Midőn a herati karaván érkezését várva az Oxus partján, a hő augustusi
napokat a Lebab-turkománok társaságában töltöttem. Lakásom egy elhagyott
mecset udvara volt; a turkománok az esti órákban mindig dalgyüjteményeik
vagy költői elbeszéléseik egyikét szokták magukkal hozni, melyekből
nekik felolvastam, a mikor aztán feszült figyelmök, melylyel az éj
csendében tompán tovazajló Oxus zummogásánál hallgatták egyik vagy másik
kedvelt hős tetteit, különös örömömre volt.
Egy este egész éjfélig eltartott az olvasás. Meglehetős fáradt voltam, s
megfeledkezvén a sokszor hallott tanácsról, hogy el ne aludjam valamely
romlatag épület közelében, kinyujtóztam egy fal hosszában, s mint
gondolható, hamar el is aludtam. Körülbelől egy óra mulva lábamon érzett
kinos fájdalom ébresztett fel, fölkiáltva ugrottam fel fekhelyemről, ugy
tetszett, mintha száz meg száz mérgezett tű rohanna át lábszáraimon, és
pedig egy csekély kis ponton, közel a jobb láb nagy ujjához.
Kiáltozásomra fölébredt a legöregebb turkoman, ki közelemben feküdt; a
nélkül, hogy kérdett volna, igy szólt: „szerencsétlen hadzsi, téged egy
skorpio mart meg, s hozzá még a szaratan (kanikula) szerencsétlen
idején. Isten irgalmazzon neked!“ E szavakkal megragadta lábamat, oly
erővel kötötte a bokánál, mintha ketté akarta volna vágni, azután
szájával fölkereste hirtelen a sebhelyet, s oly erővel szítta, hogy
megéreztem egész testemen. Őt aztán csakhamar más váltotta fel, s miután
még kétszer bekötözték, magamra hagytak, a vigasz azon szavaival, hogy,
ha Allah akarja, a legközelebbi reggeli imáig el fog dőlni, hogy a
fájdalomtól szabadúlok é meg vagy pedig a világ hiuságaitól.
Ámbár egészen el valék kábulva a vonaglástól, szúrástól és égetéstől, mi
egyre növekedett, mégis eszembe jutottak mérges voltuk miatt már a régi
időkben elhiresedett belkhi skorpiók. A nem alaptalan félelem még
tűrhetlenebbé tette a fájdalmat, s hogy több órai szenvedésem alatt
lemondtam minden reményről, bizonyitja azon körülmény, hogy
megfeledkezvén incognitomról, oly panaszhangokban törtem ki, melyek a
tatárok előtt, mint később megtudtam, igen furcsákul tüntek fel, miután
náluk ily eseteknél ujjongni szokás. Csodálatos az, hogy a fájdalom
nehány percz alatt a lábujjtól fejtetőmig hatott, de csak a jobb
oldalon, s tüzes árként rohant fel s alá. Leirhatatlan a kín, melyet
éjfél után egy óra alatt kiállanom kellett. Elvesztvén minden érdeket a
további létezés iránt, a földön akartam szétzuzni fejemet; észrevették s
erősen oda kötöttek egy fához. Igy feküdtem félájultan nehány óráig,
tekintetemmel a ragyogó csillagos egen csüggvén, mialatt homlokomat a
halálverejtéktől éreztem gyöngyözni. A plejadok mindjobban a nyugat, a
drága nyugat felé vették utjokat, melyről azt hittem, hogy már sohasem
látom meg többé, s mialatt, teljesen öntudatomnál lévén, vártam az ima
kiáltó hangját vagy, jobban mondva, a hajnal hasadását, gyöngéd álom
jött szemeimre, a melyből csakhamar az egyhangú „La illah, il allah!“
ébresztett föl.
Midőn felocsúdtam, a fájdalom némi enyhülését éreztem. A szúrás és
égetés mindinkább enyészett azon uton, melyen jött, és a nap alig állt
egy lándzsányira, midőn gyengén és erőtlenül ugyan, de mégis lábaimra
állhaték. Társaim biztositottak, hogy az ördög, mely a skorpiomarás
utján hatott a testbe, csak a reggeli ima által üzetett ki, melyet
kétségbe vonnom természetesen nem volt szabad. De az éj, azon irtózatos
éj mindörökké feledhetlen lesz előttem.
* * *
Ez volna közép-ázsiai kalandos utazásomnak három válságos percze;
egyébiránt a kiváncsi fürkészők szemei, a számtalan gyanusitások,
valamint a koldusruhában megtett utazás kimondhatlan nehézségei, a
nélkülözések és kellemetlenségek csak kevés szomoru emléket hagytak
maguk után. Azon varázs, láthatni amaz idegen országokat, melyek után
sovár szemeim már ifjukoromban epedtek, valami éltető, lelkesitő erővel
birt, mert a felhozott egypár esetet kivéve, mindig nagyon vig és boldog
valék – igen, annyi kétségtelenül igaz, hogy ma az európai czivilizált
életben nagy részt nélkülözöm azon testi és szellemi élénkséget, és ki
tudja, életem későbbi éveiben nem kivánkozom-e vissza azon korba, midőn
rongyokba burkolva hajléktalanul, de jó erőben és vig kedélylyel
barangoltam Közép-Ázsia sivatagjain.