(Naplómból.)
April 13.
Bámulattal és meglepetéssel telve ama csodálatos társadalmi viszonyok
iránt, melyeknek közepette ma legelőször valék, a kora délelőtti órákban
Khandsán-nal, vendégszerető gazdámmal egy és ugyanazon szőnyegen
üldögéltem s feszült figyelemmel hallgattam elbeszéléseit a turkomán
élet- és turkomán viszonyokról. E nagy tekintélyű nomád főnök, a ki
tetőtől talpig becsületes, derék ember, nemzetének hibáit is, előnyeit
is meg akarta velem ismertetni; mert erősen meg lévén győződve ozmán és
félhivatalos mivoltomról, ugy vélte, hogy általam a szultánnál, kire az
egész szunnitavilág bizalommal tekint, az oroszok és persák ellen
segitséget nyerhet. Nagy készséggel beszélt, a nélkül hogy azt elárulta
volna s miután az első oktatást megadta, fölkelt, hogy nekem, a mint
mondá, házát s udvarát bemutassa, vagy hogy – a mi szójárásunk szerint –
a ház asszonyaival megismertessen. Ez különös kitüntetés az ázsiaiaknál;
de a nagyúrnak egy vélt ügynöke mégis csak méltó e figyelemmel s
igyekeztem is ültömben ahoz illő arczot és tartást csinálni magamnak.
Egy nehány percz mulva sajátságos csörömpölést és zakatolást hallottam,
a sátor függönye felgördűlt és egy egész csapat nő, leány és gyerek
lépett be, kik egy testes és meglehetősen vén matrónától vezettetve,
ülésemhez közelitének. Az egész jelenet épen ugy meglepett, mint magok a
belépők, a kik félénken tekintettek rám s mig a fiatalabb nők szemeiket
sütötték le, azalatt a gyermekek, a mint észrevevém, félreismerhetetlen
félénkséggel kapaszkodtak az öregek ruháihoz. Az öreg nő, kit nekem
Khandsán ugy mutatott be, mint 60 éves anyját, vörösselyem ingből álló
egyszerü öltözetén, mely jobbról s balról mellére volt vetve, több
nagyobb s apróbb ezüst tokot viselt, mikben megannyi hathatós talisman
volt rejtve; sőt némelyek drágakövekkel voltak ékitve; valamint egy jó
rakás kar-, nyak- és lábpereczet is hordott, melyek mint a család
örökölt diszei nemzedékről nemzedékre szállottak s ha külsőjökről
itélünk, valóban a legnagyobb ódonság nyomait viselék magokon. A többi
nők és gyermekek is, már a szerént, hogy milyen rangban, vagy az
uralkodó minő kegyében állottak, hasonnemű disztárgyakkal voltak
beaggatva. A ruhadarabokat, melyek imitt-amott rongyosak és piszkosak
voltak, csak mellékdolognak tartják és egy turkomán nő csakis akkor
valóban fashionable, ha egy-két font ezüsttel többet czipelhet magán.
Először az öreg nő nyujtotta nekem ránczos kezeit a szokásos
köszöntésűl, azután következtek a többiek s miután a leányok és
gyermekek megöleltek, mivel azt a _bonton_ ugy kivánja, minyájan egy
félkörbe guggoltak le körültem s kezdődtek a kérdezősködések egészségem,
hogylétem s szerencsés megérkezésem felől. Mindenik háromszor négyszer
is kérdezett ugyanazon egy tárgyról s épen annyiszor kellett felelnem, s
nemcsak Európában történik meg, hogy egy női társaság egy tapasztalatlan
szalonfit zavarba hozhat, hanem még Közép-Ázsia pusztáin is könnyen
megeshetik velünk olyasmi. Minthogy pedig a mohamedán Kelet minden nomád
törzsénél a nők, minél előbbre haladnak életkorukban, annál kevésbbé
tartják meg erkölcsi természeti tulajdonaikat, ennélfogva nekem is első
megjelenésemkor a fiatalabbaknál a legdelikátabb kérdésekre kellett
felelnem, mig ellenben az idősebbek csakis a vallásról, háboruról s a
szomszéd törzsek belügyeiről beszélgettek. Ügyelnem kellett, nehogy az
egyik vagy a másik modor meglepjen; a fiatalabb nőkre mollah erényem
egész teljével kelle hatást gyakorolnom, az idősebbeknek bővséges áldást
osztogatnom. A látogatások alatt nehány férfi is, szomszédság és
rokonság, megjelent, kik azonban a nőket teljességgel nem zavarták;
mert, amint később is észrevevém, a turkománok női, daczára hogy a
társadalom dolgozó osztályát kizárólagosan csakis ők képezik, némi
tiszteletben részesülnek, melyet különben meg is érdemelnek, mert példás
erényöket, családjaik iránt tanusított készséges önfeláldozásukat és
fáradhatatlan szorgalmukat Keleten sehol sem találtam fel.
A látogatás bevégeztével, mely szinte egy óráig tartott, egy nehány
talizmánt kelle irnom, miket aztán kisebbszerű ajándékokkal, többnyire
női kézi munkákkal, viszonoztak. Az öreg nő azután még többször is
meglátogatott, sőt egyszer férje sirjához is elvezetett, hogy a
megboldogult lelkéért imádkozzam. A jó egyetértés, mely közöttünk
uralkodott, magoknak a nomádoknak is feltünt; de annak oka már most
világosan áll előttem. Megjelenésem idegenszerűsége és a kegyesség
fénye, mely engem körűlvett, vonta őt hozzám leginkább; a mellett
beszélgetéseit még mindig türelmes figyelemmel hallgattam, figyelemmel
hallgatám végig panaszait a persa rabnők hibái felől a háztartásban, a
mostani nők ügyetlensége felől a szőnyegek szövésében, a
posztókészitésben stb., sőt magam is tettem néha egy vagy más
észrevételt, mintha fiatalkoromtól fogva e tárgyhoz lettem volna szokva;
a nomád gazdálkodás iránt különös érdeket mutattam.
Ugy van, s mégis az utazó, ha tanulni akar valamit, mindenütt hasonló
életbölcseséget kénytelen követni. Itt például a hajlékonyság, a
hizelgés jelentékeny hasznot hajtott, mert a vén házinő vonzalma sokat
tett arra nézve, hogy tartózkodásom a turkománok között minél
kellemesebb legyen, egy oly nép között, melynél nemcsak hogy európai, de
még más országi ázsiai sem képes szabadon mozogni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
April 16.
A reggeli ima után Khandsan sátorába lépve egy egész társaságra találtam
ott, mely egy porral s piszokkal fedett fiatal turkomán elbeszélését
különös figyelemmel hallgatá, kinek arczán a felindulás és a kiállott
fáradalmak nyomai félreismerhetetlenek voltak. Lassu hangon, de élénk
szinekkel rajzolá a rablókirándulást, melyben a mult estve a persák
ellen részt vett. Mialatt beszélt, asszonyok, cselédek és rabszolgák
(szegények, valyon mit gondolhattak ők magokban?) körbe guggolva ültek s
az utóbbiakat nemsokára össze is szidták jól, mert lánczaik csörömpölése
lábaikon a csendet olykor-olykor megzavarta. Sajátságosnak tűnt fel
előttem, hogy minél élénkebben adta elé az elbeszélő a megtámadott
szerencsétlenek makacs ellentállását, a hallgatók dühe is azon mértékben
fokozódott a persák merészsége miatt, hogy miért nem engedték magokat
azonnal ellentállás nélkül kiraboltatni.
Midőn e fegyvertény elbeszélésével készen voltak, mindnyájan fölkeltek,
hogy a hozott zsákmányt megtekintsék, melynek látása a turkománoknál
irigységgel s tetszéssel vegyült érzelmet szokott előidézni. Én is
követtem a csoportot s borzasztó volt a kép, mely a sátorban szemeim elé
tárult. A középen két halálhalvány, aludt vérrel, mocsokkal és porral
fedett persa feküdött, kiknek megtört tagjaira épen vasat vertek és
minthogy egynek a lánczok gyűrüi szűkek valának, vadul felorditott,
midőn a kegyetlen turkomán azokat erőszakkal is bokáira akarta verni.
Egyik szegletben két kis gyermek ült halványan és reszketve a földön,
fájdalomtelt szemekkel nézve a kínzott persára, mert a szerencsétlen az
ő atyjok vala; sirni akartak, de nem mertek, egy tekintete a rablónak,
akire ők fogvaczogva néztek néha-néha, elég volt arra, hogy könnyeiket
visszatartsák. A másik szegletben egy 15–16 éves leány guggolt, vadul
szétzilált hajjal, szétszakgatott ruhában s csaknem egészen vérrel
fedve. Jajgatott és zokogott, arczát kezeibe rejtve. Egy nehány
turkománnő, szánalomból vagy kiváncsiságból, kérdezte őt, hogy mi baja s
meg van-e sebesitve? „Nem vagyok megsebesitve,“ kiáltott a leány a
legmélyebb fájdalom hangján. „E vér itt anyám vére, egyetlen, angyaljó
anyámé. O ana dsan, ana dsan! (drága anyám!)“ Igy panaszolt ő s fejét a
sátor rácsalaku fakeritéséhez verdesé, hogy az majdnem eldőlt. Egy ital
viz még jobban feloldotta a leány nyelvét s elbeszélte, hogy kellett
neki (természetesen mint becses ragadománynak) a rabló mellett lován
ülve, anyjának pedig gyalog, a kengyelhez kötözve, az utat idáig
megtenni. Egy órai lovaglás után az anya oly fáradtá lőn, hogy minden
pillanatban összerogyott. A turkomán megkisérté őt ostorcsapásokkal
erőhöz juttatni, de minthogy ez uton czélt nem ért, s a csapattól nem
akart elmaradni, oly dühbe jött, hogy kardját kirántotta s fejét egy
csapással levágta. A fölfecscsenő vér elboritott leányt, lovast és lovat
s midőn a leány észrevette ruháján a veres foltokat, hangosan és
keservesen sirt.
Mig a sátor belsejében ez történt, azalatt künt a visszatért rabló
családtagjai a rablott tárgyak megtekintésével voltak elfoglalva. A
vénebb nők mohón kaptak egyik vagy másik házieszköz után, a vigan
ugrándozó fiatalság pedig egyik vagy másik ruhadarabot próbálta magára
venni, mi többször harsány kaczajt idézett elő.
Itt örvendett és ujjongott mindenki, s nem messze innen a legmélyebb
fájdalom és bánat képe! De az ellentét senkinek se tünt fel, mert azt
egészen természetesnek találják, hogy a turkomán rablásból és
pusztitásból gazdagodik meg.
S ez iszonytató társadalmi viszonyok Szt.-Péterváron, Nisnei-Nowgorodon
és Astrakhanon át alig 14 napnyi távolságra vannak Európától!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
April 18.
Eliaszkuli, ki az enyémtől negyedik sátorban lakott a Görgen partján,
egy nyugalomban (in retire) élő turkomán volt, ki 30 éves koráig a
rablás és pusztitás szokott mesterségét üzte s most visszavonult, mivel,
a mint maga mondá, e nyomorult, nevetséges életnek (fani dünja)
hátralevő részét a törvény jámbor követésében akarja leélni; de a
mennyire én tudom, leginkább azért mivel őt egy nehány seb a pokoli
fegyverekből Asuradánál gyalázatos mesterségének további gyakorlásában
megakadályoztatta. Azon reményben, hogy imádságaim által az égnek minden
áldását gonosz fejére fogom lehozni, körülményesen elbeszélte, hogy az
oroszok, miután a vallásháborut megizenték, – azaz hogy egy nehány
fogságbaesett oroszt ki akartak szabaditni – miként kötöttek itt ki
egyszer s miként rohantak meg s boritottak lángba minden sátrat a Görgen
partján. A harcz egy egész napnál tovább tartott. Ámbár az oroszok, akik
sokkal gyávábbak voltak, hogysem közeledni mertek volna, csak a távolból
lődöztek, mindazáltal a vitéz Ghazi-k (hitbajnokok) mégsem tudtak az
ördögi mesterségnek ellentállni. Ő is kapott akkor egy nehány halálos
sebet s egy egész napig feküdött életjel nélkül, mig végre az ő Pir-je
(lelki főnöke) ujból életre ébreszté őt.
Eliaskuli ma az Ana-Khan Ovajához akart elvinni, ki, mint a Jarali-törzs
főnöke a Görgen felső futásánál épen a persa határ mellett lakik s velem
talán kiváncsiságból vagy talán más okokból, de meg akart ismerkedni.
Utunkat előbb a balpart mentében vettük, de hogy a terjedelmes
posványokat és mocsárokat kikerűlhessük, nagy kerülőket kelle tennünk.
Utazásom indokával ismeretlen lévén, jogosan gerjedhetett volna bennem
gyanu, de az utóbbi napok tapasztalatai állapotom biztonsága felől
teljesen megnyugtatának; s midőn láttam, hogy az uton, ha egyik vagy
másik sátor mellett elhaladtunk, miként jőnek előmbe az emberek tejjel,
sajttal és egyéb ajándékokkal, hogy őket megáldjam, akkor minden
gondolatomnak el kellett enyésznie a bekövetkezhető szerencsétlen
kimenetel iránt s vidám kedélylyel lovagoltam tovább, csakis a nehéz
turkomán bőrkucsma kinozott egy kissé, melyre azon felyül még egy nehány
rőfnyi vászon volt tekerve turbán gyanánt és a nehéz puska a hátamon,
melyet mollah mivoltom daczára is hurczolnom kellett az illem kedveért.
Eliaszkuli néha egy félórányira is elmaradott, hanem azért én folytatám
utamat s imitt-amott egyes tekergőkkel találkoztam, kik engem, rosszul
sikerűlt rablókirándulásokból üresen térve haza, sötét pillantásokkal
méregettek. Nehányan üdvözöltek, mások csak azt kérdezték: „ki vendége
vagy, mollah?“ hogy a személyiségből kiraboltatásom lehetőségére
következtethessenek; de csak „kelti Khandsan Bai“-jal kellett
válaszolnom s szembetünő bosszusággal vonultak tovább azonnal, egy tompa
„Aman bol“-t! – Isten veled! – mormogván szakállaik között.
Estve felére megérkeztünk, a sátorcsoporthoz (Khandsan is, ki utját más
irányban folytatá, hozzánk csatlakozott időközben). Ana-Khan, a
patriarchális főnök, ki már a 60-as években volt, egy halom zöld
lejtőjén ült unokái és kis gyermekei körében (ilyen hasonló koru
rokonsági fokozattal csakis Keleten találkozhatunk), megelégült
pillantásokkal méregetve hol környezetei, hol pedig a gazdag legelőkről
hazatérő juh- és tevecsordáit. – Fogadtatásunk rövid, de valóban
barátságos volt; elől lépdelve a már készenálló sátorba vezetett minket,
hol számomra tiszteletbeli helyet mutatott s a tulajdonképeni társalgás
csak akkor kezdődött, miután a külön e czélra vágott juhnak utolsó
maradványai is eltüntek az asztalról. Ana-Khan keveset beszélt, de
figyelmesen hallgatta vázlataimat az ozmán élet és orosz-török viszonyok
felől; csak másnap reggel lett beszédesebb és első beszéde, melylyel
eléállott, azon vendégszeretet előadása volt, melyben ő egy Khivába
utazó angol Elcsi-t (követet) részesitett; azonnal kitaláltam, hogy ez
Mr. William T. Thomson követsége vala, kit kormánya azért küldött oda,
hogy a Persia és a khivai Khán közt felmerűlt egyenetlenségeket békésen
elintézze. Minthogy pedig Ana-Khan, midőn a freng követ fegyvereit,
drágaságait és személyét leirta, az ő arczvonásai s az enyémek között
levő hasonlóságra különös sulyt fektetett, azonnal világossá lett
előttem kiváncsiságának s látogatásomnak oka s miközben földieire tüzes
szemekkel tekintett, mintegy meggyőzni akarván őket éles belátásáról,
hozzám közeledett s gyöngéden vállamra ütögetve igy szólott: „Efendi, a
rumi szultán Turá-ja (parancsa) nálunk nagy tiszteletben áll; egyszer
az, hogy ő minden szuniták fejdelme, másodszor meg az hogy a turkománok
és ozmánlik vérrokonok, és jóllehet, hogy te nem hoztál ajándékot, mégis
kedves vendégünk vagy.“
E megjegyzésből sok mindent magyarázhattam ki s még többet érthettem.
Dervisch-incognitóm nem talált mindenütt feltétlen hitelre, de a többség
s különösen a Mollahvilág mégis pártomon volt s egyes kérkedők ez okból
nem sokat nyugtalanithatának.
Különben a mint észrevevém, Khandsan nem osztá Ana-Khan nézetét; e
tárgyat nem is hozták elé többet s teljes vendégszeretetben részesültem
a gyanakvó főnök részéről.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
April 20.
A távol Mergolán-ban, a Khokandi khánságban, a vallásos buzgalom gyakran
előforduló segélypénzgyüjtést rendelt a medinai magas tanintézetek
számára. Medinahban igen sok ilyen intézet van; az iszlam tan forrása
hemzseg a tudományszomjas tanitványoktól, a Koran magyarázóitól, kik a
kegyes foglalkozás aegise alatt édes semmittevésökben az Iszlam
államaiban széltében-hoszában támogattatnak. A távol Fez-ből és
Marokko-ból stipendiumok jőnek ide s az algiri törzsek főnökei is
adományokat küldenek ide évenként; Tunis, Tripolis, Aegyptom épen ugy,
mint az Iszlam többi apróbb államai, elküldik ide adójukat. A Porta
vetélkedik Persiával a növendékek gyámolitásában. Az orosz védelem alatt
élő tatár épen ugy, mint a brit uralom alá hajtott indiai gyakran gondol
a medinai főoskolákra, de mindez még nem elég, még magoktól a
turkesztáni vázok szegény lakóitól is megkivánják, hogy filléreikkel
hozzájáruljanak.
Közép-ázsiai utazásaim idejében Khodza-Buzurk, ama tartományok mélyen
tisztelt szentje, hihetőleg nagy fáradsággal, 400 aranyot gyüjtött össze
Medinah számára. Mollah Eszad, Ő szentségének egy meghittje, bizatott
meg az összeg átvitelével. Ámbár a pénzt, mint minden veszedelem
főforrását, Közép-Ázsiában mindig elszokták titkolni, mégis az emlitett
Mollah nem tartá titokban utazása czélját, azon reményben, hogy e kegyes
összeget növelheti. Bokhara, Khiva és más városok, melyeken átment,
csakugyan járultak is annak növeléséhez. Azt hivé, hogy a turkománoknál
ugyanaz történik és egy nehány nomád tudóshoz czímzett ajánlóleveleire
támaszkodva, neki indult a pusztai utnak.
Az utazás Gömüstepe-ig szerencsésen folyt le; megérkeztének hirével
uticsomagjának tartalma is köztudomásuvá lett. A turkománok hallották
ugyan, hogy a pénz kegyes czélokra van szánva, de aval mit sem törődtek.
Mindenik szerette volna megcsipni őt, még mielőtt egyiknek vagy a
másiknak vendégévé lett volna; mert mig ez meg nem történt, addig az
ember a nomádok között szabad jószág. Kirabolhatják, agyon üthetik,
eladhatják – senki se fogja a tettest feleletre vonni. Egyedül a gazda
az, kinek bosszujától félnek; azt, akit ő egyszer oltalma alá vesz,
családja tagjául tekinti s minden lehető megtámadás ellen meglehetősen
biztositva van.
E körülmény a mi khokandi mollahnk előtt nem lehetett ismeretlen;
mindazáltal bízott a vallásos buzgalom bűvfényében s midőn egy reggel a
karaván-tól egy nehány lépésnyire eltávozott, két turkomán megtámadta őt
és kifosztá minden pénzéből, egész vagyonából. Sem könyörgés, sem szent
küldetésére való hivatkozás, sem fenyegetések a legborzasztóbb
büntetésekkel – egy szóval semmi, de semmi sem használt neki; még jobb
ruháit is elszedték s csak ócska könyveit és papirjait hagyták meg. Igy
tért vissza fölháborodva és félmeztelenül a karavánhoz. Ez körülbelől
megérkezésem előtt valami 14 nappal történt; ez idő alatt a tetteseket
kifürkészték s az egyházi itélőszék elébe idézték. Nekem, mint
konstántinápolyi Mollahnak, az a szerencse jutott, hogy az ülésben való
résztvehetéssel megtiszteltek, és a jelenet, melynél mint működő személy
akkor jelen voltam, még sokáig élénken fog élni emlékezetemben. Mi, már
mint a tudósok, félkörben ültünk egy nyilt téren a szabad ég alatt,
vaskos könyvekkel kezünkben s a számosan összesereglett kiváncsi
sokaságtól körülvéve. A rablók családjaikkal s törzsük főnökével oly
nyugodtan, fesztelenül jelentek meg, mintha valami tisztességes ügy
elintézéséről volt volna szó. Azon kérdésre hogy „ki vette el a pénzt?“
egy kevélyen szilárd „Én!“ felelt s mindjárt az elején észrevettem, hogy
itt a pénz visszaszerzése a lehetetlenségek közé tartozik. Miután
szónoki tehetségét a koránidézetek halmazával mindenik eléggé kimerité,
magam is megkisértém a hősre hatni az által, hogy tettének
gyalázatosságát bizonyitgatám. „Miféle szégyen?“ mondá nekem a turkomán.
„Hát a te hazádban megbüntetik a rablást? Az valóban különös! Azt hittem
volna, hogy a szultán, a világok ura, egy kissé okosabb ember. Ha
nálatok a rablás tiltva van, hát akkor miből élnek ott az emberek?“
Egy másik mollah a Seriat-tal (vallási törvény) fenyegetődzött s kiáltó
szinekkel fösté a pokol kinait, mik a másik világon a turkománra várnak.
„Mit nekem a Seriat?“ felelt ő ujból. „Mindenkinek meg van a magáé! A te
törvényeid, oh mollahm! nyelvedben vannak, melyet forgathatsz tetszésed
szerint – az én Seriatom kardomban van, melylyel oda sujtok, a hová
karom vezeti azt!“ Hosszas, hiábavaló intések és az ősz szakállnak
hosszadalmas tanácskozásai után ülésünk eredménytelenül bezáratott. A
turkomán eltávozott pénzével együtt, melyet ő a medinai növendékek
gyámolitása helyett uj fegyverek vásárolására forditott. Mollah Eszad
pedig nagy szomorun visszatért Khokandba, aval a keserü tapasztalással,
hogy ámbár a turkománok igazhivőknek nevezik magokat, mégis a
legfeketébb kafirok az egész föld kerekségén.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Május 6.
Oraz-Dsan, egy fiatal vakmerő és vad kinézésü, körülbelől 18 éves
turkomán, ki már 12 éves korától fogva foglalkozik rablókicsapásokkal,
minden napos vendég volt etreki sátorunkban, hogy a rabszolgarablók
Pir-jét (lelki főnök) a vallást és erkölcsöket illető előadásaiban
hallgathassa. Egy izben Omer Akhond is, egy szomszédságbeli mollah,
jelen volt, ki nagy tudománya, de még inkább egy kitünően jó lónak
birtoka miatt volt nevezetes. Midőn lovának jó tulajdonait dicsérni
kezdették, a fiatal turkomán tüzbe jött és féltréfásan, félkomolyan igy
szóllott: „Akhond, adok három szamarat meg egy persát a lovadért. Kár
annak az istállóban nyugodni, mig a persák oly szabadon kóborolnak
mezőiken. Ha pedig nem adod, jól vigyázz, mert egy nehány nap alatt alig
ha el nem lopják tőled.“ A mollah és a Pir keményen megdorgálták őt, de
ő vadul fölkaczagott s a társalgás tovább folyt.
Alig tölt el négy nap, midőn a mollah szomoru arczczal és könnytelt
szemekkel lépett sátorunkba egy reggel. „Lovamat ellopták!“ kiálta
sohajtva. Kulkhan, csakis te adhatod azt nekem vissza. A Csiharjar (a
négy első khalifa) szerelmére kérlek, tedd meg ami lehetséges.“ – „Az
bizonyosan a Haramzade (bitang) Oraz műve,“ mormogott Kulkhan; „de majd
kitépem én fekete lelkét piszkos testéből.“
Az estima idején a jó Oraz megjelent a többi igazhivő között a
lépcsőzetes magaslaton, mely a sivatag templomát képezi s kegyes arcza
az imádság alatt a világért se árulta volna el, hogy épen ma rabolt meg
egy szent atyát. Midőn a Namaz után a szokásos körbe mentek (Khalka),
Oraz ott is jelen volt. Kulkhan azonnal megszólitá őt mondván: „Ficzkó,
a mollah lovát ellopták, te tudod, hol van az; reggel korán ismét
istállójában legyen, hallottad?“ E megszólitás a fiatal rablót
legkevésbé sem hozta zavarba. Egyik kezével a homokban játszva, a
másikkal nehéz bőrkucsmáját félre csapva igy felelt: „A ló nálam van, de
nem fogom azt visszaadni; a kinek szüksége van rá, vigye el tőlem!“ Azt
hittem, hogy e szavak mindenkinél bosszankodást fognak előidézni, de
annak nyoma sem volt látható a társaság arczvonásain. Kulkhan előbbi
nyugodt hangján beszélt tovább, de a rabló vonakodásánál maradott; midőn
az őszszakállasak egy nehány fenyegető szót intéztek hozzá, ő is tűzbe
jött s lelki atyjához igy szólott: „Talán te máskép cselekedtél a Hadzsi
kanczájával?“ – e szavak után fölkelt a társaság közül s a dallamok,
melyeket a „körogli“ nevü költeményből a csöndes esti órákban
hangoztatott, eléggé bizonyiták örömét a kivivott győzelem fölött.
Egy darab idő tanácskozásokkal tölt el. Őt elfogni senki sem
ajánlkozott, mert khánja, ki őt a szokás szerint gyalázatos bűnei
daczára is oltalma alá vette, sokkal hatalmasabb volt, mint hogy meg
lehetett volna támadni. Szellemi eszközökhöz kelle tehát folyamodni; és
nem csoda, hogy ezeknek azonnal meg volt a maguk hatása. A Deb szerint
az a legnagyobb büntetés, mely egy élő embert találhat, ha őt meghalt
atyjának vagy őseinek isteneinél bevádolják, mi azáltal történik, hogy
egy lándzsát a sirhalom tetejébe megforditva, azaz hegyével lefelé a
földbe szúrnak s arra, ha gyilkolásról van szó, egy véres rongyot, ha
pedig más bűn forog szóban, egy tört nyilat (ivet) függesztenek. Egy
ilyen fölhivás minden turkománt egyesit a vétkes törzs ellen, s hogy az
illető milyen mélyen érzi azt, legjobban itt vettem észre; mert alig
hogy kitűzve látta Oraz a lándzsát nagyatyjának meglehetősen magas
Joszkajára (sirhalom), az éj csöndében a lovat azonnal visszavivé a
mollah sátrába s előbbi helyére köté. A visszaadás, a mint később saját
magától hallottam, sokáig fájni fog neki. De jobb a fekete földben
feküdni, mint az ősök nyugalmát megháboritani.