Mi vagyunk azok, a törpék. Ők gyűlölik a szép emberfajt, mert olyan
szép, én szeretem, mert olyan szép. Te ne halj meg, légy soká szép.»
A másikon:
«Élelmeiteket elhordja a törpe faj messze innen a föld alá, menjetek a
tizenkettedik üregbe: bal kéz felől áll egy nagy kő, hengerítsétek el
onnan, mély aknába juttok, ott van együtt az orzott kincs, foglaljátok
ismét vissza.»
Harmadikon:
«Hogyha vigyázni akartok jövő éjjel, más ne jőjjön, mert az meghal, jőjj
te magad, és soha sem fogsz elveszni, de ne ülj oda, hol az eb fekszik,
ülj oda, hova a kakas veszi magát: az eb oktalan, a kakas bölcs állat.»
Zolna bámulva olvasá a rovásokat, s vivé rögtön Ugron Ábrahámhoz. Az
öreg megérté a dolgot, s maga mellé véve Csala vezért, megemelék a követ
a tizenkettedik üregben, s ime ott látszék a mély, soha nem bolygatott
üreg, melynek sötét torkolatából mintha szikrázó kövek villognának fel a
fáklyafénynél.
A leány hozá a fáklyát, az ifju hozá a kardot, az öreg keresztet
tartott. A fáklyát a sötét ellen, a kardot az élők ellen, a keresztet a
rém ellen.
Ki szálljon le? volt a kérdés.
Az öreg erős hitű volt, harczolt sokszor rémmel, boszorkánynyal, de ki
tudja, oda alant nem lakik-e erős fenevad, melynek izmos karral kell
hányni ellent? Csala vezér vitéz dalia volt, harczban megfelelt tíz
embernek s kopjával leverte a havasi medvét, de alant ki tudja, mely
világ lakói élnek? fog-e rajtok az éles kard, járja-e őket a hegyes
kopja?
Csak a leánynak kellett lemenni. Neki szivében is egyenlő erő volt, mint
karjában, s ha valakinek kedve tartaná a sírokból előjönni, hogy őt
megrémítse, bizonyára még egyszer vissszaküldené azt oda, hogy nem
kivánna többet feltámadni.
Istennek ajánlá magát, derekát körülövedzé a hevederrel, s kezébe véve
kardot és fáklyát, lebocsátkozék az üregbe. Ugron Ábrahám imádkozva
térdepelt ott. Csala vezér lassan ereszté a kötelet.
Fél óráig járt oda alant az üregben a leány, akkor megrántá újra a
kötelet, s a két férfiu felvonta ismét.
Csodákat látott ott alant.
Ama mélységek ott alant szakaszonkint színbuzával, dióval, sóval vannak
megtöltve, s a milyen garmadák vannak rakva gabonából, épen akkora
halmokban áll egymásra hordva arany, ezüst, a Dárius kincsei azok, miket
ezer meg ezer év előtt a futó király ide eldugott, s miket azóta minden
nemzedék hiába keres, s miknek iszonytató nagysága példabeszéddé vált a
nép között, hogy midőn sokat akarnak mondani, azt mondják: nem volna
neki elég a Dárius kincse.
E kincs ide van összehordva a kis troglodythok birtokában, majd ha
elromlanak az emberek, s ők jöhetnek a föld felszinére, kelleni fog az ő
nekik. Oh sok van a föld alatt, a mi támadatra vár; vagy ha egy szálas
erdőt kivágnak, holott nem nőtt azelőtt egyéb mint sugár tölgy: honnan
támad egyszerre elő annak a helyén a sok apró virág, tövis, bozót? ott
leskelődtek azok is régóta a föld alatt, s várták, hogy a hatalmasabb
növényzet kipusztuljon, s ők dughassák ki a napfényre fejeiket. Majd ha
az emberek lassankint elpusztítottak a földről minden erőt, a vészek
elpusztítottak lassankint minden embert, akkor lesz mulatságos világ;
törpe erdők törpe lakosokkal.
Zolna telemeríté kötényét színaranynyal és kövér buzával, melyet ott
alant szedett fel, hogy kisérőinek megmutassa.
Ugron Ábrahám megörvende mind a kettőnek. Senkinek sem szólt felőle
semmit, csak egy nagy vasajtót veretett régi pléhekből össze, azt a
nyilásra veré Csala vezér segítségével és az egész dologról hármukon
kívül senki sem tudott meg semmit; csak annyiról értesült a nép, hogy az
üldözöttek számára még a föld alatt is terem buza, még pedig
kifogyhatlan.
Ugyanazon üregen át leszállva, a hegyen keresztül zuhogó patakhoz lehete
jutni, innen mindig friss vizet lehete támasztani a szomjazók számára,
az eddigi bűzhödt esővíz helyett, a mit nagy sajtárokba szedtek.
Az emberséges Kuli khán ezalatt csak várta, leste, mikor fognak a
székelyek éhségtől elveszni és a közben saját tatárjai pusztultak nagy
mennyiségben. Lovaik lelegelték már a mi körül mező maradt, s a messze
földről hozott széna alig volt elég a vezér utolsó paripájának, mely egy
egész ménesből megmaradt, erdei vadakért a távol gyergyói hegyeket
kellett befuttatni. A jámbor Kuli khán nem bánta azt, ha fele elhullt is
embereinek, a megmaradt fele is tízszer felülmulá a megszállott
székelyek számát, s ha ez a megmaradt fele gombával élt is, az ő számára
elég pisztrángot halásztak a Vargyas vizéből. Ez volt legkedvesebb
eledele. Úgy megizlelte azt, hogy már csak azért is itt kivánt lakni a
székely földön.
Ezenközben sok ellenkezésük vala a székelyeknek a vad tatárokkal, hol
ezek jöttek elő nagy sivalkodással s hajigáltak az Erős bérczről nagy
köveket és lövöldöztek át nyilakat a Nagy-Mál tisztásain megjelenő
férfiakra, hol meg amazok lopóztak ki a barlangból s éjszakának idején
rajta ütöttek egy-egy folt tatárra, s mire azok észrevették magukat,
felesen levágtak belőlük, s míg a többiek ellenük zúdultak, már ők ismét
túl voltak a Vargyason, benn a «lovak csürében», s csak úgy mutogatták
üldözőiknek pajtásaik fejeit, melyeket elhoztak magukkal.
Csala vezér egy ilyen alkalommal egymaga tizenkét tatárt vert le szeges
buzogánynyal, s a mint népét a víznek szoríták, csak egy sekélyes hely
volt azon, melyen keresztül lehetett menekülni, egy maga védte emberül
egész hátráló csapatait, végre úgy állt bivalybőr pánczéljában a sok
nyíl, mint valamely töviskes állaton a hegyes tüskék, utoljára maga a
murza jött ellene, ki a tatároknál alvezéri hivatalt viselt, s szidta
messziről Csala vezért ebnek és kutyának; megharagvék erre a vezér s úgy
hajítá meg kopjával a murzát, hogy a mint az védelmül tartá maga elé a
tizenkét bivalybőrből készült paizst, úgy ment a meglódított gerely
keresztül paizson és murzán, s úgy jött ki a hátán hegyével, hogy ha még
a háta mögött is lett volna egy másik paizs, meg egy másik murza, még
azon is keresztül ment volna.
Az üldöző tatárok megijedtek e tréfától, s hátramaradának szépen. Csala
vezér pedig megtért embereivel békében a tágas Ugron-üregbe, hol őt az
asszonyok fogadták nagy diadal-énekléssel, s megkoszorúzák
cserfalombbal.
Im e napnak örömére azt végzé az öreg Ugron, hogy legyen vígság az egész
Nagy-Málon, s hogy a vígság ne legyen hiába, menyegzőt ült a vezér a
szép Zolnával, bátor szittya amazonnal. Fenn a napfényen, a pázsiton
terítének asztalokat, a körüllevő tatárok szeme láttára, kik éhen,
szomjan néztek le rájok a körülfekvő hegyekről és nem tudtak közeledni
sehol; csak úgy folyott szájukból az éhség nedve a sok sült és főtt
láttára, mikkel gazdagon meg volt rakva minden asztal. Arany pohárból,
ezüst tálból ettek, ittak. Ki tudja, honnan került mind az? Hej hogy
fájt a tatár foga inkább az ételre, italra, mint az aranyra, ezüstre.
A székelyek pedig vígan voltak. Ittak Ugronért, a vőlegényért, a
menyasszonyért, az ellenség füle hallatára, utoljára ittak magáért Kuli
khánért. A kaczaj áthallatszott hozzá, a mint sátorában ült és ivott
savanyú lótejet.
De ott alant a kőrepedések között hallatszott valami nyögés, fohászkodás
az egész lakoma alatt. Valamikor odahajlott Csala vezér szép
menyasszonyához, hogy arczára csókot ejtsen, mintha mindig felsikoltana
valami lábaik alatt.
Mirák volt az, a szegény szerelmes gnom, ki ott lenn a borzlyukakban
hallgatózott, leskelődött s feljajdult, ha látta, mint érinti férfi ajka
a szép hajadon orczáját. Meg kell e férfinak halni.
Másnap Csala vezér beteg volt, nem nyulhatott sem ételhez, sem italhoz,
mindentől úgy undorodott, nem volt neki édes még a menyasszony csókja
sem. Csak a temetőben szeretett volna már lenni.
A féltékeny Mirák mérges varangyot lopott éjszakai italába, s a derék
lovag úgy elszáradt attól, hogy a kardot többé nem birta emelni.
Ki vezesse most a népet a csatákon? ki ismeri úgy az ellenség
fortélyait, az erdők menedékeit, mint ő? Kiben bízhatik a sereg? ő meg
nem üli a lovat többé.
– Menj te magad, Ugron Ábrahám! monda a roskatag bajnok. Hágj te magad
kengyelembe, vesd magad lovam hátára, kösd fel éles pallosomat, kardom
kivág minden bajból, lovam kihoz minden vészből. Én nem megyek több
csatába. De felhágok ama magas kőszálra amott az Erős oldalában, honnan
belátni a völgybe, s onnan ha észreveendem, hogy az ellenség nagy erővel
jön reátok, tüzet gyujtok, meglátjátok.
A vitézek elindultak; jó Ugron Ábrahám vezette őket Csala lován, Csala
kardjával kezében; fenn a beteg hős a szirten kalapjával mutogatta,
merre menjenek, merre ne menjenek, intő kiáltása messze hangzott el a
völgybe.
Míg ő fenn a kőszálon állt, alant a kártékony törpék megásták, kifurták
a szikla alját, s a mint a hős kiáltozott alá, egyszerre meglódult a
sziklatorony, s neki dülve a bérczfalnak, a lovagot lehajítá messze,
száz ölnyi rémes magasból, le az éles kövek közé; a székely nők és
leányok ott lelték meg tetemeit a vízparton elterülve, arczát a habok
locsolták.
Sírtak mindannyian, legjobban sírt a menyasszony, a zokogás hangja közé
vegyült Mirák kaczagása a föld alatt. Most már nem fogja a lovag
csókolni a leányt.
Az Ugronnal eltávozott bajnokok meg csak haladtak, ők nem tudták Csala
esetét; megütköztek a tatárokkal, a harczban egyre várták, mikor gyúl ki
az intő tűz a kőszálon? Ezalatt körülfogta őket az ellen, s a jó székely
fiak elhullottak a Nagy-Mál alatt, számra többen százötvennél. Harczolt
soká Ugron Ábrahám, elhozá Csala pallosát, de nem hozá el Csala öklét,
és elesett ő is elvégre, a paripa haza száguldott, de nem hozta el a
rajta űlőt. Csak sokára, óra mulva jöttek egyenkint haza a székely
daliák, fej nélkül valamennyien, a mint a vízbe hányt tetemeiket lassan
hazaszállítá a barlangon átfolyó hullám, rájuk váró kedveseikhez.
Ott kifogták őket mind a fenmaradt asszonyok, eltemették, megsiratták és
szörnyű átkot esküdtek annak lelkére, testére, ki őket ily gyászba
dönté.
Mennyi árva, mennyi özvegy! De senkinek nem volt annyi gyásza, mint
Zolnának, ki özvegy lett és árva egy napon; s nemcsak apját és férjét
veszíté, hanem két vezérét a népnek!
Most csak a boszún, csak az ártani-tudáson járt elméje. Az ellenséggel
többé verekedni nem lehetett, mert a mi kevesen megmaradtak jó
harczosok, azoknak sem volt vezére. És ő mégis boszút akart állni föld
alatt és föld felett lakó ellenségen.
Nagy kemenczékben, vermekben meszet égetett, oltatott, azután nagy
köveket hordatott oda, hol a Vargyas vize ismét kiszakad a barlangból,
mely alatt keresztülfolyik; ott berakatta a nyilást, bevakoltak,
betömtek minden hasadékot földdel és oltatlan mészszel, levert
faczölöpökkel elzárták a kifolyást, a gátat megerősíték vesszőköteggel,
mohával, úgy, hogy a hegy alatt keresztülfolyó víz nem jöhetett ki
sehol.
A künn tanyázó tatárok csak bámultak egy ideig, mikor látták, hogy a
patak vize elmarad, majd szomorkodni kezdének rajta, mikor rájuk jött a
szomjuság s az eddig duzzadó hullám helyett most csak alig szivárgott
egy kis csatornavíz a száradó mederben, annyi nyelvnek is kevés volt az,
nem hogy annyi toroknak jutott volna, végre egészen kiszáradt a patak
medre, s Kuli khánnak nem volt honnan pisztrángokat fogni többé.
A szomjazó tatároknak nem volt mit tehetni egyéb, mint felkerülni a
Homoród vizéhez s onnan hozni maguknak italt; pedig az ugyan messze van.
Megitták a mocsárvizet, az égett fák odvaiban meggyűlt esőt, a lónyomok
után maradt locsot, megették az égett tájon felsarjadzó áfonyát,
medveszőlőt, zsidócseresznyét, papsajtot, ördögkenyeret, kigyóhagymát,
macskakáposztát s más egyéb nem embernek való eledeleket, s úgy
hullottak tőle rakásra, mint az őszi légy. A velük jött keselyüknek,
hollóknak legalább nem kellett messze menni.
Az elzárt Vargyas vize pedig ezalatt, nem törhetve ki rendes folyásán,
meggyűlt a Nagy-Mál bércz alatt s a mint sehol sem talált rést, a hol
kiszabadulhasson, megtölté az odvas bércz minden rejtett üregeit, a hol
a föld alatti gnomok aludtak, kiönté őket biztos lyukaikból s
éjjelenkint nagy zsongás-bongás volt hallható a barlang alatt. Zolna
gondolá magában: Fürödtök most czudar rémek. Haljatok meg, fuljatok meg
apámért, férjemért, annyi elhullt jó székely vitézért.
A troglodythfaj rémülve látta, mint nő óráról órára a víz földalatti
rejtekében, kiűzi őket legbiztosabb rejtekeikből, beleszivárog oduikba s
űzi, szorítja őket mindig feljebb, feljebb. Kétségbeesve hurczolkodtak
mindig a magasb odukba. A víz oda is utánuk ment, összehordott élelmüket
kifoszták már a székelyek, a mi titkosabb helyekre volt dugva, azt
megrontotta a víz; azon kellett gondolkozniok, hogy a barlangot
elhagyják; felkeresték a titkos átjárásokat, mik a föld alatt
elvezetnek, a hol azok megszakadtak, körmeikkel ásták odább, egész nap
ástak, kapartak s egy éjjel, midőn egy közülök televény földet érve,
fejét felüté a föld színére, ime, a hegyen túl fekvő tatár-tábor közepén
lelék magukat. Avas sajtok, szárított hús és hal hevertek ott bőrökkel
leterítve nagy halmazban; a törpék neki estek nagy éhesen s sötét éjjel,
míg valamennyi őrszem aludt, mind elhordták a föld alá, szép csendesen,
nesztelenül; mire a tatárok keresték reggel a messze földről
összehordott eleséget, azt sehol sem, de a mezőben mindenütt borzhányás
forma lyukakat leltek szerteszélylyel, s apró gyermeklábnyomokat.
A míg a rablott eleségben tartott, addig csendesen meg voltak a törpék
ott a föld alatt, hanem a mint elfogyott az, éjjel ismét előjöttek. Az
éhség vakmerőkké tette őket; odalopóztak az alvó tatárokhoz, kikeresték
tarisznyáikat, a mit találtak benne, elvitték, ha nem találtak semmit,
megették magát a bőrtarisznyát, lerágták talpáról a sarut, elköltötték
hámját, kantárszíjját, kikezdték ködmenét, bundáját, felfalták süvegét s
a tatár mind aludt mélyen, nem vett észre semmit, csak mikor fölébredt,
akkor csodálkozott el a maga állapotán.
Lassankint aláfurták az egész mezőt a gnómok s olyan vakmerőkké lettek,
hogy a mint egy éjjel Kuli khán fölébredt, ime az ágya előtt levő
szarvasbőr mellett négy undok alakot lát ülni, a mint a bőrt a négy
szegletén fogva szépen eszegetik és rángatják egymás szájából, az ötödik
épen akkor itta ki a mécsből az olajt.
Kuli khán ijedten ugrott föl medvebőréről, mire a kis gnómok egyszerre
eltüntek jobbra-balra. A khán lármájára fáklyákkal előszaladó őrök
azután öt borzlyukat fedeztek fel magában a vezér sátorában.
E naptól kezdve minden éjjel lándzsás őrök vigyáztak körül a táborban,
hangos kiáltással riogatva a csendben, hogy semmi rém elő ne merjen
jönni.
Harmadnapra a vad éhség kiűzte lyukaikból, menedékeikből a
troglodythokat s az őrt állók nagy rémülve futottak Kuli khánhoz, hogy a
földből egy százezernyi fekete rémcsapat támadt elő, mely a táboron
keresztül huzódik s az elszörnyedő tatárnép babonás rémülettel nézte,
mint vonul végig a mezőn, a fekete kopár vidéken egy ismeretlen alakú
rémtábor, szemei úgy világítanak az éjben. Senki sem merte őket bántani.
Ez gonosz jel, hivék mindannyian. A rémek futása eltartott egész
hajnalig. Elmentek termékenyebb táj felé.
Szomjan, éhen ott maradtak a tatárok. Kuli khán serege szörnyen
elpusztult már a megszállásban, a sereg zúgott és sürgeté, hogy vigye
őket az éhhalál országából.
Most egy próbát akart még tenni a khán: levitte embereit a völgybe, mely
a Nagy-Mált körülveszi, hogy így majd megostromolja a barlangban rekedt
népet, ott van étel és ital elég. Zolna meghallá a hegy tulsó oldalán
zajgókat, mint készítenek lábtókat, a miken a barlang szádához
felkapaszkodjanak s a mint ellepék a völgyet, fenyőgyantával és
szurokkal bekenette a faczölöpökből vert gátat, mely a Vargyas
kifolyását elzárta s akkor azt meggyújtatá.
A gát egyre égett szépen, a gyantás tűz fellobogott, egyszerre elaludt
az egész láng, a leégett czölöpöket ketté töré a meggyült víz iszonyú
nyomása s menydörgő rohanással zúdult alá a sokáig fogva tartott ár a
völgybe. Futott, a ki még futhatott, de a kit ott lepett a vízroham a
mély völgyben, soha sem lovagolt még olyan sebesen az a tatár, mint a
hogy e tajtékzó hullámparipa elvitte magával, Kuli khán is csak alig
menekült fel a dombra. Emberei színét-javát a menydörgő felbőszült víz
elhordta, elszórta szélylyel, megrakta medrét csontjaikkal,
koponyáikkal, összemorzsolta őket a köveken. E napon több elveszett
közülük, mint valamennyi harczban addig.
Másnap reggel parancsot adott Zolna a nőknek, hogy készítsenek a
megmaradt lisztből mind egy rettentő nagy pogácsát; akkorát, hogy
tizenkét férfinak legyen rajta mit emelni.
A belsejét tömjék meg hamuval, hogy csak kívül legyen tészta. Azután egy
nagy tágas üreget, mely a barlang száda mellett volt, befűttetett
tövissel és iszalag kóróval.
A túlnan szájtátó tatárok kérdezék, hogy mit mívelnek?
– Pogácsát sütünk! kiálta át Zolna hangosan, a tegnapi éj emlékére. Arra
előjött tizenkét férfi a nagy nehéz pogácsával, s azt fahengerekre téve,
úgy gördíték be a paráholt kemenczébe, betámasztván azt nagy tapasztott
kemenczetevővel.
A tatárok elszörnyedtek. Mekkora pogácsa, ők az ostromlottak
óriás-pogácsát sütnek s az ostromlók halnak éhen.
Rögtön rajta ment az egész sereg Kuli khánra s nagy lármával követelé,
hogy őket vigye e megszállás alól, mert azok odabenn rettenetes nagy
pogácsát sütöttek, eltart nekik jövő nyárig, addig meg őket mind
elveszti az éhenhalás.
Kuli khán azt felelte, hogy «nem».
Erre egy tatár úgy lőtte szívén keresztül, hogy csak egyet fordult, s a
míg egyet fordult, ezer nyilat lőttek bele s midőn leesett a földre,
minden tatár oda ment hozzá s ekként úgy tele lövöldözték nyillal, hogy
utoljára nem maradt rajta hely, a hová még egy hegyével oda férjen.
Akkor neki mentek a kápolnának, ledöntötték és eltakarodtak a vidékről,
el az egész székelyföldről, lementek Nagy-Szeben felé, megismertetni a
szász atyafiakkal a vendégszeretetet.
A megszállt székelyek pedig előjöttek rejtekükből s hálákat adtak
Istennek, hogy őket annyi csodával megszabadítá s senkinek sem volt
szabad halottjait siratni, midőn megszabadult Székelyország.
Haza mentek falvaikba s újra boldog, újra népes lett a vidék; égett erdő
kinőtt újra, vesztett család megnőtt újra; özvegynek, árvának rendelt
gondviselőt az Isten. – Áldja meg ezután is, a kik ottan laknak!
* * *
A kiöntött törpék aztán nagy lopózva ismét visszaszállingóztak a
barlangba, hogy az emberi zaj elköltözött onnan; ott törvényt tartának
egymás közt, hogy kik voltak az árulók, a kik felfedezték a föld felett
lakóknak a rejtett kincsek helyét s megtudva, hogy az Mirák volt, őt
társaival együtt legott felkonczolták.
* * *
Eddig szól a rege.
Elmúlt már az régen-régen, hogy az a fa kiszáradt, melynek vesszejeire e
történetet felvágták s Zsigmond király idejében megégették a vesszőket,
hogy ne legyen nyoma a pogány hunnus írásnak.
De azért megmaradt egynek másnak a regéje.
Maig is Csala tornyának nevezik azt a szál bérczet, melyről a vezér
lehullott; oldalvást mellette mutogatják az Ugron üregét és lovak
csűrét, emlékeznek a székely nőre, ki roppant pogácsával ijesztette el a
megszálló tatárokat.
Kincskeresők maig is kutatják azt a nagy vasajtót, melyet Ugron Ábrahám
készíttetett a Dárius kincsei fölé, s melyet leánya ismét elrejte, hogy
a sok kincs meg ne rontsa, meg ne vesztegesse a székely nép jó
erkölcsét. Egyszer rá is akadt már a vasajtóra egy fürkésző, de nem
birta leverni nagy lakatjait s míg haza ment segítségért s mire vissza
jött újra, úgy eltünt az előle ismét, hogy soha sem birt ráakadni.
Ott áll még a kápolna a barlanggal szemben, a mit a tatárok építettek,
itt akarva települni; ott látszik a barlang száda, most is félig
elfalazva, lőrésekkel, ott a szónokszék, a hombár, a székely nők
fekhelyei, miket emlékben tart a nép.
A székely sok mesét tud e barlangról mondani s valahányban mind
előjönnek a kis apró földi emberek, kik ott élnek, leskelődnek,
bujkálnak a föld alatt, lábuk nyoma meglátszik ott a porondban s egy
nagy halom most is apró csontokat mutat ott a negyedik üregben. Tán ezek
ott Mirák és társainak csontjai? Néha úgy zörögnek, úgy vihognak ottan
alant s a barlangon átfolyó víz mikor kijön, olyan sárga; mitől sárga?
Várják-e még? várják-e most, hogy az emberi faj kivész, hogy egymást
elpusztítja szépen s akkor rájuk marad a szép napsütötte világ???
A KALMÁR ÉS CSALÁDJA.
Ennek az elbeszélésnek is van egy kis Hübnere. Akkor iródott ez, a mikor
még a szépirodalmi műveket is szigorú esztrengára fogta az osztrák
censura.
Ennek a bohóságnak ez volt a czíme: «A görög és családja». Szerzőt
felidézték a rendőrségre.
– Mi jutott az úrnak eszébe? Kifigurázni a ráczokat, a kik az
osztrákoknak hűséges fegyvertársai voltak!
– Hiszen kérem, az én alakom nem rácz, hanem görög.
– No persze! A kutyánkat tegyük bolonddá! Ez a komikus alak nem maradhat
görögnek. Ha azt akarja szerző hogy a munkája megjelenjen, írja azt
czímnek: «Az örmény és családja».
Az szabad volt. Az örmények nem voltak az osztrákok fegyvertársai.
Mit tehettem? A honorárium már fel volt véve, el is volt költve.
Huszonöt forint nagy pénz! Kikorrigáltam a görögöt örménynek. Biz ez
judási cselekedet volt. De hát ha a Jézus személye megért 30 ezüst
pénzt, az örmény is taksálva volt 25-tel.
Ily czímmel jelent meg az alábbi humoreszk.
Ámde szerzőre is elkövetkezett a nemezis.
Mikor a Heckenast-féle népszerű gyűjteményben új kiadásra került a sor
ezzel a beszélylyel, ugyanabban az évben estek meg az országos
képviselő-választások (anno boszniai honfoglalás). Mi egyszerre
népszerűtlenekké lettünk. Én megbuktam a józsefvárosi volt kerületemben.
Kivert belőle Szilágyi Dezső, az ellenzék vezérférfia. Tisza Kálmán
azonban nem engedte, hogy kimaradjak a képviselőházból. Ő is megbukott a
régi kerületében, Debreczenben (Baldácsy bácsi ellenében). De más három
kerületben megválasztották. Két mandátumáról lemondott, s az egyiket, az
erzsébetvárosit, nekem szánta. Ott föl is léptem. Az pedig tiszta örmény
város. Én épen akkor rendeztem sajtó alá egy füzet munkámat. Megszólalt
bennem a belső biró. «Ej! Hát te most magad is odamégy mandátumot kérni
az örmény választókhoz? Előbb tarts penitencziát, a miben ellenük
vétkeztél!»
Néhány nap mulva ott volt nálam az erzsébetvárosi deputáczió,
vezérszónoka maga a mult szeszszióbeli képviselő, régi jó barátom.
– Hát megteszünk, az bizonyos, csak az a kérdés, hogy egyhangulag-e?
Mert tudod, van oppoziczió is. Azt hozzák föl ellened, hogy te egyszer
minket, örményeket, egy mesédben kifiguráztál, s ezért ellenjelöltet
emlegetnek.
Nekem épen az asztalomon volt a revizió-ív.
– Igaz, hogy egy novellámnak azt a czímet adtam, hogy «Örmény és
családja», de arra az osztrák censura kényszerített. Ime lássad, és vidd
magaddal, itt van nyomtatásban, ki van korrigálva «Kalmár és
családjá»-ra.
Ez megnyugtatólag hatott, meg is választottak a derék jó örmények
egyhangúlag képviselőjüknek.
Igy lett a görögből örmény, az örményből kalmár s belőlem anabaptista.
Most aztán logikai rendben az következnék, hogy visszaállítsam ez összes
kiadásnál a legelső «görög» czímet, de attól ismét eltilt a «noblesse
oblige» törvénye: oraviczai képviselő vagyok és a szent Száva-rend
lovagja.
_J. M._
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Élt egyszer itt-amott egy szegény becsületes kalmár, a kit nem tudni,
hogy híttak?
Azért élt pedig «itt-amott», mert az a különös szokása volt, hogy minden
esztendőben más-más világrészben érte valami nagy szerencsétlenség,
melyet aztán egy nagy crida követett, s épen azért nem lehetett tudni,
hogy voltaképen melyik az igazi neve? mert minden bukás után újra
kikeresztelkedett, s az új országban új mesterséghez fogott, míg azt is
valami új, válogatott és soha nem hallott sors csapása be nem fejezte.
Törökországban levantei árúkkal kereskedett szegény, az egész kereskedő
világ hitelezett neki, s ime egyszer kiüt a mameluklázadás, a
keresztyéneket elkezdik öldösni, futott, a ki futhatott, ez a szegény
kalmár egy csibukkal a kezében, s két gyerekkel a hátán jutott el
Belgrádra.