Audientiám a bokharai emirnél a szamarkandi palotában. A nevezett
fejedelem, kinek engem mint kétes jellemű egyént mutattak be, az egész
idő alatt, mig nála ültem, szigoruan vonásaimban olvasott, hogy az
állitólagos ál-frengit fölfedezze. A köztünk kifejlett beszélgetés egy
része ismeretes t. olvasóim előtt; hizelegheték magamnak, hogy
megnyertem őt magamnak, hanem óriási küzdelmembe került, hogy el ne
áruljam benső izgatottságomat arczvonásimon, s különösen szemeimben, s
habár minden idegem lázasan lüktetett, mégis el kellett nyomnom a
félelemnek legcsekélyebb jelét is. Régóta be lévén gyakorolva a
szerepbe, melyet játsztam, sikerült is magamon annyira uralkodni, hogy
el ne piruljak, vagy egyéb szint váltsak – azonban nem voltam biztos a
sikerben, s képzelhető, minő helyzetben éreztem magamat, midőn az emir
negyed órai kihallgatás után egy szolgát szólitott elő, valamit óvatosan
fülébe sugott, s nekem komolyan intett, hogy kövessem.
Gyorsan felugrottam ülésemről. Az úton, melyen a szolga udvarok és
termeken át vezetett, sorsom bizonytalansága a legnagyobb rettegésbe
ejtett, s miután egy elfogódott kedély mindig csak rémképeket szűl, azt
hittem, hogy ez ominosus út a kinpadhoz, ama szörnyű halálhoz vezet,
mely annyiszor lebegett szemeim előtt. Kalauzom hosszas ide oda menés
után egy sötét szobába vezetett, a hol leültetett, jelezvén, hogy várjam
visszatértét. Megálltam, azonban mily kedélylyel, elképzelheti t.
olvasóm. Csak sejthettem volna, mily módon fog kivégeztetésem végbe
menni, talán meg tudtam volna magam nyugtatni – de a bizonytalanság volt
a pokoli kín, melyet sohasem fogok elfeledni életemben. Lázas
feszültséggel számláltam a perczeket, mig az ajtó ismét megnyilt. Még
nehány pillanatig tartottak gyötrelmeim – végre megjelent a szolga, rá
meredtem s látám a benyomuló világossággal, hogy a rettegett hóhérszerek
helyett gondosan összehajtogatott csomagot hozott hóna alatt; az emirtől
további utazásomra szánt diszöltöny és pénz volt benne.