nem igen felel
meg a mi szépészeti fogalmainknak, ezen alig kételkedhetünk; azonban a
költészetet mindenütt föllelhetni s mondhatom, hogy a nomádoknál tán
nagyobb mértékben, mint nyugaton. Némelykor a szerelmes párokból egész
társaság alakul, s ilyenkor aztán a vad tatár-képekkel fölcziczomázott
párbeszéd, melynek mindig rímekbe kell futnia, alig ér véget. Elejénte
igen mulattattak engem az ily párbeszédek, de mennyire boszankodtam,
hahogy ily szerelmes társasággal egy és ugyanazon sátorban kellett az
éjt eltöltenem, hol aztán nagy fáradságom daczára sem alhattam.
Ez lenne a nomádok nyári életének gyengén rajzolt képe. Télen azonban,
kivált Közép-Ázsia éjszaki részeiben, hol már sokkal kegyetlenebb a
hideg, a mi nézetünk szerént ezen vándorló élet elvesziti minden
költőiségi zamatját, de sőt még a közép-ázsiai városi lakosok is
csodálkoznak rajta, miként élhet meg e nép az irtózatos viharokban s a
hetekig tartó havazások idején?
Ha 30 foku hideg van Réaumur szerént, akkor nem igen kellemes lehet a
sátor, s ez még sincs valami nagyon terhére a természettől megedzett
pusztafinak. Ilyenkor kettős ruhadarabokba öltözik, s valamely mélység,
vagy más, a széltől kevésbé járt helyen fölvert sátorát kétszeresen
akgatja be nemez-darabokkal. Ekkor a sátor lakói is megszaporodnak, s ha
a szakszaul (az igen nehéz és csomós fagyökér) órákig eltartó parázsa
meleget kezd terjeszteni, akkor aztán nem igen érzik a szilárd anyagból
épült lakás hiányát. Ekkor szűkebb körbe szorulnak a tűzhely körül, s a
ház leányának a kimiszszel (tejből készült bóditó ital) telt tömlőt
szakadatlanul körül kell hordania. Ezen kedvencz ital megnyitja a
szivet, feloldja a nyelvet s ha bakhsi (dalnok) hébe-hóban az ily téli
estét dalaival vidámmá teszi, akkor aztán még a vad orkánok sivitása is
zenévé válik.
Hahogy a mindennapi élet folyamát rendkivüli természeti jelenségek, mint
például homok- vagy hózivatarok meg nem háboritják, ugy a nomád boldog,
mondhatnám: oly boldog, a milyenné a világ semilyen polgáriasultsága sem
lehetné.
Minthogy Közép-Ázsia népei rendkivül kevés szükségletet ismernek, ez
okon nagyon ritkán találkozhatni náluk szegénységgel, mely sohasem is
oly nyomasztó, mint nálunk, s a puszták lakóinak élete szeliden folyna
le, hahogy jellemük fővonása nem lenne a rablás és viszálkodásra való
hajlam. A háborunak, mely mindenütt csapás, ott a lehető
legfélemletesebb következményei vannak. – A legcsekélyebb ok nélkül
rohanja meg a magát erősbnek érző törzs a gyöngébbet. A fegyvert
foghatók győznek vagy meghalnak; a nők, gyermekek és nyájak zsákmányként
elosztatnak s hányszor esik meg, hogy a család, mely este még a
legnagyobb boldogságban hajtá fejét nyugalomra, a következő reggel
szüleitől, szabadságától s minden vagyonától megfosztva, egymástól
messzire hurczoltatik.
Khiva mellett a turkománnok közt több, azelőtt ómódu fogoly kirgiz
családra akadtam. Ezen szegény szerencsétlenek, még csak nemrég vagyonos
ifjak és lányok, annyira megnyugodtak sorsukban, mintha azt a természet
törvényei mérték volna rájuk. Mily őszintén, mily szorgalommal
igyekeztek uruk érdekeit előmozditani, s mennyire gédelgették, szerették
annak gyermekeit! S pedig uruk rabolta el őket, az gyilkolta le apjukat,
s az bélyegezte meg őket örökre a „kul“ vagyis rabszolga névvel.
A budhizmus, a kereszténység s az iszlam egymást fölváltva tettek
kisérletet Felső-Ázsia pusztáiba behatolni s bár az első s utolsó
gyökeret vert, de a középázsiai nomád ennek daczára ma is ugyanaz, a ki
volt az arabsok hóditása vagy maczedói Nagy Sándor hadjárata idején;
olyan, a milyennek őt még Herodot látta. Örökre emlékezetesek előttem
azon órák, melyeket idősb turkománnok vagy kirgizekkel világi dolgokról
való beszélgetésben töltöttem el. A legigénytelenebb egyszerüséget ugyan
magunk elé képzelhetjük, de mennyire különbözik még ettől is az, ha a
nehány évezredek polgárisultság ezen élő emlékköveit látjuk magunk
előtt!
A közép-ázsiai ugy beszél Rómáról (Rumról, vagyis a mai Törökországról),
mint beszél Julius Caesar idejében, s hahogy hallja az ember: hogyan
dicséri és magasztalja egy-egy szürkeszakálu ezen ország hatalmát és
nagyságát, majdnem azt kellene hinnünk, hogy a győzhetlen legiók csak
tegnap csatáztak a párthokkal, hol ő is jelen volt a segélycsapatokban.
Hogy az ő Rumja (Törökország) a régi Rómához viszonyitva nagyon
szegényül áll, azt nem hiszi el, mert ő a Rum név alatt nagyságot tanult
ismerni. Rómát nagyság és hatalomra nézve legfölebb Khinával méri össze,
bárha a Khináról hangoztatott különböző mesék és mondák a khinai
népeknek inkább művészetét és szépségét, mintsem vitézségét dicsérik.
Oroszországot a ravaszság és fortély fészkének tartják, s hogy ez ilyen
tulajdonságaival vitte végbe legujabb hóditásait, s Angliára
vonatkozólag tudva levő dolog, hogy még a nemrég elhalt bokharai emir
is, midőn első izben érintkezett angolokkal, „egészen felháborodott a
miatt, hogy az „ingilizek“ (angolok), kiknek neve csak nemrég merült
fel, vele szemben devletnek (kormánynak) merik magukat nevezni.“
Az idegenre nézve igen meglepő azon vendégszeretet, melyet Közép-Ázsia
nomádjainál oly mérvben találhatni, milyenben Keletnek talán egyetlen
tartományában sem. A törökök, persák, és arabok még megemlékeznek
némileg ezen régi kötelességükre, s a mi európai utazóinknak – azt
hiszem – bőséges alkalmuk lehetett meggyőződhetni, hogy a szolgálatkész
lábmosás, a birkaleölés és a vendégszeretet más ily jele csupán csak dús
borravaló vagy – mint Persiában mondják: piskes reményében történik. A
Kórán ugyan azt mondja: „Tiszteljed vendégedet, habár hitetlen volna
is,“ mindazonáltal ezen tisztelet gyakran csak bizonyos követségi vagy
konzulátusi rendeletek viszhangja.
Egészen másként áll a dolog Közép-Ázsiában. Itt a vendégszeretet szintén
ösztönszerü, mert a nomád lehet ugyan kegyetlen, vad és hitszegő, de
vendégszeretetlen soha.
A turkománok közt tartózkodásom idején koldustársaim egyike
legrongyosabb öltözetébe burkolózva, kolduló látogatásokat ment tenni, s
egész napon át tartott kóborlás után magánosan álló sátorba tért be,
hogy ott töltse el az éjt. Ide érkeztekor, mint ez rendesen szokott
történni, barátságosan üdvözölték, de csakhamar észrevette, hogy a
szegényes háztartás gazdája nagy zavarban van, s mintha valamit keresne,
tétovázó szemekkel ide s tova lótfut. A koldus már nem jól kezdé magát
érezni, midőn gazdája feléje közelitett s fülig elpirulva nehány kránt
kért tőle kölcsön, hogy előteremthesse a szükséges estebédet, minthogy
neki magának száritott halon kivül nem volt egyebe, s vendégét mégis
csak jobb falattal szeretné ellátni. Ily kölcsönt mindenesetre adni
kellett.
Társam kinyitotta öltönye rongyaiban eldugott erszényét, s miután abból
5 kránt gazdájának adott, minden rendében látszott lenni. Barátságos
beszélgetés közt fogyasztották el az estebédet, lágy nemezszőnyeget
teritettek le az idegen számára ágyul, s ez a következő reggel
tisztességesen elbucsuzott.
„Alig távoztam félórányira a sátortól, – igy mesélé barátom – midőn egy
turkomán nyargalt felém s dühös fenyegetések közt követelte erszényemet.
Mily nagy lőn csodálkozásom, midőn a rablóban tegnapi gazdámra ismertem!
Azt hivém, hogy csak tréfál s barátságosan kezdék hozzá szólani, de ő
mind komolyabbá vált, s hogy a gonosz következményeket megelőzzem, nem
volt mást mit tennem, mint erszényemet, kevéske theámat, fésűmet és
késemet, szóval: minden vagyonomat odaadnom. Ezzel tovább akartam menni,
de ő még föltartóztatott, megnyitá az én, vagyis már most az ő
erszényét, s azzal abból 5 kránt következő szavakkal nyujtott át nekem:
– Ime vedd, itt van tegnap esti adósságom! Most már nem tartozom, s igy
tovább mehetsz!