Azon este midőn a Chalata pusztában feküdtem; a szomj már két nap óta
gyötört; vizem utolsó cseppjeivel életerőmet is mindinkább fogyni érzém.
Köröttem utitársaim feküdtek, valószinüleg ugyanazon gyötrelmekben
kimerülve, mert merev tekintetökből és vad vonásaikból látni lehetett a
sóvár kimerűltséget. Midőn nehéz fejemet felerőltettem, s szemeim a
hozzám közelfekvő tekintetével találkozott, ugy tetszett, mintha
mindnyájan keserű haraggal néznének rám, mert délután a vén ascéta Kari
Messud többször mondotta, hogy: „fájdalom, mi egy nagy bűnös áldozata
vagyunk, ki karavánunkban tartózkodik.“ Meglehet, hogy ki sem gondolt
épen rám, mégis igen megdöbbentem. E közben elérkezett az estima órája,
melyben azonban csak kevesen vehettek részt. A nap már majdnem
leáldozott, s midőn utolsó sugarai a nagy pusztában szenvedők
szerencsétlen csapatára estek, nem állhatám meg, hogy ne tekintsek ama
tájra, honnan a látkörről (mert kevés reményem volt, látni a másnapot)
utósó sugaraival felém világitott, ama tájról, melyet nyugatnak, a drága
nyugatnak neveznek. Kimondhatlan fájdalomérzettel csüggtem e szón, a
félig eltompult érzékek ujra éledtek, mert a nyugattal eszembe jutott
Európa, drága honom, kora kimulásom, multam nehéz küzdelmei s minden
törekvésem, minden édes reményem meghiusulása. Szivem megtört a fájdalom
terhe alatt, sirni akartam, de nem tudtam – ez egyike volt a feledhetlen
pillanatoknak, a borzalom mély nyomokat hagyott lelkemben, s
valahányszor eszembe jut a Khalara puszta, mindig mint rémes árny fog
szemem elé tünni.