és Magdus a konyhában, míg az urak a nagy lakó szobát foglalták el,
Ilonkának egyedül engedve a kis benyilót menyezetes nyoszolyájával.
Már jól behaladt az éjszakában az idő, az alvók különféle hangokon
horkoltak, midőn egyszerre irtózatos ordítás hangzik szét a faluban,
nyargaló paripák verik föl a csendet s az egyszerre kigyulladt tűz rémes
világánál száz rémalak tünik elő, ordítva, gyors paripákon, idegen
öltözetben.
– A tatárok! a tatárok! hangzik a vészkiáltás a felriadt lakosság
házaiból. A fekete, szegletesfejű, szélesszáju alakok, mintegy lovaikhoz
nőve, benyargalnak az udvarokba, kanóczot vetnek a háztetőkre, kötélre
fűzik a kirohanókat s lemészárolják az ellenállót. Asszonysírás,
halálhörgés, káromkodás nőttön növő zajba vegyül, melyből kihallik
olykor a félrevert harang vészkondulása.
Bethlenék hirtelen talpra ugrottak; mire széttekintének, már a tatárok
elfoglalták az ablakokat, a künn kapott cselédséget leverve lábairól, s
a tornáczajtót kezdék döngetni.
– Ehen van ni, kiálta fel a pap. Az Isten büntetése, a miért nem akarta
kegyelmed leányát ahhoz adni, a kit szeret, hanem megszöktetni előle,
most már a pogány veszi el.
– Ne papoljon kend most nagytiszteletű Gernyeszegi Menyhért uram, hanem
lásson egy fokos után s álljon velünk együtt az ajtóra, vagy menjen
Ilonkát biztatni.
A pap úgy tett, a hogy mondva volt: bement Ilonka szobájába, ki
ijedtében fél ájultan hevert ágyán; egy vigyorgó tatár féltestével már
bemászott az ablakon, de a kihez Menyhért uram úgy vágott egy karos
széket, hogy menten visszaesett a honnan jött.
Másfelől ez alatt három tatár már betörte a tornáczajtót, az egyik lovas
bement a konyhába. Azt ugyan András gazda fokosával úgy főbe kollintá,
hogy a lova alá esett, de a másik kettő pányvát vetett az öreg legény
nyakába s lerántva a földre, elkezdé annál fogva kifelé hurczolni.
Magdus csak nézte ez ideig, mintha sóbálványnyá vált volna, a viadalt,
de a mint látta, hogy az apját húzzák-vonják a földön, felsikoltott s
egy fejszét kapva a szegletből elő, neki rohant az egyik tatárnak, s egy
kegyetlen elbúsúlt csapással ketté hasította annak fejét. Az utolsó
tatár aztán nem volt rest, hanem elszaladt a hős leány elől, ki
visítozva hajította utána a véres fejszét. András gazda erre kivetette a
pányvát nyakából, s fejére rántva hirtelen a levágott tatár csalmáját, s
felkapva annak lovára, bekiálta az urakhoz: Csak védjék magokat
kegyelmetek, én addig elfutok segítségért.
– Eredj fiam Küküllőre, kiálta utána Gergely, vagy menj Bethlen várba,
vagy a hol legközelebb találod az atyafiak banderiumát és mondd meg a
kit ott találsz, hogy a ki leányomat megszabadítja, legyen bár akárki
fia, kezével jutalmazom meg!
András hallotta a biztatást, s erre a helyett, hogy Küküllőnek tartott
volna, Balázsfalva felé fordította a ló száját, s a tatárok között
szerencsésen keresztül nyargalva, kik csalmájáról társuknak tekinték,
tova iramlott a faluból.
Az urak ezalatt hirtelen elkészültek a védelemre; három lőfegyvernél nem
volt több velük, de mindnyájának volt legalább kardja. A benyiló ablakát
eltorlaszolták szekrényekkel s oda álliták a papot és Magdust, maguk
ezalatt a lakszoba ajtaját és ablakait foglalva el. Néha tettek egy-egy
lövést, midőn valamelyik tatár kanóczot készült vetni a födélre; a lövés
után szétfutottak az ostromlók s ismét újak jöttek helyettük.
Végre a tatárok az átelleni házakat gyujtották meg, hogy a láng
átcsapjon a szomszéd födélre; a ház elé ültetett terebélyes hárs- és
diófák egy ideig elfogták a zsarátnakot, de végre a házra lövöldözött
égő nyilaktól csakugyan belekapott a tűz a háztetőbe, s egy percz alatt
lángban állt az egész épület. A tatárok ujjongattak. A bent levők
Istenre bizták lelküket. Történt azonban, hogy András gazda teheneket
tartván, az előtti napon tengerikórókat vett meg egy oláhtól, melyeket
azon havasan kiterítgetve a padláson, az égő háztető tüze nem birt a
nedves kévéken keresztül a gerendákig terjedni, s ekként leégett az
egész tető, a nélkül, hogy a házban levőknek csak egy hajszáluk is
meggörbült volna. Ekkor a tűz világa mellett egy nagyképű tatármurza
lovagolt elő, macskabajuszával, piszkos, de aranyos öltözete mutatta
rajta a vezért; ez mérgesen ordított az ostromlókra, kik már sok holtat
vesztettek s még közel sem juthattak az ostromlottakhoz. A murza fogott
egy nagy vas buzogányt, s azzal ütögetve az ostromlók hátát, ekként
buzdítá őket nagyobb vitézségre, mire a tatárok közelebb kezdtek
nyomulni a házhoz, s csákányokkal kezdték annak falait bontogatni; már
egy jókora nyilást törtek a benyiló falán, s miután az már közel volt a
beomláshoz, Gernyeszegi uram kénytelenült Magdussal és Ilonkával a
lakszobába vonulni.
Ide szorultak össze mindnyájan. Bánfi Mihály egy kőütéstől eszméletlenül
hevert a földön, Bethlen Miklós vállában egy nyil volt betörve, a
fegyverek mind ki voltak lövöldözve, Gergely puskájában volt az utolsó
töltés.
– Ajánljuk lelkünket Istennek atyafiak, monda Gernyeszegi Menyhért s
aztán védjük magunkat férfiak módjára, s ezzel egy rövid imádságot
mondva el, melyet a többiek utána rebegtek, fölkapta Bánfi kardját s a
másik két férfiuval kiállt a végharczra, középre fogva az elalélt
Ilonkát s várva elhatározottan az ostromlókat, kiknek ütései sűrűen
hangzottak ajtón és ablakon.
Egyszerre a két ablak közötti fal leomlott, tág kilátást nyitva az
ostromló csoportra: «Isten velünk!» kiáltának a védő férfiak, kardjaikat
kimeresztve, a midőn e pillanatban egyszerre ismerős trombitaszó
harsogott fel az ostromlók háta mögött, s a füst és láng közől egy
háromszínű, kék, sárga, veres zászló lobogója látszott közeledni.
– Istené a dicsőség! jön a szabadulás! kiálta feléledt buzgalommal a
pap, s a megriadt tatárok hirtelen visszafordulva, az újon érkezők elé
tolultak.
A csata rövid volt, nehány percz alatt keresztül törte magát a rendetlen
csordán a kis segédcsapat, alig volt negyven-ötven ember, de mind jól
felfegyverezve, s villogó kardjaik csapása alatt hullott a tatár, mint a
tök.
Elől egy délczeg lovag, leeresztett aczélsisakján két sastoll meredt
föl; oly sebesen tört magának útat az ostromlott ház felé, hogy társai
alig birtak nyomában maradni. Néha körülfogták, de ő jobbra-balra vágott
s ismét tisztában volt.
– Derék fiu vagy, akárki légy. Engem úgy segéljen, megérdemled
leányomat, kiálta Gergely úr.
– Ni, hogy villámlik a kard kezében! a hova vág, nem kell annak másik
csapás. Nézz oda Ilonka, ha meglátod, lehetetlen, hogy belé ne szeress.
Ilonka fölveté szemeit, s a mint meglátta a küzdő lovagot, mintha valami
megdöbbentő sejtelem kapta volna meg szivét, két kezét keblére tette s
térdenállva fölemelé szemeit az égre és sóhajtott és az ég meghallgatá a
mit kivánt.
A szabadító ezalatt egészen a ház elé jutott, s már szinte megmenté
Bethlenéket, midőn az utcza tulsó feléről új csapattal jött rá: a murza.
A nagyképű, macskabajuszú ember, szegletes fejével, villogó szemével és
fogaival, vörös csalmájával, pokoli jelenetként száguldott elő fekete
paripáján, az égő házak között. A lovag megállt előtte, s rövidre szedve
kantárszárát, hátrahúzta paripája nyakát s fölágaskodott a kengyelben,
kardját szeme elé tartva. Azon pillanatban, midőn a murza oda ért, s
görbe sarlóalakú kardját az ifju fejének mérte, egyszerre lebukott ez
lova nyakára s egy gömbölyű, alulról fölfelé intézett csapással oly
mesterien vágott a murzához, hogy annak ugyanazon pillanatban a kardja
jobbra, a feje balra repült.
Az oda érkezett tatárság ez eseten elrémülve, hirtelen megfordítá
kantárszárát s ott hagyva a győzteseknek rabjait és martalékát, elfutott
az éjszakában.
– Jókor jöttünk-e? kiálta András gazda, nem gondolva leégett s
szétrombolt házával, csak vendégeivel.
– Erős várunk nekünk az Isten, szólt ünnepélyesen Gernyeszegi, letéve
kezéből a kardot.
A mentő lovag leszállt lováról s oda jött a megmentett csoporthoz.
– Légy üdvöz derék lovag, szólt kezét nyujtva eléje Bethlen Gergely. Én
Isten előtt ez órában szent fogadást tevék, hogy a ki meg fogja menteni
leányomat, nem keresem családját, hitét, vagyonát, neki adom nőül. Azért
akárki légy, ha még nőtlen vagy, s magad is úgy akarod, fogadd őt
kebledre, s légy szeretve általa, úgy a hogy megérdemled.
– Köszönöm, szólt a lovag elfojtódott hangon, és elfogadom, s azzal
megfogva a gyöngéd hajadon kezét, oda vonta őt keblére. Ilonka, a mint a
lovag keze az övét érinté, megtört erővel hanyatlott alá, ha a lovag
karjaival át nem öleli, alélt termete a földre rogyott volna, alig
eszmélt magáról többé. Nagytiszteletű Gernyeszegi Menyhért uram
áhitattal rebegé, karjait kiterjesztve fölöttük: «az ég áldása legyen
rajtatok».
– Ámen! monda a lovag és sisakját leemelte fejéről.
Mindenki ráismert egyszerre.
A férfiak hátrarezzenve, Ilonka felsikoltva s karjait görcsös erővel
kulcsolva az ifju nyaka körül, kiálták egyszerre:
– Apafi Mihály!
* * *
Nehány hónap mulva Balázsfalván tartotta a fejedelem menyegzőjét Bethlen
Ilonkával. Jelen volt az ország színe, java, s annyi ember között egy
sem volt, a ki szomorú ne lett volna, csupán az ifju pár volt boldog és
vidám. A legközelebbi rokonok úgy jártak ott alá s fel, mint temetéskor
a megszomorodott felek. A menyegzői pompából kirítt az arczok búja.
Mikor a fejedelem szép menyasszonyával megkezdte a tánczot, a vendégek
egy része fölállt tiszteletből, más része ülve maradt és duzzogott.
– Miért nem tisztelik meg kegyelmetek a fejedelmet, hogy felállnának?
szólt Apor István uram, akkori főkincstárnoka Erdélynek, az ülve
maradtakhoz; mire egy közőlök, Sárosi János uram, daczosan
visszaszólott:
– Elugratta biz ő kegyelme a fejedelemséget!
* * *
Apafi boldogul élt sokáig szép nejével, hanem Erdély csakugyan nem
látott több fejedelem-temetést.
A HARGITA.
(Székely népmonda).
A mint Maros-Vásárhelyről a szép tavaszi zöld tájon nyugat felé
eltekintünk, a zöld lombos hegyek közül a kéklő távolban egy magas
bércztömeget látunk kiemelkedni, melynek homloka most is fehér, befödve
hóval, onnan csak a hő nyár szokta elűzni a telet.
Ez a Hargita bércze.
Napokig látszik emelkedni a feléje közeledő utas szemei előtt s
Székely-Udvarhelyen túl elkezdődnek a rengetegek, melyek őt mint rémes
ősanyát fogják körül.
E bérczek, ez erdők között van legtöbb, legrégibb emléke a magyar
nemzetnek, elpusztult várak az ormokon, néhol már csak a puszta ormok,
miket az emlékezet még mindig váraknak nevez; a bércz és a nép szelleme
még őrzi Buda emlékét, Attila testvéreét, s legkedvesebb nejének nevét
viseli a Rika-bércz, már több mint ezernégyszáz esztendő óta.
E messze korról már csak mondáink sincsenek; hagyjuk az óriást pihenni,
kinek léptei megrendíték a földtekét, s vonuljunk vissza a közelebb eső
korba, hová a népköltészet láthatóbb alakot rajzolt.
Hol a Nagy-Mál bérczei kezdődnek a Hargita oldalában, egy mély
völgytorokba beékelve fekszik egy roppant tekealakú bércz, fákkal,
virágzó bokrokkal benőve mindenütt.
Köröskörül egy óriási sziklafal emelkedik vele átellenben: egyenesre
hasított bércz, fa és bokor nélkül, hegyesen végződő csúcsokkal, mintha
góth templomok tornyait rakták volna egymásra, e meredek kopár szirtfal
mint egy szédületes bástya fogja ama szirtet körül, hozzájárulhatlanná
téve azt. E szirtfalat nevezik, méltó néven, az Erős sziklának.
E borzasztó magasból letekintve az átelleni szirt kopárabb részeire,
itt-amott nagy ajtószerű nyilások tünnek fel azon, melyek mély sötét
üregek lételét sejtetik. Ez üregekhez van a székely népnek legtöbb
mondája csatolva.
A völgyvágányban, melyet a két összeérő meredek bércz képez, vágtat
keresztül egy sebes hegyi folyam, a Vargyas vize, néhol, a mint a völgy
szélesebbre tágul, kőrisfákkal benőtt szigeteket képez, másutt
összeszorul a két sziklafal közt, s tombolva, harsogva rohan végig a
simára koptatott gránittömeg fölött, végre egészen útját állja a bércz,
ott tajtékot turva rohan be a sziklák alá, ki tudja mely örvénybe? s a
másik oldalon tör ismét elő, sárosan, zavarosan, ki tudja mily salaktól?
Egyetlen hozzájárulható útja a Nagy-Mál barlangjainak e patak medre. Egy
másik út, mely a bércz oldalában visz el, csak vakmerő istenkisértők
számára való, az élet minden lépésnél omlatag fűves sziklákon, gindár
kőfali növények gyökerein függ, miken szorosan a sziklára fekve lehet
odáig hatolni, hol a patak buvó vize eltünik, s ott egy-egy korhadt fa,
melyet a szél kidöntött, vezet át a tulsó bérczre.
E bércz volt hajdan a székely nép mentsvára, és azon üregek, miknek
nyilásait látjuk, messzeterjedő teremeik sorozatával a biztos lakás, a
hol a szorongattatások napjaiban megvédte őket az Isten.
Még most is legtisztábban imádják Istent, legjobban szeretik a hazát, a
kik a Hargita bérczei közt laknak.
* * *
Sok van még a föld felett és a föld alatt, a miről a bölcsek semmit sem
tudnak.
Gyakorta a pásztorok, kik az Erős alatt legeltetnek, késő holdvilágos
éjszakákon, midőn elcsendesült minden, vad vijjongás hangjait hallják át
a Nagy-Mál üregeiből.
Ilyenkor a földi emberek tartanak ott mulatságot, kijönnek vígadni,
ujjongatni a szép holdfényre, családjaikkal, apró gyermekeikkel, tágas
körbe összefogóznak és elkezdenek tánczolni, fürödnek a sebes vízben s
üldözik a pisztrángokat, felmásznak a nagy bükkfára s viaskodnak a
mókusokkal, néha le is győzik őket, bukfenczet hánynak és czigánykereket
a harmatos fűben, hajigálóznak a makkokkal, egymás nyakába ülve
lovagolnak s hintálóznak a hajló kőrisfák ágain; közbe mintha ezüst
csengetyű szólna.
Egy kiáltás a tulsó bérczről, egy emberi hang nesze és rögtön elhallgat
minden, vége a sikoltozásnak, az ezüst csengetyűszónak, a kicsiny
fürgencz emberkék szétfutnak egyszerre, be a kőhasadékokba, le a sötét
üregekbe, csak másnap látszanak meg lábnyomaik a nedves iszapban, mintha
apró gyermekek jártak volna ott lábujjhegyen.
Kik és mik ez apró lények, ezek a barlanglakó emberkék, kik kerülik a
napvilágot és az emberi szemek tekintetét?
Kik voltak az óriások, a kik az emberi nem lételét megelőzték, kiknek
roppant karcsontjait mély föld alól ássák föl olykor s bámulnak rajtok?
Kik elenyésztek mindazon őslakóival együtt a földnek, melyek egyidomúak
voltak velök, az óriási emlősök, a rémnagyságú húsevő állatok, a
milyenek ha most élnének, kiirthatnák az egész élő világot.
Kik és mik voltak ezek? s mért vesztek el? helyet adva a kisebb emberi
fajnak, mely az ő lételök alatt talán épen úgy rejtőzött barlangokban,
üregekben, félve az óriások szavától s várva az időt, melyben majd azok
kivesznek, talán épen így vigadtak elnémuló éjszakákon megjárhatlan
barlangok közt, s így futottak széjjel, ha a roppant mastodon
mérföldekre hangzó ordítása hallék, ha a mammuth megszólalt, ha az
ősvilági szarvorrú röfögve recsegtette a fákat, ha a Tritonok, a
Gygászok egymással beszélni kezdettek, mély, mennydörgéshez hasonló
hangon?…
Ezek az apró emberek itt a föld alatt, a sziklák repedéseiben, a
barlangok mély üregei közt mind azt hiszik, arra várnak, hogy majd
egyszer az emberi faj is kivesz, miként elébb az óriások, háború,
özönvíz, döghalál megirtják, megritkítják őket; kivesz közülök a
szerelem, nem fognak nősülni többé, megromlanak, elpusztulnak, az utolsó
is elhull, elhal, s ekkor övék lesz a világ, ekkor ők támadnak elő,
kijönnek szikláik hasadékaiból, építenek ők is városokat, megigázzák a
folyót, a tengert s lesznek örökös urai a földnek.
Régen várnak már erre az időre.
Ki-kijönnek hallgatózni: van-e még nesz a világban? hallik-e még a
harangszó? tisztelik-e még az Istent, szeretik-e még egymást az emberek?
s aztán ismét visszatérnek. Még várni kell, még várni kell! még száz
évig, ezer évig. Még várni kell.
Azalatt szorgalmasan gyűjtenek a jövő időkre: aranyat, ezüstöt, a mit a
föld alatt találnak, elhullatott műszereket, miket az emberek
elvesztettek, s ők éjjel összekerestek; a madarak tollait, miket azok a
mezőn elhullattak, a bárányok gyapját, mely a tüskéken fennakadt; a
tarlókról, vetésekről ellopkodják a gabonát s felhalmozzák azt
földalatti üregeikben. Ilyenkor kemény harczaik szoktak esni a
darvakkal, melyek szintén azon időben látogatják a mezőket. A földész
gyakran reggelenkint el nem tudja gondolni, honnan hullottak a
vércseppek garádja bokraira, de halottaikat, sebesülteiket soha sem
hagyják hátra, hanem elviszik magukkal s eltemetik oda a mély, mély
üregekbe, mik félig telve vannak már porladó csontokkal.
Néha éjszakánként seregestül előtódulnak üregeikből, s nagy zaj és
énekszó mellett járnak körül az erdőben, s ha ilyenkor emberszó hallik
közel, nem futnak szét, hanem inkább felordítnak, hogy a közeledő
megrettenve fordul vissza.
A köznép borzadva gondol a törpék éjszakai búcsújárására, mert az
rendesen közelgő országos vész jöttét szokta megjósolni. A mi nálunk
csak alvó ösztön, a rossznak és jónak előérzete, az e rejtett lényeknél
kifejlett tehetség; ők ott a sötétben megérzik, mikor jő közelgő
földrengés, mikor döghalált lehellő szelek a föld népeire, mikor
készülnek az árvizek s az éhhalált hozó aszály, mikor dübörög a föld
közelgő százezrek lovai patkóinak alatta? Ők betekintnek a rejtett
aknákba, hol a földalatti olvadt tűz folyik s honnan a mérges gőzök
hevítve, szikkasztva emelkednek a föld felszínére, megbolondítva az
emberek lelkeit, hogy egymás ellen támadjanak s önfajukat segítsenek
irtani, e kis törpék ott a föld alatt úgy örülnek, úgy tapsolnak, úgy
sikoltoznak: az emberek pusztulnak, vesznek; pusztulnak, vesznek!
lemennek a földbe, itt hagyják az eget. Mert hisz az ég nem a
csillagoknál kezdődik, hanem a föld legalsó fűszálainál; óh ezt a kis
törpék olyan jól tudják. Ilyenkor nappal is elő mernek jőni, kiülnek a
hegyek tetejére s kis piros szemeiket elárnyazva kezeikkel a szokatlan
fény előtt, végig nézik kiváncsian a gyönyörű szép világot, a zöld
erdőt, a tarka mezőket, a kék távolt, mely majd mind örökségül jut
reájok, s olyanokat sikoltanak örömükben!
Amott távol égő falvak füstje látszik, itt a síkon tomboló seregek
ütköznek egymással, amott temetésre szól a harang, s hallik a kisérő
gyászének. Az emberek pusztulnak, vesznek; pusztulnak, vesznek! Nem
sokára megeszik egymást, a hogy az óriások tettek egymással. Eltávoznak
az Istentől, megtagadják a szerelmet, mely őket eddig megtartotta, mely
elszaporítá őket szerte, és most áruczikké fajul, mint más akármi
fűszer, mely a vért ingerli; minden romlik, minden bomlik, rothad,
porlad ország világ, szívben féreg, vérben méreg, a lelket elnyeli a
lég, a testet visszakéri a föld, az ember mindig kevesebb lesz, csak a
lég és föld leszen több, utoljára egy országban csak egy marad; az hogy
fog majd csodálkozni, ha mindenütt, a merre bujdosik a világban, új
népet lát erdőn, mezőn, a melyet ő nem ismer, de a mely őt jól ismeri,
halálára régen számol, s utoljára ez az egy is lefekszik, mély folyók
partja alá rejtve magát, hogy csontjaira ne találjanak. Épen mint az
óriásokkal történt.
A kis törpék úgy örülnek!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az ezerkétszázadik esztendő után következő félszázadban nagy örömük leve
a Nagy-Mál-barlangi kis törpéknek; hogy valahol nagy veszedelem van
készülőben, azt a köznép éjszakai búcsújárásaikból bőségesen megtudta,
mely alkalommal annyira ment a kis troglodythok merészsége, hogy egész a
közel homoród-almási falu aljáig ellátogattak nagy csapatostul, mikor
sötét éjszaka volt s a rájok uszított kutyákat kövekkel hajigálták meg.
Nyilván eljöttek barlangjaikból, mert egész éjjel lehetett visító
szavaikat hallani, s ha némely bátrabb férfiak kiindultak ellenök
kézíjakkal, hogy majd megnyilazzák őket, mire odajutottak, honnan a
lárma jött, semmit sem találtak, az apró éji alakok úgy el tudtak
rejtőzni egyszerre, s a mint azok hátat fordítának, ismét rákezdék a
rettentő süvöltést, úgy, hogy nem lehetett aludni miattok.
Ezen években a nagy pusztító Dsingiszkán három millió embert kaszált le
a földről, s halála történvén, három fia megosztá egymás között a
világot, s mindenikre esvén ötszázezer harczos, elhatározák, hogy három
felé megindulnak, és mennek odáig, a hol a világnak vége van és
elpusztítanak mindent, a mi előttük áll, kiirtva gyermeket, aggot és
férfit.
A barlanglakó gnómok megtudták e dolgokat a buzaevő madaraktól, melyek
seregestül vándoroltak el azon tájakról, miken ember nem élt és a
sziklai keselyüktől, melyek eléje siettek a pusztító hadnak, ki számukra
aratott az emberekben.
A futó madarak után nem sokára jöttek a futó népek.
A havasokon keresztül csapatonkint menekültek kunok, oroszok, lengyelek,
oláhok, többnyire aggok és nők s árva gyermekek, mert a férfiak
elhullottak már a csatamezőn s a Hargita viszhangjai egy rémkiáltást
tanultak meg zengeni:
– Jön a tatár!
A tatárok! Félördögök, félemberek, vastag, szegletes fejeik, lapos
orruk, kiálló csontos pofáik, kegyetlen, villogó, apró fekete szemeik,
széles szájuk, szétálló hegyes fogakkal; bajuszuk, szakálluk, mint a
hiuz sertéi; apró, kifáradhatlan lovaik keresztül hágnak a legmeredekebb
bérczeken, átúsztatnak a megáradt folyón, ha erdőt találnak maguk előtt,
azt levágják s mennek odább; ha találnak hadsereget, levágják, mennek
odább; ha van előttük kerített város, betemetik árkait halottal, földdel
egyenlővé teszik, mennek odább. Meg nem állítja őket semmi, sem a
férfiak kardja, sem az asszonyok könye. A hol boldog nemzetek éltek, oly
simára tapodják az egész országot, a milyen volt a teremtés harmadik
napján.
Hová fussunk? merre fussunk? Ellentállani ki volna erős? Kard nem fogja,
nyil nem járja ezt a pokolbeli népet. Meg nem birkózhatik velök, a ki
anyától született.
Egyet gondola Ugron Ábrahám, Udvarhelyben a legvénebb férfi, első papja
a székelyföldnek, azon módon őszszakállas, a hogy még a rhabonbánok
voltak, kik csak két emberivadékkal elébb multak el. Mind karral, mind
észszel nagy hatalmú volt a jó pap, sokakat megtéríte ékesszólásával az
igaz hitre, megnyitván előttük a mennyországot, sokat pedig külde
pokolra, levágván éles kardjával, kik a hit ellenségei voltak.
Most kifőzve jól a tervet, a mely szivében fogamzott, kimene az erdőre s
vágván ottan szép egyenes mogyorófa vesszőket, azokat megfaragta
négyszegletüekre s minden oldalát tele metélte egyenes, keresztül kasul
vágott vonásokkal, mintha volnának azok a nyomtatók és cséplők rovásai.
Ezek az egyszerü vonalak voltak a régi magyarok betüi, mielőtt a latin
betüket megismerték, még azon időkben a székely irástudók ilyformán
közlötték egymással izeneteiket, felvésvén azokat mogyorófa vesszőkre,
és papirosnak, tintának még akkor hire sem volt köztük.
E vesszőket pedig elküldözé szerte a falvakban levő papokhoz, a
melyekből azok a következő dolgot érték meg:
Mindnyájan, kik csak élő emberek találkoznak a környékben, kerekedjenek
fel minden marháikkal egyetemben s a mit birnak gabonában, azt hozzák el
magukkal a nagy-máli barlangba, ott a hogy férnek, rejtsék el magukat az
ellenség dühe elől, s várják el Isten hirével, míg a veszedelem
keresztülfut fejük felett.
Ő maga pedig hat bátor ifju legényt maga mellé vevén, fáklyákkal neki
indult a földalatti üreget szemügyre veendő, ha vajjon elfér-e benne
annyi tenger nép?
A kik meghallák szándékát, fejet csóváltak rajta, a barlang szádában
jártak néha kiváncsi pásztorok s ismerék annak terjedelmét: nem fér el
abban csak egy falu népe sem.
Ugron bizott az Istenben s e gondolatot tőle jöttnek hivé.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A kis törpék a nagy barlang teremében vigan voltak. Kezeikkel
összefogózva nagy karéjt csináltak, körül tánczolva egy, a középre tett
emberkoponyát, melyet valahonnan a temetőből loptak ide.
Olykor megálltak a tánczban, feltartott orral szaglászva a barlang
száján beható szellő után, mintha tetszenék nekik a halálszag, melyet az
magával hozott.