Mindig hallottam barátaimtól, hogy a „Csil menzili Turkesztan“, azaz: a
negyven állomás a turkesztáni sivatagon, sokkal fáradságosabb és
nehezebb út, mint a „Csil menzili Arabisztán“, vagyis: a negyven
állomás, melyet az embernek a damaskusi sivatagon keresztül, Mekka felé
kell tenni. Emezen a zarándokok minden nap uj cisternákat találnak,
melyek ezreket képesek vizzel bőven ellátni; lehet kapni kenyeret, főtt
ételeket, hüvös árnyat, szóval minden kényelmet. De amott az emberek
gondoskodása még épen nem terjedt ki a szegény utazókra. A folytonos
veszély, hogy szomjan meghalnak, meggyilkoltatnak és kiraboltatnak, vagy
a homoktorlaszok által elevenen eltemettetnek: szüntelenül kiséri őket.
A jól megtöltött kobakok és lisztes zsákok, a legjobb lovak és
fegyverek, igen sokszor nem képesek segiteni, és csak „Allah! Allah!“-t
kiáltozva, kell az embernek czélja felé törekedni.
Hogy mennyire igaz vagy valótlan ez, mily borzasztóan nagyszerü a
sivatagi utazás Persia és a középázsiai oáz-földek között, utazási
könyvem olvasói előtt körülbelől tudva van. Csak némely részlet
leirásával vagyok még adós karavánunk élményeiből. Az a szemrehányás,
hogy igen rövid és kevéssé részletező voltam, nem egészen alaptalan.
Pótoljuk ki az elmulasztottat.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az első három napi útban, a sivatag végtelenül sokat mondó halálcsöndje,
a leghatalmasabb varázst gyakorolta lelkemre. Sokszor órák hosszáig
merengtem magam elé, a nélkül, hogy egy szót szólottam volna, s mert
társaim vallási emelkedésbe mélyedve gondoltak, ritkán háboritának. Csak
félig-meddig vettem észre, hogy mily pompásan mulattatta a társaságot a
karaván néhány tagja utközben, a mint tevéiken aludva himbálóztak, és
különféle komikus mozdulatokat tettek s folytonosan föl-fölriadtak. Az
álom által elnyomott utas mindkét kezével erősen szokta magát a magas
nyereggombon tartani; ez azonban nem akadályozza, hogy vagy előrehajlás
által állát oly erősen megüsse, hogy fogai meginognak, vagy hogy a
hátrahajlás egy bukfenczes lehullással ne fenyegesse. Néha ez utóbbi az
egész karaván hangos kaczagásának kiséretében meg is történik. A leesett
a nap hősének lesz nyilvánitva s a legdurvább élczeket kénytelen végig
hallgatni ügyetlensége miatt.
A jó kedvnek valósággal kimerithetlen forrását képezte egy fiatal
turkomán, névszerint Nijaz birdi, a ki lelkileg ép oly csodálatos élénk,
mint testileg fürge volt s minden mozdulata és szava által, még a
tiszteletre méltó mollah-kat is mosolyra inditá. Bár több megterhelt
teve tulajdonosa volt, mégis leginkább gyalog szokott járni, miközben
ideje volt jobbra és balra szaladgálni, hogy minden csoport vad
szamarat, mely csak mutatkozik, tagjártatással vagy kiabálással
elriasszon. Egyszer sikerült neki egy fiatal szamarat elfogni, mely
fáradtsága miatt a csapattól elmaradt. A félénk állatot kötélen vezette,
s valóban mulatságos jelenetek következtek, midőn három kanálnyi
juhfark-zsirt tüzött ki jutalmul annak, ki rá mer ülni. Három kanál
juhzsir! nagyon kecsegtető dij a hadzsiknak a sivatagon. Csakugyan sokan
csábitva érezték magokat; hanem a czivilizálatlan Billám-paripával nem
lehetett boldogulni. Alig ültek fel a szegény hadzsik, s jobbra balra
hullottak a homokra.
Csak több órai utazás után vehetni észre általános bágyadtságot.
Ilyenkor minden szem a kervan-basira van irányozva, a ki aztán minden
irányban körüljártatja tekintetét, hogy alkalmas pihenő helyet kémleljen
ki, vagyis olyan tért, melyen legtöbb vagy legjobb takarmányt lehet
találni a tevék számára. Ha ilyet talált, előre siet, mig a karaván
ifjabb tagjai jobbra és balra szétszóródnak, hogy száraz gyökeret,
cserjét vagy más tüzelő anyagot gyüjtsenek. A letelepedés csak néhány
pillanat műve. Az édes pihenés reménye fölüdíti a kimerült erőket.
Gyorsan meg vannak oldva a kötelek s a legnehezebb málhák hamar kis
halmokba téve. Ezeknek árnyékában szokott a fáradt utazó leheverni, s az
éhes tevék alig távoznak legelni, midőn a karavánban ünnepélyes csönd
áll be. E csönd némi mámorosságnak, mondhatnám kábultságnak eredménye,
mert minden a nyugalom és pihenés élvezetébe merült.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy ily épen letelepedett karaván a nyári hónapokban, még hozzá
Közép-Ázsia pusztáin, valóban érdekes képet nyujt. Mig a tevék
láttávolban mohón legelnek, vagy a nedvteljes bogáncsot tördelik, az
utazók – még a legszegényebbek is – egy csésze theával kezeikben ülnek s
mohó kortyokban szürcsölik a drága folyadékot. Az egész nem egyébb, mint
zöldes, czukornélküli meleg viz. Néha zavaros is, hanem azért emberi
művészet még nem gondolt ki ételt, még nem talált föl nektárt, mely oly
izletes, oly üditő volna, mint ez igénytelen ital a sivatag állomásain.
Még teljesen emlékezem csodálatos hatására. Az első csöppekkel szelid
tűz terjedt el az erekben, mely éltet, hogy különösen ingerelne. A
többiek a szivbe és fejbe nyomulnak, a szem fényleni és ragyogni kezd.
Ily perczekben leirhatlan gyönyört és kéjt érezék, s mig társaim álomba
merültek, én ébren maradtam s oly boldog valék, hogy nyitott szemekkel
álmodhatám. – –
Miután a thea megujitá az erőket, a karaván fokonként mozgalmasabb és
zajosabb lesz. Az utasok többnyire külön csoportokba vagy körökbe vannak
osztva, melyeket itt „kos“-oknak neveznek s melyek a vándorló város
egyes házait képezik. Mindenütt van valami dolog, s mindenütt az ifjabb
tagok végzik, mig az öregek nyugosznak. Itt például kenyérsütéssel
vannak elfoglalva. Egy rongyos hadzsi nagy buzgalommal dagasztja piszkos
kezeivel a fekete tésztát; már jó félórája, hogy dagaszt, s kezei még
sem tiszták, mert a több napi piszok egy tészta által nem is mosható le.
Amott főznek; hogy megtudja az ember, mit főznek, nem is kell nagyon
nézegetni, mert az avas juhzsir szaga, különösen pedig a kissé nagyon
pikáns teve- vagy ló-kottlett aromája rögtön elárulja. Szemre nézve az
étkek nem igen kecsegtetők, hanem a sivatagon nem gondol az ember vele,
az óriás étvágy eltakar minden hiányt, s az éhség tudvalevőleg legjobb
szakács.
Ha a pihenés ideje egy kissé továbbra nyúlhat, a táborozó karaván
mulatságban nem szenved hiányt. Legkedvesebb szórakozás a czéllövés,
melynél a dij mindig bizonyos mennyiségü lőpor vagy golyó. A mi
karavánunkban e mulatság csak ritkán lehetséges, mert kis számunknál
fogva folytonos veszélynek valánk kitéve, s nem volt szabad zajjal
járnunk. Utitársaim Korán-olvasással vagy más vallási kötelességek
teljesitésével, alvással és toilette-tel töltötték a pihenési időt.
Toilettet mondok, hanem valószinüleg senki sem fogja hinni, hogy
budoir-ról, finom illatszerekről vagy mesterséges cziczomázásról van
szó. A turkománok egy kis fogóval szokták kitépni felső állukról a
szőrszálakat. A mi a hadzsik és a magam toilette-jét illeti, ez oly
egyszerü és prózai volt, hogy alig lehet emliteni. A szükséges kellékek:
homok, tüz és hangyák voltak. Az alkalmazás módjának kitalálását, mint
rejtvényt az olvasóra bizom.
Különben Ázsia minden népe közt a tatár az egyetlen, mely a sivatagi
élet bizarr képébe teljesen beleillik. Mint babonás és vak végzethivő, a
folytonosan fenyegető veszélyhez könnyen hozzászokik; szenny, szegénység
és nélkülözések házi körében is otthonosak; nem csoda, ha hónapok óta
nem változtatott ruházatban, arczán piszokréteggel oly megelégedetten
tud ülni. E lelki elégültség soha sem volt rám nézve közönyös, hatása
azonban legfőbb fokát érte el az esti imakor, melyben mindenki részt
vett, hogy Allahnak az élvezett jótéteményekért hálát adjon.
Ily alkalommal az egész karaván egyetlen hosszu lánczolatot képezett, és
egy imámmal élén, a leáldozni készülő nap felé fordulva, végezé az
imádságot. A messze, köröskörül elterjedő halotti csend emeli a pillanat
ünnepélyességét, s ha a lehanyatló nap piros sugárai társaim vad és
mégis oly megelégedett arczaira estek, ilyenkor ugy látszott, mintha
minden földi kényelem birtokában, már semmi kivánni valójuk nem volna.
Ilyenkor sokszor gondoltam, mint találnák ez emberek magokat valamely
ruganyos párnáju első osztályu coupéban vagy valamely első rangu,
pompásan bebutorozott vendéglőben. Mi végtelenül távol vannak még a
civilisatio áldásai ez országoktól!
Legyen elég ennyi a karavánok nappali életéről. Éjjel a sivatag sokkal
regényesebbé, hanem sokkal veszélyesebbé is válik. A szem hatalma
megtöretvén, a biztonság köre csak a legközvetlenebbi környezetre
szoritkozik, s útközben csak ugy, mint az állomáson, mindenki egymáshoz
közel igyekszik maradni, szorosan egymáshoz simulni. Nappal az utazó
karaván egyetlen hosszu lánczolatot képez, éjjel pedig 6–8 kisebbre
oszlik, melyek jól összeszorulva, erős négyszögöket formálnak, külső
részeiken a legbátrabbakkal.
Holdfénynél az elvonuló tevék hosszu árnyékai különös látványt
nyujtanak. Csillagtalan, sötét éjjel minden borzadalmas, s egy
lépésnyire a sorból eltávozni: annyit tesz, mint az otthoni tüzhely
mellől puszta elhagyatottságba jutni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nappali állomáson mindenki olyan helyet keres magának, mely leginkább
tetszik. Éjjel a kervanbasi felügyelete alatt erős tábort szokás ütni.
Középen vannak a málhacsomagok, ezek körül feküsznek az emberek s
védfalul a tevéket sürün egymás mellé körbe fektetik. „Fektetik“ mondom,
mert e csodálatos állatok parancsszóra elterülnek, egész éjjel
mozdulatlanul maradnak helyükön, s a legközelebbi reggel szintén csak
parancsszóra emelkednek föl, mint a gyermekek. Fejükkel kifelé, hátsó
részükkel a karaván belseje felé fektetik őket, mert már messziről
megérzik az ellenséget is, tompa horkolás által tudatják a veszélyt, s
még pihenési idejök alatt is őrökül szolgálnak.
A körön belől alvók közvetlen a tevék mellett – melyek tudvalevőleg
legkellemetlenebb szaguak a világon – nem a legjobban érzik magokat.
Sokszor megesik, hogy a sós abrak és viz, melyet ez állatok nappal
ettek, a lőtávolban fekvőkre kézzel fogható hatást gyakorol. Magam is
igen sokszor ébredtem fel ily freskó-festménynyel ékesitve; hanem itt
alig törődik az ember vele, mert ki tudna az állatra haragudni, mely oly
utálatos alkatu ugyan, de oly türelmes, oly kevéssel megelégedő, oly
szelid és hasznos.
Nem csoda, ha a sivatag utazója a tevét minden állat felé emeli és
majdnem az imádásig szereti. Néhány bogáncscsal táplálkozva, melyet a
többi négylábu megvet, tesz meg több hétig, sőt több hónapokig tartó
utat, a nélkül, hogy elfáradna. E puszta, elhagyott vidékeken az ember
létele az övéhez van kapcsolva, s e mellett oly türelmes, hogy egy
gyermek, egész csapat ily magas erős állatot egy „csukh!“ szóval
letérdepeltet s egy „berr“-rel fölállit.
A tevék nagy sötétkék szemeiből sokat tudtam kiolvasni. Ha a napi út
igen hosszu, vagy a homok nagyon mély volt, e szemek élénk fájdalmat
árultak el. Leginkább látható az a megterhelésnél, midőn nagyon nehéz
árucsomagot tesznek hátára; a teher alatt meggörnyedve, fejét ura felé
forditja, szemeiben köny csillog, s nyögése oly nehéz, oly meginditó,
mintha mondani akarná: ember, légy irgalommal irántam.
A teve külseje, kivéve az év bizonyos időszakát, midőn a természeti
törvények félig ittas, bódult állapotba helyezik, mindig feltünően
komoly. Vonásaiban a khaldei sémi typus kifejezés félreismerhetlen s a
földtekének bármily részén található is már most, mégis elvitázhatlan,
hogy első hazája a Tigris és Euphrates közti sivatag, vagyis az arab
puszták.
A turkománok e komoly tekintetet azzal a barbár eljárással zavarják meg,
hogy a kötőféket átlyukasztott orrában erősitik meg. Az orráról mellére
lecsüngő kötéllel nagyon hasonlit a szegény teve egy szemüveggel vadul
felfegyverzett europai uracshoz, vagy megforditva. Mindketten magasra
tartják fejüket s mégis mindkettőjüket orruknál fogva vezetik.
A mily kellemes és felüditő hatást tesz emberre és állatra a letelepedés
jele, oly kedvetlenitő és zavaró az indulási parancs. Legelőször is a
kervanbasi emelkedik föl ültéből, kiáltására vagy jeladására mindenki
kászolódik, még a szegény legelő tevék is értik, és sokszor anélkül hogy
hajtanák, a karavánhoz sietnek; sőt a mi több, azon málha vagy utas
mellé állnak, melylyel vagy kivel elébb megterhelve valának. Egy
negyedóra alatt minden rendben van, mindenki elfoglalta helyét
lánczolatban; az állomások csak az elfogyasztott hus lerágott csontjai s
a rögtönzött tüzhelyek fekete foltjai maradnak. E momentán élet nyomai a
sivatagon sokszor oly gyorsan elmulnak, a mily gyorsan támadtak; néha
azonban égalji véletlenségek által fennmaradnak, s mint örül aztán a
későbbi utazó, ha ily elhagyott tüzhelyre akad. E megégett sötét helyek
környezete, mint pompás kervanszerai tünik föl szemei előtt; s a
gondolat, hogy itt emberek voltak, hogy itt mozgó élet létezett, a
sivatag leverő magányát elviselhetőbbé teszi.
Égett foltokról szólva, lehetetlen, hogy meg ne emlékezzem azokról a
sokszor több napi utra terjedő leégett sikságokról, melyeket a Persia és
Khiva közt levő sivatagon láttam, s melyekről a nomádok beszédje után
oly sok csodálatost hallottam.
A forró évszakban, midőn a perzselő nap a füvet és apró cserjét
pozdorjává száritotta, gyakran megesik, hogy egy vigyázatlanul eldobott
szikra az egész pusztát felgyujtja. A feltartóztatás nélkül terjedő tűz
oly gyorsasággal harapódzik, hogy még lóháton is nehéz előle menekülni.
A száraz füvön lappangva eszi magát tova s hasonlit a terjedő árhoz;
sürűbb bokroknál vad dühvel csap föl, s igy – nagy téreket haladva rövid
idő alatt – csak egy folyó vagy tó képes szilaj futását feltartóztatni.
Éjjel borzasztó látvány lehet, midőn a láthatár hosszan és szélesen e
tűztenger által vörösre van festve, s mondják, hogy a legbátrabbakat is
megfélemliti. A gyáva csakhamar elvesz; kinek azonban lélekjelenléte
van, megmenekülhet, ha – még midőn a tűz távol van – a közvetlen
környezetében levő füvet felgyujtja. Az uj tűz puszta tért hagy hátra,
melyen a közelgő lángok nem találnak többé tápanyagot, s mely ennél
fogva biztos menhelyet nyujt. Csak igy képes az ember tűz által
védelmezni magát tűz elől.
A puszta felgyujtása sokszor fegyverül szolgál egyik törzsnek a másik
ellen s mondják, hogy az eképen okozott dúlás rettenetes. Gyakran
egy-egy szökevény szerelmes pár is használja, hogy magát az üldözés
ellen biztositsa. Ha szél nincs, könnyen ki lehet térni a terjedő tűz
elől, hanem a legkisebb szellő elégséges, hogy őrült sebességre
ingerelje, s a menekvők közös halálukat épen mentési eszközökben
találják.
A sivatag képe és a leggyakrabban előforduló természeti tünemények
különös benyomást gyakorolnak még az otthonos nomádokra is. Midőn
Kaflankir fensikjain voltunk, mely az éjszak-keletnek terjedő Üstjert
egy részét képezi, a láthatár sokszor a leggyönyörűbb fata morganával
volt diszitve. Egy fata morgana Közép-Ázsia nagy sivatagán, abban a
forró, mégis tiszta légkörben, tagadhatlanul a legszebb optikai
jelenség, milyet az ember képzelhet. A légben tánczoló városok, tornyok
és várak, a nagy karavánok képei, harczoló lovasok, egyes óriási alakok,
melyek egyik helyen eltünnek, hogy másikon ismét felmerüljenek: engem
mindig igen gyönyörködtettek. Társaim, különösen a nomádok, csak néma
tisztelettel néztek ama tájak felé. Véleményük szerint e jelenségek az
egykor ott létezett és elsülyedt városok és elveszett emberek árnyékai,
melyek most a nap bizonyos idején kisértetszerüen megjelennek s a légben
lebegnek. Sőt kervanbasink még azt is állitotta, hogy bizonyos helyeken
már évek óta mindig ugyanazon alakzatokat látta, és hogy ha mi is
elvesznénk a sivatagon, évek mulva megsemmisülésünk helyén szintén a
légben ugrándoznánk és tánczolnánk.
E mese, mely a nomádoknál általánosan el van fogadva, élénken emlékeztet
arra az európai állitásra, mely szerint az a tér, melyet mi sivatagnak
nevezünk, nem annyira természeti törvények, mint inkább társadalmi
törvényeknél fogva változott sivataggá. Példaképen az afrikai Szaharát s
Közép-Ázsia sivatagát emlitik, melyeken hajdan munkás kezekben és művelt
földekben nem volt hiány. A mi e helyeket illeti, az állitás jogosult
lehet, hanem Közép-Ázsia sivatagára nem alkalmazható. Némely helyeken,
milyenek Merv, Mangislak, Görgen és Otrár, a mult századokban több élet
volt ugyan, mint most, hanem egészben véve Közép-Ázsia sivataga emberek
emlékezete óta mindig rettenetes sivatag volt. Az – egyetlen csepp ivó
vizet is nélkülöző több napi járásnyi tér, a sokszor száz mértföldre
terjedő, feneketlen mély homokkal boritott földek az égalj vad dühe és
szeszélyei – oly akadályok, melyekkel a müvészet, tudomány vagy bármely
más szellemi hóditó erők csak nagyon nehezen mérkőzhetnek. „Turkesztánt
és lakosait – mondá nekem egy izben egy közép-ázsiai – isten haragjában
teremtette, mert a mig a sivatag forrásainak keserü sós ize meg nem
változik, addig a gyűlölség és rosszaság el nem távozik a turkesztánok
sziveiből.“