s mikor felhajtotta a közös tulkokat Macedoniába, rajta estek az
albániai zsiványok, mindenét elvették, egy szamara sem maradt, kivéve
azokat, a kik pénzt kölcsönöztek neki.
Innen is elpusztulva, betévelyedett a Bánátba, ott belefogott a
buzakereskedésbe, eleinte sok pénze volt, hanem persze, hogy utoljára
minden hajója vagy elsülyedt, vagy odafagyott, vagy megették az egerek.
Sehol sem volt maradása, mindenbe belevesztett szegény, mindenütt
húzták, vonták, megcsalták, meglopták, kirabolták, tűz, víz, jégeső,
marhavész és földindulás ártott neki; el-elment rakott szekerekkel a
vásárra, s visszajött szekér nélkül, tarisznyájában egy fél
vereshagymával, melynek másik felével három napig élt az úton; a gonosz
emberek Pesten a nagy tolongásban kivágták a bugyillárist a kaputja
zsebéből, még a kaputot is úgy kellett aztán viselnie, ablakkal az
oldalán; otthon kiásták a háza oldalát, netto elvittek mindent, a mi
csak megmozdítható volt, a pénztárnoka rendesen mindenütt megszökött a
cassával, s hiába currentáltatta, soha sem akadt kézre; egy szóval, a mi
csak fatum, az ő rajta mind megtörtént.
Szegény ember! ily kifordított szerencse után képzelhetni
kétségbeesését. Térdre esve könyörgött sűrű könyhullatások közt
hitelezőinek, kereskedőtársainak, hogy üssék őt agyon, vagy akaszszák
fel, neki úgy is jobb meghalni, mint azt látni, mint halnak meg éhen
felesége, gyermekei? Bele is ugrott a Dunába, vagy pisztolyt fogott a
szájába, sőt egyszer meg is bolondult s kifutott a nádasba; a jámbor
hitelezők azután megszánva a szerencsétlent, nemcsak hogy agyon nem
verték, sőt adtak neki enni, inni, kihalászták a Dunából, elvették
kezéből a pisztolyt erővel, felkeresték a nádasban s esztendeig
gyógyíttatták valami tébolydában közköltségen; felesége ezalatt
félrevonula egy kis erdélyi városba, ott egy szegény kis czérnásboltot
nyitott, melyben aztán a felgyógyult kalmár maga is megállapodék, nagy
szegényül ott töltve élte napjait, a boltajtóban ülvén, fején egy kopott
vörös sipka, lábán egy halzsíros bagaria, mely soha sem volt újabb,
kaput helyett egy prémes bőr vala reá övezve, melyet oly formán vett
magára, hogy két lyukat vágott rajta, melyen a két karját kidugta, s
szíjjal keresztülköté derékban. Ily alakban ismerték őt legutóbbi
időkben Gergucz név alatt. Azelőtt Dimitrinek nevezte magát.
Ha valaki megszólítá, elébb egyet sóhajtott, úgy felelt rá, ne kérdezte
legyen senki, hogy mint szolgál egészsége? mert arra rögtön sírva
fakadt, elmondá, hogy mikor mit vesztett? mennyi szerencsétlenség érte?
hogy nincs annyi pénze, a mennyivel a lábtyűjét kireperáltassa, hogy ha
gyermekeit nem tekintené, rég felakasztotta volna magát s több efféle
érzékeny dolgokat.
A boltban maga árult, Boldizsár diákkal egyben, s ha jött vásáros, egy
garas ára szatyingon három óráig elalkudott vele, megmagyarázva, hogy
mennyibe kerül az, míg Egyiptomban megtermesztik, Smyrnában megszövik,
Ázsiából ide szállítják, adó, vám, harminczad mennyi fordul érte! hát a
gőzhajó taxa, a kövezetvám, az accisák, a procento, az agio, a
tantiémek, a cselédbér, a boltárenda! Neki magának semmi sem marad, csak
az Isten irgalmából teng, leng.
Egyszer azonban egy marhakupecz, kinek szintén roppant pénzekkel maradt
adósa, azt a fáradságot vette magának, hogy nyomról-nyomra utána járva,
felkereste Gergucz gazdát legutóbbi telepén.
Ott ült akkor is a boltajtóban, a csibuk a szájában volt, hanem dohány
nem volt benne.
A kupecz messziről megismerte s rákiáltott:
– Jó napot Dimitri szomszéd!
A kalmár nagy szemet csinált, s rendületlen ábrázattal felele a
kupecznek:
– Kit keresod te derik becsületes ember?
– Téged hínak Dimitrinak, úgy-e?
– Engem hínak Gerguczot.
– Hát te nem az öcséd vagy, Dimitri?
– Én a bátyám vagyok, Gergucz.
– Ejnye milliom a lelke, már pedig azt gondoltam, hogy megkaptam azt a
gézenguzt.
– Jaj, bizony talán tigodet is megcsalta az a semmire való?
– No meg engem, hogy akasztanák fel a neve napján.
– Kivánum neki tiszta szivbul! Engem is kirabult a gyilkus, a tulvaj,
elvitte minden pinzomet, aranyet, ezustot, bankuczédului. Hogy nyeljenek
el neki a krukodélusok, ott, a hol vagyon, idegen országon.
– Hát idegen országba szökött a semmirekellő?
– Oda az istentelen haramia. Innen elfutott Girgácijába, ottan is
felszedte a sok pinzt, futott odább Bulgárijába, Paplagonijába,
Tótországijába; mind hiába! Mindenütt megcsalta a sok derik, becsületes,
szamár, bolond embereket. Azok már most keresik nagy bolond módra, hogy
sütnék meg, a hol megkaphatják, mert ha koldus nem lennék mind a két
lábamra, magam mennék neki, s elhoznám a bőrit, ha nincsen egyebe.
– No azt már nem bántom, hiszen ha igazán szerencsétlenség érte, arról
senki sem tehet. Ha csak a bőre maradt, azt viselje egészséggel.
– De ne viselje. Ha bajája van, ő az okája. Ha spekulátul, mért nem
kalkulátul? Ne mássz a fára, nem fulsz belája; ne menj a vízbe, le nem
esol. Ezt régen megmondta a bölcs Kajabuc próféta, a miker még senki sem
élt a földre.
A kupecz átlátta, hogy becsületes emberrel van dolga, s addig engesztelé
Gergucz gazdát, a megszökött Dimitri ellen való átkozódásokban
kifogyhatlan férfiút, míg az hajlandó lőn maga magának megbocsátani,
könyes szemekkel zokogván: hiszen hogy engem koldussá tett, azt csak
megbocsátom neki, mert én neki is testvére voltam, meg az atyjának is,
de hogy több ily becsületes embert is koldussá tett, mint kegyelmed, azt
siralmas meggondolnom.
– Mit, kiálta fel büszkén a kupecz. Engem ugyan nem tett koldussá.
Maradt még nekem azért elég. Ne gondoljon kend engem oly szegénynek. Mit
árul kend?
– Czérnát meg tűt.
– Adjon belőle száz forint árát. Nem vagyok én koldus.
– Engedje meg, hadd csukuljalak meg a szájodat, a képet mellett, rebegé
elérzékenyülten a gyöngéd szívű boltos. Mit adjak neked? Mivel
szolgálhassak? Parancsuljál, ha ezer forintot ir is, odádum.
– Nem kell nekem semmi. Itt a pamuk ára.
– Nem eresztolek, míg valamit magadba nem vettél tülem. Mit eszol, mit
iszol?
– Adj hát egy pohár bort.
– Te is olyat kirsz, a mi nincsen.
– No hát hozass a csapszékből. Itt van tíz forint.
– Szalagy de fátyu, fog ezt a tíz forintot (s oda ád neki 5 garast),
hozz a legdrágább borábul máslásbul, essentiásbul. Ne ez a poflé előre,
hogy ne igyál belőle.
A borért küldött fiú aztán tengerideig oda marad, a kupecz megúnja a
várakozást, ott hagyja a tíz forintját, meg a száz forintját, meg az
ezer forintját, vissza megy Hódmezővásárhelyre, s otthon elmondja, hogy
milyen derék, becsületes testvére van annak a semmirekellő, országcsaló
Dimitrinek.
* * *
Magát a becsületes embert ilyformán megismerve, mutassuk be annak
tiszteletre méltó hozzátartozandóságait.
Tőle magától ne kérdezzük, hogy kit hogy hínak? mert ő soha sem tudott
egy nevet is megtartani fejében, úgy, hogy mikor egyszer utazott
valahova, tízszer megkérdezte a fuvarost: hogy is hínak tigodet?
– Tóth Jánosnak, uram.
– Jól van, Nagy Miska.
A feleségét hítták Borbálának, a nagyobbik leányát Oliviának, a
kisebbiket Minervának.
Már most ha valaki előtt beszélt róluk: az egyiket nevezte Libuczkának,
a másikat Minczuczkának, a feleségéről pláne nem hallatszott egyéb, mint
az «ászuny!» kivételesen pedig: te áspis, te sárkány, te krukodélus! és
más efféle gyöngéd megkülömböztetések; a nagyobbik leány hallatszott
eként: te burzas! a kisebbik pedig: te arányus leányum! Ez volt a család
kedvencze.
Kiegészíté a családot Boldizsár diák, ki szintén maga sem tudta, mint
jutott a «Birbucz» névhez? Ez volt a család bűnbakja.
Akármi rossz történt a kapukon belől, azért neki kellett meglakolni, és
ha semmi rossz nem történt, neki azért is meg kellett lakolni. A mit
pedig korán reggeltől késő estig cselekedék, az minden levonás vagy
beszámítás nélkül pernek és patvarnak vala tárgya.
Ha korábban kelt, mint Gergucz, azért lőn mortificálva.
– De huvá kelsz nikem hajnálba, reggelbe, éjfélbe? Nem fogádtalak én
tigodet bakternek, sem kákasnak, hogy engemet felkukurikáluj!
Ha későbben kelt mint Gergucz, megint az volt a veszedelem.
– Te hét álvu! te lusta zürge, a nap a zurrodra süt és mégis álussz.
Mirt nem szegődtél medvének, ott szundíthatnál egisz télen.
Birbucz soha sem felelt, menteni sem próbálta magát, úgy tett, mintha
nem is hallaná, hogy hozzá beszélnek, még mikor ez a beszéd abból állott
is, hogy a hátához vágtak valamit.
Délelőtt a boltot kellett őriznie. A kalmár félfüllel, félszemmel mindig
rávigyázott, s szüntelen ususba tartá fölötte paterfamiliási hatalmát.
Szegény diák azon korban volt már, mikor az ember el-elmosolyodik, ha
fiatal asszonyi képet lát; ha tehát jöttek a vidéki leányasszonyok
pamukért, halcsontért s Birbucz kezeit dörzsölve sietett szolgálatukra,
Gergucz épen akkor fordult neki az ajtóból, nagy vastag szemöldeit,
miket más bajuszként is megtiszteltetésül vehetne felhúzva homlokára.
– Te náplupó! Ma sem süpürted ki a butyát! Majd aduk én tigodnek a
hátadat.
Ezzel aztán a szegény diák agyon volt ütve.
Ha jött idegen, az előtt mulhatlanul be kellett mutattatnia, ilyformán:
– Te nágy lu! Te ingyenilu! Miért tartalak én tigodet drága pinzen
(soha? sem fizetett neki semmit). Miért neveltelek tigodet ekkurának? A
sárbul, a szemétbul vettelek ki, mikor csak akkurka voltál, mint az
ujom. Azuta én hizlállak, én ruházlak, én pinzellek, én uktátlak, mégis
nem tudsz semmit.
Ha kellett az idegennek valami áruczikk, volt futtatás.
– Nyargulj! Hozz ábul a júbul. (Csak egyféle volt mindenből.)
Ha az idegennek nem tetszett a portéka, jobbat kivánt:
– Mit mondtam, te filku! Nem azt mondtam, hogy a jobbikbul hozz? ugorj
egyszerre. Nem ábul, amábul! felsőbul. Hát ott van felsül, te szamár?
extrafainbul. No lássa zur ezt a bulundot, nem ismeri az extrafaint.
Pedig ha én elcsápum, az utczán hal meg.
Ha a vevő drágállotta az árut:
– Ne te Birbucz, honnan való ez a pámuk?
Akármit mondott Birbucz, az csak az ő veszedelme volt.
Ha azt mondta, hogy Amerikából, a kalmár véghetlenül lenézve, odább
taszította könyökkel.
– Te hugass! Tutsz is te! Ausztrálijábul. Az egész háju elsülyedt, a ki
hozta, csak ez maradt meg.
Asztalnál szüntelen szemére hányták a nagyon gazdaságos adagokban mért
eledelt.
A ház asszonya, ki különben viseletére hasonlított bármely szurtos
szolgálóhoz, félig tűz, félig víz, tudniillik korom és csatak, hogy
idegen emberek akárhányszor kérdezték tőle, ha itthon van-e a
nagyasszony? és mire ő azt szokta felelni, hogy itthon, ha ellenkezőleg
megsejté, hogy valaki iránta a tiszteletnek valami nemével viseltetik,
azzal gorombaságát nem szűnt meg éreztetni.
– De minek tartod ezt a torkos állatot? szólt egy nap úgy, mint másnap
az ebédnek czímzett ételkóstolás felett, szavait Gerguczhoz intézve, s
Birbuczra czélozva. Csak elnézem, ha hágy-e valamit abból a retekből?
Bizony megevett maga egy egészet a pokolbélű. Mire hizlalod ezt a
kenyérpusztítót? Mintha nem ellehetnél nála nélkül; akárhogy dolgozunk,
semmire sem megyünk, csak a cseléd szájának keresünk.
– Hágyd, ászuny, veté közbe Gergucz feltolva állát, mint valaki, a ki
mindenét a szegények között osztotta ki. Az irgálum szip szu.
Birbucz hallgatott, megtörülte – szemeit, mert száját nem volt oka
megtörülni s fölkelt az asztaltól, jóllakva egy egész retekkel.
De ha két rossztól megszabadult, jutott a harmadikba, a legkisebbe, a
leggonoszabba, az «arányus leányum» körmei közé.
Ez a kis tizenkét éves angyal egész nap azon élesítette elméjét, mivel
gyötörhesse a Birbucz diákot. Odasompolygott hozzá, nyakába kapaszkodott
hízelegve, s mintha czirogatná, egész arczát bekormozta, akkor meg
lármát ütött, hogy a Birbucz őtet meg akarja ijeszteni s Birbuczot meg
is szidták, ki is nevették; vagy eldugta a kereskedőkönyveket s
denunciálta a segédet, hogy nem dolgozik. Egyik delatio a másikat
követte.
– A Birbucz megint zsebibe dugta a kezeit.
– A Birbucz valamit evett.
– A Birbucznak pénz van a zsebében.
– A Birbucz fütyölt. A Birbucz danolt, a Birbucz elejtett egy skatulyát.
– A Birbucz azt mondta, hogy elmegy a háztól.
– A Birbucz gorombáskodott, azt mondta, hogy elmenj te leány.
E delatiók így folytak, különféle indorsátákat vonva maguk után; Birbucz
diák nem léphetett, nem állhatott, nem köhinthetett, nem ásíthatott,
hogy az menten föl ne lett volna jelentve, s bárha kezein soha egy
fillér sem fordult meg, minden este ki kellett forgatni zsebeit a
családtanács előtt annak bebizonyítására, hogy a cassát nem lopta meg, s
ha akadt itt-ott egy-egy vörös pénz néha napján nála, azt hitelesen
kellett igazolnia, hogy hol kapta, kitől kapta miért kapta és mire fogja
fordítani?
Ha Birbucz diák e kellemetes alkalmaztatást csupa keresztényi türelemből
viselte volna több mint tizenkét esztendeig, bátran méltó volna
csodálatunkra, mely csodálat azonban rögtön el fog enyészni, ha őt és a
családnak egy még eddig be nem mutatott tagját, Oliviát, egy-egy
pillanatra találkozni látjuk; néha midőn egyik kimegy az ajtón, a másik
bejön és szemeik véletlenül összetalálkozva, arczaik egyszerre
elmosolyodnak, s azzal rögtön ismét elharapja mindkettő a mosolygást,
mintha semmi sem történt volna. Ah az olyan apró titkolózás sokat
megmagyaráz. Ha Birbucz diákot szidják, Olivia nem hallhatja, fölkel és
kimegy a szobából, s ha Oliviát üldözik, Birbucz diák fülig elvörösödik,
s a mi kezébe akad, jaj annak a skatulyának.
Mert Olivia is a család elhanyagoltjaihoz tartozik, a mit abból is
gyanítni lehet, hogy míg a kisebbik leány díszneve «arányus leányum»,
addig az övé «te burzas».
E nevet szép természetes göndörségű fekete fürtei hozták a leányra, ki
szégyenelve gúnynevét, hasztalan iparkodott azokat lesimítani, mindig
hullámosan maradtak, mi őt majd kétségbe ejté. Ha tudta volna, hogy ez
milyen széppé teszi. Ugy hiszem, hogy Birbucz diák későbben aligha fel
nem világosítá e körülmény felől.
Szép karcsú termete volt a leánynak, fél fejjel magasabb volt apjánál,
anyjánál. Szegény, mennyit kellett neki ezért mindennap hallani.
– De huvá nősz az égbe, te lájturja te! még kiütöd valami csillágnak a
szemit a fejeddel. Nem győzlek ruhával. Nem mer senki elvenni, hogy így
megnőttél. Nyakámon vesztél.
Egy téli este szintén ott ült Birbucz diák a hideg boltban, körmeit
szájánál melengetve, s egy rossz szalmaszéken hintálva magát; midőn
Olivia észrevevé, hogy atyja egy perczre kifordult a boltból, hirtelen
odasurrant mellé, s valami papirba tekert csomagot nagy titokban átadván
neki, az mintegy előre történt összebeszélés értelmében vevé kalapját, s
miután egy gombot nagy kínnal begombolt szűk nyári kabátján, előbb
óvatosan széttekintve az ajtón, ha nem látja-e meg a gazda, vagy a
Minczuczka? nagy sebtében elosontott, az alatt a leány őrizte a boltot.
Vesztére szegénynek a gazda hamarább hazajött, mint a diák, s látva,
hogy Birbucz nincs a helyén, se kérdett, se hallott, bezárta a boltot s
megparancsolta, hogy senki ki ne merje azt nyitni a zörgetőnek; nagyobb
biztosság okáért a kulcsot is zsebébe tette, s meleg szobájába távozva,
leült vacsorálni.
Olivia reszketve figyelt az ajtóra, melynek kilincsét nem sokára
nyikorgatni kezdte kívülről valaki, a mit azonban abbahagyott, látva,
hogy nem nyílik.
– Hadd várjun, monda Gergucz. Hadd fázun. Hadd zürgásun, hadd reszkásun;
mit jár másun? má most lásun.
A zörgetés egyszer-kétszer szép szerényen ismétlődött; egyszerre, mint a
mennydörgés, olyan rúgás esett az ajtóra, azután még egy, még kettő, és
még tudja Isten hányszor kettő?
– Ne úgy te! ordíta fel Gergucz. Berugod az ájtut.
A dörgetés nem hogy megszűnt volna, sőt még újabb variatiókban kezdett
ismétlődni, mintha valaki kívülről a hátát neki vetette volna az
ajtónak, s egyszerre sarkával, öklével és könyökével produkálná rajta az
öreg dobot.
A kalmár magánkívűl jött dühében, felkapta a rőföt, futott ki a boltba,
utána az asszony, utána a Minerva, s egyszerre trióban kezdék el a
szidást.
– Te Birbucz nem hallgatsz! betöröd az ájtut, kiütöm a fogad. Agyonütlek
s aztán elkergetlek.
A kívűl levőnek azonban úgy látszék, hogy tetszett az időtöltés, s most
már taktusra kezdett el dobolni az ajtón, szájával egész törökmuzsikát
hangoztatva mellé.
A kalmár nem hitt kevesebbet, mint hogy Birbucz leitta magát valahol, s
nehogy kivegye az ajtót a sarkából, beledugta a kulcsot a zárba.
A zörgetés e hangra megszűnt, s az így támadt pausát jónak látta Gergucz
gazda egy ilyen forma monologra felhasználni:
– Te csavárgu! Hun csavárugsz? Kávésházban? borosházban? promenádán?
Csizmát rontani, időt lopni, pénzt vesztegetni! Kártyuznyi,
biliártyuznyi! te akasztófárahuznyi! Kirj szipen mindjárt, hogy ne
haragudjak.
A kérelem kicsinybe mult, hogy le nem törte a kilincset, akkorát ütött
egy kővel az ajtóra.
– Jaj te gyilkos, te haramja, azt gondolod, a pléh úgy terem, mint a
gomba? Ne üss többet, majd én ütlek.
E szavakkal kinyitá Gergucz az ajtót s majd elesett ijedtében, midőn
azon Birbucz helyett egy termetes kocsisféle egyéniséget látott bebukni,
ködmenben, csizmában, ki oly ügyesen mutatta be magát, hogy három
lépéssel mind a három családtagnak ráhágott a lábára.
– Keed árul kík czérnát? kérdé a jövevény rekedt hangon a meglepett
boltostól.
– Én hát – bolond; állj meg, ne hágj rám.
– No hát adjon keend belüle egy meszelyt.
– Meszelyt? A vak apád. Ennek meszelylyel mérik a fonalat. Eredj te
ászuny, hozz neki meszelyt.
Gergucz tehát teletömte a meszelyt czérnával, s nyujtá a kocsisnak.
– Ne bolonduljon kee görög szomszéd, mert a fejihez vágom. Tudja, hogy
nem ilyen «kík czérna» kell nekem.
– Nem ilyen? A lelked látott jobbat. Hát milyen kell?
– Hát nem érti? papramorgó kell.
– Pápramurgu? szólt elmeresztve szemeit a boltos. Csoéto? Kutya?
– Ejnye, hogy nem tud kee magyarul, nem kutya a, se nem czérna, hanem
pálinka.
– Uh! Bolondulj meg, ha még van eszed. Hát korcsma az én házam, vagy
vendégfogádu? Eredj apádnak, mert kápom ezt a rőfet s meglülek véle.
– Hát mért tart kee czérnásboltot, ha torkomba való czérna sincs benne?
– Czérna nincs, kötél van torkodnak! lármázott Gergucz, kituszkolva a
kocsist a boltból s úgy bezárta utána az ajtót, hogy akarva sem tudta
többet kinyitni.
Annyi bizonyos, hogy Birbucz diáknak ezúttal alkalma leendett az utczán
megvirradni, ha annyi esze nem lett volna, hogy a mint az első
zörgetésre nem adatott válasz, a kerítésen mászott be, úgy, hogy mire a
kalmár feleségével és kisasszonyával nagy lárma közt (mert ez a faj
lassan beszélni nem képes) szobájába visszatért, Birbucz diákot ott
látta a kályha mellett fideliter sütkérezni.
– Hát te ürdögfátyu a kulcslyukon jöttél be?
– Itthon vagyok én régen, felelt Birbucz, egy titkos pillanatot váltva
Oliviával.
– De ne támaszkudj a kályhának, mert kiégeted a ruhádut, vagy bedöntöd a
hátudat a kályhával. Hol jársz még most is?
– Ne haragudjál, édes atyus, veté magát közbe Olivia Az én kedvemért
járt oda Boldizsár; ma neveestéje van az édes mamának, egy kis
meglepetést akartunk neki szerezni.
– Csoéto meglepátus? megint pápramurgu?
Ezzel Birbucz diák egy skatulyát hozott elő s azt felnyitva, Olivia egy
csinos izletes főkötőt vett elő abból, gyermekies érzékeny örömmel
nyújtva azt anyjának.
Gergucz ráordított a diákra.
– Te gyilkus, hun vetted ezt? kit ültél meg érette?
– Én vettem atyus, szólt a leány. Éjjel gyermekfőkötőket szoktam
horgacsolni, azok árából vettem.
– Az én czérnámból, te tulvaj!
– A czérnát Boldizsár kapta ajándékba a pesti kereskedőtől.
– De minek ez a rettenetes czifraság? szólt erre feleségének fordulva;
kinek valu ez? grufninak, herczegninak, nem ilyen vin bolondninak, mit
te vágyolsz. Tedd le, ne tedd fel. Ha meglátnának benne az utczán, még
azt gondolnák, sok pénzed van s kiásnák érted a házat.
Szó szót adott. Borbála asszonynak tetszett a főkötő, Gergucz gazdának
pedig nem tetszett; az rögtön fel akarta tenni, s az utczára kiállani
vele; emez pedig azt kivánta, hogy csak sátoros ünnepeken viselje, akkor
is csak szobában, utoljára is fegyverre került a dolog, azaz hogy rőfre
és seprűnyélre, melyből különös névnapi ajándékok származtak volna, ha
Olivia gyöngéd szüléi közé nem veti magát, a miből az következett, hogy
őt verték meg mind a ketten, mint az egész baj okozóját, juttatva a
maradékból Birbucz diáknak is, ki elég eszélytelen volt akkor ingerálni
magát a perbe, mikor már az executio folyt.
Míg tehát Olivia egy szögletbe kuporodva azt akarta mutatni, hogy nem
sír, előjött az «arányus leányum» s felkapaszkodva szülei ölébe, miután
azok által össze-vissza nyalatott, falatott és szorongattatott, kényes
hizelgéssel nyafogá:
– Ugy-e én jó vagyok?
– Angyál vagy! te kis drágalátus leveli bika. Amarántus, tulipántus. Te
mizeskalácsosbábu, te husvéti tarka birka. Nem adnálak a kétszáz
forintért! nem adnálak – a háromszázért!
* * *
Ilyen formán mult el egy pár esztendő. Libuczka már eladó leány volt,
hanem ő róla mindamellett sem tudott senki semmit; ha kérdezték az
atyjától, azt felelte rá: «Udben van, ulvás, apáczunak készul, egész nap
ulvás». Voltak azonban, a kik azt gyaníták, hogy a leány a legszolgaibb
munkákat végzi ez alatt, s szüléi oly szegényesen járatják, hogy nem mer
idegenek szemei elé kerülni.
Annál ragyogóbb volt Minerva kisasszony, mindig új ruhában, mindig új
frizurával és új szeszélyekkel. Minden másodperczben kikukkantott az
utczára negédes fejecskével s mindannyiszor ment azon valaki, kinek egy
pukedli kellett.
Többé nem tréfált Birbuczczal. Sokkal kisebb személy lőn előtte, mint
hogy észrevehette volna, ha valamit akart vele tudatni, elébb az apját
kereste föl, attól izente meg neki.
Gergucz el nem tudta vélni, mit jár annyi ifjú ember az ő boltjába,
mintha tele volna a város szabólegénynyel, kik minden nap felvarrnak egy
motring czérnát.
Minczuczkának pedig mindegyikkel volt valami beszélni valója, maga
Gergucz alig jutott hozzá, hogy megölelgesse s megcsókolgassa aranyos
leányát, akkor is kikapott érte.
– Eredj atyus, dohányszagú a szád. Eredj, megszúr a borzas szakállad;
eredj, mind lenyalod a képemről a festéket.
– Te gyémántus bábu.
Különösen egy kis nyalka jurista szokott mindennap belépni a boltba.
Rendesen egy gomb szakadt le keztyűjéről, azt kivánta felvarratni.
– Minczuczka! varrd fel az orfit arra a gombra! kiálta Gergucz. (Az úrfi
apja viczispán volt és falukkal birt.)
– Mit csinál az orfi édes apja? szokta kérdezni Gergucz. Egészségesek az
ökrük? az a huszonnégy ökür?
– Harminczhat, igazítá helyre az úrfi.
– Az a harminczhat ökür! szólt kezeit összecsapva a kalmár; mindenik
háromszáz forint. Háromszázszor harminczhat – tízezer nyolczszáz forint!
Áh jaj! bizony a maga apja derék ember úr. Hát a többi testvérjei, az
orfiak, kisasszonyocskák? az a kétezer birka, mind olyan egészségesek,
mint az orfi maga?
– Nincs testvérem, magam vagyok, viszonzá az úrfi, nyakát tekergetve
nagy büszkén kravatlijában. Birkánk pedig négyezer van.
– Áh maga derik orfi. Minczuczka, meg ne szúrd a kezeit avval a tűvel.
A kalmárnak tetszett az úrfi látogatása s ha ez olyankor talált érkezni,
mikor Minerva nem volt a boltban, Gergucz ordítva dugta ki a fejét a
hátulsó ajtón:
– Kuldjétek be a kisásszunyt! mingyárt jön a kisásszuny.
Saját maga is kisasszonynak nevezte a leányát.
Egy reggelen, mielőtt a boltot kinyitották volna, Birbucz diák
félreszólítja a boltost nagy titkolózással, azt igérve, hogy valamit
mutat neki, csak jőjjön.
– De mit mutathátodsz te nékem? szólt lenézőleg a kalmár, meg nem
foghatva azon merészséget, hogy Birbucz diák mutathasson valamit, a mi
érdemes legyen arra, hogy ő megnézze.
De Birbucz vonta magával bundaszárnyánál fogva a kalmárt a
pitvarszobába, mely mindig üres szokott lenni s következőleg most is az
volt.
– No mit mutatsz nékem abba az üres szobába?
Birbucz semmit sem szólt, hanem odahúzta a kalmárt az ablakhoz s egy
tökéletes lábnyomot mutatott neki az ablak hídján, a mely azon sárosan
ott maradt, a mint valaki oda az utczáról felhágott.
A kalmár felvonta szemöldeit s miután végig bámulta a species facti
hiteles másolatát, nem mondott egyebet, mint:
– Biz ez jul van.