tudnak, mikor igazat akarok hallani, teveled beszélek.
– Szegény Apafi Mihály uram! szólt a szolga felsóhajtva, míg élt, be
sokan siratták, mikor meghalt, bizony nem siratta senki.
– Ez hát a fejedelmek sorsa.
– Nem mennénk odább? nagyságos uram, szólt Tamás, másfelé térítve a
beszédet, a szánka már jól elhaladt.
– Ne nagyságolj engem, szólt szomorúan az ifju.
– Hiszen most senki sem hallja.
– Magam sem akarom hallani. Meg kell előznünk a szánban ülőket, ők a
Küküllő parthosszát követik; ha mi neki vágtatunk torony irányában a
várnak, előbb ott lehetünk mint ők. Értesítette leányod a kisasszonyt
arról, hogy jövök?
– Igenis, hanem a jó kisasszony sokáig nem akart beleegyezni, hogy
egyedül szóljon kegyelmeddel, s utoljára is csak abban állapodott meg,
hogy a nyugati toronyszobában kész lesz szólni kegyelmeddel, de csak
igen rövid ideig.
– Csupán három szót s aztán visszatérek.
– Még az éjjel? ebben a hidegben?
– Nem fázik az a ki szeret, jó öregem, te addig majd térj be a
csapszékbe és melegülj.
* * *
Bethlen Gergely uram a templomban történtek után rendkívül jó kedvre
kapott. Haza menvén, magával vitte a papot is, a ki a templomon kívül
igen barátságos víg ember volt, s otthon nagy tüzet rakatott a
kandallóban, s alig fért bőrében a jó kedvnek miatta.
– Olyan szemet vetett kend rám onnan a szószékről, nagytiszteletű
Gernyeszegi Menyhért uram, mintha a fejemhez akarta volna vágni a
bibliát, szólott az öreg kötekedve a paphoz.
– Akkor igazán csőstül kapta volna kegyelmed a tanítást, válaszolt a pap
vidáman.
A víg mulatozás közt belépett a terembe Ilonka, meglátszott rajta az
előbbi ijedelem okozta sápadtság; kezében egy üvegcsét hozott, valami
csodatevő balzsam-félével, melylyel egy könnyű karczolást jött bekenni,
a mit atyja a medvéveli küzdelemben a jobb kezén kapott. Gergely úr föl
sem vett egy olyan kis sebecskét, vadászaton különbet is szokott az
ember kapni, hát még ütközetben, hanem azért édes mosolygással nézte,
mint kötözgeti be sérült kezét az aggódó leány, ki zsámolyára térdelve,
megcsókolá a sebesült kezet azután bekenve balzsammal, bekötözé s ismét
megcsókolá.
– Látod, látod, monda az öreg úr gyöngéd enyelgéssel, ezt se kellett
volna kapnom, ha szeretőd volna. Ilyenkor annak kellett volna előállni
védelmedre vén apád helyett. De hisz való is valamire ez a mai
fiatalság, biz elnézték, mint vesződtünk mi ketten pap urammal a nagy
birkózásban.
– Milyen különös, szólt Ilonka elboruló arczczal, már másodszor akart a
medve széttépni.
– Másodszor? szólt Gergely megütődve, te erről nekem nem is szóltál,
hol? mikor?
Ilonka zavarba látszott jőni. Úgy tetszék, mintha megbánta volna már a
kimondott szót, s örömest nem felelt volna atyja kérdésére, mely
okvetlenül újabb kérdésekre adandott alkalmat.
– Nos? miért hallgatsz? kérdé Gergely úr, maga felé fordítva leánya
arczát, ki lángvörössé pirult s szemeit lesüté.
– A múlt őszszel, szólt akadozó hangon a leány, hogy Almakeréken voltam
a nagynénémnél, Magdussal eltévedtünk az erdőben. Már esteledett az idő,
s mi mindig jobban belekeveredtünk a sűrűségbe, midőn egyszerre a
távolból vadászkürt hangja üté meg füleinket; félelmünkben arra kezdénk
tartani, midőn egyszer szemközt ránk a bokrok közől egy rút gubanczos
vadállat tört elő, én meg azt hittem, hogy ördög, mert soha sem láttam
ilyet elevenen s elkezdék ijedtemben sikoltozni. A fenevad észrevéve
bennünket, felénk kezde csörtetni. «Fusson kisasszonyom! kiálta Magdus,
én addig lefekszem, s míg velem bajlódik, kegyed megmenekül». Azzal ő
leveté magát a földre, én azonban egy lépést sem tudtam odább tenni,
hanem egy nagy odvas fa mellé húztam magamat s onnan néztem, mint ment
oda a medve Magdushoz, tenyerével összetapogatta, arczát megszaglászta,
s a mint látta, hogy nem mozdul, ott hagyta feküdni, s széttekintett
morogva, mintha engemet keresne. A halál félelmei közt voltam. E
pillanatban újra hallatszott a kürtszó, s a berek sűrűjéből egy ifju
lovag robogott elő fekete paripán; én nem állhattam tovább, felsikolték,
mire a lovag a neki ágaskodó medvét torkon ütve kelevézével, hanyatt
dönté a sűrűbe, s azzal leszökve lováról, oda futott hozzám, ki szinte
magamon kívül hevertem a füvön, s az odafutott Magdussal együtt
felkarolva, egy közel patakhoz vitt, hol arczomat vízzel meglocsolva
magamhoz térítének. Soha sem mertem ezt neked megmondani.
– Üm; majd máskor is így bizlak én téged magadra. De hát tovább. Mi lett
aztán belőle?
Ilonka még jobban elpirult.
– Hát miért nem mered tovább mondani? Tán biz egy csókot adtál a
lovagnak, a miért életedet megmenté s azt szégyenled?
– Oh nem atyám.
– Pedig bizony megérdemlette volna. Tán nem volt valami szép?
– Oh igen. Arcza, magatartása délczeg és nemes, szemei oly bátrak és
mégis oly szelidek.
– S te ráértél mind ezt észrevenni? De folytasd, hogy jöttél azután
haza? No mért hallgatsz el? Gyere no, ülj ide mellém, nem mondom meg
senkinek, a pap már aluszik, nekem elmondhatod, nos?
Ilonka suttogva, meg-megakadva beszéde közepén, folytatá:
– Alig birtam magamat lábaimon, a lovag paripáját ajánlá, fáradt voltam,
kényteleníttetém rá fölülni, a lovag kantárnál fogva vezette a paripát.
Hanem a paripa nagyon keményszájú volt, és az út nagyon bokros, a nyereg
sem volt nő számára való, majd leestem róla.
– Nos? nos? nos?
– Hát a lovag utoljára kénytelen volt maga is felülni s engemet ölébe
venni s úgy hozni hazáig.
Ezt mondva, Ilonka apja keblére rejtő égő arczát, a ki erre jovialis
kaczagásban tört ki.
– Hahaha! hiszen te valóságosan szerelmes lettél bele. Hogy hívják a
lovagot?
– Nem tudom.
– Lehetetlen. Nem kérdezted meg tőle?
– Mertem is! hanem Magdus megtudta az apjától, hogy az ifju fejedelem
udvaránál van.
– Ahá. Tehát tudakozódtunk utána?
– Azt is, hogy keresztnevén Mihálynak hívják.
– No ugyan erről ráismerünk, hisz annyi a Mihály Erdélyben, mint a
vadalma. De annyit legalább tudsz felőle, hogy magyar és nemes?
– Nemes, de szegény.
– No bizony. Hát hisz Kendefi Gáspár uram sem gazdag, mégis elvitte
Katiczát; nem adom én a leányomat pénzért meg tevéért, mint a cserkesz,
hanem szeretetért. Mai világban úgy sincs egyéb bizonyos birtoka az
erdélyi magyar embernek a kardjánál.
Ilonka szótlan örömmel csókolta össze atyját, elárulva öröme által,
mennyire szeret, s azzal jó éjt kivánva az öregnek, látható
felindulással hálószobájába távozott.
Az öreg úr még nem volt álmos. – Hej pap uram, kiálta a kandalló mellett
bólingató lelkészre, zabban a lovak!
– Nem alszom, viszonzá a lelkész, csak nem akartam kegyelmeteket
háborítani Istennek tetsző beszélgetésükben. Kend Bethlen Gergely uram
valójában nem oly bolond ember, mint sok apa, ki rangot és gazdagságot
keres leányai számára, boldog élet helyett.
A pap még egy igen szép hosszú és épületes beszédet szándékozott e thema
fölött tartani, melybe azonban bele sem foghatott, mert a várkapun
ejtett döngetés vendégek érkeztét jelenté, s e zajra Bethlen uram
számtalan kutyái mind előrohantak a pitvarból, akolból és konyhából,
rettentő ugatást mívelve; a külső lármára a szobában alvó kedvencz
agarak is elkezdtek csaholni, egy az ajtónak futott, farkát csóválva,
másik első lábait az ablakra téve kezdett el üvölteni, a többi is, –
volt legalább tizenkettő, – minden szegletben megszólalt, Gernyeszegi
Menyhért uram nem győzte őket a sok «czoki»-val csitítani, s ha
kettőt-hármat elhallgattatott, a negyedik akkor mordult el a zsölyeszék
alatt.
Végre hallatszott a kapu csikorgó kurrogása, a kutyák ismerő nyihogással
futottak mind az ajtóhoz, az udvaron egy bevágtató szán csörgése hallék
s azután férfias lépések a tornáczon, valaki a ház ura után
kérdezősködött.
– Ez Bethlen Miklós öcsém! kiálta fel Gergely úr, ismerem a hangjáról.
Ezek már aztán Isten hozta vendégek, a kik ilyen időben jőnek látogatni.
Az érkezők benyitottak a terembe, bundáikat oda künn lerakva; az egyik
egy fiatal harmincz éves férfi lehetett, szembetünő családi hasonlattal
Gergely úrhoz, a másik: Bánfi Mihály, valamivel idősebbnek látszék korai
kopaszsága miatt, bár ő sem volt hajlottabb korú.
Gergely úr összeölelé, csókolá vendégeit, Menyhért úr is kezet rázott
velük, és az agarak is mind fölugráltak nyakukba, s rájok ágaskodtak
nyomot hagyó czirógatással. – Hej, bort ide legények! kiálta ki Gergely
úr cselédjeinek, több tüzet a kandallóba, nem aluszik itt az éjjel
senki!
A csatlósok rögtön megjelentek boros vedreikkel, előkészíték a nehéz
ezüst billikomokat, a vendégeknek nem kelle sok kinálás.
Akkor nem oly homeopathicus adagokban itták a bort, mint most,
meszelykével, vizecskével, hanem veder számra, s azért, ha itt-ott jó
kedve lett is az embernek, de még sem volt részeg.
A borozás közben kisült, hogy Gernyeszegi Menyhért uram ott is megfelel
magáért, de még Gergely úr sem hivott segítséget a maga veder borához, s
a mi Bethlen Miklós uramat illeti, ő még Bánfi Mihály uram helyett is
jónak látta inni, mint a ki bornemissza lévén, csak úgy hallgatott és
mélázott a lármás társaságban.
– Szóljon már kend is vagy egyet Bánfi uram, szólt Gergely úr, bele
kapczáskodva a józan emberbe, mert biz azt hiszem, hogy nem tud
magyarul.
– Hát miről beszéljek? válaszolt az egykedvűen.
– Miről? – Hát mondja el, hogy tetszik Küküllő-vára?
– Bolond volt, a ki építette, mind a négy tornyához külön kijárás van,
ha nem vigyáz az ember, tolvaj és ellenség könnyen hozzá férhet.
– Sohse aggódjék kend, az én életemben egy ajtó sem volt azokból nyitva.
– Kend, lehet, hogy nem járt be rajtok. De ki tudja, korhely cselédek
nem szökdösnek-e rajtok ki s be, mikor éjjel a főkapu zárva van.
– Legalább mi hogy jöttünk, a délkeleti torony ajtaját nyitva láttuk.
– Az ördögbe! Hisz az a leányom szobáiba vezet.
– Tán nem jól értette kegyelmed? A délkeleti tornyot mondtam. Mert a
holdvilágnál a hogy jöttünk, mi azon az ajtón egy férfialakot láttunk
belopózni, én még figyelmeztettem Miklós öcsémet reá, de ő azt felelte:
valami kósza cseléd lehet.
Bethlen Gergely arcza e szavak alatt elsáppadt, elsötétült, a kupát
letette kezéből, székét eltolta az asztal mellől, s a nélkül, hogy egy
szót szólna, a falra függesztett kardjához lépett s azt kihúzva,
megindult az ajtó felé, melyen Ilonka eltávozott.
– Mit akar kegyelmed? kiálta fel a pap felrugva székét s eléje ugorva a
baljóslatú arczú embernek. – Mit szándékozik kend mívelni?
– Legyen kendnek esze, Gernyeszegi Menyhért uram, szólt nyugalmát
hirtelen visszanyerve Bethlen Gergely, s engem se tartson bolondnak.
Meglehet, zsiványnyal lesz dolgom, s csak nem mehetek az ellen
zsoltárral.
– Jó, de hátha többen lennének, én is elmegyek kegyelmeddel, hogy
segélyére lehessek.
– Igen, de az is meglehet, folytatá Gergely tompa hangon, mintha nem
akarná, hogy hallják a mit mond, hogy a kit ott kapok, nem pénzemet,
hanem becsületemet jött elrabolni, s akkor jobb, ha rajtam kívül más nem
tudja. Azt elhiheti kend, hogy leányomat meg nem ölöm, egyért azért,
mert asszonyt ölni nem szokásom, más meg az, hogy szeretem, ha
szégyenemre válik is; de ha férfit kapok ottan, akkor!… akkor esküszöm a
szent háromság egy Istenre, Gernyeszegi Menyhért uram, hogy ha hétszáz
pap imádkozik is érte, és hétezer ördög őrzi is, minden haja szálát
kétfelé hasítom!
Ezt mondva a jó úr, félre tolta az útból a becsületes lelkészt, s a
nehéz tölgyfaajtót olyan dühvel vágta be maga után, hogy minden asztal
tánczolt bele.
– Igyunk tovább nagytiszteletű uram, szólt Bethlen Miklós uram, ki az
egész jelenet alatt meg sem mozdult a helyéről, majd elvégzi azt Gergely
bátya, s ha szüksége lesz ránk, meghalljuk. Isten éltesse ifju Apafi
Mihály uramat, a fejedelmet!
A pap ivott a kimondott egészségért, a két úr keserűen mosolygott egymás
szeme közé.
* * *
Az éji lovagok ezalatt kikerülve az előttük haladó szánt, mély hófuvatos
árkokon s zuzmarás berkeken keresztül elvergődtek Küküllővár alá. A vár
déloldali ablaka ki volt világítva a délkeleti torony ablakában két
gyertya égett.
– Künn a jel! szólt András gazda urához.
– Szálljunk le lovainkról, monda az ifju könnyedén leszökve paripájáról,
s a kantár szárát szolgájának vetve. Te keresd föl a legközelebbi
csapszéket. Ott melegedj föl. Egy óra múlva ismét itt légy.
Az ifju lovag azzal a torony felé sietett. A várárok be volt fagyva,
könnyen átmehetett rajta, ott egy palánkon kellett magát
keresztülvetnie, s nehány pillanat mulva a toronyajtó előtt állt, miután
annak kőlépcsői szét voltak hányva, a kiálló kőpárkányokon kapaszkodva
föl annak erkélyeig.
A távolból a szán csörgése hallatszott.
– Hozta Isten ifju uram! szólt egy suttogó hang a belopózóhoz, s egy
izmos némber, kiben Magdusra ismerünk, kézenfogva a lovagot, fölvezette
őt azon szobáig, melyben a két gyertya égett.
A szobában vígan pattogó kandallótűz vete élénk világot, kitüntetve azt
a sok apró, kedves, semmi haszonra nem levő tárgyat, mikkel hölgyek fel
szokták szobáikat ékesgetni, s mi azoknak olyan jól illik.
– Jaj lovag úr, kezdé Magdus, már csak vegye el kisasszonyunkat, mert
még a templomban sincs bátorságban kegyelmed nélkül.
– Jót mondasz, jó Magdus, felelt a lovag mosolyogva, hanem kettőn áll a
vásár.
– De lovag úr, a hol az eladó is oly kész mint a vevő, hamar készen van
ott az alku.
A lovag jó kedvében egy aranyat nyomott a cseléd markába, az bosszúsan
adta vissza.
– Mit gondol kegyelmed? nekem egy aranyat? kegyelmed szegény ember, nem
így kell vesztegetni a pénzt. Kelleni fog bizony menyegzőre, akkor is
csak márjást a cselédnek, nem aranyat.
– Úgy, igaz, dörmögé magában a lovag, hisz én szegény vagyok.
E perczben fordult a kilincs, a lovag oda szökött az ajtóhoz s felrántva
azt, Ilonkát látta maga előtt örömtől és boldogságtól üdvezült arczczal.
A két szerelmes napok óta tanulgatá magában a szavakat, miket e
találkozáson egymásnak mondani fog; épen azért egy szó sem jött
ajkaikra, némán megölelték egymást, egy csók volt mind az, a mit
egymásnak mondani tudtak.
– Haragom van rád, szólt Ilonka, ki akarva fejleni Mihály karjaiból, –
tudta, hogy nem fogja bocsátani, – te úgy jösz hozzám, mint a tolvaj, az
ablakon keresztül, mikor az ajtó is nyitva áll előtted, titokban, midőn
nyiltan is jöhetnél.
– Nem jöhetnék Ilonka. Atyád bizonyosan megtiltaná.
– Lásd, szólt Ilonka mondhatlan hamiskás mosolygással, én bátrabb vagyok
tenálad. Te nem merted kezemet megkérni atyámtól; én megtettem helyetted
és nem kaptam tagadó választ.
A lovag egyszerre elkomorult.
– Te elmondál neki mindent?
– Találkozásunkat. A többit ő maga kitalálta; én mondám neki, hogy te
szegény vagy, ő felkaczagott, megveregette arczomat, megcsókolt és azt
mondta, hogy Kendefi is szegény, mégis neki adta nénémet.
– Lásd azt nagyon rosszul tevéd, hogy titkunkat előtte felfedezted. A
mit mondok, nem fogod érteni, de hinni fogod, hogy igaz. Sem atyád, sem
rokonaid nem fognak tégedet nekem nőül adni, ha engem megismernek; okaik
vannak rá, mikről sem ők nem tehetnek, sem én.
– Nem értem, mi okaik lehetnek? Hogy szegény vagy, azt tudják már, ha
családjaink ellenségek, én kibékítlek benneteket, ha más hiten vagy,
majd megtérítlek én. Oh az én családom nem terem oly képtelen embereket,
mint te gondolod. A Bethlenek jó szive mindenütt ismeretes, családi
körünkben s az ország ügyeiben egyaránt.
– Jól tudom. De van egy körülmény, melyet te nem ismersz, s mely
korlátot emel szerelmem és szíved között. A Bethlenek az utolsó férfiig
ellenezni fogják, hogy férjed lehessek, míg ha már az volnék, örömmel
szorítanának karjaik közé.
– Nem értelek. Nem értelek.
– Ne is érts, csak higyj. Boldogságunk egyedül attól függ, hogy tudsz-e
bennem eléggé bizni s tenni azt, a mire kérlek? A legközelebbi faluban
értekeztem a lelkészszel, ki bennünket azon perczben összeadand, melyben
előtte megjelenünk. Akarsz-e velem jőni?
– Én szökve, atyám tudta nélkül?
– De velem. Az én lovagbecsületem védpaizsa alatt. Esküdni nem szokásom,
de szavamra mondom, hogy míg nőmmé leendsz, megőrzelek, s ha az lettél,
megszerzem számodra mindenki becsülését és atyád áldását.
Ilonka tétovázni, ingadozni kezdett. E pillanatban erőszakosan
felszakasztaték az oldalajtó s a szerelmesek előtt Bethlen Gergely uram
állott, meztelen karddal kezében.
Ilonka nagyot sikoltva veté magát apja keblére s onnan lassan
alácsúszva, annak lábaihoz omlott.
Bethlen Gergely sok szóba kezdett, míg egyet ki tudott mondani. A lovag
háttal állt a kandallónak s félkezével eltakarta arczát.
– Suhancz! ordíta rá Gergely, kardja reszketett izmos kezében. Látom a
te oldalodon is kard van. Húzd ki ilyen amolyan lélek fia, mert négy
felé váglak.
A lovag erre levette kezét arczáról s azt a tűz felé fordítva,
méltóságteljes tekintettel nézett Bethlen szemeibe.
Az öreg e pillanatra egyszerre átváltozott. A düh és meglepetés egy
pillanatig küzdöttek arczán, egészen elkomorult, szemeit lesütötte,
kardját a falnak támasztá s hüvelykujját övébe dugva, nagyokat mordult:
Üm – igen – hm. – Azután mérgesen fordult Magdus felé: Vidd
kisasszonyodat szobájába.
Ilonka még jobban megrettenve atyja elkomorulásától, mint előbbi
haragjától, átkarolta annak térdeit s reszketve könyörgött neki:
– Hiszen te azt mondád, hogy nem fogsz arra haragudni, a kit szeretek,
bárha szegény is.
– Szegény? szólt az öreg úr metsző sarcasticus hangon. Az igaz, hogy
elég szegény, nincs egyebe ennél a kis Erdélyországnál. Ő nagysága Apafi
Mihály uram, a fejedelem.
– Igen, az vagyok, szólt az ifju előlépve, s ha úgy akarod, leányod
férje, kit fogadom, hogy boldoggá fogok tenni.
– Oh atyám! szólt Ilonka örömrepesve csókolva atyja kezét.
– Menj szobádba, viszonzá Gergely szigorú hangon. Itt nem rólad van szó
többé, hanem Erdélyországról, s azzal karon fogva leányát, kivezette a
teremből s azzal magukra zárta az ajtót.
– Nagyságos uram, szólt Gergely visszatérve a fejedelemhez, sokat
szeretnék kegyelmednek mondani, ha czudarság nem volna a magam házánál
összeszidni a vendéget, bárha az ablakon jött is be! hanem annyit mégis
megmondok kegyelmednek, hogy inkább hagyta volna kegyelmed leányomat
összetépni a medvétől, mint hogy maga tépte össze. Mert hogy kegyelmed
az én leányomat elvenni nem fogja, arra már aztán esküszöm.
– Mi kifogásod van ellenem?
– Ne méltóztassék tréfálni ez órában, nagyságos uram. Én vén ember
vagyok, az eszem sem szállt még a lábam szárába. Vajmi jól tudja azt
kegyelmed, hogy a kegyelmed fejedelemsége leendő házasságától függ.
Nehány hónap mulva letelt a kegyelmed kiskoruságának ideje, s a számára
kijelölt mátka, a Brandenburgi Márkio leánya azóta szintén felnőtt.
Boldog lesz-e kegyelmed általa? az nem kérdés, de fejedelemmé lesz. Ha
pedig egy ilyen magamforma nemes ember leányát veszi el kegyelmed,
engemugyse az ágy alá vágta akkor kegyelmed a fejedelemsüveget.
– Mit bánom én.
– De bánom én és bánja az ország! Kegyelmed csak egy ember, én is csak
egy vagyok, mi élhetünk, halhatunk, a hogy Istennek tetszik, de most
Erdély jövendőjéről van szó, s mi nem fogjuk tűrni, hogy a kegyelmed
szerelmessége miatt elveszszen az ország. Ha kegyelmed most elveszti a
fejedelemséget, soha sem lesz itt többet úr a magyar. Menjen innen
kegyelmed Isten szent hírével s teljesítse azt, a mit az ország rendei
határoztak. Ilonka kegyelmed neje nem leend. Leányom szive megszakadhat,
az enyém vele szakadhat meg, de kegyelmed még sem fogja őt birni, mert
Erdélyország sorsa előbbvaló. Kegyelmed meggyalázta házamat; –
ellenségeim meg fogják tudni; – leányom hírneve oda lesz; de azért
kegyelmed nem fogja őt nőül venni, mert Erdélyország sorsa több, mint az
én becsületem… Kegyelmed apja sok jó magyar nemest lenyakaztatott,
kegyelmed örökölte apja nevét, öröklendi apja vérszomját is; én tudom,
hogy magam leszek az első, kinek fejét kegyelmed, ha fejedelemmé lesz,
leütteti és azért mégis kényszeríteni fogom kegyelmedet, hogy fejedelme
legyen Erdélynek, mert az én fejem semmi ott, hol Erdélyország sorsáról
van a szó. Most Isten áldja meg nagyságodat.
Ezt mondva Gergely úr, fejébe rántotta elülről hátulról kis veres
sipkáját, s keserű elkomorodással fordult el az ifju fejedelemtől, ki
némán, leverten, összefont karokkal bámult a kandalló hamvadó tüzébe, s
egy szót sem birt viszonozni az ősz honfi feddő szavaira.
– Még egyet uram, szólt Gergely visszafordulva az ajtóban. A mit
mondtam, mind komoly, megmásolhatlan szó volt s én rajta leszek, hogy
szavamat megtartsam; azért ha kegyelmed mint igaz nemes ember azt nem
akarja, hogy leányomat ezentúl elzárva tartsam mint egy apáczát, lovagi
kötelességének ismerje hozzá többet soha nem közelíteni.
A fejedelem szomorúan távozott el a toronyból. Gergely magához vette az
ajtók kulcsát s visszatért vendégeihez.
– Csak igyanak kendtek, semmi baj sem volt, semmi, szólt közéjök lépve,
jó kedvet erőltetve arczára, hogy szinte csikorgott bele minden vonása.
Egy kis izé – aztán semmi egyéb; bolond tréfa, majd halálra nevettem
magamat. Haha! Egy csatlósom furcsán járt Magdussal, hahaha az ördögbe.
Hanem e nevetés közben úgy megszorítá az ezüst kupát, melyet kezébe
fogott, hogy a két oldala összehorpadt s a bor kiömlött belőle. A vér
elfutotta szemeit.
– Ejh, milliom istennyila! kiálta falhoz vágva a serleget, nem megy már
nekem a tettetés, hisz leolvashatják kendtek az arczomról, akármit
beszélek, hogy meg vagyok gyalázva.
– Mit? mi történt? kérdezék a vendégek.
– Hát egy suhancz, valami siheder, még leányommal barátságot mert kötni,
beszélt Gergely úr, ellobbant haragja után ismét magához térve, hogy új
mesét mondjon vendégeinek. De kiadtam a ficzkónak az útat, jól járt,
hogy ott nem vetettem le, a hol feljött, az ablakon.
– De hát inkább kényszeríteni kellett volna, szólt közbe a pap, hogy ha
hírbe hozta a leányt, tegye nejévé.
– Majd én egy sehonnainak adom a leányomat, egy koldusnak, szólt
tettetett pattogással Gergely úr, soha bizony.
– Hisz az elébb egészen máskép beszélt kegyelmed ezen a helyen, feddőzék
a pap, igen okosan mondá, hogy nem tekint vagyonra, születésre, csak
leánya szeresse a kit választott.
Gergely úr feje főtt a lelkész beszéde alatt, szemei karikát hánytak,
szerencsére a serleget már eldobta, mert különben baj lett volna; még
beszélt volna a lelkész, de Gergely úr egyszerre olyat csapott öklével
az asztalra, mint a menydörgő mennykő, s felordított, a hogy kifért a
torkán:
– Az akkor volt! Én tudom mit beszélek! Hagyjon kend nekem békét.
Erre fölkelt Bethlen Miklós s Gergely urat átölelve, visszaülteté
székére, fülébe súgva:
– Legyen kegyelmed nyugodt, mi mindent tudunk, a látogató a fejedelem
volt.
Gergely úr lankadtan esett székébe vissza, mint ki álomból ébredett föl.
– De kiadtam neki az útat, dörmögé az őt értőknek.
– Kegyelmed igaz hazafi, szólt Bánfi, megrázva a kezét az öregnek.
– Ezt nem hagyjuk megtörténni soha, mondá szilárdul Bethlen Miklós, s a
három férfi könyes szemekkel nézett össze, míg a pap sehogy sem tudta
magának kimagyarázni, hogy micsoda nagy hazafiuság lehet abban, ha az
ember nem adja a leányát annak, a kit szeret?
A TATÁROK.
Még nehány napig mulatának Bethlen vendégei Küküllővárban; ezalatt a
családi tanácsban elhatározták, hogy minden kisértet elkerülése végett
legjobb lesz Ilonkát addig, mig a fejedelmet elfelejti, Nagyváradra
küldeni egyik rokonához; a minthogy egy reggelen meg is indult vele az
egész atyafiság, szánkákra rakodva. Maga Gergely úr Gernyeszegi Menyhért
urammal egy szánon, másikon Ilonka Magdussal, harmadikon Bethlen Miklós
és Bánfi Mihály. Egész Bethlenig semmi bajuk sem történt, hanem ott már
annyira behordta a szél az utakat hóval, hogy a legnagyobb erőlködés
mellett sem hatolhattak tovább Szászvölgyénél, ott pedig teljes
lehetetlenség volt a szoroson keresztül törniök, mielőtt a falusi népség
a lapáttal útat hányandott a hótorlatokon s e miatt kénytelenek voltak
ott éjszakázni a kis faluban.
Szerencsére Magdus apja, András gazda, ott azon faluban lakott, s épen
otthon tartózkodott, elkéredzve a fejedelemtől, s az ő házánál az úri
vendégek legalább tűrhető éji tanyára találtak.