sötétséget rendelé nekik lakhelyül, mert ha kijárnának a világba, terhes
asszonyok képzelődése csodaszülöttekkel népesítené meg a földet. Karjaik
hosszabbak mint az embereké, csaknem térden alul érnek, fejeiken haj
helyett csak apró sűrű moha van, melyből a férfikor idején hosszú fekete
serték nőnek ki egyenesen felfelé, a vénségben aztán megőszülnek s mint
egy fehér erdő állnak fejeiken, szájaik vége felfelé van huzva s füleik
hegyesek mint a mókusé. Beszédjök nincs, de kezeik sebes járása
gyorsabban beszél, mint a nyelv.
Egy nagy fekete kövön ül az egyik vezér, a mindenikre vigyázó. Arcza
sokkal szelidebb mint a többieké, van benne sok emberi vonás, csak
szüntelen figyelő hegyes fülei mozgása teszi azt különössé, s a mi által
kiválik társaitól, az egy czinoberpiros hajcsomó, mely feje tetejéből
kinőtt, hasonló a caraibok fejdiszéhez; vagy mintha piros spanyol
szakállt viselne ott, hegyével felfelé. Szemei nem oly fájó
rózsaszinűek, mint a többieké, de ha a sötétség felé néz velök, zöldes
fényben világítanak, mint a vadállaté, kezében vékony pálczát tart,
melyre koronáskigyó bőre van húzva.
Egyszerre hármas süvöltés hallik a barlang távol oduiból s minden
lyukon, minden hasadékon százankint ugrálnak, bukfenczeznek elő az apró,
három láb magas alakok, a nők beraggatták testeiket gyapjuval és
madártollal, arczaik sokkal halaványabbak s fejükön puha kondor szőr
nőtt, melybe kagylók vannak dugva. A vének hófehér haja hárssal van
összeszorítva. Végre jő maga a fővezér, széles, keménycsontú alak,
hosszú, mereven álló fülekkel. Egész feje le a szemöldökig sűrűn be van
nőve haragos vörös arasznyi sörtével, mely szerteszét áll rajta;
kifordult ajkai, vérpiros szemei dühödt tekintetet adnak arczának;
hónaljától csipőjéig és a lábszárai végig kék pikkelyes kigyóbőrökkel
vannak betekerve, tömpe orra kétfelé van hasítva; kezében egy emberi
karcsontot emel, mely pálczául szolgál neki.
A mint odvából kiugrott, nekirohant a fekete kövön ülő vezérnek s bár az
elveté pálczáját, mérgesen belé harapott s a karcsonttal nyakszirten
üté.
Az nyögve, szűkölve borult lábaihoz. A szörnyfejedelem ráhágott nyakára
s onnan lépett fel a fekete kőre, s miután leült, lábait nyaka közé
szedte, úgy, hogy a két térde közé téve könyökeit, tenyerébe támasztá
fejét.
Az utóbb érkezők vad marakodás közt üldözék el a korábbiakat. Azok
sikoltozva bujtak el lyukaikba s átengedék a később jötteknek a tért.
Tehát az alvilági lények között is van pártszellem és meghasonlás.
Az utóbb jöttek táncza vad, szilaj szökésekből állt, a milyen szokott
lenni a vadállatok boszorkánytáncza, melyre szilaj jó kedv, vagy
bőszülten keringő vér ingerli őket, hogy a falakra fel és le ugráljanak
sikoltozva, agyarkodva. A törpe-király felállt a kövön s hajtotta őket
maga körül, mintha egy roppant szérün nyomtatna apró gnómokkal.
Fejük felett ezernyi ezer denevér csüggött le a falról, egy tömegbe
kapaszkodva, mint egy óriási méhraj, vagy mint egy függő szőlőfürt.
Egyszerre fáklyavilág támad a bejárás előtt. A gnómok veszett, bősz
ordítása betölti a barlangot, azután elnémul minden; a belépő emberek
nem vehetik észre, hová tünt el a földlakó csoport, mert vezérük, a mint
a belépőket észre vette, a karcsontot felhajítá a csoportban függő
denevérek közé s azok szétbomolva, mint szakadó felhő omlának most alá a
bejövők fáklyáira, ruháikba, hajzatukba kapaszkodva apró éles
körmeikkel, fogaikkal.
A belépő férfiaknak gonosz tusát kell víni ez undok állatok ezreivel,
melyek süvöltve rajongák őket körül, s utóbb is kénytelenek ez ádáz
vijjongás elől visszavonulni.
De Ugron Ábrahám nem az az ember, a ki meg hagyja magát zavarni. A
szikla-odukban vad sólymok tanyáznak, embereit felküldi értök, hogy
hozzák el a fiatalokat fészkeikből, s ekként mintegy tizet összeszedve,
ismét visszamennek a barlangba.
Itt eleresztenek egy sólymot, s a rajzó denevérsereg egyszerre ijedten
tapad vissza a falhoz, s lassankint a nyilások közé elbuvik.
Most módjukban van körültekinthetni. A nagy templomszerű üreg körül
fekete falakat mutat, itt-ott sötét, keskeny nyilások látszanak,
melyekben a fürkészők ragyogó drágaköveket s fénylő igaz-gyöngysorokat
vélnek látni, s csak ha oda lépnek, látják, hogy semmi sincs ott. A
leskelődő gnómok szemei és fogai voltak azok.
– Nem férünk el itten, mondának a jó emberek Ugron Ábrahámhoz; de a
tisztes öreg csak arra figyelt, melyik hasadékban bujnak el a denevérek
a repkedő sólyom elől.
A hova azok menekültek, ott nagy és tág üregnek kell lennie. Roppant
vastag kődarab feküdt az útban, a férfiak vasrudakkal neki álltak,
elmozdíták, elhengeríték, a kő kigördült a terem közepére, még utána is
soká morgott az egész föld, mintha csupa üres volna alul.
A kutatók előtt sötét üreg tátongott. Ki merne abba elől belépni? ki
tudja, mi van ott belül? sirás, zokogás hangjai rémlenek át a
hallgatáson. Ne féljetek, nincs ott semmi, csak a hímdenevérek nyivása
hallszik, s csepegőkő peng a megnövesztett sziklán.
Öreg Ugron Ábrahám maga vevé kezébe a fáklyát s kardját kihúzván
merészen belépett az ismeretlen üregbe, melyben addig emberlábnyom nem
látszott meg s elkiáltá magát erős, bizó hangon:
– A kik vagytok e földalatti üregek lakói, bár jó avagy gonosz lelkek,
az egy élő Istennek nevében felszólítlak titeket, hogy adjátok át nekünk
e boltozatokat, hogy elfoglalván azokat, Istent dicsőíthessük tovább is,
kinek neve légyen áldott a föld alatt, miként a föld felett.
Erős szavai zúgva hangzottak el a földalatti üregekben, nem hallatszék
semmi válasz, csupán mintha patkányok vernék össze fogaikat félelem és
düh miatt.
Ezzel egy nagy követ a másik kőre emelvén, monda Ugron Ábrahám:
– Ez lészen itt az oltár.
Tovább egy roppant kőtömeg állt, melyre hátulról fel lehete hágni; ez
fog lenni a kathedra.
Ez üregből nyilt ismét egy másik, onnan harmadik, negyedik, egész
tizenöt számig mind nagy, tágas, boltozatos üregek. Ugron mindegyik
teremben hátra hagyott egy fáklyavivőt, hogy ekként ismét
visszataláljanak az üregből; az utolsónál már egyedül maradt. Elfoglalá
valamennyit az üldözött nép nevében, meghatározván, hol fognak a nők,
hol az ifjak hálni, hol fog tartatni az eleség, hol lesz a sütőkemencze,
annak magas kéménye volt egész fel a napvilágig; a hordók számára magas
száraz helyek, a hol az ivóvíz álljon, s ez meglevén, kirendelé az
összegyűlt népet, hogy egyengessék el, homokkal meghordván a barlang
talapját; lassankint begyülekezett a nép a környékből mind a völgybe, a
nőket és gyermekeket mind elrejték a barlangba s azzal annak szádát
annyira elfalazák, hogy csak egy kis ajtónyilás maradt rajta, s
imitt-amott czélszerű lőrések.
A férfiak helyet foglaltak a hegy alatt a víz tövében, hol egy kiálló
szirthomlok nagy tágas padmalyt képez, melyet maig is Ugron üregének
hínak, a vizen túl volt egy sziklákkal bekerített hely, oda hordták a
harczi lovakat, azt maig is lovak csűrének hívják.
Gabonát hordtak össze annyit, mennyi hetekig elég lehetett a menekvő
népnek, az idő alatt reménylék, hogy elvonul az ellenség dühe s majd
ismét előjöhetnek.
Ez meglevén, elrontának minden utat, mely a Nagy-Mál felé vezet,
elzárták roppant kövekkel a völgyeket, az erdők fáit félig bevagdalák,
hogy majd ha elleneik utánok jőnek, egyszerre fejükre rontsák.
Nem sok kincse volt a székelynek, a mit a tatártól féltsen. Arany, ezüst
nem szokott ő nála nagy feleslegben lenni, de volt mégis olyan kincse, a
miért méltó volt, hogy az öregek esze és az ifjak karja feszüljön: a
szép hölgyek, a szép leányok.
Annyi szép hölgy között legszebb volt Ugron Ábrahám leánya, Zolna, de
annnyi derék bajnok közől az ő veje is volt a legvitézebb: Csala vezér.
Az a magas kőszál ottan, mely mint meredek szálfa áll ki a szakadékos
hegyoldalból, Csala tornyának hivatik most, úgy látszik, mintha egy
másikra volna dülve s arra támaszkodnék.
Csak épen annyi idejük volt a székelyeknek, hogy elrejthették magukat,
midőn az estenkint köröskörül vereslő ég hirdeté, hogy itt az ellen, a
felgyujtott falvak lángja vereslik ott szerte az égen.
Jő Kuli khán nagy csapattal, mikor az elejét megindítja, nincs az a
hegy, a melyről belássa a végit.
Felkutat a vérszomju had minden bokrot, minden erdőt s a hány szálfa van
egy erdőn, mindenik alá jut egy tatár; bár az ágaira jutna! óhajtja
magában a székely.
Még a föld alól is előkeresik az embert, s nem hagynak békében senkit
még a mocsárok közepén sem, onnan is előhúzzák, s midőn valamely várost
kipusztítottak, halkan, csendesen odább mennek és éjszaka véletlenül
visszatérnek ismét, ha nem jött-e valaki elő az életben maradottak
közül?
A hogy megesküvének a teheráni koponyapyramid előtt, mely kétszázezer
fogoly hindu levágott fejéből rakatott, nem hagyni saját fajukon kívül
élő lényt a földön, híven teljesíték fogadásukat: nem kimélték meg a
csecsemőt sem.
Mily nagy lőn tehát Kuli khán dühe, midőn megérkezvén Csikba, ottan
nemcsak hogy embert nem talált, a kit meggyilkoljon, de még csak enni
valót sem, melylyel seregét tarthassa. A bölcs székely népek mindent
félre takarítottak előle szépen.
Rajta, hajtóvadászatra az egész ország ellen! Százezer ember indult neki
az erdőknek, felhányva minden zeget-zugot, a hová valaki elbújhatott
vala, még az odvas fákat is megkopogatták, ha nem rejtőznek-e bennök? s
el nem tudák gondolni, ég nyelte, föld nyelte-e el az egész csiki népet,
hogy még nyomukra sem akadni?
Nem is találták volna őket meg soha, ha egy oláh gazdag jutalom fejében
el nem árulta volna rejtekhelyüket; de meg is jutalmazá őt Khuli khán
tatár fejedelmi módon, elég volt az neki holtig: tele tölteté olvasztott
szurokkal a nyavalyást.
Másnap meghallák a nagymáli rejtőzők a tatárcsorda harczi ordítását,
mely a hegyeket ellepé.
A székelyek hagyták őket közelebb jönni.
Mikor aztán oda jutottak, a hol az erdők be voltak vágva, megdönték a
szélső fákat, azok ráhullottak szomszédjaikra, egy percz alatt irtóztató
ropogás támadt, az erdő összeomlott, eltemetve Kuli khánnak ezer meg
ezer emberét.
Kuli khán még embert sem látott, máris csatát vesztett. Több elhullott
ötezernél a kutyafejű hősökből, kiket a szálfák ott nyomtak. Haragjában
azt a pokoli dolgot mívelte, hogy köröskörül tizenkét oldalról
meggyujtatá az erdőket s tán meztelenre égette volna a bérczeket, ha
Isten meg nem hiusítja akaratját, oly esőt támasztva rögtön, mely eloltá
a tüzeket s nedvessé tett minden lombot, hogy a tűz nem kapott bele a
nagymál-hegyi erdőbe, csupán a körülfekvő bérczeket tarolta puszta
kopárra.
Tizenkét napig látták a barlangba menekült népek az irtóztató lángokat,
mint egy áradó tengert mindig közelebb-közelebb jönni, az erdő minden
vadai rémülettel összefutottak seregestül, mint egy szigetbe, a
közbeszorult Hargitára s félve simultak az emberek lábaihoz; a menekvők
rettegve várták a végitéletet, de Ugron Ábrahám biztatá őket, hogy
egyfelől a Vargyas vize, másfelől az Erős bérczei gátat vetnek a terjedő
tűznek, s ez idő alatt a férfiakkal lenyilaztatá az odafutó vadakat s
húsaikat felfüstölve elrakatta a mély földalatti szellős üregekbe.
Végre elcsillapult az égés, körül a szép zöld hegyek szép
rózsaszinűeknek látszottak a hamvadó parázstól, azután tisztes
szürkéknek, a hogy hamuvá lett a zsarátnak, végre sötétek, feketék
lettek, midőn a legelső vihar felkavarta a nyugvó szürke hamvakat s
kimeredtek a fekete törzsökök. Mintha egy nagy gyász szemfödél lett
volna végig húzva a tájon, melynek kellő közepében zöld szigetként
emelkedett az óriási Hargita.
Nem sokára a kopárfekete tájon látni lehete a tóduló tatárcsordák
tömegeit. Minden oldalról meglepék a Hargitát s körülfogták a Nagy-Mál
bérczet.
A tatárok az Erős hegyről, a székelyek a Nagy-Málról lövöldöztek át
egymáshoz nyilakkal; a nyilvesszőkre mindenféle mondások voltak faragva,
melyekben egymással kihivásaikat, fenekedéseiket és szitkaikat
közölgették.
Megjelent a tulsó ormon s átlőtte nyilát Kuli khán.
Sok bolond betü volt ráfaragva.
– Gyertek által jó székelyek, és haljatok meg szépen egyszer, különben
meghaltok kétszer.
Ugron Ábrahám visszalőtt. Nyilára ez volt faragva:
– Élünk sülttel, főttel, föld alatt, fa tetejében, mi az?[7]
Ismét a tatár lőtt. Ez volt a vesszőre irva:
– Megéheztek, megszomjaztok, majd kijöttök.
A székely vesszője átröpült:
– Kenyerünk a földben, vizünk az égben, húsunk az erdőben, várhattok
itten.
Újra lőtt a tatár:
– Égett fa kizöldül, puszta erdő felidül, mi még akkor is itt leszünk.
S hogy fenyegetését hatályosabbá tegye, szemben a Nagy-Mállal, a honnan
a székelyek épen ráláthattak, sok követ hordatott össze s egy nagy
kápolnát építtetett ott, bele állítva az ősi bálványt, annak
bizonyságául, hogy ott állandó lakása leend a tatárnemzetnek, mert
kőépület a tatároknál csupán a bálvány számára épül, a nők bőrsátrak
alatt alusznak, a férfiak lovaik hátán.
A székelyek meg voltak szállva. Körül negyvenezer tatár, vérszomjú,
irgalmatlan had, a Nagy-Málban négy-ötezer kenyérfogyasztó nép, kikből
alig megy ezerre a fegyverfogó férfi.
– Hová leszünk? zúgott a nép, ha kenyerünk, húsunk elfogy. Egymást kell
végre megennünk. Jobb lenne a gyermekeket a kősziklához paskolni, a
szűzeket, asszonyokat megöldösni, fák tövébe eltemetni, a véneknek
leugrálni a szikláról, a férfiak rontanának azután az ellenségre s
hullanának el viadal közt, kivont fegyverrel kezükben, ha úgy sem segít
az Isten.
De megfeddé a búsulókat Ugron.
– Bolond valóban, a ki Istennek tanácsot akar adni. Jő tanács az égből,
csak bízni kell benne. Ha a székelyek elesége fogy, biz a tatáré sem nő
a kősziklákból. Itt kevés a kenyér hosszú időre, de kitart a makk, a
szükségben az is eleség, víz van elég, és a víz tele pisztránggal, majd
kövér gombák nőnek fel az erdőn Isten parancsolatjára, melyek hetekig
eltartják élettel a népet; a behajtott marhák tejet, vajat, sajtot adnak
s kövér legelőjük van a hegy tetején s a vizi szigetek közt; míg azok
oda át mit esznek, mit isznak, ha Isten elzárja előlük a földet és eget?
A föld korommal van fedve, ott évekig még csak fű sem terem, a tatár
ugyan megél a nyers húsból és a lótejből is, de hogy vadat fogjon, tíz
mérföldnyire kell neki menni, s lovát nincs hol legeltesse a leégett
mezőn. Aztán majd eljön a székelyföldi gonosz szellem, a hideg mérges
északi szél, a kegyetlen Nemere, mely a mint beszabadul a gyergyói
havasok nyilásán, nyár derekán öles hóval borít el erdőt, mezőt, s ha el
nem múlik három nap alatt, úgy betemet hóval egész városokat, hogy a
lakosok a kéményen járnak házaikba s a toronyablakon a templomba. Mibe
kerül az Urnak elszabadítani lánczairól ezt a mérges szellemet; s akkor
a tatár mind rakásra fagy, mert a közelben fája sincs, a mivel
fűtközzék.
Ekként megnyugtatá a kétségbeesőket, s azok türelemmel megadák magukat
sorsukba, kiki elvállalta a rábizott munkát.
Csala vezér a férfiak élén elállta a védendő sziklatorkokat, az
asszonyok a bárányok gyapját szőtték, fonták öltözetnek, egész halmaz
sajtokat készítettek s azokat elrakták az üregekbe a többi étkek közé,
egész kamarák telvén meg hússal, gabonával és sajttal.
Egyszer, midőn Ugron Ábrahám vizsgálná az éléskamrát, ha az eltett
eleség nem romlik-e? nagy borzalommal tapasztalá, hogy hátul, hova alig
lehetne embernek beférni, egész üregek vannak ásva a gabonában s más
élelemben; valaki meglopta azokat! De ki? Ember nem férhet be oda, minő
más állat lakik itt?
Senkinek sem szólt egy szót is, nehogy elrémítse a népet, hanem rögtön
asszony őröket állíta a kamrába, kik vigyázzanak minden zörejre és be ne
bocsássanak senkit; a férfiaknak az ellenség előtt volt dolguk.
Másnap mind a két asszony halva találtatott az üregben, összezsugorodva
feküdtek ott, mintha iszonyú kínok közt multak volna ki, és senki sem
tudta, mi ölte meg őket?
Harmadnap újra két asszony állt őrt és mind a kettő halállal vált meg a
helyétől. És az eleség még jobban el volt fogyva.
Negyednapra újra áldozatul esett mindkét őrálló nő.
Ötödnap aztán senki sem merte többé felvállalni e hivatalt.
Ekkor felajánlá magát Ugron Ábrahám egyetlen szép leánya, Zolna, hogy ő
majd vigyázni fog az élelmi tárban, s megtudva apjától a titkot, hogy
oda rejtett tolvajok járnak, elkérte Csala éles kardját és lámpáját s
vizes korsóját magához véve, bement a veszélyes üregbe s ott elébb
térden állva imádkozott, azután fogá a meztelen kardot kezébe s hátát a
falnak vetve, egyenesen azon helyre nézett, hol az élelmi szerekben a
hiány támadott és várta a tolvajokat; apja künn imádkozott az Istenhez,
hogy leánya élve térjen vissza, de még sem hívá ki őt s a leány nem
bocsátá őt magával.
* * *
A kis földalatti lények közt nagy zenebona volt ezalatt.
Azon folyt a tanakodás, hogy a két egymást pusztító nép közül melyiknek
fogják inkább pártját, melyiknek segítsenek pusztítani, melyik oltalmára
egyesüljenek?
Az egész törpe faj két pártra volt szakadva, az egyik vezére volt Mirák,
a szelid képű főnök, azzal a karminpiros üstökkel, a másiké volt Alamák,
a lánghajú zömök szörny.
Az elsők azt akarták, hogy a székelyeknek kell pártját fogni, a kik
velök egy üregben laknak, az utóbbiak pedig abban erősködtek, hogy épen
azért kell őket minden módon megrontani, minek tolakodtak az ő puszta
országukba; a vitából nagy marakodás lett, mely a Mirák-pártiak teljes
legyőzetésével végződött; Alamák aludni parancsolá őket és maga
hozzákezdett a munkához.
Mert olyan csodás rende volt közöttük a természetnek, hogy az egész faj
egyik része holdujságtól holdtöltéig aludt, mint a kő oly mereven,
mialatt a másik ébren volt, s a mint amazok ébredtek, akkor meg ezek
mentek aludni holdfogytáig. Alig volt nehány óra, melyben együtt voltak
mindkét félről, ez idő volt fenhagyva a szeretet és gyűlölet munkáinak.
A míg tehát Mirák aludt, Alamák és törpéi kiszaglászták az üreget,
melybe a székelyek élelmi szerei voltak rejtve, s az apró szűk
nyilásokon elkezdték azt széthordani; mire Ugron észrevette, már látható
volt a fogyás.
Ekkor jöttek az asszonyok őrt állani. A kis törpék látva a
fáklyavilágnál virrasztó emberalakokat, felülről a kőhasadékokból mérges
nedveket hullattak azoknak ivó korsajába, s a mint azok egyszer
megszomjaztak, a halált ivák maguknak, s nem mondák el senkinek, kik
járnak ott az üregben.
Annyi áldozat után végre a szép Zolna volt oly erős szívvel, hogy
vigyázni leszállt az üregbe. Épen ekkor tölt meg a hold, s Alamák és
emberei lehuzódtak a mély hallgató üregekbe, előbocsátva testvéreiket,
kik Mirák vezetése alatt felkeresék az élelmi tár üregét.
*
A vigyázó leányka egy kutyát és egy kakast vitt magával a barlangba,
hogy ha ő eltalálna is aludni, e két vigyázó állat lármája fölébreszsze,
ha valami nesz történik. A kutya lefeküdt a földre, a kakas felült egy
magas kőre, a leány fogta a kardot.
Egyszer elkezd a leány valami melegséget érezni lábain, mintha alulról
jövő gőzök emelkednének mindig feljebb, feljebb, testét valami kéjes
csiklandó zsibongás kezdte elállni, mely később szíve verését lankasztá
el s karjait erőtleníté. Majd az álmot érzé szempilláira nehezülni.
Szólni, kiáltani akart, de nyelve kötve volt, kezét akarta megmozdítani,
de nem birta többé, még látott, hallott, érzett és tudta, hogy el fog
aludni és soha sem felébredni többet. A kutya mozdulatlan feküdt
lábainál, ő is mellé rogyott ellankadtan.
A gonosz törpék ott a föld alatt ama kénköves szeszt, minővel a torjai
barlang tele van, földalatti nyilásokon idáig vezették, s rábocsátva az
őrizőkre, azzal fojtották meg őket.
A kénköves szesz nehezebb, mint az éltető lég, azért a föld szinén
marad, s később beiszsza azt a föld, azért nem találták a reggel bejövő
férfiak semmi nyomát a halálnak.
A mint a leányka szédülten lerogyott, egyszerre minden lyukból, minden
kő alól fürgencz apró alakok ugráltak elő, a kárörvendő törpék, kik az
őrizetlen maradt eleséget lopni jöttek, s innen-onnan kukucskálva lesték
régen, mikor fog a vigyázó összeroskadni.
A mint azonban mindenünnen eléjöttek, a magasban ülő kakas elkezd
hangosan kukorikolni; mert ezt nem ölte meg a nehéz lég, ülvén odafenn a
magasban.
A törpék meghallva e harczias kiáltást s megpillantván a vitéz állatot,
mely veres sisakos taréjával, hosszú veres hús-szakállával, s lovagias
sarkantyúival és felálló kardforma tollaival a farkán, szárnyait
összeverve, hadat izenni látszott az egész törpe világnak, utczu nem
vették tréfára a dolgot, hanem szaladtak szerte-széllyel, ki merre
látott, egyedül maradt a vezérük, a kis karmazsin-üstökű törpe azzal az
emberforma arczczal. Ez megállott a kakas előtt bátran és szembe is
szállt volna azzal, készen levén azon esetben, ha félelmes ellensége
által megtámadtatik, hősileg megküzdeni vele. De a kakas beérte azzal,
hogy még kettőt kukorított s a törpék királya büszkén lépdelte végig a
megnyert csatamezőt.
Hát a mint odaért, a hol az alélt leányka feküdt a földön, csak elállt a
bámulattól, piros szemei ragyogtak, mint a fénylő rubint; soha sem
látott ő ily szépséget, ilyen arczot, ilyen keblet!
Nem ő érzett először a törpe faj közül édes fájdalmakat sima képű fehér
hölgy láttára. Egyszer epret szedő székely asszony csecsemőjét kosárba
téve fára akasztotta, s míg ő odajárt málnát, szamóczát gyűjteni, a kis
törpék odajöttek, megnézték a gyermeket, ellopták, elvitték magukkal,
felnövelték a barlangban, ott a napvilágtalan helyeken az is oly törpe
maradt, mint ők, a törpe király azután elvette feleségül, tőle született
e nagyobbik fia, ez emberhez hasonló arczczal s e fajától elütő piros
üstökkel homlokán. Az emberi alakot egyszer kicsalta a napfény az
erdőre, ott vadászó székelyek elfogták, bevitték Homorod-Almásra, a pap
gondviselése alá vette, embernek, kereszténynek nevelé, megtanítá világi
ismeretekre; hanem a nőben azután is megmaradt ez a vágy az erdőkön,
barlangokban bolyongás után, gyakran elszökött a Nagy-Málba s együtt
mulatott a kis törpékkel, ráismert kis fiára, s megtanítá őt betüket
faragni, minőkkel a székelyek éltek. Később elhalt a nő, a törpe király
a maga nemzetéből házasodott újra, s attól születék a másik torzonborz
fiú, sokkal dühösebb, sokkal vadabb, mint az öregebbik, bár ezt okosabbá
és idegesebbé tette az emberi vérvegyület.
A kis gnómkirály elbámulva és remegve állt a tündérszép hölgy előtt, a
mennyivel szebb volt földi édes anyja a földalatti nőknél, annyival
szebb volt ez még édes anyjánál is. S ez meghaljon? Letegyék őt is a
rút, sötét földbe? Szép keblén járjanak keresztül azok az undok
földalatti állatok, melyek a troglodythok éjszakáját osztják, s miket
csak a sírásó kapája vet fel olykor a napfényre? Ne haljon meg. És e
szép deli székely fiak, ezek a jámbor munkás emberek, kik szántanak,
vetnek, abból élnek s nem hajtják az erdőket, mint a vad tatár, hogy a
futó vadak vérét, húsát egyék, ezek se haljanak meg. Legyen az ő ügyük
nyertes.
Vevé Mirák a görbe kést, mely a szép leány kis piros saruja mellé volt
dugva, és a rovásokról, mik a gabonagarmadákba voltak dugva, lefaragva a
jegyeket, más betüket vágott azokra, minőkre anyja a földi leány tanítá
meg, s azután e rovásokat oda tevé a leány ölébe.
Társai azalatt hordták híven a gabonát, eleséget szerte-széllyel a
lyukakon, s nem tudták, nem is törődtek vele, hogy vezérük mit
faragcsál.
Egy újabb hangos kakasszó ismét szétriasztá őket. Ekkor Mirák odahajolt
a hölgyre, száját annak ajkára tevé s egy hosszú lélekzetvétellel
kiszívá a mérges levegőt, mely a leány keblét elülte. A gnomnak nem
ártott már az, ő szokva volt e légkörhöz.
Azzal ő is eltünt a kőhasadékok között.
Zolna felnyitá szemeit; mint ki kisértetnyomásos álomból ébred föl,
érzé, hogy a megakadt vér e perczben kezd szivében lüktetni és nem tudá,
hogy mit álmodott.
Széttekinte: a kutya ott feküdt holtan lábainál és ő magasabban volt
fektetve, mint hova önkényt leült, az élelem ismét meglopva s a rovások
mind az ölébe rakva. Ki járt itt?
Közelebbről nézé a rovásokat s ime azokra irás volt vésve; az egyik
vesszőn: