tudod-e, hogy most ki fogott meg? az én nevem Bó–rem–bukk!
– De annál még az én nevem is czifrább, felelt Áron, az én nevem pedig
Ka–ras–siay!
– Ka–ras–siay! kiálta fel elszörnyűködve a laboncz; no iszen hát akkor
jaj neked is, nekem is; s azzal egyet rántott ellenfelén, mire mind a
ketten úgy estek bele a magas partról a megáradt patakba, hogy
mindkettőjük felett összecsapott a víz.
Ez alatt József is utólérte Klárika rablóját; a lovag átlátva, hogy
nincs menekülés, leszálla lováról s kihúzva a kardját, neki fordult
Józsefnek, ki szótlan dühvel közeledett feléje.
– Mégy haza anyádhoz szopni, te fattyú! kiálta a pelyhetlen állú
ifjonczra, vagy kezed lábad vagdaljam el?
Zetelaky nem felelt, csak megnyálazta tenyerét s közepen fogva a botot,
merészen odalépett a vasba öltözött ijesztő arczu vezér elé.
– Ejnye! nem mégy el innen? ordíta az magán kívül, s kardjával hozzá
vágott szörnyen. De József kezében megpördült a husáng, s az egyik
végével úgy csapta félre a kardot, hogy csak úgy pendült, a másikkal
pedig olyat ütött a sisakra, hogy csak úgy kondult!
Meglódult az agya Trajtzigfritzignek ez ütésre, csakúgy bámult
szanaszét, mintha keresné, hogy honnan ütötték meg?
Pedig nem kellett azt keresni, mert József most két kézre fogta a botot,
s úgy vágta derékon ellenét, hogy az csak végig nyult a földön, a kard
kiesett kezéből; meredt szemmel iparkodott még lováig vánszorogni, mire
Zetelaky azt gondolva, hogy csak aléltan a lóhoz kötözött kedvesét
akarja meggyilkolni, reárohant s lábával reá gázolva, egy végcsapással
leüté.
Csak ekkor tekinte szét társai után. Azok mind szétmaradoztak, csak egy
a bokrokon fennakadt tóga szárnya mutatá, hogy oda alant is van valaki.
Hirtelen oda futott, s a tógánál fogva kihuzá a vízbe esett Karassiayt.
Még akkor is fogták egymást Bórembukkal, csakhogy a diák még élt, de a
laboncz meg volt halva.
Ekkor Gerzson úr segélyével fellocsolván Klárikát, magához téríték szép
szavakkal ájultából, s akkor mind a négyen térden állva hálákat adának
az Úrnak a megszabadulásért.
Azon két fűzfadorongot pedig, melylyel a két ellenséget leverték, az
esetnek emlékére letüzék a patak medrébe és Gerzson úr áldást monda
azokra, mint szintén József szerelmére is, kinek nem kellett többé
perspectiván keresztül néznie Klárikát, ha látni akarta.
És ezen történetnek száz és ötven esztendeje immár, s a két fűzfa
folyvást zöldül a víz medrében. Hajdan a collegium kényelmes mulató
lakot építtete e fűzfákhoz, hova kijártak szép nyári napokban a tanulók;
elmondva egymásnak a regét a két fűzfáról s elénekelve, hogy: «Erős
várunk nekünk az Isten!»
KORONÁT SZERELEMÉRT.
VIZKERESZT ÜNNEPE.
Még akkoriban nagy ritkaság volt Erdélyben az orgona, kivált a
kálvinista templomok csaknem mindenütt nélkülözték ez Isten dicséretére
rendeltetett hangszert, csupán Majosfalván volt egy, melyet Bethlen
Gergely uram készíttetett Németországban, e kis mezőváros temploma
számára. Bernard mester, az akkori leghiresebb orgonakészítő, megértve,
hogy a megrendelt munka fejedelmi ivadék számára készült, nem restelé a
fáradságot annak kiállításában, megcsinálván annak öreg sípját
alabástromból, a pedal brugókat aranyozott vastag papirosból, s az
előtéren álló fuvolasípokat valóságos öntött ezüstből, s felkészítvén
azokat aranyozott rácsokkal és arabeszkekkel, a mint az akkoriban kegyes
divat vala.
Bethlen Gergely uramnak ugyan volt Küküllő-várban saját családi
temploma, melyben a pompás orgona szépen elfért volna; hanem ő azt
mondá, miszerint ő azt nem a maga, hanem az Isten dicsőségére szerzé, s
ekként került a pompás hangműszer aranyozott és ezüstözött
alkatrészeivel a kisded kálvinista szentegyházba, nem kis munkába
kerülvén a helybeli lelkész, nagytiszteletű Gernyeszegi Menyhért uram
ellenszegülésének legyőzése, ki is – saját szavaiként – átallotta a
dudát behozni a templomba, s még nagyobb gondot adván az orgonának
felállítása, melynek legnagyobb sípja tizenhat láb magas vala, úgy, hogy
a tetejéről mind le kellett szedni az aranyozott czirádákat, ha azt
akarta, hogy elférjen az alacsony imaházban.
Bethlen Gergely uram azonban már most az orgonája kedvéért minden
vasárnap eljárt a templomba, két szép hajadon leányával együtt; a két
szép leány kedvéért pedig ugyancsak a környék fiatalsága választá ez
imaházat buzgólkodása helyéül, úgy, hogy rövid idő alatt nem volt
látogatottabb szentegyház Küküllő vármegyében a majosfalvinál, a holott
is nagytiszteletű Gernyeszegi Menyhért uram vasárnaponkint az
egybesereglett gyülekezetet együtt és egyenkint, kor-, nem- s
rangkülönbség nélkül úgy megmosta, úgy megfeddé, úgy megdorgálá, hogy
Ezaiás próféta sem tette jobban a maga idejében.
Ezerhatszázkilenczven után írtak ötben, a midőn ez történt a majosfalvi
szentegyházban, vízkeresztnek ünnepében.
Bethlen Gergely uram tudniillik ekkor is szokása szerint alájövén
Küküllő-várból kisebbik leányával Ilonkával, – a másikat, Katalint, az
ifjú Kendefi Gáspár vitte az előtt két héttel Bodonba férjhez, –
hátrahagyá szánkóját a jó úr a templom kerítése mellett, s betérvén a
paphoz, a ki rendesen meg szokta őt várni, vele együtt mene a templomba,
előre bocsátván a papot, s kezénél fogva vezetvén leányát, s akképen
foglalva helyet a fényesre festett padon.
A pap bejöttével megzendült az orgona, a hívek felálltak, felállva
elénekeltek egy hosszú verset, azután leültek, hozzá fogtak a XXXVIII.
zsoltárhoz, azt végeslen végig elénekelték, maga is pedig Bethlen
Gergely uram oly buzgón, oly lelkiismeretesen énekelt a hívekkel együtt,
hogy avagy csak egy sort is el nem mulaszta a zsoltárból, csupán csak az
orgonista által minden vers után elkerített kacskaringós kikezdő
czikornyák alatt akadván ideje, mellette ülő leányával zsörtölődni, ki
előtt a kinyitott könyv most is a kezdő lapon volt. «Hát te mért nem
énekelsz?» «Jaj így is meg vagyok fagyva, hát ha az a kis meleg is
kimegy belőlem!»
Bethlen Gergely uram oldalt vetette magát e szóra. Ilonka szokott neki
olyan feleleteket adni, hogy övé maradt az utolsó szó, s mégis ő volt
Gergely úr legkedvesebb leánya, mint ki a jó ötleteket – még saját
rovására is – különösen szerette.
Gergely úr mintegy negyvenöt éves lehetett ez idő szerint; kisded,
zömök, kurtanyakú férfi vala, a fején levő sűrű haj egészen meg volt
őszülve s rövid üstökre kanyarítva, homloka mindig le volt a szemére
húzva, mintha mindig haragudnék, pedig nagyon is ritkán haragudott;
szokása volt kurta bajuszát rángatni, ha valami nem volt ínye szerint, s
ha valamit rosszalt, annak legvilágosabb jele volt az, hogy orrát
megdúzva egyet mordult a torka fenekéből, s dolmánya zsinórjait egyik
oldalról a másikra gombolá, a harag kitörése pedig csak egy perczig
tartott nála, úgy, hogy ha akkor ült, a mikor megharagudott, mire
fölkelt már megszégyenlé magát.
Az ének elmult, következett a prédikáczió; nagytiszteletű Gernyeszegi
Menyhért uram felment a kathedrába, a hívek sok köhögés után
helyreverték magukat, s várták csendben a hirdetendő igét.
Mint már tudjuk, a nagytiszteletű úr kemény dolgokat szokott a
gyülekezet épülésére felhordani, a mai textus ilyen formán hangzott
Ezsaiásból:
«Ordíts kapu, kiálts város! mert eljön az Úrnak rettenetes napja!»
Az emberek elkékültek, elhalaványultak, Bethlen Gergely uram
nyuszt-prémes dókájába burkolózva, hátravette magát székében, mintegy
előre érezve a zivatart, csupán Ilonka arcza volt nyugodt és ábrándozó;
nagy, sötétkék szemei nem keresték a szónok élő márványarczát, az
ablakon az esti nap búcsú alkonysugára sütött be, keblét egy önkénytelen
sóhaj emelé, lelke túl volt a templomon, túl az égen, még ennél is
közelebb az Istenhez, – ő szeretett.
A pap ekként kezdé híveit megszólítani:
– Gyilkosok, tettetők, csalók, hitszegők, istentagadók, hazaárulók!
Miért jöttetek e szent helyre?
– Üm, dörmögé magában Bethlen úr, még mélyebben húzva magát dókájába.
– Hogy mertek Isten színe előtt bűneitek sokaságával megjelenni? Nem
féltek-e annak haragjától, kinek nevét szájatok kimondja? Széttekintek
rajtatok és nem látom közöttetek azt az öt igaz embert, a ki ért
megtartandja az Úr Szodomát és Gomorát. Mindenütt bűn, iszonyat,
veszedelem. Látom a fiút, ki apja halála után sóhajt; látom az asszonyt,
ki férjének szemben hizeleg és szemével másra tekint; látom az árvák
megrontóit, kik testvéreik megnyomorításával szereznek maguknak veszendő
kincseket.
– Jól van, nagyon jól van, mormogá magában Gergely úr, szokás szerint
nem állhatva, hogy bele ne szóljon a prédikáczióba.
– Meg van vesztegetve a nép, a konkoly kikelt mindenütt s bevette magát
a várakba, úgy mint a kalyibákba, míg a közönséges gonosztevő dénárokat
rabol, addig ti főurak az országot fosztogatjátok; veszekedtek a
hivatalokon s a közinségből gazdagultok; ime Vándor Ádám uram milyen
bogláros mentében mutatja magát, pedig Isten ember tudja, hogy két
kesely paripával jött be az országba. Ti magatok mentek rossz példával
elő, megbüntetitek a gyilkost, a ki egyet megölt, s ti magatok háborút
csináltok az országnak, mely nélkül ellehetett volna; jaj ti reátok! az
özvegyek és árvák siralma az egekre száll föl ellenetek.
– Üm, üm, dörmögé Gergely úr, bajuszát rángatva s fejét csóválva. Jól,
jól van, pap uram. Jól van.
– Behoztok törököt, tatárt, kuruczot, labanczot az országba, s míg az
szerte pusztít, rontja a népet, égeti a falvakat, ti felveszitek
magatokat váraitokba s onnan nézitek a romlást.
– Üm. Ez rám szólt, mormogá Bethlen Gergely uram, üstökét borzolva.
– Pedig hiába építettétek erős váraitokat, por és hamu minden erősség,
melyet az Úr lehellete megillet és menten leomlanak, de kősziklára
épített ház az Istenben való bizodalom, az igaz hit! és ti e hitet is
megvetitek, elhanyagoljátok, kicsúfoljátok. A hajdani buzgóság, az ősi
önfeláldozás nem találtatik sehol. Cserélik, berélik a hitet, mint az új
ruhát, ma rácz, holnap unitárius, holnapután török, ki mint hasznát
látja. Ime Pünkösti László uram mily áhitatosan hallgatja az Isten
szavait, pedig csak a mult héten igérte meg Apor István uramnak, hogy
pápistává leszen, majd akkor ő is kap valami részt a testamentomban; ime
László Mihályné asszonyom kiadta kezéből mind a két fiát Kolozsvárra,
mintha itthon nem lett volna már nekik mit tanulni, s most ott a
tisztelendő Jesoviták olvasóval és képes könyvekkel dugdossák a
gyermekek zsebeit. Ime Mihács Mihók uram bolond fővel azt beszéli, hogy
ő minden vallásból hisz valamit, a zsidóból a szombatot, a törökből a
sok feleségtartást, pedig lészen ő neki egyformán része a poklokból
minden vallás szerint; sőt még Henter Jónás uramat is itt kell látnom, a
ki már két héttel ezelőtt convertált, hogy valami hivatalba
promoveálódjék, s most is csak azért jelent meg az Isten házában, hogy
itt Bethlen Gergely uram hajadon leányára bámészkodjék, pedig bizony
mondom neki, hogy azt oltárhoz vezetni nem fogja.
– Üm! mordula Gergely úr, oldalt vetve magát. Azt magam sem óhajtom.
A pap menykövei ekképen hullottak jobbra-balra, a hívek megilletődve
húzták le fejeiket, s ha valamelyiknek szólt a leczke, alig lelte
helyét. Egyedűl Ilonka nem látszott érdekelve lenni a dorgáló szavak
által; szemei, lelke, gondolatai messze-messze tétováztak, túl a szűk
falakon, túl a hóval fedett mezőn, ott, hol az Isten közelében örök
tavasza van a világnak, a szerelem reményében. Arcza angyali nyugalmát
nem zavarták meg Gernyeszegi uram intései, sem Henter Jónás uram
bámészkodása.
– Jaj tinéktek, jaj Erdélyországnak! folytatá a pap; eljön az Úr a maga
ostorával és megostoroz benneteket; eljön a látogatás napja és el nem
mulik. Avagy a bérczek nem a ti bűneitekért rendülnek-e meg álló
helyeikben? a viharos menydörgés és villámverés nagy karácson reggelén
nem az Isten intő szava volt-e hozzátok? A rettenetes áradások, mik
falvakat söpörnek el helyeikről, a sáskajárás, mely minden zöldet
letarol, nem azt jósolja-e, hogy el fogtok töröltetni e földnek
színéről, és nevetek sem maradand ez országban? Jaj nektek, jaj
tinéktek, kiket az unokák meg fognak átkozni, de százszorta jaj az
unokáknak, kiket apáik rontanak meg! Én láttalak benneteket az utolsó
fejedelem temetésén. Nem sírt közületek senki; többen összetették
kezeiket s imádkoztak; az nem a megholt lelkeért történt, hálaimádság
volt az az Istenhez, hogy őt magához vette.
– Üm, ez nekem, ez nekem szól, dörmögé magában izzadva, és dókáját
jobbról balra gombolva s üstökét sebesen körülkapargálva Bethlen Gergely
uram.
– Igaz, hogy gyönge ember volt a megboldogult, könnyelmű, részeges és
ittas fővel sok bolondot mívelt; de a miénk volt, a miénk! és azért kár
volt örvendeni az ő temetésén, mert bizony mondom néktek, hogy ez volt
az utolsó fejedelemtemetés Erdélyországban és több fejedelmet nem fog
Erdély eltemetni!
– De már azt tagadom! kiálta fel elförmedve Bethlen Gergely uram, s
lecsapta süvegét maga elé. Ahhoz kend nem ért, Gernyeszegi Menyhért
uram!
A pap magasra emelt fővel tekinte le a botránykoztatóra, s három újját
fölemelve az ég felé, menydörgő szózattal kiálta le reá:
– Itt Isten beszél!
Bethlen Gergely uram már ekkor egészen magához tért, átlátva
magaviselete helytelen voltát s lesimítva üstökét és mentéjét helyre
rángatva, visszaült helyére:
– Nagyon jól van, csak folytassa kegyelmed.
A pap tehát még egyszer általánosan megdorgálva a gyűlekezetet,
végezetre jobbulást ajánlva neki, megvigasztalá a megilletődött népet a
menyei bocsánat igéretével.
– Tartsátok meg a hitet, és az bizony meg fog benneteket tartani;
szeressétek a hazát és az bizonyára élni fog; tegyetek szent fogadást,
hogy Isten és a hon előbb való lesz nálatok minden világi jónál, s e
fogadással járuljatok az Úrnak asztalához, mert a ki e nélkül veszi el a
szent jeleket, az halált eszik és kárhozatot iszik magának!
A pap menydörgő szavai után újra megzendültek az orgona sípjai, az
igazság után a költészet, s a hívek szép rendben járultak a szent
kenyérrel és borral terített asztalhoz, melyre Bethlen uram leányai
saját kezükkel hímzettek pompás vörös bársony takarót. Előbb a férfiak
kerültek sorba, kardjaikat mind lerakva a templom-ajtóban; Gernyeszegi
Menyhért uram olykor fejcsóválva húzta vissza a nyújtott serleget, midőn
valaki balkézzel nyult hozzá, s velőkig ható mondatokat dörgött
mindegyik fülébe; úgy látszék, mintha személy szerint mindenkinek
legtitkosabb bűneit ismerné, s nem egy gonosztevő tért az igaz útra,
átható szemeinek rettenetes tekintetétől.
Midőn a férfiak közül a legutolsó is elhaladt, jöttek sorban a nők.
Legelől egy pár éltesebb matróna, a helybeli nemes családokból,
becsületes tornyos főkötőben s panyókán lógó prémes mentéikkel nagy
ezüst kapcsokra; kezeikben aranyos metszésű énekes könyveik, azokba
csiptetve egy-egy szál rozmaring. Most egy karcsú hajadon lépett az Úr
asztala elé, kin az egész gyűlekezet szemei függöttek, Bethlen uram
legszebbik leánya: Ilonka. Mennyi áhitattal, mely nemes ihlettséggel
fogadá el az isteni vér jelképét! az Úr lelke lebegett arczulatán.
– Az Úr hallgassa meg szíved fohászait, monda nyájasan a leánynak a
lelkész, s egy pillanatra elolvadt arczának szigorúsága.
Ilonka hosszan, mélyen fölfohászkodék a szent asztal előtt; sóhajában
annyi névtelen érzelem vágya látszott kifejezve: derengő sejtelmek, mik
még gondolattá nem voltak érlelve s melyekből olvasni csak azon nagy
lélek képes, ki a csecsemő sírását is érti.
Azon pillanatban, midőn Ilonka letevé a serleget, irtózatos zsivaj
támadt a templomajtó előtt, rémült gyermekek és leányok rohantak be a
templomba a rögtöni ijedtség érthetlen ordítozásával, s a padokon
keresztül ugrálva, a karzat oszlopaira s az ablakrámákra kezdtek
fölkapaszkodni.
– Mi történik ott? kiálta a pap a lármát túlharsogó hangon, míg a
templomajtónál levő leány- és gyermekcsoport mindig nagyobb zavarba
kezde gomolyodni, s egyszer az egymás hegyén hátán hentergő tömeg közül
egy roppant nagy medve szökött elő, idomtalan hánykodó ugrással futva
egyenesen az Úr asztalához.
– Jézus segíts! sikolta Ilonka összeijedve, s a rémülettől nem birt
megmozdulni.
A fenevad már csak néhány nyomnyira volt a leánytól, a csodajelenettől
megrémült nép egészen megfeledkezett róla, midőn Bethlen Gergely uram
hirtelenebben a kimondott szónál átugrott karospadján s a vadállatot
ököllel fültövön ütve, a mint ez két lábra állt, megfogta két kézzel két
fülét s azzal hanyatt vágva az állatot, birkózásba eredt vele.
Ilonka, a mint apját a medvével viadalt kezdeni látta, elsárgult, szemei
elfordultak s azzal összeroskadva, féltestével az ott álló padra
hanyatlott.
– Ne féljen kisasszonyom! rikácsolá ekkor háta mögött valami erőteljes
női hang, s a megriadt néptömeg közül egy izmos székely leány vált ki,
két könyökkel törve magának útat kisasszonyáig, s azzal odarohant
Ilonkához, felkapta karjai közé mint egy ölbeli gyermeket s az orgonához
rohant vele, melynek záros rekesze volt.
– Egy kést adjatok! ordítá Bethlen Gergely, még folyvást egyedül küzdve
a fenevaddal, s egyik térdével a földhöz nyomva annak füleit.
Szaladjatok a kardomért, a templomajtóban maradt.
– De az Isten házában nem fogunk vérengzeni! kiálta Gernyeszegi Menyhért
uram, s azzal öltönyujjait felgyűrve, oda futott Bethlen Gergely mellé.
– Ki kell dobni innen ezt az állatot s odakünn végezni vele.
Ezzel ketten belecsimpeszkedtek a hivatlan vendég bundájába, füleibe, s
elől húzva, hátul ütlegekkel nógatva kiczibálták azt a templomból, ott
künn azután a magához tért népség végkép agyonverte.
Ily csodaeset többször adta magát elő Erdélyben, hogy a medvék, miket
télen különben sem ritkaság látni, fényes nappal befutottak a
templomokba, ott meghunyászkodva bebujtak valami szögletbe, s minden
ellentállás nélkül hagyták magukat agyonverni, a melyből azután a nép
babonás hite csodadolgokat jövendölt, s a sors úgy akarta, hogy e
jövendölések mind beteljesüljenek.
A pap és Bethlen Gergely visszatértek a templomba. Gernyeszegi Menyhért
azon módon, a mint volt, felgyűrt újjakkal, hasogatott ruhában, megállt
a gyűlekezet között, magas termeténél fogva egy fővel kilátszott
valamennyi közül.
– Ime a fenevadak maguk is megjuhászodnak az Úrnak zsámolya előtt, szólt
menydörgő hangon, így adandja az Úr kezeikbe az igazaknak minden ő
ellenségeiket!
A pap izmos karjait az égnek emelve, mint egy próféta állt az elámuló
gyűlekezet előtt, s a megzendülő orgona zúgása mellett egetverő hangon
harsogott föl az ének:
«Az erős Isten uraknak ura!»
Soha nagyobb buzgósággal nem énekelték e verset.
KÉSŐ LÁTOGATÓK.
A nap már leáldozóban volt, a fehér hóval fedett vidékre hideg barna
ködök kezdtek leszállani. Küküllő-vár négy saroktornyának bádog födelein
még ragyogott az alkony aranyvörös színe, s köröskörül a láthatár mintha
egy hamvas lilaszín árnyéktól lenne már körítve, melynek szürke
homályából ezüstös berkekként tűntek elő a távoli erdők zuzmarás fái. A
hajlongó fákat egész csoport hollók foglalták el, rekedt károgással
szállongva a légben, a hófuvatokban egy-egy ordas farkas ügetett
szaglászva s meg-megállt üvölteni, vagy beléhentergett a hóba, mintha
melege volna a hidegtől, a szürke levegőben a megfagyott köd pilléi
libegtek.
Az est félködében a távolból szán csörgése hallik, melyet el-elkap a
hófuvatokat torlasztó hideg szél, s a Küküllő jegén egy szánt látunk
tova sikamlani, három gyors havasalföldi paripától röpítve. A három
paripa füstöl az izzadástól, a szánban két férfi ül, meleg
farkasbundákba burkolózva, bajuszaikra jégcsapokat ragasztott a
ráfagyott lehellet, minden hajszáluk fehér a dértől. Hátul a bakon egy
csatlós pattogott hosszú karikás-ostorral, minden durranásra neki
kapaszkodnak a lángvérű paripák, a szánka repülni látszik, a szilaj
mének serénye és csótárja lobog, a szánka orrán reszket a kifaragott
szerecsenfő. A szánban ülők beszélnek valamit egymással, a csörgés
robogás közt elhangzik minden szó.
A mint a Küküllő a kápolnánál félre kanyarodik, a megtorlott jég miatt
kénytelen a szánka a magasabb partra kikapaszkodni s parthosszant
folytatni útját. Azon pillanatban, hogy a lovak csörtetve vágtattak fel
a partra, a szán háta mögött alig kétszáz lépésnyire két lovag jött
poroszkálva, kiknek egyike, a mint a szán véletlenül felbukkant előtte,
hirtelen hátrarántotta paripája száját s vissza látszott hőkölni.
– Álljunk meg egy pillanatra, Tamás, senkivel sem akarnék itt
találkozni, szólt társához a lovag, s leugrott lováról, mintha nyergén
igazítana valamit.
A lovag nagyon ifjúnak látszott, arczán nyoma sem volt még a
férfiszőrnek, de tekintetében volt valami korát megelőzött szomorú
komolyság, melyet nem birt meghazudtolni életteljes arcza, most még a
hidegtől is vérpirosra csípve. Karcsú, de izmos termetét sötétkék
posztódolmány fedé, egyszerűen sujtásozva, félvállára lompos
medve-kaczagány volt vetve, szíjas rézcsattokkal fűzve nyaka körül,
fején egyszerű asztrakán-kalap, két kerecsen tollal, oldalán aczélkard,
minden ékszer nélkül, csupán a büszke arab mén, melyen lovagolt,
látszott némi uraságot árulni el nála.
Kisérője egy vén szolga őszbe csavarodott csimbókos hajával, szigorú
mentéjén csillog a sok évi viselés, s a kifordított báránybőr subávali
érintkezés nyoma. Oldalán nagy rezestokú kard lóg, lova erdélyi telivér.
– Nem is jó volna ezekkel találkoznunk, felele a vén szolga ura
szavaira. Ez Bánfi Mihály uram, a lovairól ismerek rá, kinek urabátyját
a megboldogult fejedelem egy czigány hóhérral nyakaztatá le.
Az ifju búsan fölsóhajtott.
– Ott voltál azon esetnél?
– Bár ott lehettem volna. Most tán nem állna így a világ. Mikor a
fejedelem aláirta a halálitéletet, Csáky László uram rögtön lóra ugrott
s futtatott Bethlenbe, a hol Bánfi fogva volt feleségével; a
fejedelemasszony megtudta a dolgot s fölrohant a fejedelemhez sikoltozva
borult lábaihoz: «te átkozott ember! te átkozott ember, ne ontasd ki
annak az ártatlannak vérét!» kiáltozá magán kívül s el nem bocsátá a
fejedelem térdeit, míg az a kegyelmet ki nem adta az elitélt számára; mi
rögtön lóra ültünk az étekfogóval, ez a kegyelmet hozta, én egy vég
bársonyt vittem arra az esetre, ha már későn érnénk, halotti takarónak;
két ló dült ki alólunk Bethlen-várig, de bizony csak a halotti takaróra
volt ottan szükség; azóta kétszer ütött bele a menykő a bethleni várba,
az egyik tornyán ide is látszik, hogy kisebb mint a másik, s a hova
Bánfi uram van eltemetve, minden tavaszszal megindul a vér a földből.
– Kegyetlen ember volt a fejedelem ugy-e? kérdé bánatos hallgatás után
az ifju.
– Nem volt biz az. Én ismertem, mert gyermekkorától szolgáltam mellette;
míg ifju volt, épen ily szelid, áldott lélek volt szegény, miként maga
kegyelmed, szerette a tudományokat, vitéz volt, jószívű, jobbágyai úgy
szerették mint édes apjokat, s felesége, a jó Anna asszony, – Isten
nyugtassa meg – oly boldog volt vele, mint az angyalok az égben. Csak a
hogy egyszer fejedelemmé lett körülvették a rossz tanácsadók,
belekeverték az ivásba, ittas fővel mindenre rávették; ha gazdag emberre
volt foguk, az ellen ligát csináltak s vagyonait maguk foglalták le,
utoljára a fejedelemasszony elvette pecsétnyomó gyűrűjét, s valahányszor
Mihály úr jó fővel öt-hat emberre halált mondott, ő meg rögtön kegyelmet
irt nekik. Reggel aztán a szegény fejedelem meg is köszönte neki, hogy
nem engedte az ártatlan vért kiontani.
– Őrangyala volt, mégis elkárhozott.
– Hát még azután, hogy a jó asszonyt magához vette az Isten, be nagy
csapás volt rajtunk a jó úr! A sok jöttment sehonnai ember azt tette
vele, a mit akart. Kifosztották az ő nevében a szegény köznépet, s
kifosztották őt magát is utoljára, úgy, hogy vénségére megtébolyodott
azon való aggódtában, hogy nem leszen neki mit enni. De mit beszélek én
kegyelmednek erről, a mit százszorta jobban tud nálam.